HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (1) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (2) Disney (1) divat (3) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (2) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (79) filozófia (76) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (4) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (4) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) Hidegháború (1) hidegháború (2) hiedelem (1) hierarchia (1) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) kína (1) Kína (2) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) nemiség (2) Nemiség (1) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) nyugat (1) Nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) oroszok (1) Oroszország (2) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) párkapcsolat (16) Párkapcsolat (1) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (23) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (40) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (59) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (75) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (14) transzperszonális (1) trend (1) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2022.08.17. 06:32 Mayer Máté

Lehet-e hűségesnek lenni egy szexmentes párkapcsolatban?

Korábban részletesen írtam az emberi szexuális vágy összetettségéről és körüljártam a hűség és hűtlenség kérdéskörét is a monogámia történetén keresztül. Sokáig azt gondoltam, elmondtam mindent a témában, amit még érdemes. Aztán pár éve kértek tőlem egy nagyinterjút pszichológusként, ahol a szexmentes párkapcsolatok problematikáját jártuk körül. Igen gondolatébresztő, mély beszélgetés volt, utána mégis maradt bennem egy hiányérzet. Azóta forgatom magamban, hogy megírom ezt a bejegyzést.

A címben szereplő kérdés nemcsak egy kattintásvadász mondat, de egy nagyon összetett jelenségkört is takar. A munkám során, de a hétköznapi életben is többször találkozom azzal a párkapcsolati helyzettel, mikor az egyik fél teljesen lemond a szexualitásról, vagy lényegesen kisebb az igénye rá, mint a társának, aki ettől szenved, közöttük és bennük is konfliktus keletkezik, az elköteleződés és a hűség azonban továbbra is elvárt. Vagyis nincs mindkettőjük által legálisnak elfogadott kilépés ebből a problémából.

Az érem másik oldala, amikor van ugyan rendszeres szexuális élet, de az degradálódik a „házastársi kötelesség” szintjére. Az alaphelyzet tehát ugyanaz, de itt a szexre nem, vagy kevésbé vágyó fél szenved inkább, ez teremt benne és közöttük is konfliktust, az együttlét azonban elvárt, így itt sincs legális lehetőség a változtatásra, csapdahelyzetben vannak.

Előrebocsátanám, hogy ebben a posztban nem nagy megfejtéseket fogok írni – erre a helyzetre úgy gondolom nincs univerzálisan jó megoldás –, inkább empatikusan, több oldalról szeretném körbejárni a kérdést, mert úgy hiszem, az többet segít.

A párkapcsolat szexmentessége több módon is előállhat. Egyrészt az élethelyzet okán, aminek legegyszerűbb és leggyakoribb esete a terhesség utolsó időszaka és a gyerekszülés utáni hónapok. Ennél már ritkább és bonyolultabb, ha a felek távkapcsolatba kényszerülnek, mondjuk egyikőjük külföldi munkavállalása miatt, vagy, ha valamelyikük börtönbe kerül, netán katonai szolgálatra jelentkezik/kötelezik háborús helyzetben. Ugyanígy az élethelyzet az ok, ha az egyik fél krónikus, súlyos egészségügyi problémával kerül szembe, például nyaktól lefelé lebénul, ami miatt képtelenné válik a szexre. Ha belegondolunk, a terhesség kivételével ezek igen nehéz dilemmák, és a pillanatnyi körülmények egy idő után megváltoznak ugyan, addig azonban – nem csak a szex hiánya miatt – nem könnyű velük együtt élni egyénként és párként sem. A krónikus egészségügyi problémák ezzel szemben örökre úgy maradnak, így itt alapvetően szükséges sok mindent, így a párkapcsolatot és a hűség kérdését is újragondolni.

Mindegyik itt felsorolt és fel nem sorolt alaphelyzet megérne egy önálló bejegyzést, most azonban egy alapvetően más okból szexmentessé váló párkapcsolatról szeretnék írni. Ugyanis amiatt is eltűnhet a szex egy kapcsolatból, ha az egyik fél „úgy dönt”, hogy nem hajlandó szexelni. A döntés szót azért tettem idézőjelek közé, mert ez sokszor nem egy tudatos döntés, nem az akaraton múlik, sokkal inkább elveszik belőle a vágy globálisan, vagy csak a társa iránt. Még ebben a helyzetben sem egyetlen jelenségről beszélünk, egész más az oka és mást lehet vele csinálni, ha globálisan nem érez valaki vágyat és akkor, ha „csak” a társára nem vágyik. A mögöttes okok is igen sokfélék lehetnek, szexuális bántalmazástól önértékelési problémákon át a nevelés és a látott minták hatásán túl kapcsolati konfliktusig egészen sok minden, már csak ezért sincs rá univerzális megoldás. A kérdést tovább bonyolítja, hogy miként tekintenek erre a dilemmára a felek, ezt problémának, vagy normalitásnak látják-e („a kapcsolatokból egy idő után elmúlik a szenvedély”)? Ha problémának látják, mindketten annak látják-e, vagy csak az egyikük? Illetve, ha annak látják, hogyan magyarázzák? („Ilyenek a nők/férfiak!/Már nem is szeretsz!/Én nem vagyok elég vonzó., stb.”)  Mindegyikből más következik és így a kérdéskörhöz is másként lehet nyúlni.

De kezdjük kicsit távolabbról. A szex az állatvilágban egy teljesen ösztönös viselkedési forma, abban – az emberszabásúak kivételével – semmi tudatosság nincs. Az állatok a szexelést nem tanulják, hanem az ehhez szükséges tudást öröklik, az kvázi „a vérükben van”. Náluk a szex kizárólag a fajfenntartás eszköze. Az ember (és az emberszabásúak) esetében más a helyzet. Mi a szexuális viselkedést tanuljuk – például pornófilmekből –, vagyis szocializáció útján szerezzük meg a készségeket. Nálunk a szex az utódnemzésen túl, elsősorban örömszerzési, kapcsolat meg- és fenntartási, feszültség levezetési, kommunikációs, illetve szeretet és kötődés kifejezési funkciókkal bír. Ettől sokkal változatosabb az emberi szexualitás az állatinál, de sokkal sérülékenyebb is.

Ha párzási időszakban összeeresztünk, mondjuk egy hím és egy nőstény macskát, akik még sohasem párosodtak előtte, tudni fogják, hogy mi a dolguk és valószínűleg párosodni fognak. Az embernél ezzel szemben nincs, vagy legalábbis rejtett a „párzási időszak” – bár nők a peteérés környékén megnövekedett szexuális vágyról szoktak beszámolni. Mi bármikor lehetünk együtt, viszont alapból nem tudjuk, azt hogyan kell csinálni és mivel tabunak, cikinek számít a téma, a legtöbben kérdezni sem merünk, így innen-onnan összeszedett, ilyen-olyan minőségű ismeretek alapján szexelünk, amiről aztán mélyen hallgatunk.

Nem ritka azonban, hogy a társunk a mi szexuális teljesítményünkről már nem hallgat ilyen szemérmesen, azt kipletykálja a barátokkal/barátnőkkel és, ha ezzel szembesülünk, akkor ezt általában határátlépésnek, árulásnak, kvázi hűtlenségnek szoktuk bélyegezni. A pletykálkodásnak ugyanakkor, mivel a téma különben tabu, fontos szerepe van abban, hogy bővítsük az ismereteinket és főként abban, hogy meg tudjuk ítélni, hogy a mi élményeink a párunkkal „normálisak-e?”. Ha nem pletykálunk, akkor a már említett pornográfia felé fordulnak sokan, míg mások a romantikus regényekből/filmekből tanulják meg milyen a „normális” szexuális élet. Esetleg utánaolvasnak szakmai, pszichológiai fórumokon, de ez már jellemzően csak akkor történik, mikor valami egyértelmű bajt észlelnek.

Érdekes tehát a szex tabuja, a médiában kendőzetlenül találkozhatunk szexszel, beszélni viszont a saját szexualitásunkról kevésbé szoktunk, ami okoz nehézségeket akkor, ha gond lesz a szexszel a párkapcsolatban és azt kezelni szeretnénk. Ezért terápiában először mindig a kommunikáció felől közelítünk. Azt nézzük meg, miként beszél a pár a szexuális életükről – beszél-e róla egyáltalán –, mi az ő narratívájuk erről és az közös-e, vagy két különböző értelmezést használnak. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a szexről való őszinte beszéd önmagában nem visz el a szexuális zavarok megoldásához, csak lehetővé teszi, hogy egyáltalán elkezdjük kezelni azokat.

De térjünk vissza a szexmentes kapcsolatok problémájához. Mint írtam, az emberi szexualitás sérülékeny: fáradtság, betegség, kapcsolati konfliktus, egyéni, vagy kapcsolati szorongás, gátlásosság, félelmek, szégyen, undor és bűntudat is megakaszthatja bennünk a vágyat eseti jelleggel. Nem, vagy nem csak erről van azonban szó ott, ahol eltűnik, vagy nagyon lecsökken a kapcsolati szex. Amit ezen a ponton nagyon szeretnék kihangsúlyozni, hogy ez nem egy normális jelenség, nem a felnőtt élet, vagy a hosszú távú kapcsolatok természetes velejárója.

Az igaz, hogy míg a szerelem idején segít bennünket a biológia és nagyon megemelkedik a szexuális vágyunk a társunkra, addig a szerelem elmúltával ez természetesen lecsökken. Az is igaz, hogy a kor előrehaladtával az emberek szexuális vágya kisebb-nagyobb mértékben csökken, és ahogy öregszünk ez úgy lesz egyre hangsúlyosabb – bár ebben nagy egyéni különbségek vannak. Az a kevésbé ismert tény is igaz, hogy az összeköltözés viszonylag hamar a szexuális vágy csökkenéséhez vezet – ha a másik folyton ott van körülöttünk, általában nem fogunk fantáziálni róla, ami viszont a vágy egyik fontos alapja lenne. Ezen felül sok kevésbé vonzó helyzetben és öltözetben is látjuk, megszokjuk, hogy ott van, amitől talán átkerül kicsit a „testvér” kategóriába és némiképp szexuális tabu alá kerül. Sőt, az is igaz, hogy, ha sok a konfliktusunk, ha sérelmeket gyűjtünk és őrizgetünk az évek alatt az elég negatívan hat a másik vonzóságára a szemünkben és így a vágyra is. Végül az is igaz, hogy a túlpörgetett, túl gyorsnak megélt nagyvárosi élet, amit ma a legtöbben élünk, szintén negatívan hat a vágyra. Olyannyira, hogy pszichológus kollégák világszerte arról számolnak be, hogy a tartósan együtt lévő párok átlagosan egyre kevesebbet szexelnek.

Többek közt mindezek miatt szoktuk mi párterapeuták azt mondani, hogy érdemes időről időre „dolgozni a kapcsolaton”, vagyis tudatosan olyan helyzeteket teremteni, amik felkelthetik a másik vágyát és a saját vágyunkat, illetve kigyomlálni azokat a helyzeteket, amik blokkolhatják azt. A fent felsoroltak egyikéből sem következik azonban, vagy legalábbis nem közvetlenül, ha elmúlik a vágy a kapcsolatból. A vágy csökkenése és elmúlása közt minőségi különbség van.

Az egyik, könnyen érthető eset az, ha kiszeretünk a társunkból, de összeköt a sok közös emlék, talán 1-2 gyerek és a kötődés érzése is. Ezt veszélyesebb kommunikálni, mint azt, hogy nincs vágyunk felé, mert ebből az következne, hogy válunk, míg utóbbi egy közös probléma, amit közösen kezelhetünk. Nem lehetetlen persze újból beleszeretni a másikba, ha nem is olyan forrón, mint az elején, de magától biztosan nem fog menni. Elég fontos itt, hogy mi mit akarunk, hogy miként szeretnénk változtatni ezen a helyzeten.

Szintén könnyen érthető, ha az egyik fél számára a szex valahogy sosem volt egy igazán élvezetes dolog. A nők kb. 20-40%-ának az önbevallós kérdőívek alapján sosem volt orgazmusa, többek számára a szex fájdalmas kötelesség, ami a hiányos szocializációból, de megerőszakolás élményből is fakadhat. Ezzel állítható párba a teljesítménykényszeres, szorongó, illetve gátlásos férfiak merevedési, vagy orgazmus problémája is. Ők sokszor csak, vagy főként önkielégítés útján szexelnek, a kudarctól való félelmükben elutasítják a társukkal való együttlétet. Itt megint egészen más megközelítésre van szükség akkor, ha ezt problémának látják. És kezelhetetlen akkor, ha valaki azt képviseli, hogy ő ilyen, aszexuális, őt így kell elfogadni. Amennyiben a kapcsolat elején ezekkel együtt van rendszeres nemi élet, a szexre kevéssé, vagy egyáltalán nem vágyó fél eljátssza, hogy van vágya, netán akkor még tényleg van, időközben múlik el, akkor a nem érintett fél átverve érezheti magát, ami kicsit még tovább bonyolítja a problémát.

Végül ott van az a forgatókönyv is, mikor a szexmegvonás büntetés, a kapcsolati játszmák része. Ezzel legtöbbször nők szoktak élni hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan és rendszerint egy meg nem bocsátott sérelmekkel teli, sok haraggal és csalódással tarkított történet bújik meg mögötte.

A kérdéskör másik oldala a hűség dilemmája. „Köteles vagyok-e hűségesnek maradni a párom felé, ha ő elutasítja a szexet?”, vagy megfordítva „Elvárhatom-e a hűséget a másiktól, ha nem tudok/nem vagyok hajlandó vele lefeküdni?”. Ennek kapcsán a következőket tartom fontosnak mérlegelni.

Egyrészt, mikor elköteleződünk egymás mellett, „arra szerződünk”, hogy fenntartjuk az akkori kapcsolati helyzetet. Ami természetesen nem lehetséges hosszútávon, mivel mindketten változunk, így a kapcsolatunk is változni fog. Ebből pedig a gyakorlatban az következik, hogy újra és újra döntés elé kerülünk, hogy megújítjuk-e az elköteleződésünket, vagy inkább felbontjuk azt. Az elköteleződés tehát egy dinamikus folyamat, nem egy egyszeri döntés, pedig sokszor gondolkodunk róla így – a kultúránk is ezt sugallja, többek közt azzal a mesei mondattal, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”. Ha eltűnik a szex a kapcsolatból, az egy igen erős váltás, ha pedig tartósan fennmarad, az a fenti döntés elé kényszerít.

Másrészt, ha nincs szex egy kapcsolatban, akkor az definíció szerint nem párkapcsolat többé. Ettől még lehet értékes, fontos és mély kötelék, ahogyan egy barátság, vagy számos családi viszonyrendszer is az, de mivel nincs „áterotizálva”, a férfi-női dimenzió elveszik és ez minőségileg változtatja meg a kapcsolatot.

Harmadrészt, ahogy szexre kényszeríteni sem szabadna senkit, úgy a szexről való lemondásra kényszerítés is igen problémás. A szexre vágyó fél szabad döntése természetesen lehet a szexről való lemondás a kapcsolat fenntartása érdekében, de csak ebben az egy esetben van ez rendben.

Ha a szexre nem, vagy jóval kevésbé vágyó fél azt mondja a társának, hogy „ez a te problémád, nekem nincs vele dolgom.” „Ez normális, ilyenek a felnőtt párkapcsolatok, már sosem lesz minden úgy, mint az elején. (Ez utóbbi igaz.) Nőj fel, ne légy gyerekes!” „Ha nem fogadsz el így, nem is szeretsz.”, és hasonlókat, az egy nagyon méltatlan kapcsolati helyzetet teremt, amiből középtávon csak kilépni lehet.

Ha ezzel szemben van kölcsönös empátia és szeretet, megpróbálhatják feloldani a közös problémának látott helyzetet, akár a csökkent, vagy megszűnt vágyat gátló tényezőkkel foglalkozva, akár a kapcsolatot ideiglenesen, vagy tartósan kinyitva, ha ezt morális értékeik megengedik. (Utóbbi persze rengeteg új helyzetet és így lehetséges problémákat teremt.)

Végül, igen gyakran a felek a kapcsolat fenntartása érdekében hallgatólagosan elfogadják az eltávolodást, látszólag szépen, konfliktusmentesen élnek, közelebbről figyelve azonban nincs közöttük intimitás, amiről nem ejtenek szót, azt a szőnyeg alá söprik és ki-ki egyénileg kezeli a helyzetet. Az így keletkezett feszültséget illetve hiányt orvosolhatjuk szeretői kapcsolattal, a gyereknevelésbe meneküléssel, a munkánk, vagy valamilyen hobbink túlhajszolásával, rendszeres önkielégítéssel, de szerhasználattal és viselkedésfüggőségekkel is.

Remélem, a fentiekben elég teljes képet sikerült adnom a jelenségkörről ahhoz, hogy empatikusan lehessen rátekinteni. Ha bármit kihagytam, szívesen veszem, ha kiegészítitek kommentben.

Szólj hozzá!

Címkék: szex szexualitás párkapcsolat pszichológia filo Spanyolviasz szexmentes kapcsolat


2022.06.08. 06:09 Mayer Máté

Ökologizmus, avagy milyen lenne a zöld jövő?

Sok korábbi írásomban kritizáltam a fennálló gazdasági és részben a politikai és társadalmi világrendet az ökológiai válság szempontjából, több helyen alternatívákat is említve. Ebben a bejegyzésben ezeket az alternatívákat igyekszem összefésülni és egy rövid felsorolásban megmutatni, hogy miket lehetne, miket kellene tenni a valódi változás érdekében, vagyis mivel járna, ha, mint faj, mint emberiség komolyan vennénk a fenntartható fordulatot.

Globalizáció helyett öko lokalitásra épülő gazdaságra van szükség és nem csak a mezőgazdaságban, de az iparban és az energiatermelésben is. Illetve profitorientált túltermelés és divat helyett szükséglet alapú termelés kell és a beépített elavulás elhagyása, vagyis kevesebb és drágább, de tartósabb cucc, amiket helyben állítanak elő, helyi alapanyagokból, helyben megtermelt megújulókból, vagy atomenergiából származó árammal, jellemzően helyi cégek és akkor, amikor ezekre lakossági igény merül fel, nem a raktárkészletre termelés megy. (Az ökolokalitás alól a ritkafém igénye miatt egyedül az high-tech ipar lehet kivétel, semmi más.) Mindehhez elengedhetetlen az energiatermelés diverzifikációja, tehát sok kis, helyi szél, termál hő és naperőmű, néhány atomerőmű mellett a mosatni koncentrált energiatermelés helyett. Amint pedig akár az energiaraktározás problémája megoldódik, akár az atommal szemben tisztán és fenntarthatóan működő fúziós erőmű technológia, működő formában megvalósul, vagy más zéró emissziós, az üzembiztosságot szolgáló technológiai fejlesztés ezt lehetővé teszi, kivezethető az atomenergia is az energiamixből.

Kevesebb és energiatakarékosabb kütyü kell, a virtuális magányba zárkózó, széteső társadalmak helyett pedig újraéledő, önellátó kisközösségek. Illetve energiahatékonnyá tett épületek, szigeteléssel és a fűtés és villamos rendszerek megújuló szempontú korszerűsítésével, vagyis a mainál lényegesen kevesebb energiaigénnyel. Hangsúlyozom, hogy kisebb alapanyagigénye és szeméttermelése miatt, ahol csak mód van erre, ott nem új épületek felhúzására, hanem a meglévő épületállomány felújítására volna szükség. Városiasodás helyett ruralizáció szükséges, más szóval vidékre költözés, a városokon belül pedig helyi mezőgazdaság az ott élők élelmiszerszükségletének kielégítésére, illetve legalább kerületi szintű lakóhely, munkahely, szabadidős tér koncentráció, hogy ne kelljen ingázni, messzire utazni semmiért, az inkább csak lehetőség legyen, amivel olykor élhetünk.

A nagyipari, gépesített, műtrágyázó, vegyszerező és a földet szántó mezőgazdaság helyett a szántás és vegyszer mentes alternatívákra lenne szükséges áttérni, a talaj termőképességének megőrzéséhez, javításához, vagyis pl. permakultúrás termelés kell, a mainál jóval nagyobb munkaerőigénnyel a mezőgazdaságban – már csak ezért is indokolt a tömeges vidékre költözés. Az étrendben a húsevés radikális csökkentése, a növényi étrend felé mozdulás tűnik kikerülhetetlennek. Ezeken túlmenően személyautó helyett közösségi közlekedés és közösségi autózás, illetve kerékpározás, repülőutak helyett helyben nyaralás kell. Mindehhez szabad piac helyett öko védővámokra volna szükség. És valószínűleg a nemzetállami és szövetségi keretek rovására a helyi közösségek erősödnének.

Elengedhetetlen továbbá a gazdasági növekedés fétisével való leszámolás, nem inflálódó, arany, vagy más, véges erőforrás alapú, így véges pénzhez való visszatérés, a jelenlegi fiat pénznek nevezett, fedezet nélküli pénzek kivezetése mellett. Indokolt lehet továbbá kis, helyi, csak helyben érvényes, deflálódó pénzek bevezetése is, a kereskedelem helyben tartására. Emellett a tőzsdék reformja, vagy felszámolása is kikerülhetetlen. Ebben kevéssé érzem magam tájékozottnak, de az biztos, hogy a kereskedést és a spekulálást erősen korlátozni, keretek közé szorítani szükséges, a profitorientált, növekedés fókuszú szemlélet helyett a fenntarthatóság jegyében.

Mindez történhet demokratikus, a mainál egyenlőbb társadalmat eredményező keretben, amit sok zöld gondolkodó az egyedüli útnak tart és ezért egészen sok ideológiát igyekszik a fenntarthatósághoz kapcsolni, de elvben megvalósulhat zöld diktatúrák révén, a mai egyenlőtlenségek mellett is. Vagyis a zöld jövő nem feltétlenül lesz részvételi demokrácián alapuló, gazdaságilag és jogilag egyenlősítő, a kisebbségek jogait garantáló, a mainál szabadabb és igazságosabb.

A kérdés számomra csak az, hogy mindezt belátásból, az ökológiai válság nyomását érzékelve, magunktól lépjük-e meg, vagy az ökológiai összeomlások erőszakkal és sokkal több emberélet árán kényszerítik ki, adott esetben a mainál sokkal rosszabb életlehetőségek és kilátások között egy egyre lakhatatlanabbá váló bolygón? Úgy hiszem – és tévedhetek persze –, hogy ellentétben a neoliberális kapitalisták állításával az előbb elmondottak azok, amiknek valójában jelenleg nincs alternatívája.

9 komment

Címkék: jövő gazdaság zöld társadalom filo fenntartható jövőkutatás fenntarthatóság ökológiai válság Spanyolviasz humán ökológia ökologizmus


2022.05.31. 06:38 Mayer Máté

Lehet-e fenntarthatóan élni egy fenntarthatatlan rendszerben?

A címben szereplő kérdés ma talán a legfontosabb alapdilemma zöld témában, mert valójában arról szól, hogy tudunk-e fenntartható kapitalizmust építeni, vagy rendszert kell váltatnunk a túlélésünk érdekében. A rövid válaszom erre a kérdésre az, hogy nem, nem lehet fenntarthatóan élni egy fenntarthatatlan rendszer keretei közt. Ezt pedig egy képzeletbeli öko bolt példáján keresztül szeretnék szemléltetni.

Tegyük fel, hogy Éva, lelkes zöldként úgy gondolja, a fenntarthatóság ügyét azzal mozdítja elő, hogy nyit egy helyben termelt, fenntartható öko-bio cuccokkal kereskedő, csomagolásmentes üzletet, hogy alternatívát teremtsen. Barátai segítségével, fáradhatatlanul felkutatja azokat a termelőket, akiknek a portékáit árulni tervezi, közben megleli a tökéletes üzlethelyiséget is, céget alapít, beszerzi a szükséges engedélyeket és minden spórolt pénzét beletéve, bankhitellel meg is nyitja a kis öko boltot.

Éva tehát elfogadja a rendszer kereteit és ezeken belül igyekszik zöld alternatívát kínálni. A siker nem is marad el, az aktív közösségi média jelenlétnek és pár influenszernek hála, az ökológiai válságot szívükön viselő vásárlók szépen lassan elkezdenek szálingózni és a vállalkozás önfenntartóvá válik. Éva fizeti a hitelt és lelkesen hirdeti zöld rendezvényeken, hogy így is lehet.

Az ötlet annyira jó, hogy egy ilyen találkozón Tomi is meglátja ebben a lehetőséget és hamarosan hasonló üzletet nyit, ugyanabban a városban. Éva üdvözli Tomi kezdeményezését, jó kapcsolat alakul ki köztük, a példájukat pedig egyre többen követik, a városban egymás után nyílnak a csomagolásmentes zöld boltok, már-már úgy tűnik, egy kiskereskedelmi zöld forradalom bontakozik ki a településen, ám Éva egyszer csak azt veszi észre, hogy régi jó vásárlói egyre ritkábban jönnek hozzá és a bevételei kezdenek elapadni. Hogy a saját életét is finanszírozni tudja és a hitelt fizethesse tovább, kompromisszumos megoldásként néhány drága, helyi termelő helyett olcsóbb nagybeszállítókat keres, akik bio és öko portékákkal nagykereskednek. De hiába a kínai bambusz fogkefe, a közel-keleti szappan és a dél-amerikai olajos magvak, a vásárlószám-csökkenés csak nem marad abba és egyre nagyobb pénzügyi lyukakat kell betömnie, hogy a vállalkozás fennmaradhasson. Közgazdász barátai ekkor a segítségére sietnek, haveri alapon végeznek egy hevenyészet piackutatást, amiből kiderül, hogy a vásárlók azért fogynak, mert hol ebben, hol abban az öko boltban vásárolnak, vagyis a boltok száma ugrásszerűen megnőtt, a vásárlóközönség számbeli növekedése azonban egy ponton megállt. Úgy tűnik, még több embert csak igen lassan és körülményesen lehetne meggyőzni, hogy változtasson a vásárlási szokásain, tehát az öko boltok piaca túltelítetté vált, mindannyian azért a néhány vásárlóért versengenek, aki nyitott a zöld alternatívára.

Éva megfogadva barátai tanácsát, árversenybe kezd, csökkenti a profit-rátáját, hogy hátha így több vevőt tud visszaédesgetni és bővíti a termékpalettát is vegán szépészeti cikkekkel és öko témában workshopokat is szervez, hogy közösséget építsen. Az erőfeszítései meg is térülnek és ismét az övé lesz a város vezető öko boltja, néhányan bezárnak, Tomi azonban felveszi a kesztyűt és beszáll a versenybe. Ő is bővíti a termékpalettát Évinél nem kapható cuccokkal, vászonzsákokkal és fair-trade ruhákkal, valamint afrikai és dél-amerikai fair-trade édességekkel. Évi erre, piaci pozícióját kihasználva megpróbál jobb árat kizsarolni a beszállítóiból. A nagykerekkel persze nem sokra megy, de néhány kiskereskedő szomorúan belemegy az alkuba, míg mások összevesznek vele. Tomi le is csap a kiábrándult kistermelőkre és kizárólagossági szerződést köt mindegyikkel, garantált felvásárlási áron.

Ekkor a világgazdaság szól közbe, egy hirtelen jött recesszió miatt a forint erősen inflálódni kezd, szinte semmissé téve Éva eddigi eredményeit, Tomi a kizárólagossági szerződéseket és a garantált felvásárlási árat lobogtatva azonban továbbra is jó pénzért szerzi be a portékákat, nem törődve azzal, hogy egyesek így csődbe mehetnek a beszállítók közül. Aki próbál kitáncolni, azt perrel fenyegeti, aki nem teljesít, azt be is perli.

Éva kétségbeesésében elzálogosítja a lakását, minden termékből a legolcsóbbat veszi, már az sem baj, ha nem öko-bio, vagy nem helyi, csak csomagolásmentes legyen, mivel ezt érzi a legerősebb hívó szónak és több terméke árát annyira leviszi, hogy már vesztességgel adja el azokat, de a taktika bejön. A többi öko bolt nem bírja a versenyt és bezárnak, Tomi is csődbe megy és Éva leuralja a piacot. Újabb hitelekből felvásárol néhányat a bezárt üzletek közül, ezzel garantálva monopol helyzetét a városban, ha valaki megint ördögi módon öko boltokat szeretne nyitni az Ő piacán, az Ő vásárlóira lesve.

A példa nyilván sarkos, leegyszerűsítő és itt-ott pontatlan is, de talán jól érzékelteti a lényegi problémát, hogy miért nem lehet piaci alapon fenntarthatóan működni. Főszereplőnk, Éva fokozatosan adja föl az elveit a gazdasági túlélés érdekében és a zöld ügy helyett egyre inkább a financiális fenntarthatóság kerül a fókuszába. Tegyük hozzá, érthető módon. Hisz Éva nem csak zöld aktivista, de immár vállalkozó is és láng lelke őt kezdi mardosni, ha „nincs mit ennie”. A fenntarthatósággal ugyanis a jelenlegi rendszer keretei közt gondolkodva az a baj, hogy nem eléggé versenyképes. Ezért nem hiszem, hogy néhány rendszerszintű és alapvető gondolkodásbeli változás nélkül lehetséges lenne a fenntarthatóság elérése. A kapitalizmusban az csak egy szlogen, csak marketingfogás marad.

8 komment

Címkék: zöld társadalom bio kapitalizmus öko filo gazdagság fenntarthatóság ökológiai válság Spanyolviasz öko bolt


2022.03.25. 07:12 Mayer Máté

III. világháború

A III. világháború 2022. február 24-én kitört. Mindenki azt hitte, hogy a következő világháború atomháború lesz és az emberiség pusztulását hozza majd. A valóságban azonban nem repkednek atomrakéták, de még hagyományosak is csak Ukrajna fölött. Nem látunk nagyszabású hadműveleteket sem világszerte, a hagyományos háború borzalmait egyedül az Ukrajnából érkező felvételeken nézhetjük, vagy a környező országokba tömegével menekülő emberek nyomorúságát követve.

A globalizáció és az információs technológiák fejlődése révén ma egy egészen másfajta világháború tárul elénk. Ez a világháború gazdasági háború és a fő frontvonalak nem a Kijev, Harkiv, Szumi, Csernyihiv, Mikolajiv és Mariupol körül felállított zord harcállásokban húzódnak, hanem kényelmes, légkondicionált irodákban, fűtött parlamenti üléstermekben és ergonomikus székekkel teli tárgyalókban. Ez a világháború kiberháború, amit nem keménykötésű, maszkulin, terepszínbe öltözött katonák, hanem sokszor nyeszlett, vagy épp túlsúlyos, nem ritkán akár metroszexuálisnak is nevezhető informatikusok vívnak, jelentős részben civilként, még csak nem is katonai egyenruhában. És ez a világháború propagandaháború, kőkemény pszichológiai hadviselés, amit újságírók, TV és rádióbemondók, divatos influenszerek és rutinos propagandisták folytatnak trendi göncökben, homokzsák fedezék helyett tökéletes smink mögül.

Ma azt láthatjuk, hogy az utóbbi években gyengélkedő USA, ami a világuralmi pozícióját egyre inkább elveszíteni látszott, úgy roppantja össze a "kemény és erőtől duzzadó" Oroszországot, hogy ehhez egyetlen katonát sem kell bevetnie. Bident sokan felelőtlennek nevezték, mikor tavaly ősszel pedzegetni kezdte Ukrajna NATO tagságát. Akik az orosz vezetés – vagy legalábbis a propagandájuk – szemével nézik a most zajló háborút, azok az amerikai elnök, a NATO és bizonyos EU-s vezetők felelősségét szokták kiemelni a konfliktusban, mondván, ők hajszolták bele Putyint, hogy támadjon. És még ha ez így is lenne, a szempontjukból nézve ebben semmi felelőtlenség, vagy szeleburdiság nem volt, csak színtiszta számítás.

Az oroszok egyre inkább átvették az utóbbi időben a közel-kelet rendteremtője tisztet az USA-tól és Amerika levesébe annyiszor és olyan ügyesen köptek bele, hogy az arab országokban az USA befolyása megcsappant, az épp futó háborúit elvesztette. Ezen felül sikerült megosztani az EU-t, már 2014-ben a szakadár ukrán „köztársaságok” támogatásával destabilizálni tudták Közép-Kelet Európát, érdemben befolyásolták az előző amerikai elnökválasztást és tető alá hoztak egy Oroszország-Kína szerződést, amivel egy egyre erősebb új pólus körvonalazódik az USA-EU-Egyesült Királyság tömbbel szemben.

Ehhez képest Putyin ukrajnai inváziójánál nem sok dolog jöhetett volna jobban a Biden adminisztrációnak. Ennek ürügyén profi diplomáciai hadmozdulatokkal napok alatt hoztak létre egy soha nem látott nemzetközi szövetséget az oroszokkal szemben – még a mindig független Svájc, sőt, még Szingapúr is beszállt! –, amit minden bizonnyal már hónapok óta rakosgattak össze, másként nem lett volna ennyire gyors és egységes a Nyugat válasza. És itt mutatkozik meg igazán a soft power-nek nevezett kulturális befolyás ereje. Amerikának nem kell fegyvert tartania az ukránok fejéhez, hogy az ő szövetségi rendszeréhez akarjanak csatlakozni, de az EU-nak sem. Sőt, nem csak a szövetséges országokban, de még Oroszországban is az amerikai álmot kergeti a lakosság. És ez az, amiben az USA minden riválisa gyenge.

Senki nem akar orosz, vagy kínai életet élni, pláne nem afgánt, iránit, észak-koreait, venezuelait vagy kubait. Ebben a világháborúban pedig azt láthatjuk, hogy a soft power legyőzi a hard power-t, a nyers katonai erőt. Mert az orosz csapatok most ugyan lassan, de biztosan felőrlik az ukrán erőket, de Ukrajnát nem fogják tudni sokáig megtartani a széleskörű és kemény lakossági ellenállás miatt, ez a következő Afganisztán Oroszország számára.

Ráadásul ezzel a háborúval az időnként vonakodó, máskor rivalizáló EU-t, védelmi képességei korlátozottsága miatt most nagyobb mértékben függő helyzetbe hozhatja az USA, és teheti ezt a segítséget nyújtó, szívesen fogadott nagytestvérként – nem lepődnék meg, ha rövidesen újraélednének az USA-EU szabadkereskedelmi tárgyalások, de ezúttal sikerrel végződnének.

Sőt, még a nagy rivális Kínát is kellemetlen helyzetbe hozta ez a háború, mert, mint Putyin utolsó komoly szövetségese, ugyan érdekében áll az orosz győzelem, de nem mindenáron. Így, amint azt látják Pekingben, hogy Putyin már nem ura a helyzetnek és a háború burkolt támogatásának már nagyobb a költsége, mint a haszna – vagyis az, hogy így kapnak egy Kínától függő, annak alárendelt Oroszországot –, abban a pillanatban fognak kihátrálni mögüle. Mert Kína most még lehet nevető harmadik a konfliktusban, a nyugati szankciók hatása később ér el hozzá, mint ahogy visszaüt magára a nyugatra is, de a csőd felé száguldó Oroszország túl nagy és nem hiszem, hogy Peking hajlandó lenne hosszabb távon finanszírozni. Az már Kínának is túl drága.

Vagyis, ha valóban az indította Putyint Ukrajna lerohanására, hogy Biden belengette az ukrán NATO tagságot, akkor ez Joe – vagy a tanácsadói – részéről egy zseniális húzás volt, legalábbis az ő szempontjukból. Nekik politikailag nem drága, sőt még jól is jön a sok kifolyt ukrán vér, pláne a kifojt orosz vér. Küldik is a fegyvert és ellátmányt bőven az ukránoknak, akik lényegében helyettük győzik le Putyint, még akkor is, ha a háborút magát katonai értelemben elvesztik, mindezt egy tényleges amerikai háború költségeihez képest fillérekért. Mert ezzel a háborúval Putyin nem egyszerűen lábon lőtte, de hasba szúrta magát.

Bár még csak burkoltan, de a Nyugati vezetők már jelezték Oroszország felé, hogy csak egy út van nekik ebből a konfliktusból kifelé és az Putyin beáldozása és a feltétel nélküli kivonulás Ukrajna teljes területéről, beleértve a Krímet, Luhanszkot és Donyecket is. És vélhetően ez is fog történni, ha nem a következő hónapokban, akkor a következő 3-4 évben, mert Putyin nem fog feltételek nélkül kivonulni jóvátételt fizetve - mert ő csak így kerülhetné el a vesztét, vagyis ő így is, úgy is belebukna a konfliktusba. Közben persze borzalmas, helyrehozhatatlan károkat és traumákat okoznak Ukrajnának és az eddigieknél is súlyosabb belső válságokba és szenvedésbe taszítják Oroszországot is.

Sokan ma azt latolgatják, vajon eszkalálódik-e a konfliktus, lesz-e belőle katonai világháború, atomháború. Bár kizárni nem lehet, ennek kisebb esélyét látom, mint az orosz elnök bukásának. Igen valószínűnek tartom, hogy ha Putyin van olyan kétségbeesett, hogy megnyomatná azt a bizonyos „gombot”, akkor lesz a közelében olyan, aki még időben fejbe lövi. Oroszország esetében számomra az a kérdés, hogy katonai puccs, az oligarchák hatalomátvétele, vagy forradalom söpri majd el Vlagyimirt – mert amint nem tudja az államkasszából kártalanítani a nyugati szankciókban megtépázott gazdasági elitet, amint az látszik, hogy a hatalma meggyengült, és ahogy egyre inkább húzódik a háború és egyre nő a feszültség az egyenruhások között is, úgy fog bekövetkezni valamelyik.

De arra a kérdésre, hogy fog-e eszkalálódni ez a világháború, a válasz egyértelműen igen, gazdasági, kiberhadviselési és propaganda háború értelemben legalábbis mindenképp. Mert ez a világháború abban is más, mint az előzőek, hogy ezt már nem csak országok, de cégek is vívják. Az elsők, talán erkölcsi kötelességüknek érezték, de talán csak a marketing potenciált látták meg abban, ha demonstratívan kivonulnak Oroszországból. A többiek számára ez már gazdasági kényszer volt, hisz választaniuk kellett az épp a gazdasági összeomlás felé robogó orosz piac és az ehhez képest kisebb gazdasági válságra készülő nyugati között. A többségnek nem volt nehéz a döntés.

Mert ez a világháború az előzőekhez hasonlóan anyagháború, csak itt nem a hadianyagot öntik számolatlanul a csataterekre és az emberanyagot áldozzák föl minden mértéken fölül, hanem a gazdasági erőforrásokat, a tőkét és a fizikai javakat. Mikor elemzők arról írnak, hogy rövidtávon az EU számára is nagyon fájna a leválás az orosz gázról és olajról, ezért úgysem lépik meg, akkor csak azt felejtik el, hogy épp háború van és most nem a hagyományos közgazdasági logika, hanem a háborús logika érvényesül egyre nagyobb mértékben. Eszerint nem az a fő kérdés, hogy egy lépéssel mennyi pénzt és politikai tőkét nyerünk és mennyit veszítünk, hanem, hogy mennyit veszít a másik. És ha azt látják, hogy a Putyin éra végét az hozná el, ha egyszerre leállítanák a gáz és az olajvásárlást az oroszoktól arra az időre, amíg ez az átmenet végbemegy, akkor le fogják állítani.

Biztos vagyok abban, hogy az illetékesek az elmúlt hetekben keményen számoltak és tárgyaltak, hogy lássák, hogy mennyi ideig húzzuk ki orosz gáz és olaj nélkül és ezeket honnan és hogy lehetne ideiglenesen pótolni. És biztos vagyok abban is, hogy ezt mára pontosan tudják. Ahogy abban is, hogy őket egy fikarcnyit sem érdekli a rezsicsökkentés.

Mert ennek a világháborúnak, az előzőekhez hasonlóan minden országra, így hazánkra is hatása lesz. Hisz épp egy újabb gazdasági válság küszöbén vagyunk. A kérdés csak annak a mértéke és időbeni elnyúlása. Bár jól hangzik kampányszlogenként az ellenkező állítás, a háború költségeit a magyar emberek (is) meg fogják fizetni. Itthon több szempontból is különösen komoly következményekre számíthatunk.

Amikor a konfliktus kezdetén a kormány röviden arról beszélt, hogy újra kell gondolni a külpolitikát, akkor igen szemérmesen fogalmaztak. Mert ezzel a háborúval a Fidesz előző 12 évének kül- és gazdaságpolitikája omlik össze a szemünk előtt. Az elmúlt években mesterségesen is gyengített forint megroppant és a Covid válság után másodszor tapasztaljuk meg, hogy mik a hátrányai a saját nemzeti valutának az Euróval szemben – azzal együtt mondom ezt, hogy nem vagyok Euró párti. Az autógyártás alkatrészhiány miatt a következő hónapokban leáll jóformán az összes itthoni üzemben, ami megint egy, a Covidhoz hasonló csapás az iparban és a hazai termelés kitettségét és sebezhetőségét mutatja – egyben a Fidesz elhibázott kül- és gazdaságpolitikájának szimbóluma. A mezőgazdaságunk egyik fontos felvevőpiaca Oroszország volt, de talán Ukrajna és részbe az oroszok kiesésével a termelésből attól legalább nem kell tartanunk, hogy nem találunk vásárlót ezekre a termékeinkre a világpiacon. És ezek csak a legközvetlenebb hatások.

Hamarosan minden nagyon megdrágul majd, mert tarthatatlan lesz a rezsicsökkentés, a hatósági áras benzin, de még az építőanyagok ára is. Utóbbi, mármint az építőipar a kormánypárt másik nagy kedvezményezettje volt az elmúlt években, mindig kitehették a kirakatba, hogy az ő vezetésük alatt milyen látványosan fejlődik az ország. Nos, ez a fejlődés most megáll és az életszínvonalunk meredek zuhanásba kezd a következő hónapokban, amin nem változtatna egy újabb, családtámogatás köntösébe burkolt állami támogatás sem az építőiparnak, ahogy a hatósági árak is csak ideig-óráig. Ezután az történik majd mindennel, mint most az ármaximált termékekkel, a kereskedők először korlátozzák a megvehető mennyiséget, azután már ők sem kapnak a nagykerből vesztességgel és hiánycikké válik minden ilyen jószág - hacsak az adóforintjainkból nem kezdi kompenzálni őket a kormányzat, kockáztatva, hogy ezek a forintok máshonnan hiányozzanak. Mert hiába lesz olcsó a csirkefarhát, ha nem lehet majd kapni – a boltban legalábbis, mert ezzel párhuzamosan felélénkülhet itthon a feketepiac, ahol az ár sokszorosáért beszerezhető lesz minden, ami a boltokban hiánycikk. És eddig csak azokat a hatásokat soroltam, amik szinte biztosan bekövetkeznek – bár a választások után valószínűsítem, hogy a hatósági áraknak rövid úton búcsút inthetünk.

Ami a Fidesz számára talán ezeknél is nagyobb csapás, hogy Putyin elszigetelődésével elvesztették a legnagyobb ellensúlyt, akihez dörgölőzve kritizálhatták a nyugati szövetségeseinket. Ráadásul, ami békeidőben különutasság, az háborúban árulás. Most nincs se Brüsszelezés, se Sorosozás, se Von der Leyenezés, meg Bidenezés – vagy legalábbis erősen lehalkították – és ez így is marad akkor is, ha a ’22-es választást megnyerik Orbánék.

Mert a Putyinhoz való túl közeli viszony most keményen visszaüt hazánkra. A V4 nevű véd és dacszövetségen belül, ami eddig is recsegett, de Orbán legnagyobb külpolitikai sikere volt, most igen gyorsan szigetelődik el Magyarország. Lengyelország, akik az Unióban a Fidesz utolsó komoly szövetségesei voltak a magyar oroszpártiság miatt, most nem véletlenül nem küldtek különvonatot a március 15-i Békemenetre. A miniszterelnök úr az elmúlt években azon dolgozott, hogy új politikai pólust hozzon létre az EU-n belül, aminek ő lehet az erős embere, ehhez képest a mostani világháború miatt az Unió bohóca lett, egy olyan még megtűrt, de nem szeretett figura, akivel ciki barátkozni, és akit büntetlenül lehet ütni.

Mindez olyan környezetben éri hazánkat, amikor a jogállamisági mechanizmust elindítják az országgal szemben, nem kapunk meg komoly Uniós forrásokat - még ha a menekülthullám miatt ideiglenesen mégis - a Fidesz, nyugaton elfogadhatatlan politikája miatt – meg azért, mert Orbán elítélésével ott szavazatokat lehet szerezni. A keleti nyitás pedig épp az orosz invázió miatt teljes kudarc. A Fidesz most már csak Kína segítő kezében bízhat, ha fenn szeretné tartani különutasságát és, ha Peking hajlandó is segíteni, annak biztosan magas ára lesz, amit a magyar emberek fognak megfizetni, ahogy az eddigi manővereket is – Budapest-Belgrád vasútvonal a piaci ár sokszorosáért, Fudan egyetem, ha megvalósul, minden bizonnyal a piaci ár sokszorosáért, vagy épp Paks II az oroszok felé a piaci ár sokszorosáért, stb.. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan már most is látszik az enyhülés az Unió irányába.

Egy dologban bízhat most a kormánypárt, hogy azzal, hogy az elmúlt években szinte teljesen megfojtották az ellenzéki sajtót, Márky-Zajék nem tudják célba juttatni az üzeneteiket a bizonytalanok és a Fidesz szimpatizánsok felé, csak a saját szavazóikhoz. Így hiába szajkózzák, hogy a Fidesz politikusai Putyin bérencek, hogy Orbán is tehet a bezuhanó forintról, hogy sok kritikájuk jogos volt a Fidesszel szemben, többek közt, hogy nem kéne német autógyárak összeszerelő üzemévé változtatni az országot, hogy az orbáni politika miatt nem kapunk uniós támogatást, stb., ezek a mondatok épp azokhoz nem érnek el, vagy nem hisznek benne, akik megfordíthatnák a választás eredményét és így még ennyi kudarc árnyékában is a Fidesznek van több esélye nyerni 2022-ben. (Ha mindez nem lenne elég, amiatt is, mert az ellenzék nem eléggé egységes és meglehetősen sokat hibáznak, meg persze Gyurcsány egykori Putyin barátsága sem mutat most túl jól.)

Tágítva a világháború perspektíváját térben és időben Oroszország számára nem is a mostani szankciók és nem is az esetleges ideiglenes olaj- és gázvásárlási stop az igazán fájó következmény, hanem az a következő 10 éves Uniós terv, hogy az EU országai leváljanak az orosz energiahordozókról. Kína ugyan pótolni tudja a kieső vásárlókat, de a gáz esetében csak hosszabb távon és olyan alkupozícióból, amivel durván lenyomhatják az oroszok árait, ez pedig egy elhúzódó orosz gazdasági válságot vetít előre még jóval a háború vége után is.

Ahogy arra az ENSZ is fegyelmeztetett a napokban, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten éhínségre számíthatunk a kieső orosz és ukrán élelmiszerek, főleg a gabona exportja miatt. Ez pedig még nagyobb menekültválságot vetít előre, mint a 2015-ös – ami persze megint adhat majd muníciót a Fidesznek – megspékelve az Ukrajnából a háború elől menekülők tömegeivel. És ezek a menekültek egyértelműen klímamenekültek lesznek, hiszen ott már nincs elég termőtalaj az éghajlatváltozás miatt, ezért szorulnak az orosz és ukrán gabona behozatalára, anélkül a területeik lakhatatlanok.

Emellett egy új gazdasági világválság küszöbén állunk, egy olyan világgazdasággal, ami alig lábadozik még a Covid kapcsán hozott karantén intézkedések gazdasági hatásaiból. Közben Kínában ingatlanpiaci összeomlás van, lassul a növekedésük – pedig Kína a világgazdasági növekedés motorja az utóbbi években –, nem véletlen tehát, hogy több elemző is a világgazdaság csökkenését várja.

Az élelmiszer, az energiahordozók árának megugrása és a klímaváltozás miatti félelmek nyomán a „természet megdrágulása” miatt a világban ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika súlyos válságba kerül. Ennek alapja ugyanis az „olcsó”, vagyis kizsákmányolt természet és munka. Ha az elit folytatni akarja a (köz)gazdasági növekedést – márpedig akarja –, akkor az alkalmazottak és bedolgozó alvállalkozóik béreit és jövedelmeit tudják még inkább lenyomni, az államok jóléti szolgáltatásait még inkább lerohasztani, illetve a klímacéloktól elfordulva ismét "inflálhatják" a természetet. Mindháromra látszanak már példák, ahogy a Covid kapcsán kibontakozó kis gazdasági világválságból is a tőkés elit profitált, komoly dollár milliárdokkal növelve vagyonát, míg „a néppel”, vagyis a kevésbé tehetősekkel fizettették meg annak költségeit, ha tetszik, még a válságon is a mi kárunkra gazdagodtak.

Visszatérve, a világháborúnak rövidtávon számos vesztese lesz, talán az egyik legjelentősebb a környezetvédelem. Azzal, hogy a fosszilis tüzelőanyagok közül legkisebb károsanyag kibocsátással járó földgázról gyorsan le szeretne válni az EU a nemzetbiztonsági és politikai kockázatok miatt, szinte borítékolható, hogy legalább a következő években távolodni fogunk a párizsi klímacéloktól, de hosszabb távon ez még jól is jöhet. Ha a megújulókra és a kutatás-fejlesztésre az eddigieknél lényegesen több pénzt költ az EU – és az USA, de Kína is –, akkor hamarabb jöhet el egy olyan technológiai áttörés az energiaraktározásban, aminek a segítségével lehetségessé válik, hogy a mindig ingadozó termelésű szél- és napenergiából stabil energiaellátást biztosítsunk, kiváltva a fosszilis és a nukleáris energiát. De később az is a zöldülés felé mozdíthat, ha a szabad kereskedelem helyett visszatérnek egyre szélesebb körben a védővámok, lassul a világkereskedelem és rövidülnek a termelési láncok.

De talán számomra az egyetlen igazi pozitívuma a III. világháborúnak – ha lehet ilyet mondani egy ilyen tragédia közepette –, hogy, akárcsak a Covid első hulláma alatt most ismét a világ gazdasági és politikai vezetői képesek voltak rövid idő alatt olyan radikális döntéseket meghozni, amik nem a pillanatnyi gazdasági racionalitás talaján állnak. Ez persze aggasztó is lehet egyben, hisz attól még, hogy egy döntés nem gazdasági racionalitáson alapszik és radikális, még egyáltalán nem biztos, hogy előremutató is – lásd magát az orosz inváziót. Azonban elv szintjén éppen erre lenne szükség az ökológiai összeomlás elkerüléséhez, mert az eddigi normalitás termelte ki az ökológiai krízist, ahogy, hogy csak a közelmúltat nézzük, 9/11-et, a Közel-Kelet háborúit és forradalmait, a 2008-as világválságot, de ezt a világháborút is. Szóval talán nincs minden rendben ezzel a normalitással…

17 komment

Címkék: gazdaság történelem háború társadalom környezetvédelem filo 3. világháború gazdasági válság gazdasági világválság Magyarország EU Európai Unió Oroszország NATO Spanyolviasz Ukrjana III. világháború


2021.11.11. 07:05 Mayer Máté

"A múltból tanulj és ne benne élj!" - A Rákosi- és a Kádár-rendszer

Miközben a Rákosi-korszak és az '56-os forradalom megítélése viszonylag egységes a magyar politikai gondolkodásban, addig a Kádár-rendszerről két, egymástól markánsan különböző, párhuzamos narratíva él. Egyesek egy hazaáruló, a szovjeteket elvtelenül kiszolgáló, a népet megnyomorító rezsimként gondolnak vissza rá, másokban egy a mainál kiszámíthatóbb, biztonságosabb, tervezhetőbb élet emlékeként él és boldog nosztalgiával tekintenek a Kádár-korra. És megint mások egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, vagy, mert egyszerűen nem szólítja meg őket, vagy, mert a mindennapi megélhetésre koncentráló nyomorgók, akik helyzetük okán nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy elvont dolgokkal múlassák az időt.

Ezzel a négyféle hozzáállással megítélésem szerint leírható a magyar társadalom hozzáállása minden más közügyhöz is. De függetlenül attól, miként tekintünk egy korszakra, vagy eseményre, az hat az életünkre és különösen igaz ez a megelőző rendszerre, ami örökségében minden más történelmi epizódnál erősebben van jelen a mindennapjainkban.

A bejegyzés sorozat előző részében a hidegháború témáját jártam körül, ami a Rákosi- és a Kádár-kor tágabb kulisszáit is adta, ebben az írásban pedig a magyar vonatkozásokra koncentrálva szokás szerint párhuzamokat keresek a múlt és a jelen között, illetve tanulságokat a jövő számára.

A korszak megítélésének ellentmondásossága már a rendszer kiépülésének első lépéseitől jelen volt. Egyesek a második világháború végén a szovjet csapatok bejövetelét az országba felszabadulásként, mások megszállásként élték meg. Ez a kettősség pedig nagyon is érthető, ha tudjuk, hogy mennyire sokféle élethelyzetben voltak akkor is a polgártársak. Egy a nyilasok fogságából kiszabadított ember számára valóban felszabadulás lehetett a szovjetek érkezése, ahogy egy addig hátrányos helyzetben lévő baloldali gondolkodású személynek is, míg egy orosz katonák által megerőszakolt nő, vagy egy rangjától és pozíciójától megfosztott helyi vezető joggal láthatta azt megszállásnak.

A mai közbeszédben egymás megértése talán azért is nehéz, mert hajlamosak vagyunk csupán a saját nézőpontunkból vizsgálni egy kérdést, majd azt általánosítani, végül pedig egészen felfoghatatlanná válik a számunkra, hogy a másik egyáltalán hogyan gondolkodhat másként ugyanarról a kérdésről. Hogy egy nagyon hétköznapi példát hozzak, egy vagyonosodó, felső-középrétegbeli számára például a lakópark építések egy fejlődő, erősödő ország képét mutathatják, ahol a dolgok jó irányba tartanak, hisz neki ez vagy új otthon, vagy jövedelmező befektetés. Eközben egy átlagember számára elérhetetlenül drágák ezek az ingatlanok és inkább csak a "kapun kívülről" szemlélheti a beruházást, amit joggal nem érezhet róla szólónak, őt megszólítónak, miközben a saját lakhatási gondjaival mintha kevésbé törődnének a hatalmon levők. Egy ilyen ember számára a jó GDP adatok és a hasonló beruházások talán úgy látszódhatnak, hogy az ország egy kis része számára mennek csupán jól a dolgok, mindenki mást kihagynak a sikerből.

Visszakanyarodva, a szovjet megszállás megítélése azért kulcskérdés a korszak megértéséhez, mert mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer ebből merítette a legitimációját. Más szóval, ha nincsenek itt az orosz katonák, akik túszul ejtették a magyar államot – akárcsak pár hónappal korábban a németek –, akkor Rákosi és Kádár talán sosem juthatnak hatalomra, vagy ha mégis, sokkal előbb leváltották volna őket.

Ezt a tényt ugyanakkor mindkét vezető szerette volna a szőnyeg alá söpörni, hisz mennyivel vonzóbb az országot a háború pusztításai után újjáépítő, vagy a viszonylagos jólétet megteremtő, jó, atyai vezető képében tetszelegni, mint egy bábkormány élén álló, bármikor lecserélhető figuraként, aki a megszállókat gátlástalanul és elvtelenül kiszolgálja. Hogy az imént említett, vonzóbb látszatot fenntartsák, a szovjet és a többi, szovjetek által megszállt ország vezetőihez hasonlóan azt hangoztatták, hogy szocializmust építenek. Vagyis fogtak egy ideológiát, amivel igazolni próbálták a működésüket, miközben ténylegesen az orosz imperializmust építették csupán. Ez a kettős beszéd, hogy nem lehet kimondani, ami valójában történik, hanem helyette valami magasztos képet kell hizlalni, a rendszerváltás után is megmaradt, kezdve a privatizációnak nevezett lopássorozattal.

Másfelől, itthon a szocializmus és a külföldi megszállók kiszolgálása erősen összefonódó képzetek. Túl azon, hogy a szocialista ideológia hagyományosan kevésbé tartja fontosnak a nemzetet, mint a jobboldali elgondolások, itthon ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a jobboldali gondolkodású polgárok számára a baloldali eszmék mindig is valami idegen szívű, nemzetietlen képződménynek tűnnek. És persze az sem segített, hogy az elmúlt 11 évben az ellenzék pártjai gyakorta az EU-tól vártak és várnak segítséget a 2/3-al kormányzó Fidesszel szemben, mivel nekik maguknak nincs elegendő politikai erejük a kormánypárt ellensúlyozására.

A fent említett kettős beszédet a pszichológiában double-bind kommunikációnak nevezik és több kutatás is azt találta, hogy skizofrének családjában a szülők nem ritkán ezen a módon kommunikálnak a gyerekeikkel, akik így kettős valóságban nőnek fel. A skizofrén analógia pedig sajnos korunk közgondolkodására is részben igaz: a kormánypárti és ellenzéki szavazók párhuzamos valóságokban élnek és gondolkodnak. Jóformán csak abban értenek egyet, hogy, ha a másik tábor kerül hatalomra, vagy folytatja a kormányzást, akkor eljön a világvége, ami számomra különösen ijesztő.

Nem egyszerűen értékrendbeli különbségről van itt szó, hanem ténylegesen egész másként látják a realitást az egyik és a másik tábor képviselői, egymást pedig egyre inkább démonizálják. Ez a folyamat pedig már jó párszor vezetett polgárháborúhoz, vagy népirtáshoz a történelemben...

A szélsőséges, paranoid gondolkodás még a 2000-es évek közepén is csak a konteó hívőket jellemezte, akiktől minden magára valamit is adó ember elhatárolódott. Ma pedig az a main stream, hogy mögöttes összefüggéseket, háttérhatalmi szervezkedést keresünk számos folyamat mögött és vezető politikusok érvelnek éppen úgy, mint az összeesküvés-elmélet hívők, csak őket nem kinevetik, hanem megválasztják ezért.

A Kádár korra visszatérve, a diktatúra idején folytatott kettős beszéd következtében lett a birtokos parasztból kulák, aki a nép ellensége, az '56-os forradalomból fasiszta zavargás, a hiánygazdaságból szocialista jólét, vagy épp Kádár Jánosból, a forradalom véreskezű leverőjéből és az államot eladósító politikusból a békét és a jó életszínvonalat megteremtő János bácsi. A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, és ahogy egyre tovább élt a társadalom e kettős beszédet hallgatva, talán egyre nehezebbé vált a valóság és a propaganda szétválasztása. Különösen azt nem lehetett könnyű felismerni, hogy a '60-as évektől megemelkedő életszínvonal nem a Kádár kormányzat, vagy a jól működő szocializmus eredménye volt, hanem a Nyugat sikere. Hisz nyugaton annyira jól ment a gazdaságnak, annyi felesleges pénz termelődött, hogy tudtak hitelezni még a válságba jutó szocialista blokk országainak is. Itt azután ezekből a hitelekből pótolták azt, amit a szocialista tervgazdaság nem tudott megtermelni.

Ez az eladósodás a Kádár-rendszer legtovább ható öröksége, amit még az unokáink is nyögni fognak. A rosszul elköltött hitelek miatt omlott végül össze a rendszer gazdaságilag, ezért voltunk csőd közeli helyzetben a rendszerváltás idején, ezért volt szükség a privatizációra és a Bokros-csomagra, de még a 2008-as gazdasági válság hatásai is enyhébbek lettek volna másfajta történelmi előzmények után.

Az is a kádári örökséghez tartozik, hogy a magyar társadalomban már addig is meglévő ellentétek bal és jobb oldal között tovább mélyültek. Az egykor vagyonos polgárok, illetve leszármazottaik, akiket a diktatúra idején kifosztottak, kitelepítettek, vagy akár bebörtönöztek, vagy megöltek, a rendszerváltás után kártalanítást és a velük, vagy felmenőikkel szemben jogsértést elkövetők felelősségre vonását várták volna. Előbbi azonban csak féloldalasan tudott megvalósulni - csőd szélén volt az állam, így nem futotta tisztességes kárpótlásra -, a felelősségre vonások pedig máig váratnak magukra.

Nem egy pártállami tisztviselő a hatalom közelében maradhatott, néhányukból a '90-es években vállalkozó lett, aki privatizáció címén lopta ki az állami vagyont, így alapozva meg saját tőkéjét és gazdasági súlyát, mások demokratikus politikussá vedlettek és főként a Szocialista Pártban politizálva, majd választást nyerve töltöttek be ismét vezető állami tisztségeket.

A felelősségre vonást és teljes kártérítést hiába váró egykori elit ugyanakkor kevés együttérzést kapott a sérelmeivel kapcsolatban az akkori politikai baloldalról, ahogy a nyilas és a náci rémtettek áldozatai és leszármazottaik meg a jobboldalról számíthattak mérsékelt empátiára. Egymás sérelmeinek az el nem ismerése pedig királyi út kicsiben ahhoz, hogy egy párkapcsolatot a szakítás felé kormányozzunk. Ha társadalmi méretekben tesszük ugyanezt, akkor pedig beleütközünk egy olyan problémába, hogy igen bajos elválni, mivel a különköltözés nem megvalósítható, hisz mindenkinek ez a hazája. Kicsit ilyennek látom a mai magyar társadalmat is, mint egy elvált házaspár, akik még mindig egy fedél alatt laknak és folyton marják egymást.

Számomra a Kádár-kor és a rendszerváltás további fontos tanulsága, hogy mit várnak a polgárok leginkább a politikusoktól: "emeljék az életszínvonalat, különben meg hagyjanak minket békén". Rákosi kemény diktatúrája, hogy sok mindenbe beleszólt, hogy rettegésben és alacsony életszínvonalon tartotta a polgárokat csak addig volt fenntartható, míg a sztálini Szovjetunió támogatta ebben - meg persze ezt is várták el tőle. Igaz ugyanakkor az is, hogy az ország újjáépítésével, a gazdaság újjászervezésével is neki kellett bajlódnia, így finoman szólva sem voltak ideális körülményei a kormányzáshoz. Ahogy azután eltűnt mögüle az erő '56-ban, a népharag gyorsan elsöpörte a gyűlölt szovjethű klienskormányt.

Kádár hozzá képest más tészta volt. Talán elődje hibáiból tanult, talán a saját józanabb, politikusabb alkata miatt, mindenesetre Magyarországból a Keleti Blokk kirakat országát hozta létre. Persze a keze alá dolgozott az is, hogy a háború utáni újjáépítés egy jó részét elődje idején elvégezték már, illetve az akkori szovjet vezetés eleve sokkal puhább diktatúrát épített, mint Sztálin Rákosi idején és sok támogatásra számíthatott Moszkvából.

Cserébe nem várt mást a polgároktól, csak, hogy ne foglalkozzanak közügyekkel, azt hagyják szépen a vezetésre. Ez a mentalitás pedig szintén máig erősen átszövi a közgondolkodást minden politikai oldalon.

Azután nagyon erősen formálta az ország arculatát és társadalmát is az erőszakos urbanizáció. Panel lakótelepek sorát húzták föl és vidékről, illetve az agglomerációból tömegeket költöztettek be a nagyvárosokba munkásnak. Amivel végső soron előidézték egy sor természetes kisközösség felbomlását, amik helyett a lakótelepeken élők nem igen hoztak létre újakat. Nem is voltak ehhez megfelelő közösségi terek a hatalmas tömbházakban. Mindezzel pedig a társadalmi önszerveződés koporsójába ütöttek be néhány fontos szöget.

A gyors ütemű városiasítás mellékhatása az is, hogy máig Budapest egyes részei infrastruktúrájukat és a tömegközlekedésüket tekintve erősen „vidéki jellegűek”, a város erőszakos terjeszkedését ugyanis nem követték az infrastruktúra átgondolt fejlesztései és ezzel napjaink városvezetőinek kell(ene) bajlódnia.

Az építészetben és más művészeti ágakban minden szempontot felülírt a funkcionalitás, megteremtve véleményem szerint a legrondább, leginkább tájidegen mementóit a kornak, melyek máig megosztó viták tárgyát képezik a művészvilágban, legutóbb a budai vár átépítése kapcsán. A széles közvélemény azonban talán nem hullat túl sok könnyet, mikor a szocreál "remekei" lekerülnek a falakról, a polcokról és elbontásra ítéltetnek az utcákon.

Ugyanakkor ebben az időben vált általánossá szinte mindenütt a közvilágítás, a csatornázás és az iható csapvíz bevezetése is. A Kádár-rendszer bizonyos vonatkozásokban modernizálta, a kor technológiai színvonalára emelte az országot – az ipart leszámítva, ahol korszerűtlen megoldásokat erőltettek, ez is vitt el bennünket a csődig.

A teljes foglalkoztatottság kényszerű megteremtése az általános munkamorálnak nem tett jót, ami ma felemásan jelenik meg. Azok az emberek, akiket bekényszerítettek a gyárakba és irodaházakba, vagy ki a földekre, de ott lazsálhattak, később a rendszerváltás legnagyobb vesztesei lettek. Java részt ők alkotják ma azt a mélyszegénységben élő Magyarországot, amivel egyik kormányunk se tudott érdemben mit kezdeni és az ő valóságuk szinte elképzelhetetlen egy nagyvárosi polgár számára. Másrészt, a fusizás lehetősége a '60-as évek második felétől az anyagilag előrejutni vágyó ember számára megteremtette a legális utat a saját autó, a tóparti nyaraló, a munkamánia és a kiégés felé. Ma ugyanilyen túlteljesítő, túl sokat dolgozó mentalitással járnak tömegek a multi cégek irodáiba dolgozni, hogy megteremtsenek egy olyan életszínvonalat, amit, Kádár kori elődjeikhez hasonlóan nem tudnak kiélvezni.

A társadalomra visszatérve a nők rendeleti úton történő emancipációja is megtörtént. Papíron a Kádár-rendszer óta a nők és a férfiak egyenjogúak hazánkban. Csakhogy ez sokkal inkább azt jelentette a gyakorlatban, hogy mindkét nem egyformán jogfosztottá vált. Mindenki szavazhatott, de csak az állampárt jelöltjére. Mindenki vállalhatott munkát, vagy tanulhatott, ami elvárássá is vált a nőkkel szemben. A feudalizmus végével egyre tarthatatlanabbá váló egykeresős családmodellt ekkor váltotta fel a kétkeresős modell, ami jót tett a gazdaságnak és a nők munkaerő-piaci helyzetének és rosszat a gyermekeknek. Ekkortól vált általános gyakorlattá, hogy a gyereknevelést a bölcsődékre, óvodákra és iskolákra hagyta egyre több család, hogy el tudják látni kötelező feladataikat a munkahelyükön.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez a fajta megoldás nem egyszerűen lehetőségeket teremtett a nők számára, nem döntési szabadságot hozott magával, hanem rákényszerítette őket, hogy dolgozzanak. Meggyőződésem, hogy ennek a gyakorlatnak a visszacsapása ma a magukat konzervatív-kereszténynek valló nők egy része felől, hogy az anyasághoz való joguk, az anyai helyzetük megerősítéséért kardoskodnak.

A korszak ágyazott meg annak a fajta korrupciónak is, aminek egy részét máig nyögjük. Azzal, hogy az ország szerényebb anyagi lehetőségei és a szocialista gazdaság és társadalompolitika miatt itt nem az alsóbb rétegek emelkedtek fel a középréteg szintjére, hanem mindenki lesüllyedt az alsó középréteg szintjére, megjelent az orvosoknál a hálapénz, mint fizetés kiegészítés. A rendőröket meg lehetett vesztegetni bizonyos, kisebb horderejű ügyekben. A hivatalnokoknál ajándékokkal el lehetett érni a gyorsabb ügyintézést és a kedvezőbb elbírálást, stb.. Ahogy a szocialista nagyvállalatok esetében nem volt elvárás a gazdaságos működés biztosítása, a párthűség már annál inkább, úgy hozzá nem értő, de végletekig lojális vezetők egész sorát sikerült kitermelni, akiket persze nem ritkán ismeretségi alapon választottak ki és ez a gyakorlat sok esetben ma sincs másként…

Végül a határon túli magyarság és az országban élő magyarság közti szakadék is a rákosi-i és a kádári örökség része. Ahogy nem volt szabad Trianonról, vagy a határon túliak helyzetéről, jogsérelmeikről beszélni, úgy született meg ebben a kérdésben is egy kettős narratíva. Egyesek, akik személyesen kevésbé voltak érintve, vagy meggyőződésből követték a központi ideológiát, vakká váltak a határon túl rekedt magyarok helyzetére és számukra Trianon is egy meghaladott történelmi eseménnyé vált, amin "jó lenne, ha mindenki túltenné magát végre". Az ő érzéketlenségük a rendszerváltás után a jobboldaliakban a baloldal nemzetietlenségét erősítette.

Ezzel párhuzamosan egy másik narratíva a trianoni jogsérelem orvoslásáról nem tett le és a határon túliak érdekeit igyekezett szem előtt tartani. A rendszerváltás után a jobboldali pártok számára idővel politikai eszközzé is váltak a határon túli magyarok és az ő vélt, vagy valós érdekeik. Ennek bővebb kifejtését a fenti linkre kattintva találja a kedves olvasó.

Ezzel a bejegyzéssel zárom le egy időre a blogon a "múltból tanulj és ne benne élj!" sorozatot. Remélem, hűséges olvasóim továbbgondolásra érdemes mondatokkal és kissé árnyaltabb, a mai közbeszédhez képest részletesebb képekkel gazdagodtak általa!

13 komment

Címkék: történelem társadalom filozófia szocializmus filo Rákosi Kádár Szovjetunió Spanyolviasz


2021.10.28. 07:41 Mayer Máté

„A múltból tanulj és ne benne élj!” – Hidegháború

A világ nyugati felén ma annyira természetesnek vesszük, hogy képviseleti demokráciában élünk, hogy a szabad piac elvén működik a világgazdaság, hogy a fogyasztói társadalom vesz minket körül, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, hogy mindez másként is lehetne. Ahogy abba sem szoktunk belegondolni, hogy amit ma majdhogynem természeti törvénynek tartunk a politika, a gazdaság, vagy a társadalom működése kapcsán, az legnagyobb részt csupán a 20. század folyamán alakult így.

Kb. 85 évvel ezelőttig például az euro-atlanti kultúrkörben ugyanolyan elfogadott, main stream ideológia volt a rasszizmus, mint ma a tolerancia és nem csak a náci Németországban, meg a csatlósaik között, de a liberális elveket valló szövetséges országokban is. Sőt, ha az USA fekete polgárjogi mozgalmaira gondolunk, azt is kijelenthetjük, hogy bőven a ’70-es évekig rendben volt rasszistának lenni abban az Egyesült Államokban, ami ma a tolerancia egyik zászlóshajója a világon.

Napjainkban természetesnek tartjuk, hogy békében élünk, „a civilizált országok” lemondtak a háború lehetőségéről a külpolitikájukban. (Ezért is keltett óriási megdöbbenést Oroszország Grúzia, majd Ukrajna elleni háborúja az elmúlt években.) Hajlamosak vagyunk mindezt erkölcsi fejlődésnek látni és úgy értékelni, hogy „civilizálódtunk”, tanulva a 20. század két világháborújának borzalmaiból, valamint a diktatúrák kirekesztő és elnyomó gyakorlataiból. A valóságban azonban arról van szó, hogy az atomfegyverek megjelenésével a világ nagyhatalmai számára egy újabb világháború a kölcsönös, teljes megsemmisülés rémével fenyeget, és ettől való félelmükben tartózkodnak egymás közt a nyílt konfliktustól, nem azért, mert a világ mai vezetői morálisan fejlettebbek lennének, mint 1914-ben, vagy 1939-ben voltak. A többi ország pedig jórészt azért nem háborúzik, mert ezeknek a nagyhatalmaknak a vazallusai – vagy, ahogy ma mondjuk, a szövetségesei – és rájuk is vonatkozik az atom pattnak nevezett helyzet, uraik beleegyezése nélkül ugyanis nem illik háborút indítaniuk.

A demokrácia, a szabad piac, a fogyasztói társadalom, vagy épp a tolerancia eszménye addig „maradnak hatalmon”, amíg a mindenkori elitnek ez érdekében áll. Ahogy láthatjuk is a gyakorlatban a jobboldali populista államokban, mind a tolerancia, mind a demokrácia könnyedén zárójelbe tehető, vagy úgy fordítható az értelmezésük, ahogy a vezetésnek az épp előnyös. De ugyanígy baloldali vezetésű államokban a toleranciába nem férnek bele a szélsőségesnek bélyegzett vélemények, amiket törvényekkel kell tiltani, vagy egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni azokkal a személyekkel együtt, akik ilyet képviselnek. És ez nem is valamiféle újdonság. Az ókori Athénban is megfért egymás mellett a demokrácia eszménye a lakosság nagy részének kirekesztésével a hatalomból, a középkor keresztes háborúiban a keresztényi szeretet és a népirtás, vagy a gyarmatosítás idején a modernizáció és civilizáció gondolatának terjesztése tömegek rabszolgasorba taszításával.

A történelemben ugyanis általánosan igaz, hogy minden korban és kultúrában van olyan uralkodó eszme, ami leírja mi normális és mi nem az, hogy hogyan kellene élni és hogyan működik a világ és van emellett egy gyakorlat, ami több ponton eltér az eszmétől, esetenként ellent is mond annak. Harari professzor többek között ezeket az uralkodó eszméket nevezi elképzelt rendeknek Sapiens című sikerkönyvében és meggyőzően érvel amellett, hogy ilyenekre szükségünk is van annak érdekében, hogy nagy tömegben tudjunk együttműködni mi, emberek. Ezt az állítást én sem vitatom, de fontosnak tartom láttatni, hogy ezek az eszmék, vagy elképzelt rendek azok, amik: a képzeletünk termékei és csak azért léteznek, mert hiszünk bennük, nem objektív igazságok, vagy természeti törvények.

A Holokauszt, illetve Trianon kapcsán a bejegyzés sorozat előző részeiben igyekeztem több oldalról is bemutatni, hogyan működik a mindenkori uralkodó eszmét támogató emlékezetpolitika, vagyis a történelem „kreatív értelmezése” az aktuális győztesek szája íze szerint. Ebben az írásban a hidegháború hagyományostól eltérő megközelítésével folytatnám a sort, kiemelve az akkori elképzelt rendek hazugságait és máig ható örökségeit, illetve tanulságait, amikre legutóbbi, a korrupcióval és rendszerhibákkal foglalkozó írásomban már utaltam.

Különösen fontosnak tartom ezt a visszatekintést, mert véleményem szerint semmilyen más történelmi korszak öröksége nem hat annyira elevenen a mai gondolkodásunkra, mint a hidegháború logikája. Valahogy az iskolai történelemórákon mégsem szokás ezzel az időszakkal foglalkozni, az "időhiány miatt" szabadkoznak rendre a tanárok. De talán azért sem, mert rengeteg aktuálpolitikai áthallása van a közelebbi múlt értelmezésének, amitől sok pedagógus – érthető módon – idegenkedik.

De hogy ennyi felvezetés után a lényegre is rátérjek, mint minden konfliktusban, a hidegháború idején is előszeretettel osztották jókra és gonoszokra a világot a két tábor vezetői. A hidegháborút úgy igyekeztek láttatni, mint két ideológia, két gazdasági és társadalmi modell csatáját. Ennek megfelelően minden, amit a másik blokk képviselt, az csak rossz lehetett, amit viszont a mi blokkunk tűzött zászlajára, az kritikátlanul jó volt. Azzal pedig, hogy a kapitalista, képviseleti demokrácián alapuló nyugat gazdaságilag legyőzte a diktatórikus, szocialista szovjet blokkot, ennek a gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésnek a helyessége is „bebizonyosodott”.

Szándékosan fogalmazok így, mivel 1990 óta még a 2008-as gazdasági világválság sem tudott érdemi rendszerkritikát elindítani, miközben a társadalmi olló szegények és gazdagok között soha nem látott mértékűre nőtt, az emberiség az ökológiai válság szélére jutott és egy Kínából indult járvány hónapok alatt globális pandémiává tudott nőni. És ezek mindegyike a globalizált, kapitalista világrend mellékterméke.

Bár mára például unásig ismételt kifejezéssé vált a klímavédelem fontossága, a rendszer alapját adó gazdasági növekedési kényszert mégsem illetjük kritikával a main stream közbeszédben. Ugyanígy mantrázza a legtöbb fejlett országban a politikai elit a szegénység, a nyomor felszámolásának szükségességét, de érdemi vagyon újraelosztásról alig szól bárki. A legtöbb változást talán még a szabad piaci elvhez és ezen keresztül a globalizációhoz való gyakorlati hozzáállás módosulásában látom a világjárvány és az amerikai-kínai gazdasági háború óta. Mert bár nyíltan senki nem kérdőjelezi meg ezeket a vezető politikusok közül, mégis, egyre több törekvés mutat afelé, hogy globális ellátási láncok helyett a helyben termeléshez térne vissza több nyugati ország – a keletiekhez hasonlóan –, amit védővámokkal is igyekeznének megtámogatni.

De kanyarodjunk vissza kicsit a hidegháborúhoz! A nyugat ideológiája akkoriban a szabadságot állította központba, míg a kelet az egyenlőségre helyezte a hangsúlyt. Közben egymást bolsevik felforgatónak, illetve agresszív imperialistának igyekeztek láttatni a hatalmon lévők. Mindkét oldalon voltak azonban olyanok, akik ettől eltérő módon szemlélték a másik blokkot. Míg azonban a nyugati szocialisták egyre inkább kiábrándultak a Szovjetunió nagy építkezései és látványos eredményei mögött meghúzódó rabszolgamunkából, a koncepciós perekből, a vérbe fojtott forradalmakból, az agresszív külpolitikából, illetve a nyugatitól egyre látványosabban leszakadó életszínvonalból, addig keleten egyre többen a jólét, a szabadság és a boldogság levegőjét vélték felfedezni nyugaton. Olyannyira, hogy egy ponton már csak fallal bírták lakosaik jó részét a keleti táborban tartani az elvtársak, miközben nyugatról nem volt tömeges hajlandóság a keletre vándorolásra. Ez pedig a rendszer társadalmi elfogadottságának csökkenését hozta, így Oroszországnak folyamatosan fizetnie kellett „szövetségesei” megszállását, az ott állomásozó csapatok fenntartási költségeit. Ezzel szemben a jóval kisebb létszámú, így kevésbé költséges amerikai jelenlétnek még örültek is Nyugat-Európában.

Ezt a fajta ideológiai narratíva háborút a szovjetek csúnyán elbukták, hiába a kominformba és kominternbe ölt rubel milliárdokból terjesztett nemzetközi kommunista propaganda. Majd ez a vereség is hozzájárult a hidegháború tényleges elvesztéséhez.

Ami számomra itt érdekesebb, az a valóság és a képviselt ideológiák közti különbség. A nyugati vezetők és politikai elit valójában nem akartak mást, mint minden politikus: hatalmon maradni. Meg persze a kor geopolitikai valóságának megfelelően legyőzni a keleti blokkot, így terjesztve ki saját befolyási övezetüket az egész világra. Ennyiben teljesen jogos volt a szovjet kritika. Amerikának csupán eszköz volt a jóléti állam, vagy a szabadság és szerelem eszméje, egy jól eladható reklámfogás, hogy a keleti táborban aláássák a szocializmus társadalmi alapjait, nehogy nyugatra is átterjedjen az eszme. Azután, ahogy már nem volt rá szükség, a ’80-as évek második felétől, Reagen és Tatcher idejétől fokozatosan leépítették a jóléti államot, hogy a politikai és gazdasági elit az érdekeinek megfelelőbb keretben gazdagodhasson, erősödhessen tovább. Ma pedig a szabadság és szerelem helyére kerül egyre többször a konzervatív-keresztény ideológia, mert több szavazatot lehet vele szerezni.

Ugyanígy a Szovjetunió Sztálin uralmától kezdődően valójában az orosz imperializmus hagyományait folytatta külpolitikában, belpolitikában pedig a feudalizmus örökségét hozta vissza például a robotot idéző kommunista szombat intézményével és a zárt, az egykori nemességre hasonlító politikai osztály megteremtésével, bár azok előjogait kevésbé védték hivatalosan a törvények. Egyedül a gazdaságszervezésben jelent meg valami ténylegesen szocialista elem. Akárcsak Amerikában a jóléti állam, a kommunista ideológia is sokkal inkább csak eszköz volt a vezetés kezében, hogy birodalomépítő céljaikat elérjék, mint valóban vallott eszme, épp úgy, mint ma a nagyvállalatok zöld elköteleződése, vagy társadalmi szerepvállalása, amik igazából azt a célt szolgálják, hogy a vállalat minél több profitot termeljen azáltal, hogy mindenki másnál népszerűbb a fogyasztók körében, akik így inkább az ő termékeit veszik. Vagyis a szovjet vezetőket nem nagyon zavarta, hogy több ponton szembementek annak az embernek a koncepciójával, akire folyamatosan hivatkoztak.

Karl Marx ugyanis, mikor megfogalmazta eszméit, mindig világszocializmusról beszélt és talán nem is véletlenül. Akár ő maga is láthatta, hogy vágyott rendszere nem versenyképes a kapitalizmussal, azt eleve nem a piaci verseny világára álmodta meg. Ezzel szemben Lenin és követői kijelentették, hogy a szocializmus egy országban is megvalósítható. Csakhogy a Szovjetunió a kezdetektől fegyverkezési versenyre kényszerült más hatalmakkal, előbb a nyugati szövetségesekkel, majd a náci Németországgal, azután Amerikával és szövetségeseivel szemben. Ez a verseny, a második világháború pusztításaival karöltve pedig eltorzította és a marxi gondolattól egyre eltérőbbé alakította a megvalósult "szocializmust".

Vagyis a hidegháborús vereség nem azt bizonyította, hogy a kommunizmus életképtelen eszme, hanem csupán annyit, hogy versenyhelyzetben gazdasági értelemben alul marad a kapitalizmussal szemben az a rendszer, ami szocializmus címen megvalósult.

Az sem tett jót a marxi hagyományoknak, hogy a szovjet oroszok elfoglaltak egy rakás országot, köztük hazánkat, és bábkormányaikon keresztül erőszakos társadalom átalakításba, a rendszerük kényszerű importálásába kezdtek. Ez pedig igen távol állt "a munkásság szabad öntudatra ébredésétől és osztályharcától", amiről Marx beszélt, és ugyanúgy nem működött, mint napjainkban Amerika demokráciaexportja a Közel-Keleten. Ha a Szovjetunióban él, Karlt nagy valószínűséggel meggyilkolták, vagy munkatáborba zárták volna az épp hatalmon lévő "kommunisták", ha szóvá meri tenni, hogy itt bizony nem az ő nézeteit valósítják meg.

A fenti gondolatmenetet ma könnyen lehetne úgy értelmezni, hogy én marxista kommunista vagyok. Ha pedig ezt a jelzőt rám sütik, a szavaim máris hiteltelenné, érveim üres fröcsögéssé változnak. Az angolszász kultúrkörben ezt a jelenséget hívják cancel culture-nek és többen az internetes kommunikáció közbeszéd alakító hatásaként, vagyis valami újdonságként utalnak rá, holott a hidegháborús propagandaháború a két tábor között évtizedekkel a net feltalálása előtt már alkalmazta ezt a technikát – nem beszélve az ókorig visszanyúló korábbi példák soráról. Elég volt valakire rásütni keleten az imperialista, a fasiszta, vagy nyugaton a kommunista jelzőt, hogy elhiteltelenítsék a szavait.

És hogy nézzünk néhány közelmúltbeli példát is, 2015-ben Orbán Viktor felszólalt a kontrollálatlan migráció ellen, mire megkapta a nacionalista, a fasiszta és egyesektől a náci jelzőt, innentől pedig nem kellett foglalkozni az érveivel. Ugyanez történt Bernie Sanderssel az USA-ban a Demokrata Párt előválasztási kampányában. Kritizálta a nagyvállalatokra vonatkozó adózási szabályokat és az állam felelősségéről beszélt a szegényebb sorsú polgárokkal kapcsolatban, mire megkapta a kommunista jelzőt, így pedig lesöpörhették az asztalról az érvelését.

A fentiekből látszik, hogy a technikát politikai oldaltól és országoktól függetlenül, széles körben alkalmazzák és nagyon eredményes eszköz az érdemi párbeszéd megakasztására, a társadalmak végletes megosztására. Viszonylag egyszerű ugyanakkor ellene tenni: érdemes meghallgatnunk egymást akkor is, ha nagyon mást gondolunk egy közéleti kérdésről, mert olyan ritkán van, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másik meg mindenben téved. Másrészt az is szerencsés, ha nem fogadjuk el azt a logikát, hogy egy vitában mindenki valamelyik oldalon áll és nekünk is kötelezően oldalt kell választanunk, mert „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az utóbbi idézet már Rákosi szájából is puszta demagógia volt és azóta sem lett igazabb.

Marx és a rendszere például nem azért életképtelen, mert a fegyverkezési és piaci verseny mellett nem bírta ki az idő próbáját, hanem mert egy olyan idealista elképzelés, ami az erőszaktól, a proletárdiktatúrától az emberek morális nemesedését, a kommunista erkölcs megszületését várja, ami az új rend alapja lenne. Vagyis egy olyan, csodálatos fejlődésben hisz, ami példa nélküli a történelemben, mivel az emberiség az írásbeliség kezdete óta technikai értelemben bár sokat fejlődött, morálisan és személyiségműködést tekintve azonban talán semmit sem. Ettől persze szép törekvés az erkölcsi fejlődés, vagy a személyiségfejlesztés társadalmi méretekben is, de talán, mikor világjobbításban gondolkodunk, szerencsésebb azzal a társadalommal tervezni, ami itt van és azt keresni, hogy miként működhetne egy kicsikét jobban úgy, hogy tudjuk, gyökeresen nem fog megváltozni a közeljövőben. És attól, mert Marx megoldása az érzékelt problémákra finoman szólva nem a legszerencsésebb, a rendszerkritikája még lehet sok ponton helytálló. Másrészt abból, hogy Marx sok mindenben tévedett, nem következik, hogy Adam Smithnek – akit a közgazdaságtan mellett a kapitalizmus szellemi atyjának is tekinthetünk – mindenben igaza volt. Ez az érvelés pedig igen gyakran napjaink közéleti vitáiban is megjelenik. Politikusok egész sora igyekszik lejáratni ellenfeleit, hogy ezzel a saját igazát bizonyítsa. Pedig attól, hogy az egyik téved, a másiknak nem lesz automatikusan igaza, mégis, ezt a logikai hibát választók tömegei nem ismerik fel.

A hidegháború azonban a szélsőséges, ideológiai alapú közgondolkodás problematikáján túl egyéb tanulságokkal is szolgálhat nekünk. Például azzal, hogy nem csak értelmetlen, de kifejezette káros is arra herdálni a bolygó erőforrásait, hogy szembenálló blokkok erőt fitogtathassanak egy fegyverkezési és gazdasági versenyben. A mai ökológia válság nem kis részben ennek a versengésnek az eredménye, mégis, napjaink nagyhatalmainak vezetői az utóbbi években legalább annyit költenek fegyverkezésre, mint a hidegháború idején és eszük ágában sincs kiszállni a gazdasági versenyfutásból a növekedés korlátozásával. És miközben a profit mindenek elé helyezése a neoklasszikus közgazdaságtan zárt, mesterséges világában helyes hozzáállás, addig a valóságban minden releváns számítás szerint több, egyre inkább elkerülhetetlen ökológiai összeomláshoz vezet majd a közeljövőben.

Ugyanígy, attól, hogy a képviseleti demokrácia hosszabb távon életképesebb berendezkedés, mint a diktatúra, abból nem következik, hogy ne lenne érdemes vele szemben kritikusnak lennünk. Mint arra korábban többször kitértem, a részvételi demokrácia megteremtése talán egy társadalmilag feszültség-mentesebb és ökológiailag fenntarthatóbb berendezkedést eredményezhetne.

Végül a nyugat győzelmével egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy míg a szocialista táborban az államoknak voltak cégei, addig mára a cégeknek lettek államai. Lobbi erejük révén gyakorlatilag megvásárolták a politikai elitet és nekik tetsző törvényeket fogadtatnak el világszerte. Más néven ezt hívják túszul ejtett állam koncepciónak és innen érthető, hogy az ökológiai összeomlás árnyékában miért nem lehet még mindig a gazdasági növekedés káros voltáról beszélni. Hisz a cégek egyetlen célja a profit növelése, vagyis a vég nélküli növekedés és ezt igyekeznek az államok szintjén is érvényre juttatni.

Idevágó lábjegyzet, hogy érdekes számomra, hogy a nemzetállamot féltő, magukat konzervatív-kereszténynek nevező politikusok szerte a világon baloldali és liberális ideológiák, ködös háttérhatalmak, illetve szexuális és/vagy rassz alapú kisebbségek, valamint migránsok ellen harcolnak, miközben a nemzetállamra a legnagyobb veszélyt meglátásom szerint a világcégek korlátlan hatalmi túlsúlya, illetve az ökológiai válság jelentik.

A bejegyzés sorozat befejező részében a Rákosi- és Kádár-korszakkal, vagyis a hidegháború magyarországi vetületeivel foglalkozom majd, mint a mai hazai közgondolkodást leginkább meghatározó szellemi örökséggel.

4 komment

Címkék: politika történelem társadalom filozófia filo Hidegháború Spanyolviasz


2021.10.07. 08:52 Mayer Máté

Korrupció és rendszerhiba

Több évtizedes toposz a magyar politikában és a mindenkori ellenzék véleménye is az, hogy az aktuális kormány korruptsága az ország felemelkedésének legnagyobb kerékkötője. A korrupció miatt rossz az egészségügy és az oktatási rendszer állapota, ezért nem elég a nyugdíj, ezért nem tudunk felzárkózni a nyugathoz, stb.. Röviden „a korrupció minden rossz forrása” és ha a kormány nem azzal lenne elfoglalva, hogy a saját zsebét és a hozzá hű oligarcha réteget tömje tele pénzzel, „ha nem gáncsolná ilyen módon magyar a magyart”, akkor tejjel mézzel folyó Kánaánban élnénk.

Ezt az elképzelést azzal szokás alátámasztani, hogy lám, a „fejlett nyugati országokban” milyen alacsony szinten van a korrupció, ezért is sikeresek annyira. Csakhogy a történelem tanulságai szerint ennek épp az ellenkezője igaz: mikor egy ország gazdaságilag elér egy szintet, a javak nagyobb bősége a legális gazdagodási utak bőségét hozza és az addig korrupt rendszerek és szereplők egyre nagyobb mértékben térnek át legális működésre. Más szavakkal Svédország is ugyanolyan korrupt volt, mint most Magyarország, amikor hasonló szinten állt, majd a jó gazdasági teljesítmény a gazdaság kifehéredéséhez vezetett, mert már nem volt szükség a lopásra, legálisan is lehetett gazdagodni, amit ráadásul mindig kockázatmentesebb választani.

Ezt a folyamatot a hétköznapok szintjén megjelenő kis korrupció visszaszorulásában mi magunk is érzékelhetjük. Ahogy javulnak a bérek, illetve, ahogy költenek minőségbiztosításra a különféle intézmények, úgy tűnnek el olyan jelenségek, mint, hogy valaki megvesztegeti a rendőrt, vagy az ellenőrt, mikor kisebb kihágásért fülön csípik, vagy ajándékot visz a hivatalnoknak, hogy az ügyét vegyék előrébb. Egyszerűen olcsóbb kifizetni a büntetést és jellemzően nem annyira hosszú kivárni a sort, miközben bízhatunk abban, hogy ajándékok nélkül is hasonló bánásmódban lesz részünk, mintha korrumpálni próbálnánk.

Másrészt, ahogy arra néhány közgazdász, többek közt Pogátsa Zoltán rámutatott, a korrupció becsült összértéke egész egyszerűen túl kevés pénz ahhoz, hogy az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, a szociális ügyet, stb. meg lehessen reformálni belőle. Vagyis, ha minden politikus és minden állami tenderen induló vállalkozó talpig becsületes lenne, akkor sem élnénk összességében érezhetően sokkal jobban, legfeljebb nem szúrná a szemünket kevesek törvénytelen gazdagodása és álszent viselkedése. És persze ez sem utolsó szempont, ahogy arról már írtam, de főként nem ezen múlik a jólétünk és jóllétünk.

Egy további érdekesség a témában, hogy a mindenkori ellenzék mindig elszámoltatást ígér kormányra kerülése esetén, a vérmesebb politikusok személyesen küldenék börtönbe kormányon lévő ellenfeleiket – ami persze csak diktatúrában működne így –, amiből azután kormányra kerülve sosem lesz semmi. Ennek pedig az egyedüli komolyabb következménye talán az, hogy a társadalom széles rétegeinek bizalmát sikerült így eljátszania a politikai elitnek a rendszerváltás óta.

Ha kicsit általánosabban tekintjük a korrupció kérdését, akkor az mindig egy hiba a rendszerben, amit ki kell javítani, aminek a mértékét vissza kell szorítani. Vagyis abban nagy egyetértés szokott lenni, hogy a korrupció rossz és számoljunk le vele. Más a helyzet azzal, mikor a rendszer rendes, természetes működése vezet hibákhoz. Ha, mondjuk Gattyán György cégei és befektetései révén dollármilliárdos lesz, azt nem érezzük problémának, míg, ha Mészáros Lőrinc teszi ugyanezt kormányzati támogatásokból, azt már kritikusan szemléljük. Ha a világ nagy bankházait tulajdonló családok évszázadok óta hizlalják és örökítik egymás közt milliárdos vagyonukat, azzal semmi gondunk nincs, de ha a rendszerváltás után a privatizációnak nevezett lopásban meggazdagodott családok teszik ugyanezt, azt már nem tartjuk rendben lévőnek. Amit ezzel mondani akarok, hogy míg a korrupciót meglátjuk, addig a rendszerhibákra vakok vagyunk. Ebből pedig az következik, hogy a korrupció ellen – legalábbis a szavak szintjén – harcolunk, miközben a rendszerhibák létezésével sem foglalkozunk, pedig ezektől szenvedünk csak igazán hosszabb távon.

Rendszerhibának nevezek minden olyan jelenséget, ami a társadalmi rendet és stabilitást veszélyezteti. A blog rendszeres olvasói rendszeresen találkozhatnak is ezekkel. Rendszerhibának tartom a gazdasági világ elit mértéktelen gazdagodását, ami, ha az erőforrásaink egyszer szűkülni kezdenek, nagy eséllyel forradalmakhoz vezet majd, amint azt az ókor óta számos történelmi példa mutatja. Rendszerhiba szerintem a mértéktelen gazdasági növekedés hajszolása és a túlnépesedés, amik együtt több nagy civilizáció bukását eredményezték már (lásd pl. angkori civilizáció). Ezek ugyanis a környezet kimerítése és radikális átalakítása révén egy ponton erőforrás szűkösséget eredményeznek, ami párosulva a nagy vagyoni különbségekkel biztos recept a forradalomra és a polgárháborúra. Végül rendszerhibának tartom azt a módot és mértéket, ahogy a technológia jelen van a mindennapokban. Amennyire függünk tőle, ahogy elidegenít embereket és ahogy önként kiteregetjük a magánszféránkat általa. A gépeink legyártása és működtetése emészti fel azokat a nyersanyagokat és azt az energiát, amiknek a kitermelése, illetve megtermelése során keletkező környezetátalakítás, valamint károsanyag-kibocsátás felelős az ökológiai válságért. Másrészt egy társadalmi összeomlás esetén a technológiafüggőség csökkenti a lakosság túlélőképességét, illetve az elidegenedés és a magánszféra kiteregetése komoly lelki szenvedés forrása már most.

Hogy egy mondatban összefoglaljam az eddigieket, miközben klíma- és humanitárius katasztrófák sora felé robog a soha nem látott mértékben túlnépesedett és vagyoni szempontból szétszakadt, technológiafüggő, magányos és szorongó emberiség, nekünk a korrupcióval van bajunk.

Mivel ezekről mind írtam már részletesebben, amiket a linkekre kattintva megtalál a kedves olvasó, most tovább nem is ragoznám őket. Azt azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek mindegyike a kapitalizmus logikájából következik és azért is vagyunk többségében kritikátlanok ezekkel szemben, mert a hidegháború végével, a kapitalizmus győzelmével annak érdemi kritikája is véget ért, legalábbis szélesebb körben. Mert, bár a magukat szocialistának nevező rendszerek temérdek hibával működtek és nem voltak semmivel emberibbek a mai világrendnél, a marxi kapitalizmus kritika nagyon sok elemében pontos és helytálló. Csakhogy, mintha a Marxra hivatkozó rendszerek bukásával a marxi kritikát is a kukába dobtuk volna, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük.

Újabban ezt a kritikai pozíciót a zöld ideológiák vették át, hisz ma sokkal divatosabb zöldnek, mint szocialistának, netán kommunistának, vagy anarchistának lenni, ezzel azonban szintén foglalkoztam már.

A következő bejegyzésekben azt az utat szeretném körbejárni, ahogy a hidegháború formálta a világképünket és annak örökségére is ránéznék, ahogy az egykori logikák tovább élnek a mai gondolkodásunkban.

20 komment

Címkék: politika közélet társadalom korrupció filozófia rendszer filo rendszerhiba Spanyolviasz


2021.07.16. 09:02 Mayer Máté

Az időről

Az idő a legértékesebb erőforrásunk egyszerűen azért, mert korlátozottan áll a rendelkezésünkre és bármit teszünk is, sosem lehetünk időmilliomosok, ahogy azt néhány sci-fiben boncolgatják a szerzők. Tárgyakat, pénzt, hatalmat, hírnevet, vagy épp hódításokat emberi léptékkel mérve mértéktelenül halmozhatunk, gyarapíthatunk, de az időnk ezen a világon véges, legfeljebb 120 év. Annál többet a legjobb egészségügyi ellátás és a legegészségesebb életmód mellett sem élhetünk. Bizonyos értelemben a halál a legigazságosabb, legegyenlőségelvűbb intézmény az egész élővilágban.

Nagy különbségek vannak persze átlagos élethosszban és életminőségben is a különféle szocio-ökonómiai helyzetű emberek között, értelemszerűen a jobb módú személyek nagyobb eséllyel élnek hosszabb és minőségében változatosabb életet, mint a szegényebb polgárok, de még a Föld leggazdagabb emberei sem tudják tovább nyújtani az életüket annál a bizonyos 120 évnél.

Ebben a bejegyzésben azonban nem ezekre a különbözőségekre és sajátosságokra szeretnék koncentrálni. Sokkal inkább azért ragadtam klaviatúrát, hogy körbejárjam, mivel is töltjük az életünket, vagyis mire mennyi időt szánunk. Számomra egészen tanulságos volt ebbe belegondolni.

Hogy ne menjünk messzire, a legutóbbi, 2019-es KSH adatok alapján Magyarországon egy férfi átlagosan majdnem 73 évig él, míg egy nő kicsivel több, mint 79 évet. (Csak érdekességképpen, az utóbbi 18 évben durván 4 évvel nőtt ez a két szám.) Vagyis a kérdésem az, hogy mivel töltjük ezt a 73, illetve 79 évünket?

Azért, hogy igazán hiteles tudjak maradni, nagyvárosi magyar átlagemberekről írok a továbbiakban, mivel ezzel a réteggel találkozom a legtöbbet és magamat is ide sorolom. Tehát az írás semmiképp nem reprezentatív még a magyar társadalomra sem, nemhogy a világ különféle társadalmaira, de talán mindenkinek szolgálhatok érdekes megállapításokkal. Szóval mivel is töltjük azt a 73/79 évet?

Ha azzal számolunk, hogy átlagosan egy személy 7 órát alszik egy nap – egy egészséges felnőtt alvásigénye 7-8 óra, egy gyereké több, egy idősé kevesebb, így maradtam a 7 óránál –, akkor egy férfi a 73 évéből több, mint 21 évet egyszerűen végigalszik, míg a nők a 79 évükből 23 évet töltenek szunyókálással. A maradék 52, illetve 56 év tehát a „hasznos időnk”, de, ha az alvás kárára igyekeznénk „többet élni”, az ironikus módon annyira egészségtelen, hogy lerövidíti az életünket. Így a végén még az is lehet, hogy olyan rossz üzletet kötünk a nem alvással, hogy kevesebb ébren töltött időnk marad az életben, mint azoknak, akik rendesen kialusszák magukat, hisz az átlagnál hamarabb meghalunk.

Szóval mit csinálunk ebben az 52/56 évben? Mire felnövünk, 7 órás átlagos iskolanappal és középiskolai végzettséggel számolva – ha nem ismétlünk évet –, beleszámolva az utazási időt, a szüneteket és a hétvégéket, de kihagyva a napközit, majdnem 2 teljes évet töltünk iskolában. Aztán majd fél évet vagyunk óvodában, ha napi 6 órával számolunk és, ha bölcsődébe is adnak a szüleink, mondjuk 2 évesen, ahol szintén 6 órát vagyunk bent egy nap, akkor még további 0,14 évünk telik intézményben. Vagyis nemtől függetlenül egy érettségizett felnőtt durván 2 és fél évet van tanintézményekben, mire nagykorú lesz.

Aki még ezen felül BA/Bsc diplomát is szerez, napi 8 órával számolva, amibe beleértendő az iskolában töltött idő és a beadandókkal, könyvtárazással, illetve vizsgafelkészüléssel teli órák, a hétvégék és a szünetek nélkül, akkor még picit több, mint fél évet, aki MA/Msc fokozatot is szerez, összesen 0,89 évet fordít tanulásra, ha semmiből nem csúszik meg. Érdekesség ugyanakkor, hogy az alvástól elvett idővel ellentétben a tanulásra fordított hónapok megtérülnek. Minél magasabb valakinek a végzettsége átlag annál hosszabb a várható élettartama, részben a jobb minőségű, fizikailag kevésbé roncsoló munkának, másrészt az életmódnak és szocio-ökonómiai-státusznak, illetve szocializációnak köszönhetően. Hisz egy magasabb státuszú személy tipikusan nem végez az élethosszát befolyásoló módon egészségkárosító munkát, egészségesebben táplálkozik, nagyobb eséllyel sportol és kisebb valószínűséggel vannak az egészségét romboló, rendszeresen ismétlődő magatartásai – például szenvedélybetegség –, mint az alacsonyabb státuszú és végzettségű polgártársaknak.

De maradjunk most az érettségizetteknél, akik 49 és fél, illetve 53 és fél évet töltenek még ébren.

18 éves korunkig a 2,5 intézményekben töltött évünk mellett, még 6,75 évet alszunk végig, napi 9 órával számolva, a nagyobb alvásigény miatt. Vagyis gyerekként úgy 9 év az ébrenlétünk, mikor nem vagyunk közben bölcsiben, oviban, vagy suliban. Tengernyi szabadidő! De tanáraink gondoskodnak róla, hogy ebből még majdnem 2 évet leckeírással, otthoni tanulással töltsünk, ha napi 5 órával számolunk az érettségiig. Ebből persze lespórolhatunk néhány órát, de így jó eséllyel rosszabbul teljesítünk majd az iskolapadban, végül nem tanulunk tovább, az pedig nagy valószínűséggel alacsonyabb szocio-ökonómiai státuszt és rövidebb életet eredményez, mint fent kifejtettem.

Mivel az emberek többségének nincsenek emlékei az első 3 évükről, ezt „babasággal és kisgyerekséggel” töltjük, így ezt is kivehetjük a „hasznos időből”. (Ennek persze nem kis része egyszerűen alvásidő, ami a fenti 21/23 szunyókálással töltött évbe beletartozik.) Így tehát a tanulással és kicsi korral töltött éveket kivonva a megmaradt időnkből még mindig van 46 és fél/50 és fél évünk.

Ebből kb. 5 és fél évet vagyunk gyerekek, illetve kamaszok úgy, hogy nem alszunk és valóban a szabadidőnket töltjük épp. Mit kezdünk vele? Ha a mai trendeket nézzük, akkor ebben az életkorban a gyerekek napi 6-8 órát ülnek képernyők előtt és ha a kisebb számot vesszük alapul, akkor ebből az 5 és fél évből 3,75 évig egyszerűen képernyőt bámulunk. A fennmaradó 1,75 év az, amikor megfogható játékokkal játszunk, barátkozunk, a szüleinkkel és a többi családtagunkkal vagyunk, eszünk, iszunk, bulizunk, kipróbálunk különféle szereket és próbálgatjuk a szárnyainkat az ismerkedés világában, vagy épp betegeskedünk, stb.. Erről az 1,75 évről, illetve az első 3 évünkről készül gyakorlatilag az összes gyerekkori fotónk és videónk, így, a fotók és videók tanulsága szerint, mintha csak erről szólna a gyereklét. A kamasz irodalom és a tini filmek is mind ezt a kevés időt ragadják és emelik ki. Persze megjelenik az iskola, az alvás, vagy épp a gépezés is bennük, de inkább csak érintőlegesen, a fő történetszál mindig ezen az 1,75 éven van. Ez a torzítás azután felnőtt korban még élesebb, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ha 18-65 éves korunk között napi 8 óra munkával számolunk, belekalkulálva a hétvégéket és a szabadságokat, akkor egy férfi majd 10 évet egyszerűen végigdolgozik. A nők esetében, egy gyerekkel és 2 otthon töltött évvel számolva ugyanez 9 és fél munkával töltött évet jelent. A munkához köthető időtöltés azonban itt még nem ér véget. A nők, mivel néhány évvel kevesebbet dolgoznak, ha napi átlag 90 perces utazási idővel számolunk, akkor másfél évet utaznak munkába, a férfiak, a későbbi nyugdíjazás miatt pedig ennél kicsivel többet, de szintén másfél év körül töltenek azzal, hogy munkába mennek, vagy épp onnan tartanak hazafelé.

Tehát egy felnőtt férfinek marad kb. 28,5 éve, amikor nem alszik, vagy dolgozik, a nők pedig 32,2 évet fordíthatnak felnőtt korukban önmagukra. Vagyis fordíthatnának, ha nem a nő maradna otthon a gyerekkel, ami napi 18 órával és két évvel számolva másfél évet vesz el az életükből. Persze az apák is töltenek a kicsivel a hétvégéket is idevéve, mondjuk napi átlagban 3-4 órát, ami a nagyobb számmal számolva is csak 0,33 év.

A fennmaradó időből a pasik 6 évet már nyugdíjasként élnek le ébren, jellemzően egyre több időt töltve orvosoknál, illetve képernyő előtt ülve, nem ritkán italozva és időnként unokázva, míg a nők 12 évet élnek nyugdíjban ébren – a korábbi nyugdíjazás miatt is hosszabb ez az idő –, ebből nem keveset részleges, vagy teljes magányban.

Vagyis az aktív, felnőtt éveinkből férfiként 21,5, nőként 18,5 évünk marad szabadidőre, aminek a legnagyobb részét néhány kutatás szerint, átlag napi 7-8 órát képernyők előtt töltünk… Vajon honnan veheti a példát az ifjúság?

Szóval, ha csak az aktív évekre számolunk és nőknél a kisebb, férfiaknál a nagyobb számot vesszük alapul, akkor a hölgyek bő 13 évet fordítanak a szabadidejükből telefonozásra, TV-zére, vagy valamilyen számítógépezésre, míg az urak bő 15 és fél évig teszik ugyanezt. Persze a kisgyermekes időszakban a napi átlagos képernyőbámulós idő le tud csökkenni, de máskor, mondjuk egy kapocsalti elhidegülés alkalmával ezt simán bepótoljuk. Ha hasznos időt szeretnénk felszabadítani, leginkább a képernyők fogságából érdemes kiszabadítanunk magunkat.

Maradt tehát 5 év a férfiaknak és 6,5 év a nőknek az aktív évekből ébren. Ebből a nők, ha napi 1 órával számolunk, amit a külsejükre fordítanak és most csak az aktív felnőtt éveket nézzük, akkor 1,875 évet egész egyszerűen elvesz az életükből a szépítkezés – szerintem ez az igazi pink tax! A férfiak, ha napi 20 percet fordítanak a megjelenésükre – és ezzel lehet, hogy még sokat is mondok –, akkor alig több, mint fél évet töltenek ezzel a felnőtt, aktív éveikből. Így szinte el is tűnik a két nem várható élettartamából fakadó különbség.

Maradt tehát a férfiaknak 4 és fél évük, a nőknek pedig kb 4,75 évük, amivel még mindig azt kezdenek, amit akarnak. Ha minden héten csak 3 órát töltenek vásárlással a pasik és 4 órát a nők, akkor a férfiak 0.097 évüket áldozzák erre, a számukra sokszor nyűgös tevékenységre, míg a nők 0,125 évüket és hasonlóan kevés időt vesz el az olykor végeláthatatlannak tűnő házimunka – főleg, hogy egyre több elemét gépesítjük és automatizáljuk. De még ennél is kevesebb idő jut a barátainkra és a származási családunkra. A közös gyermekkel, vagy gyermekekkel, amíg felnő/felnőnek fél-1 évet foglalkozunk azután, hogy intézménybe adtuk őt/őket – az átlag magyar, 1-2 gyerekes családdal számolva.

A fennmaradó 3-3,5 évben kirándulunk, olvasunk, színházba, moziba járunk, sportolunk, csókolózunk, ölelkezünk, szeretkezünk, bulizunk, italozunk, betegek vagyunk, ápoljuk a beteg szeretteinket, stb. és leginkább eszünk és iszunk, utóbbi kettőre majd 2 évet szánunk, ha napi 1 órás átlagos időt veszünk alapul és csak az aktív felnőtt éveket nézzük.

Nyaralni az átlag évente 1 hetet jár a felnőtt években, ami mindössze 0,88 évet tesz ki a teljes felnőtt életünkből. Mégis a felnőttkori képeink mind ezt a 0,88 évet mutatják be, meg annak az 1-1,5 évnek néhány pillanatát, amiről az előbb írtam. Sőt, erről a kevéske időről szól a teljes világirodalom és a filmek, valamint videojátékok tömkelege is. Ezt osztjuk meg a közösségi média felületeinken, ezekből kreálunk egy hamis képet, egy buborékot arról, hogy milyen bulis és eseménydús is az életünk, amire több, a közösségi médiával foglalkozó kolléga is felhívta már a figyelmet.

Számomra különösen érdekes, hogy, bár valahol tudjuk, hogy az így teremtett képekből összeálló történet, mindenki életének csak egy apró szelete, mégis, mikor mi az irodában robotolunk, otthon pedig egy párkapcsolati válságot élünk át, könnyen még rosszabbul érezzük magunkat attól, hogy „másoknak mennyivel jobb, csak mi vagyunk ilyen lúzerek.”

Összefoglalva talán elmondhatom, hogy, ha így lebontva végignézzük, még ebben a felgyorsult világban is sokkal lassabb és eseménytelenebb az életünk, mint azt gondolnánk, illetve bevallanánk és ez így normális. (Persze ettől még nyugodtan szoronghatunk rajta.)

Az éveink felét végigalusszuk, esszük és isszuk, tanuljuk, dolgozzuk és utazzuk városon belül, amiken a többség nem igen tud és általában nem is szerencsés spórolni. Bár a nők hosszabb ideig élnek, ez inkább hosszabb időskort jelent. Az aktív, felnőtt években a több gyerekkel töltött idő, illetve a szépítkezésre szánt órák miatt a nők épphogy kevesebb szabadidővel bírnak, mint a férfiak, akik az előnyükből faragnak keveset a több képernyő előtt töltött órával. Mindkét nem esetében egyébként igen sok a monitorigézésre szánt idő – ami persze sokszor kísérőjelensége egyéb tevékenységeknek, azokkal párhuzamosan történik.

Remélem, ezen a ponton senki nem érezte kidobott időnek a cikk olvasására szánt perceit…, de ha mégis, sajnos azt nincs mód visszakérni, ezért érdemes jól megfontolni, mire szánjuk és kire az időnket.

2 komment

Címkék: halál társadalom filozófia pszichológia idő filo lélektan halandóság Spanyolviasz


2021.03.24. 06:48 Mayer Máté

Ismerkedés

Pszichológusként és párterapeutaként sokszor kérnek fel szakérteni a párkeresés témájában, ahogy a praxisomban is gyakran merül fel ez problémaként. És akár újságírótól, akár egy kliensemtől kapok kérdést, mind abból indulnak ki, hogy ismerkedni nehéz, ezt mintegy axiómaként kezelik. De valóban így van?

„Miért nehéz ma ismerkedni?”, „Hol lehet ismerkedni?”, „Miért nem találok normális pasit/csajt?”, „Miért van az, hogy minden pasas csak szexpartnert, szeretőt keres?”, „Az összes normális férfi/nő elkelt az én korosztályomban, csak a selejt maradt egyedül, nekem ezekkel kell beérnem?” „Miért nem kellek?”, stb. – kapom a kérdésbe csomagolt állításokat.

Vagyis eszerint ismerkedni azért nehéz, mert nincs hol, meg nincs kivel. Hisz aki egyedül van rajtunk kívül, az mind bolond, szex mániás és csalfa, de valamiért még ezeknek se kellünk. Aki meg szóba jöhetne az már boldog párkapcsolatban él, a normálisok klubjának a tagja, ahonnan mi kimaradtunk, normális létünkre.

És itt most nem a világjárvány hatásairól beszélek, hogy az izolációs időszakban ténylegesen nagyon beszűkült az a tér, ahol másokkal találkozhatunk, a kérdezők szerint ugyanis nem csak e pillanatban nehéz műfaj a párkeresés.

A fenti dilemmákra azt szoktam válaszolni, hogy véleményem szerint maga az alapvetés hibás. Ismerkedni ugyanis könnyű! Leküzdeni a félelmeinket és a gátlásainkat, illetve megismerni és elfogadni önmagunkat, na az a nehéz. És ettől tűnik úgy, mintha az ismerkedés műfaja lenne nehéz.

Hisz gondoljunk bele! Amikor párt keresünk, azt a vágyunkat igyekszünk kielégíteni, hogy kölcsönösen kötődni tudjunk valakivel, megosszuk az életünket, szeressük egymást, stb. és közben nagyon igyekszünk elkerülni a csalódást, a lebőgést, hogy cikivé válunk, mikor visszautasítanak. Közben azzal kapcsolatban is lehetnek vegyes érzéseink, hogy milyen lenne egy életre elköteleződni valaki mellett és lemondani mindenki másról… aztán mi van, ha közben meg majd mi nem kellünk? Ezek azok a félelmek és gátlások, amik sokszor erősebbek a vágyainknál, ha pedig félünk az ismerkedéstől, mint a tűztől, ezért az nyögvenyelősen is megy, akkor könnyen magyarázhatjuk az élményeinket úgy, hogy „ismerkedni nehéz”.

„Régen” a párokat a családjaik kényszerítették össze, vagyis nem kellett ismerkedni abban az értelemben, ahogy ma használjuk a kifejezést. Általában összeismertették persze a feleket a kényszer frigy előtt, de nem volt abban szavuk, hogy végül egy pár lesznek-e, vagy sem. Azután, ahogy egyre inkább a szerelmi házasság felé tolódott a trend a 19. század végétől kezdve, de főleg a 20. század első felében, úgy szerveztek ismerekedős esteket, táncmulatságokat, ahol a fiatalok – de csak ők! – kimondatlanul is azért vettek részt, hogy férjet/feleséget fogjanak. Erre akár a szüleik is elkísérték őket, mustrálva a jövendőbeliket. Ha azonban valaki időközben elvált, vagy megözvegyült, már jóval szűkebb csatornák álltak rendelkezésre az újbóli pártaláláshoz. Megvoltak ugyanakkor a kotnyeles barátok és családtagok, akik minduntalan igyekeztek egyedülálló ismerőseiket kiházasítani.

Mikor a „régen könnyebb volt” szlogent hallom, a véleményező többnyire erre a néhány évtizedre gondol. Mondjuk úgy, a közösség levette a vállunkról az ismerkedés terheinek egy részét. De mindez ma is megvan! A szórakozóhelyekre kimondatlanul igen sokan ismerkedni járnak – és már nemcsak a legifjabb korosztályokból –, de válogathatunk rapid randikból, ismerkedős városnéző/kiránduló/múzeumlátogató/miegyéb programokból, ahol már ki is van mondva, hogy minden érintett párt keres. És ma is vannak kotnyeles barátnők, meg családtagok, bár egyre többször úgy érezzük, hogy kéretlen segítségükkel átlépik a határainkat… Azután ott van az internet a társkereső felületek tárházával, ahol az szándék megint nem kérdés, de, mivel „az aranykorral” ellentétben ma a nyugati társadalmak jelentős része városban, sőt nagyvárosban él, egy átlag hétköznap is rengeteg emberrel találkozunk, akikkel akár meg is ismerkedhetnénk.

Mert ismerkedni bárhol, de tényleg bárhol lehet a diszkótól az utcán és a buszon át akár egy orvosi rendelő váróterméig. A legtöbb pártól azonban azt hallom, hogy iskolatársak, kollégák, szomszédok voltak mielőtt egymásra találtak, vagy a baráti társaság volt közös, onnan az ismeretség. Más szóval a lehető legkisebb erőfeszítést tették a keresésbe: az ismerőseik közül válogattak és szerencséjük volt…, vagy nem.

Többször idéztem már a statisztikát, miszerint a párkapcsolatok jelentős része nem jut el a házasságkötésig, a házasok 60 %-a elválik, akik nem házasodnak, azok is szakíthatnak később és akik valóban tartósan együtt maradnak, nos, ott is érdekes lenne megnézni, hogy ezek közül hányan boldogok. Vagyis hosszabb távon vizsgálva a kérdést, azok a „normálisok”, akik adott életkorra párkapcsolatban élnek, jobb eséllyel fognak később elválni, vagy szakítani, mint, hogy együtt maradnak és, még ha így is tesznek, akkor sincs garancia rá, hogy boldogok lesznek. És akkor még nem is említettem a rengeteg megcsalást – amit nyilván egy újabb ismerkedés előz meg, csak hogy a témánál maradjunk. Szóval mindezek alapján nekem erősen úgy tűnik, hogy ez a „minden normális elkelt, én meg kint rekedtem a párkapcsolatban élők klubjából és ezért már mindig egyedül maradok” érvelés minimum erősen sántít.

Ha máshonnan közelítjük meg a témát, miért gondolja bárki, hogy csak ő szakított/őt hagyták el/ő özvegyült meg a „normálisok” közül, és miért lenne minden más egyedülálló olyan, aki senkinek sem kellett soha, mivel selejtes? Tapasztalataim szerint, aki látszólag egyedül van, az sok esetben valaki szeretője. Más esetekben az előző kapcsolata gyászán nincs túl. Vagy a haragját őrizgeti, vagy a fájdalmába burkolózik, vagy a félelmei bénítják egy újabb csalódástól, vagyis el van akadva, de ettől még normális! Csak nem látja a kiutat a helyzetéből.

Mondhatnánk, hogy ezek az emberek igen gyakran negatív énképpel élnek, magukat leértékelik és nem szeretik, de ebben lenne egy nagy adag hamisság. Nem azért, mintha az előbbiek ne lennének igazak sok egyedülállóra, hanem azért, mert ezek igazak sok párkapcsolatban élőre is. Hogy megnehezíti-e az ismerkedést a kisebbrendűségi érzés? Persze, ahogy az élet minden területét megnehezíti. Hogy érdemes-e ezen dolgozni? Naná, de attól függetlenül is, hogy párt szeretnénk találni. Lehet-e úgy is ismerkedni, hogy nem vagyok rendben magammal? Simán, a többség így csinálja és találnak párt. Olyan párt, aki hozzájuk hasonlóan nincs rendben önmagával, ami nem is túl meglepő: úgy tapasztalom ugyanis – és lehet, hogy ezt csak azért látom így, mert terapeuta vagyok –, hogy a társadalom jelentős része nincs rendben önmagával.

Végül, teszem fel a kérdést, miért lenne az baj, hogy az ismerkedni vágyók egy része futó kalandot, tartós szeretőt, vagy a hagyományosnál lazább kapcsolatot keres, mondjuk összeköltözés nélkül, monogámia nélkül, vagy tartós elköteleződés nélkül? Morálisan elítélhetjük persze, de a kérdésem arra vonatkozik, hogy Nekünk személy szerint ez miért baj? Mi a gond azzal, hogy vannak olyan, számunkra potenciálisan vonzó emberek, akiknek mi is potenciálisan vonzóak lehetünk, de aktuálisan mégsem egymást keressük? Vagy mi a gond azzal, ha valaki számunkra vonzó, de mi neki párként nem és fordítva? Mert ez a helyzet, ahogy az ismerkedés műfajában általában is, a legtöbb emberrel nem egymást keressük és ez teljesen rendben van így.

Mellesleg a párkapcsolat nem egy fekete-fehér műfaj. Gondolok itt arra, hogy gyakran a legvalószínűtlenebb körülmények között is egy pár lesz két emberből, máskor meg a legtisztább viszonyok között sem. Ha valakivel bármiféle kapcsolatba bonyolódunk, ott úgyis lesznek érzelmek is, meg kötődés is. Mert nem tudunk nem érezni és nem kötődni, mivel emberek vagyunk és mi így működünk.

„De mire érdemes akkor figyelni?” – szokták még kérdezni riporterek. Nos, leginkább ne hazudjunk. Lehetőleg másoknak se, de főleg saját magunknak ne. Mert az, hogy ismerkedni nehéz az egy hazugság. Hazugság, mert általánosításokból építkezik és semmivel nem visz minket előre. És mint minden hazugság, elfedi azokat az igazságokat, amikkel valamit lehetne kezdeni, ha rájuk mernénk nézni. A példánál maradva, ha azt gondoljuk, hogy ismerkedni nehéz, feltehetjük a kérdést, hogy nekünk személy szerint mi a nehéz benne. Ha elég őszinték vagyunk, akkor, ahogy erre fent is utaltam, vagy félelmekhez, vagy sértettségekhez, vagy mindkettőhöz jutunk végül. Mondjuk, félek, hogy nem kellenék senkinek, mert nem vagyok rendben a testemmel, nem vagyok tisztában a szexuális vágyaimmal, el is fojtom azokat – nem tudatosan – és nem tudom, ezen hogy változtathatnék. Vagy, még mindig dühös vagyok arra a fickóra/csajra, aki anno átvert/megcsalt/elhagyott, még mindig emlékszem, mennyire fájt akkor és nem akarom újraélni, a haragomat pedig kivetítem az összes többi férfira/nőre és mindet rossznak látom. Stb.

A jó hírem az, hogy ezekkel az érzésekkel és ezekkel az emlékekkel lehet mit kezdeni, ha máshogy nem, terápiásan! Abba, hogy ismerkedni nehéz, meg csak beletörődni lehet és belekeseredni. Nyilván ez utóbbit is szabad választani… csak szerintem nem érdemes.

Szólj hozzá!

Címkék: társadalom szerelem ismerkedés párkapcsolat pszichológia mítosz kapcsolatok filo párkeresés lélektan Spanyolviasz


2020.12.04. 10:48 Mayer Máté

„A múltból tanulj, és ne benne élj!” – Trianon

„A történelmet a győztesek írják”, tartja a mondás, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a történettudomány lényegében minden korban és kultúrában egyfajta propagandaeszköz. Propagandaeszköz, mert mindig valamilyen ideológiai és politikai szempontból magyarázza a múlt eseményeit és ezzel érték és normarendszert közvetít az olvasóknak/nézőknek/hallgatóknak. Vagyis az épp aktuális győztesek mondják meg, mi helyes és mi helytelen, mi követendő és mi elvetendő. Lajos királyunk hódító háborúit ma például a nemzet dicsőségére valónak tartjuk, ezért is illetjük a Nagy előnévvel, akárcsak Nagy Sándort, vagy Nagy Katalin cárnőt. Továbbá háborúik sikeresebb katonáit hősként mutatjuk be. Mindezzel azt üzenjük, hogy a katonai terjeszkedés, az erőszakos birodalomépítés jó, dicső dolog, a gyilkolásban jeleskedő katonák vitézek, hősök, példaképek minden fiú és férfi számára.

Ugyanezt egy pacifista történész úgy magyarázná, hogy Lajos, Sándor és Katalin véreskezű zsarnokok, akik tömegeket ölettek, vagy nyomoríttattak meg testileg és lelkileg. Liberális szemüvegen keresztül megszállók és elnyomók ők, akik fittyet hányva a népszuverenitásra, katonai erejükre alapozva feljogosítva érezték magukat, hogy a szomszédos népekre rákényszerítsék az uralmukat, akár háború árán is. Zöld nézőpontból a Föld erőforrásait értelmetlen, kicsinyes céljaik elérésére fecsérelték tekintet nélkül az ökoszisztémára gyakorolt hatásokra – hisz a háborúkhoz fegyver, állatok és élelmiszer kellett, amihez érceket bányásztak, a művelés alá vont szántóföldeket „a természettől vették el”, illetve fákat vágtak ki. Egy feminista történész talán arra helyezné a hangsúlyt, hogy az erőszak dicsőítésével a hagyományos – értsd soviniszta – férfi- és nőképet erősítették, maga Katalin, bár cár lehetett, férfiként kellett, hogy gondolkozzon és cselekedjen, másként nem érvényesülhetett volna.

A sort még folytathatnám, de talán ennyiből is látszik, hogy mennyire más megvilágításba kerül és a mi számunkra mennyire más üzenetet hordoz, ha ugyanazt az eseményt különböző nézőpontokból közelítjük meg. Korábban, a magyarság eredettörténete kapcsán írtam már arról, hogy miként használják politikusok a történelmet propagandaeszközként, akár a múlt meghamisítása árán is, a Holokausztot körbejárva pedig a 20. század egy máig ható traumájának tágabb értelmezésével arra tettem kísérletet, hogy bemutassam egyebek mellett azt is, miként befolyásolja a gondolkodásunkat az úgynevezett emlékezetpolitika. A mostani bejegyzésben ezt a sort folytatnám, ezúttal Trianon elemzésén keresztül.

Bár 100 éve történt, a Holokauszthoz hasonlóan a Trianon trauma is máig ható, identitásformáló és átpolitizált esemény, amiről nem lehet úgy írni, hogy az indulatokat ne váltana ki. És éppen ez az átpolitizáltság az egyik, amit ebben a posztban a fókuszba szeretnék állítani, másrészt arra keresem a választ, hogy mi vezetett Trianonhoz, miért hat még napjainkban is ilyen elevenen és milyen tanulságokkal szolgálhat számunkra ez a nem gyógyuló seb.

A Trianonhoz vezető út

Érdekes számomra, hogy, akárcsak a Holokauszt esetében, Trianonról is a történelmi kontextusból kiragadva szokás beszélni. Gondolok itt arra, hogy rendre kimarad az elemzésekből az a hosszú út, ami magához Trianonhoz vezetett, pedig önmagában nem érthető meg sem a Trianoni döntés, sem annak etnikai villongásokkal tarkított utóélete. Megítélésem szerint a tágabb történelmi környezet, azaz a Habsburg hódoltság, illetve az első világháború értelmezése nélkül Trianonról nagyjából annyit mondhatunk – és éppen ezt is teszi a ma uralkodó jobboldali emlékezetpolitika –, hogy óriási igazságtalanság történt a magyarsággal szemben, ami a franciák, vagy általánosítva a győztes nyugati hatalmak gonoszságának a következménye. Mindez meg is alapozza a gonosz nyugat, áldozati Magyarország retorikát, amit ma számos módon aktualizálva – Soros, Brüsszel, háttérhatalom – közvetít felénk a kormányzat.

Hogy hazánkkal szemben hatalmas igazságtalanság volt a trianoni döntés, az nem kérdés, traumatikussá pedig az utóélete miatt vált, amire később még visszatérek. De egyrészt már itt fontosnak tartom kiemelni, hogy Trianon nem csak a magyarok saját ügye, de minden kárpát medencei nép történetét befolyásoló közös esemény. Másrészt korántsem a világháborúban győztes országok vezetőinek gonoszsága szülte, sokkal inkább egyfajta számító, pragmatista logika, amit ma imperializmusként is ismerünk, egészen az ókorig nyúlik vissza, minden európai állam – illetve számos afrikai, amerikai és ázsiai –, így a középkori Magyarország uralkodói is alkalmazták és máig elevenen él a politikai gyakorlatban. (Az imperializmus szót a hidegháború alatt a szovjetek és csatolósaik a "gonosz nyugati" szinonimájaként használták, pedig eredeti jelentése birodalomépítő és a Szovjetunió vezetői ugyanúgy imperialisták voltak, mint az USA, vagy épp Kína urai.)

A Sumer városállamok korától kezdve, de talán még régebb óta igyekeznek a politikai elitek fegyverrel és gazdasági erővel rákényszeríteni hatalmukat a többi embercsoportra, ebből olykor nagy birodalmak születtek, mint Nagy Sándor állama, vagy a Római Birodalom, de egyik sem volt fogható a gyarmatosítás korának világhatalmaihoz. Az 1. világháború valójában egyrészről ezeknek a hatalmaknak, hatalmi tömböknek a versengése volt a világuralomért, vagyis a szuperhatalmi státuszért. Másrészt az ipari forradalommal felborult a feudalizmus hatalmi egyensúlya, a vállalkozó nagypolgárság javára. Utóbbiak az óriási üzletnek számító felfedezések és a modern technológiák révén egyre nagyobb vagyonokat halmoztak föl és egyre hatalmasabb cégeket, cégbirodalmakat hoztak létre. Ez a tőke és hatalomkoncentráció pedig addig nem látott, óriási gazdasági szakadékot teremtett az iparosodó társadalmakban, miközben tömegeket vonzott/kényszerített a hagyományos, paraszti vidéki életformából a modern, városi munkás életformába. Mindez föllazította, átalakította az addigi társadalmi rendet és komoly feszültséget teremtett minden ilyen országban. A Nagy Háború, ahogy egészen a 2. világháborúig nevezték, arra is alkalmas volt, hogy ezt a társadalmi feszültséget levezesse, legalábbis a hatalmi elitek így hitték.

„Hazatértek, mire a falevelek lehullanak!” – ígérték a katonáknak a politikusok és a tábornokok a világégés kezdetén és minden okuk megvolt a bizakodásra, hiszen a 19. század háborúi a modern fegyverek révén sokkal rövidebbek, de egyben sokkal brutálisabbak is lettek, mint a megelőző korok konfliktusai. Jellemzően 1-2 döntő ütközet elég volt a győzelemhez, és csak ritkán fordult elő, hogy néhány hónapnál tovább húzódott volna a vérengzés. A tömegek pedig hittek a vezetőiknek, sőt, lelkesen vonultak harcba.

Az első világháború kapcsán számomra az egyik legmegdöbbentőbb jelenség éppen ez, vagyis, hogy kevesek hatalmi érdekének hogyan tudtak megnyerni tömegeket, akik önként és motiváltan indultak a frontvonalba. Ehhez kellett a sok hősi történet, amivel egy militáns férfiideált állítottak a társadalmak elé, azután fontos adalék volt a nemzet érdekére való hivatkozás, végül Németország és Franciaország esetében a német-francia ellentét generációk alatt jól kimunkált ideológiája, miszerint ez a két nép történetileg ősellenség. A képelt pedig máig működik, gondoljunk pl. az USA 2003-as, Irak elleni háborújára, amihez a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások adták az egyik ürügyet – pedig Iraknak semmi köze nem volt hozzájuk –, Saddam Husszein állítólagos tömegpusztító fegyverei voltak a másik ürügy – amiket már rég megsemmisítettek –, az országban a militáns férfiideál és a fegyvertartás kultusza régi hagyományokkal bír, végül az Irak elleni amerikai gyűlölet az 1990-es első Öböl Háború nyomán már jól ki volt érlelve, amit, akárcsak a 2003-as megszállást, valójában kizárólag az USA és leginkább néhány olajvállalat gazdasági érdekei miatt indítottak. De ez utóbbira Trianon jelenségköre kapcsán is hozhatunk példát, gondoljunk csak a szlovák-magyar, vagy a román-magyar gyűlölködésre, amikre hamarosan részletesen is kitérek.

Visszakanyarodva az első világháborúhoz a szépen hangzó ígéret ellenére, hogy őszre mindenki a saját ágyában térhet nyugovóra az öldöklés 5 évig elhúzódott és 37 millió ember halt/nyomorodott meg, vagy tűnt el, illetve került hadifogságba a konfliktus miatt. A tömegek, sokadszorra tapasztalhatták a saját bőrükön, hogy milyen könyörtelen ideológia az imperializmus és, hogy a háború mindig a gazdag kevesek érdekeit szolgálja a sokaság szenvedése és nyomorúsága árán, nincs abban túl sok hősiesség. Nem véletlen, hogy a kommunista, a szocialista és a szélsőjobboldali ideológiáknak is igen jó táptalajként szolgált a lövészárok: mind egyként utasította el a feudális társadalom maradványait, a kiváltságos nemeseket és uralkodói osztályt, őket téve meg bűnbaknak a sok borzalomért. A világháborúba és az azt követő gazdasági válságba jóformán minden tartósan hadat viselő országban belebukott az addigi politikai elit. Forradalmakban megdőlt az orosz cárság, a német császárság, szétesett és megdőlt a Habsburg császárság, de a győztes államokban is hasonló folyamatok játszódtak le az elkövetkező években, csak békésebb formában, választások útján. Az 1. világháború a határvonal a modern és a hagyományos társadalmak között Európa szerte.

A sors fintora ugyanakkor, hogy a forradalmak és forradalmi választási eredmények nyomán nem egyenlőbb társadalmak jöttek létre, csupán nyugaton megerősítették hatalmi pozícióikat az új, nagypolgári elitek, a legtöbb országban immár lerázva a megmaradt feudális cicomákat is, Oroszországban pedig hozzájuk hasonlóan zárt, belterjes kommunista elit jutott vezető szerephez. Ezek az elitek pedig semmivel sem voltak kevésbé imperialisták és embertelenek, mint feudalisztikus hagyományokat dédelgető elődeik.

És így érkezünk el lassanként Trianonhoz. Mert ne felejtsük el, hogy az első világháború idején Magyarország is egy birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, "az imperializmus minket már évszázadokkal korábban bedarált", a Trianoni békeszerződés pedig a világháborút zárta le hazánk számára.

Hogy a helyzetünkkel jobban tisztában legyünk, érdemes kicsit visszatekinteni a „dicső” múltra egy a hagyományos emlékezetpolitikáétól kissé eltérő szemüvegen keresztül. Miközben a történelemkönyvek rendre a büszke, független és sikeres középkori Magyarország képét festik elénk – amiben persze van sok igazság –, a magyar állam tulajdonképp mindig is két birodalom, a Német-Római Császárság és a Bizánci Birodalom, majd utóbbi bukása után az Oszmán Török Birodalom szorításában, a kettő között egyensúlyozva létezett. Ahhoz sosem voltunk elég erősek gazdaságilag és katonailag, hogy ezek bármelyikével szemben is tartósan megvédhettük volna magunkat nyílt invázió esetén, de sokáig az volt a szerencsénk, hogy mindkét – mindhárom – államalakulat másutt kötötte le erőit.

Ez a szerencse pontosan 1541-ig tartott ki, amikor két erős szomszédunk – akkoriban a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom – szinte egy időben felénk fordult és felosztotta hazánkat egymás közt, egymással is háborúzva. Ez volt az első lecke arról, milyen az, ha nagyhatalmak döntenek a sorsunk felől, amit a török hódoltság „150 éve” és a vele párhuzamosan futó, de jóval tovább tartó Habsburg hódoltság 377 éve alatt még igen sok további követett.

Bár az emlékezetpolitika a török megszállást a romlás századaiként emlegeti, a Habsburg függésben töltött további századokat pedig a lassú felemelkedés és építkezés, a modernizálódó Magyarország képeivel társítja – és persze ez is igaz –, ez utóbbi sokkal pusztítóbb hosszú távú következményekkel bírt ránk nézve. A Habsburg Birodalom ugyanis egy soknemzetiségű államalakulat volt, amit a Habsburg család mindenkori vezetője szeretett volna vasmarokkal, egy kézből irányítani. Problémát okozott azonban a számukra, hogy a bázisukat adó osztrákok gazdaságilag akkoriban ugyan jóval erősebbnek tekinthetők a többi etnikumnál, de számarányukat nézve kisebbségben voltak, a magyarok pedig túl nagy tömböt képeztek és túl sok és régi függetlenségi hagyománnyal bírtak. Hogy ezt ellensúlyozzák, a Habsburgok a jó öreg „oszd meg és uralkodj” elvhez nyúltak. Különféle jogok és kedvezmények megadásával ügyesen rájátszottak a nemesi nemzetek identitásában az egymással szembeni féltékenységre, így végső soron megalapozva a szlovák-magyar, román-magyar és szerb-magyar ellentétet.

Érdemes ugyanis tudatosítani, hogy ezek a népek századokon át éltek együtt, egymás mellett békességben, akár keveredve, házasodva is egymás közt. Az egymással szemben máig táplált indulatok pedig – mint minden esetben, amikor „népek gyűlölik egymást” – politikusok egykori és aktuális céljait szolgálják, ezért törekedtek és törekednek most is fenntartani azokat. Utóbbihoz pedig jó táptalajul szolgál az azóta eltelt idők kölcsönös sérelmeinek sora, melyeket épp a mesterségesen szított ellenségesség miatt követtek el.

Azzal, hogy a függetlenségünket önerőből nem tudtuk kivívni egészen 1918-ig, az őszirózsás forradalomig, évszázadokra a Habsburgok által rajzolt kényszerpályára kerültünk és ennyi idő elég volt, hogy elmélyüljenek az etnikai ellentétek és a nemzeti identitások is egyre inkább egymással szemben fogalmazódjanak meg. Ráadásul a szabadságunkat utóbb csak a Trianoni békediktátummal nyertük el teljes mértékben, méghozzá igen magas áron. Ahogy ismeretes, elveszítettük a középkori ország területének 2/3-át és a magyar etnikumú lakosság 1/3-át.

Tudnunk kell azonban, hogy az első világháborút lezáró békéket a kiötlőik nem tartós megoldásnak, csupán pillanatnyi fegyverszünetnek szánták. És az újabb háborúra készülő franciák úgy okoskodtak, hogy Magyarország biztosan Németország oldalára állna a következő konfliktusban is, ezért jól meg kell gyengíteni, míg szomszédainkat, abban a reményben, hogy ők hálából a franciákat segítenék, igencsak igyekeztek megerősíteni. Így veszítettük el a vasúthálózatunk, iskolahálózatunk, ásványkincseink és egyéb erőforrásaink jelentés részét, valamint az iparunk egy érzékelhető hányadát is. A győztesek tehát gazdasági és katonai megfontolások, nem az akkor már létező etnikai elv alapján húzták meg a határokat, de semmiképp nem merő gonoszságból, vagy azért, mert utálták volna a magyarokat – bár volt köztük, akire utóbbi tagadhatatlanul igaz volt.

Trianon következményei

Azt hiszem, nagyon is érthető, hogy a trianoni döntés hatalmas gazdasági és lélektani sokkja határozta meg és tartotta kényszerpályán a Horthy korszakban hazánk vezetőit, a politikát és úgy általában a közgondolkodást. Az már talán kevésbé egyértelmű, hogy egy 100 évvel ezelőtti esemény hogyan és miért hat máig olyan elevenen, mint a mi esetünkben a Trianon trauma. Miért van az, hogy, mondjuk a tatárjárás, a török hódoltság, vagy épp a Habsburg hódoltság miatt pár ezer hagyományőrzőn kívül már senki nem búsong, Trianon mégis újra és újra bekerül még az aktuálpolitikába is?

Erre a kérdésre, azt hiszem kétféle válasz adható. Egyrészt, amint utaltam rá és a későbbiekben még részletesen kibontom majd, a különféle kapcsolódó emlékezetpolitikák tartják elevenen. Másrészt, megítélésem szerint Trianon igazi tragédiáját nem az elvesztett területek, vagy lakosságszám nagysága mutatja leginkább, hanem a régióra erőltetett helyzet utóélete. Az erőszakos vagyonelkobzások, a kitelepítések, a határon túli magyarok szlovákká, románná, szerbbé, stb. kényszerítése, a nyelvhasználat és a kulturális élet korlátozása és végül a népirtások oda-vissza. Vagyis emberi történetek sokasága, családi vesztességek és tragédiák generációkon átívelő sora teszi élővé mindmáig ezt a jelenségkört. És szándékosan írok itt jelenségkört Trianon helyett. Mert fontosnak tartom kiemelni, hogy magából a trianoni döntésből ezek egyike sem következett szükségszerűen!

Ahhoz, hogy a szomszédaink az első pillanattól ellenségként tekintsenek a határon túlra, vagyis hozzájuk került magyarokra és sokszor borzalmasan bánjanak velük, nagyon is kellett a Habsburgok már idézett megosztó politikája. Ráadásul, ha belegondolunk, a trianoni döntés egy olyan helyzetet teremtett, ami erre még nagymértékben rá is rímelt. Szomszédaink részben Trianon kapcsán nyerték el a függetlenségüket, részben ekkor egészülhettek ki az addig kényszerűen osztrák-magyar fennhatóság alatt élő nemzettestvéreikkel. De ennél még többet is kaptak: nagy kiterjedésű, tisztán, vagy nagy többségében magyarlakta területeket. És az ilyen „többlet nyereségek” éppen úgy hatottak, mint egykor a különféle plusz jogok a Habsburg birodalomban, növelték a szomszédos népek féltékenységét egymás felé.

Abban ráadásul biztosak lehettek a szomszédaink, hogy, akárcsak addig ők maguk, ezután Magyarország vezetése fog mindent megtenni, hogy visszaszerezze elcsatolt testvéreit és velük együtt legalább a magyalakta területeket is. Abban ugyanakkor már kevésbé lehettek biztosak, hogy a nagyhatalmak a jövőben sem veszik majd figyelembe az etnikai elvet határrendezési kérdésekben. Vagyis elemi érdekük fűződött hozzá, hogy az országaik területi integritásának megvédése végett „feltörjék” a színmagyar részek etnikai összetételét, így véve el a jogalapját minden etnikai elv szerinti területi követelésnek.

A helyzetet pedig tovább bonyolította, hogy szomszédaink nemzeti identitása az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomása alatt formálódott és a másodrendű státuszukat kompenzálandó, hatalmas történeti ősökre hivatkoztak – pl. dáko-román elmélet – (mindenféle valós tudományos alap nélkül). Majd ennek megfelelően, az etnikai határvonalakhoz képest jóval nagyobb területeket tulajdonítottak a magukénak szülőföld címszóval. Így, ha csak a román példánál maradunk, nagyjából a Balaton vonaláig követelték volna maguknak hazánk keleti és középső részeit. Vagyis még a trianoni döntéssel is elégedetlenek voltak, annak magyaroknak kedvező revíziójáról pedig nyilván hallani sem akartak. Ugyanígy hazánkban is szép számmal voltak olyanok, akik nem álltak volna meg az etnikai határoknál és a középkori Magyarország minden egykori részét visszakövetelték. Ezt a minden oldalon jelenlévő történeti jog és terület alapú revíziós törekvést nevezzük irredentizmusnak.

A trianoni döntés tehát „jó alap” volt ahhoz, hogy tovább mélyüljön a magyarság és a szomszédaink közti ellenségesség, önmagában azonban „csak” gazdasági és katonai értelemben volt traumatikus hazánk számára. A döntésben érintett országok vezetőinek és népeinek hiedelemrendszere és egymáshoz való viszonya vezetett a személyes és családi tragédiák hosszú sorához.

Az etnikai elv alapú és az irredenta revízió volt hazánk külpolitikájának 2 meghatározó, egymással versengő doktrínája a második világháború végéig. Ezzel szemben hozták létre szomszédaink magyarellenes szövetségüket, a kis antantot és végső soron ennek mentén sodródtunk fokozatosan német függésbe, ahogy a franciák és a britek továbbra is süketek maradtak a magyar panaszokra és kérelmekre, míg a Harmadik Birodalom részben nyitott volt a revízióra. Majd e két elv vezetett oda, hogy beléptünk az újabb világháborúba a nácik oldalán, miközben a magyarlakta területek egy részét több részletben visszakaptuk Hitlertől, Szlovákia pedig pl. elvesztette függetlenségét, Jugoszlávia megszállt országgá vált.

Részben az ezektől az elvektől való félelem volt az, ami a második világháború vége után ismét elcsatolt részeken (második Trianon) immár szocialista testvérekké vedlett szomszédainkat arra ösztönözte, hogy sokszor még a korábbiaknál is durvábban folytassák a határon túli magyarok üldözését, a magyarlakta részek etnikai felhígítását – másrészt a bosszúállás igénye fűtötte őket a magyar atrocitások miatt, amit csapataink és a civilek a rövid időre visszavett területeken elkövettek.

A Habsburgok idejéből örökölt ellenségességen túl tehát nagyon is érthető, hogy amíg hazánk a revízióra törekedett, szomszédainknak ez fenyegette a területi integritását, sőt, akár magának az államnak a létét is a szlovákok esetében, tehát mindez elevenen tartotta a magyarellenességet, részünkről pedig fordítva, az ő cselekedeteik miatt a szomszédaink gyűlöletét. De hogy miért hat Trianon öröksége ma is a napi politikára, azt még mindig nem válaszoltam meg. Hisz a szovjet megszállás 55 éve, vagyis a Rákosi- és a Kádár-kor során itthon beszélni sem volt szabad róla, gondolni is tilos volt a revízióra. Ironikus módon, szocialista-kommunista elvek mentén le kellett mondanunk a nacionalista követeléseinkről, miközben szomszédaink tisztán nacionalista félelmek fűtötte magyar-üldözését senki nem kérte rajtuk számon a szocialista-kommunista elvek alapján. És ennyi idő elég volt ahhoz, hogy elérjék a céljaikat és változatos eszközökkel feltörjék a színmagyar területeket, talán a romániai Székelyföld kivételével.

1990 után az ismét függetlenné váló Magyarország többé nem tűzte zászlajára a revíziót, a szomszédokkal fenntartott jó kapcsolatra törekedtünk és törekszünk nagyrészt azóta is. Pár ezer szélsőjobboldali emberen kívül senki nem követel az azóta eltelt 30 évben sem hasonlót. A ma meghatározó jobboldali politikusok is megelégednének a határon túli magyarok kisebbségi jogainak tiszteletben tartásával, legerősebb követelésük a Székelyföldi autonómia. Ukrajna kivételével az EU és a NATO tagjaiként szövetségesek vagyunk szomszédainkkal katonai és gazdasági értelemben egyaránt. Akkor miért szövi át mégis a magyar, a szlovák, a román, a szerb és az ukrán politikát is a trianoni örökség?

Ennek az oka ugyanaz, mint az emlékezetpolitikák esetében általában: pillanatnyi politikai haszonszerzés. A szomszédos népek közti megosztottság ugyanis komoly politikai potenciált hordoz magában azzal, hogy ellenségképet ad. Emlékszik még a kedves olvasó, mit írtam korábban a soknemzetiségű Habsburg Birodalomról? A császárok, hogy a sok különféle identitású csoportot egyben tartsák és uralkodni is tudjanak felettük, az „oszd meg és uralkodj” elvéhez nyúltak. Más szavakkal ellenségképet csináltak egymás számára a nemzetiségekből, hogy, míg azok egymással szemben acsarkodtak a többlet jogokra és kedvezményekre féltékenyen, az osztrák Habsburg fennhatóságot nem kérdőjelezte meg senki. A mai, nyugati nemzetállamok is mind ilyen, színes, sokféle csoportidentitással átszőtt konstrukciók és már nemcsak abban az értelemben, hogy soknemzetiségű a lakosság, de abban az értelemben is, hogy az azonos nemzetiségű lakosok is végletesen megosztottak egy rakás ideológiai törésvonal mentén.

Ezt nevezik egyesek modern értékválságnak, mivel nincs egy olyan vezető eszme, amihez mindenkinek tartania kell magát – mint amilyen például a feudalizmus volt egykor –, hanem párhuzamosan számos ideológia, vallás, világlátás közül választhatunk, sőt, ezeket keverhetjük is. (Ami mellesleg a liberalizmus győzelméből következett, mert, ellentétben a legyőzött abszolutista-feudális eszmerendszerrel, a liberalizmus nem követel kizárólagosságot, hanem lényegéből fakadóan a szabad választást védi, mint szentséget, még akkor is, ha valaki épp a liberalizmussal szemben választja, mondjuk a konzervativizmust.)

Visszatérve tehát jelenlegi politikai vezetőink hasonló dilemmával találják szemben magukat, mint egykor a Habsburgok: miként tartsanak egyben egy sokszínű társadalmat és hogyan uralkodjanak fölötte? Erre a szociálpszichológia eddig 2 választ fogalmazott meg, vagy adj csoportokon átívelő, együttműködést igénylő közös feladatokat, vagy közös ellenséget adj, akivel szemben összefoghatnak. És, bár egyre többször megjelenik az első út, ami egyben a történelmi sebek feloldásában is segítene, a másodikhoz még mindig túl sokan és túl sokszor nyúlnak, és ez tartja fájóan elevenen Trianon emlékét.

Trianon az emlékezetpolitikában és a kiutak, tanulságok

Talán nem túlzás, ha azt állítom, 1920-ban a trianoni döntést minden magát magyarnak valló ember tragédiának élte meg. Tragédiának, mert rokonok, barátok, szerelmek, egykori bajtársak lettek egyik napról a másikra üldözött határokon túli kisebbségekké, vagy épp nincstelen földönfutókká, ha Magyarországra költöztek. És tragédiának, mert 5 évnyi könyörtelen háborúság, megnyomorított és megölt férfiak tömegeinek áldozata tűnt egyszerre teljesen hiábavalónak (több, mint 2 millió magyar halt, vagy nyomorodott meg a harcokban és ezen felül 800 ezernél is többen estek hadifogságba). Ilyen áron talán senki nem örült a függetlenségnek és annak, hogy megszabadultunk a Habsburgoktól. Emellett, mint utaltam rá nagy volt az egyetértés a revízió követelésében is, csak abban volt jóformán vita, hogy etnikai, vagy irredenta alapon, illetve, hogy csak békés, vagy akár háborús úton is akarjuk-e Trianon felülvizsgálatát.

Mára azonban korántsem ilyen egységes Trianon és következményeinek a megítélése. Két egymástól markánsan jól elkülönülő narratíva uralkodik a közgondolkodásban. A már részben idézett jobboldali emlékezetpolitika szerint Trianon nemzeti tragédia, amiért főként a gaz, győztes nyugat, részben a szomszédaink a felelősek. Maga Horthy Miklós és tágabban a Horthy korszak a megalázott nemzet büszkeségének helyreállítója, míg Rákosi és Kádár hazaárulók azért is, mert lemondtak a határon túli magyarok védelméről és asszisztáltak a szomszédaink magyarellenes etnikai politikáihoz. Szerintük ezt az áruló örökséget vitte tovább a rendszerváltás után a politikai baloldal, ami 2004-ban a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról kiírt népszavazáson csúcsosodott ki, az akkor kormányzó baloldali-liberális koalíció ugyanis ez ellen foglalt állást. Az eredménytelen szavazást a határon túliak megalázásának nevezték konzervatív oldalról és sokan valóban így is élték azt meg. Ami csak megerősített egy fájó törésvonalat, miszerint a határon túli magyarok, ha átköltöztek is Magyarországra, sokszor csak másodrendű polgároknak érezték magukat, akik nehezebben kapnak magyar állampolgárságot, mint egy idegen ország magyarul sem beszélő polgára. A baloldallal szemben a 2010 óta kormányzó jobboldal a határon túli magyarok érdekeinek képviselője nemzetközi fórumokon is, pénzzel, kapcsolatokkal, programokkal és befolyással támogatják a határokon átnyúló összmagyar összetartozás gondolatát. Trianon kapcsán emlékműveket és nemzeti gyásznapot hoztak létre azt üzenve: „Örökre emlékezzünk rá!”

A baloldali emlékezetpolitika szintén elismeri Trianon traumatikus és igazságtalan voltát, de a Horthy-féle revíziós törekvéseket eleve elhibázottnak, hovatovább fasisztának láttatja és gyakran össze is mossa az akkori antiszemitizmussal, megalapozva ezzel a Horthy rendszer nácikra hasonlító, elnyomó, kirekesztő képét. A szovjet megszállás időszakát nem hozza összefüggésbe a trianoni örökséggel, a rendszerváltás után pedig a határon túli magyarok, szerintük egyre inkább a hazai jobboldal eszközeivé váltak. A NATO és EU tagság, mondják, olyan keretet nyújthat a határon túliak számára, amelyben biztosított a magyarság összetartozása és a kisebbségi jogok védelme. A kettős állampolgársággal több millió Fidesz szavazó megjelenését vizionálták és egyben a szomszédok provokálását látták benne, ami épp a határon túli magyarokon csattanhat, így ellene foglaltak állást. Ennél még radikálisabb megközelítés Gyurcsány Ferenc álláspontja, miszerint, ha nem itt adóznak, ne legyen beleszólásuk sem az itteni politikába. A baloldal üzenete Trianon kapcsán valami ilyesmi: „Bocsásd meg és lépj tovább!”

Ezen a ponton hadd osszak meg egy személyes és talán pontatlan, de számomra igen szomorú megfigyelést. Sokszor találkozom azzal, mintha Trianon csak a magyarok és főleg a jobboldaliak traumája lenne, míg a Holokauszt mintha csak a zsidók és balliberálisok traumája volna. A két tábor képviselői azután kölcsönösen azt üzenik a másiknak: „Bocsásd meg és lépj tovább!”, és nem értik, ez a másik oldalnak miért olyan bántó, miközben vérig sértődnek, ha a saját vesztességükről mondják ugyanezt.

Már nem emlékszem ki mondta, hogy a Holokauszt feldolgozásában itthon az hozhatna előrelépést, ha a társadalom nagyja eljutna oda, hogy nem félmillió zsidó, hanem félmillió magyar lelte benne halálát és azt hiszem ugyanez igaz Trianonra is. Ha ismét eljutunk oda, hogy ez egy közös trauma, egy közös vesztesség, ami nemi, politikai, életkori, szexuális irányultságbeli, szocio-ökonómiai hovatartozástól/státusztól/csoporttól függetlenül minden szegmensét érintette a magyar társadalomnak és érinti a határon túliak révén ma is. Erre volt biztató példa a közelmúltban az ukrán nyelvtörvény kapcsán, hogy minden politikai oldal közösen ítélte el azt magyar részről.

Másfelől a szomszédos országokkal való, kölcsönösen partneri viszony és együttműködés vezethet el oda, hogy a határok bármelyik oldalán is éljenek magyarok, románok, szlovákok, ukránok és szerbek, ne érezzék magukat egymás ellenségeinek, sokkal inkább a közös területen osztozó rokonoknak, egy sok szempontból közös sorsú közösség tagjainak. A gondolat ráadásul nem is új, Kossuth Lajos már az 1848-’49-es szabadságharc leverése után nem sokkal felismerte, hogy Kelet-Közép Európának csak összefogva, szövetségben van esélye ellensúlyozni a nagyhatalmak befolyását a régióra. Ez volt a Dunai államkonföderáció terve, ami ma ugyanúgy aktuális, mint 1850-ben volt. Mert Trianon nem csak a magyarságot, de a Kárpát medence minden népét érintő esemény volt, feldolgozni is csak közösen lehet.

Végül Trianon a traumákon túl számomra a szabadságról és a függetlenségről szól és ebben a vonatkozásban érdemes lehet levonni egy további tanulságot. Minden ország gazdasági és katonai erejével arányos mértékben tud csak szabad lenni a többi állammal szemben. A szabadság nem öröktől kapott jog, hanem kikényszeríthető eredmény. Bármennyire civilizáltnak és békésnek tartjuk is a mai nyugati világrendet, bárhogy bizonygatjuk is a liberális alapelvek természeti törvényekhez hasonló, axiómaszerű igazságait, az előző mondat tényszerűen ma is áll. Nem tehetjük meg például büntetlenül, hogy a fenntarthatóság érdekében felhagyunk a kapitalista gazdaságszervezéssel, de nem léphetünk ki a képviseleti demokrácia keretei közül sem. Azután nem oszlathatjuk föl a hadsereget, sőt, időről-időre (megszálló) katonákat kell küldenünk távoli országokba, miközben "önként" vállaltuk a kényszert, hogy évente a GDP 2%-át a sereg fejlesztésére és fenntartására fordítjuk, stb. Azért nem tehetjük meg, mert az EU és a NATO tagjai lettünk, illetve, mert főként Németországtól és részben Oroszországtól függünk gazdaságilag.

Az imént azért tettem idézőjelek közé az önként szót, mert például a NATO-hoz, vagy az EU-hoz való csatlakozás is egy soktényezős geopolitikai kényszerpálya miatt vált szükségessé. Ha úgy nézem, mindkét szövetség tagjának lenni a nagyobb jó, ha úgy nézem, a kisebbik rossz. A Dunai Föderáció gondolata ehhez képest biztosítana egy harmadik utat. Mert napjaink békés diplomáciai klímájában a szabadság az én olvasatomban azt jelenti, hogy szabadon eldönthetjük, hogy milyen mértékben és kivel szemben mondunk le a szabadságunk egy részéről annak érdekében, hogy szövetségre léphessünk velük. A Dunai Föderációhoz tartozni – akár az EU-n belül, platformként – azért volna előnyös számunkra, mert ma az Unió elsősorban Németország, illetve Franciaország (és főként a német és francia vállalatok) érdekeinek a képviselete köré szerveződik, a kelet-közép európai régió törekvései azonban részben eltérnek, részben ellentétesek e két európai nagyhatalom (és vezető cégeik) érdekeivel. Jó volna a V4-eknél hatékonyabb ellensúlyt képezni velük szemben!

2 komment

Címkék: történelem társadalom filozófia filo Trianon Spanyolviasz


süti beállítások módosítása