Az elmúlt, nagyjából 75 évben olyasmi történt a fejlett, ipari társadalmak szinte mindegyikében, amire az írott történelem 6500 éve alatt nem volt példa és ellentmond mindannak, amit a gyermekvállalásról addig és nagyobbrészt azóta is gondolunk. A párok két lépcsőben elkezdtek egyre kevesebb gyereket vállalni tartós békeidőben, növekvő jólét és javuló egészségügyi körülmények mellett, amitől ezen régiók népessége csökkenésnek indult.
Ráadásul a jelenség egymástól sok tekintetben különböző kultúrájú és társadalmi berendezkedésű országokban is megfigyelhető, vagyis a fejlett világ általános trendjének tekinthető. Japántól az Egyesült Államokig, Oroszországtól-Svájcig, Svédországtól-Kínáig, Ausztráliától-Lengyelországig mindenütt hasonló a tendencia. A felsorolt példákból is látható, hogy mennyire különböző emberi közösségekről beszélünk. Vannak köztük képviseleti és inkább részvételi demokráciák, de nyílt diktatúrák is; széles körben vallásos és hozzájuk képest ateista társadalmak; szuperhatalmak és nekik alárendelt, kisebb, regionális szereplők; nagy hagyományokkal rendelkező piacgazdaságok, volt szocialista országok és államilag szabályozott kapitalizmust működtető birodalmak is; individualistább és nagyobb részt kollektivista közösségek, stb.. Vagyis azt már biztosan tudjuk, hogy sem a politikai berendezkedés, sem az állam mérete és geopolitikai helyzete, sem a fejlett világon belül elfoglalt gazdasági és technológiai pozíciója, sem a vallásosság mértéke, vagy a domináns vallás típusa, sem a társadalmi szerveződés módja nem feltétlenül lényeges változó a kérdésben.
Ez a téma fokozatosan a nyugati közbeszéd részévé vált az elmúlt években és mind az ezzel foglalkozó kutatók, mind a népességfogyást problémának látó és arra megoldást kereső politikusok, mind a különféle álláspontokat megfogalmazó véleményvezérek előálltak számos elmélettel és megoldási javaslattal a trend megfordítására világszerte. De azt látjuk, hogy a szerteágazó intézkedések sehol nem vezettek tartós, érdemi eredményekre immár évtizedek óta. Sőt, a statisztikák szerint a gyermekvállalási hajlandóság nemhogy nőne, még tovább csökken ezekben a térségekben, ami számomra azt sugallja, hogy talán nem értik jól a problémát azok, akik azt kezelni szeretnénk.
(Előrebocsátom, hogy nem osztom azok aggodalmát, akik nemzethalált vizionálnak a népességfogyás kapcsán. Mint egy korábbi írásomban kifejtettem, a fejlődő világ népességrobbanása által fűtött globális túlnépesedést sokkal nagyobb gondnak tartom, mint a regionális népességcsökkenést a fejlett világban. Sőt, az ökológiai válság fényében ez a kevés biztató trend egyike, mivel a csökkenő népesség kevesebb energiát és nyersanyagot használ és kevesebb hulladékot és káros anyagot termel. Ezzel együtt olyan jelenségnek gondolom a csökkenő gyermekvállalás trendjét, ami mindenképp magyarázatra szorul, és úgy hiszem, a pszichológia oldaláról érvényes és eddig még kevéssé tárgyalt szempontokból világítható meg.)
Elsőként talán érdemes röviden végigvenni, hogy milyen okokra szokás visszavezetni manapság a csökkenő gyermekvállalási hajlandóságot. A leggyakrabban említett magyarázatok öt csoportba sorolhatóak. Egyesek magában a növekvő jólétben látják a jelenség okát, de arról már megoszlanak az elképzelések, hogy a jólét pontosan miként veti vissza a gyermekvállalási kedvet.
Azután vannak az egyéni felelősségre apelláló, jellemzően moralizáló, ítélkező vélemények, amik a nők önzőségével magyarázzák a demográfiai csökkenést. Szerintük ugyanis a hölgyek egyre inkább önmagukat, vagyis az én idejüket, vagy az ambícióikat, vagyis a karrierizmusukat helyezik a gyermekvállalás elé. Emiatt aztán vagy egyáltalán nem vállalnak gyermeket, vagy olyan későre tolják a gyerekvállalást az életükben, hogy már csak egy gyereket tudnak a világra hozni, nem ritkán őt is csak orvosi segítséggel a romló termékenységi mutatóik miatt (ha egyáltalán szerettek volna többet).
A harmadik, ezt jól kiegészítő vélemény a kulturális változást teszi felelőssé a csökkenő gyerekvállalási számokért. Ebben a nézetrendszerben a liberalizmussal beköszöntő szabados élet, a szekularizáció miatt az isteni törvényektől való elfordulás és a feminizmus győzelmeként elért emancipáció eltérítette a nőket biológiailag rendelt szerepeiktől: az anyaságtól és a háztartásvezetéstől, míg a férfiakat kiherélte, gyengévé és szorongóvá tette, a párok ezért nem vállalnak több gyereket.
A negyedik megközelítés a társadalmi ellátórendszerek és a társadalompolitika diszfunkcionalitását teszi felelőssé. Akik így gondolkodnak, úgy vélik, hogy az egészségügy, az oktatási rendszer, a lakhatási válság – vagyis a hibás lakáspolitika –, a munkaerő piaci és a pénzügyi kiszolgáltatottság és instabilitás, illetve a szociális védőháló és a családtámogatási rendszerek hiányosságai miatt olyan bizonytalanságban élnek a fiatalok, ami miatt kevesebb gyereket mernek vállalni, mint amennyit eredetileg szerettek volna.
Végül a biológiai, vagy evolúciós-genetikai érveket hangoztatók szerint a jólétre, vagyis a megváltozott életkörülményekre az emberek válaszul mennyiségi helyett minőségi szaporodási stratégiára váltottak. Más szóval kevesebb gyereket vállalnak, de az ő felnevelésükbe sokkal több időt, energiát és pénzt fektetnek. Ennek az éremnek a másik oldala, hogy a leendő szülők számára megnőtt a szülővé válás költsége, ugyanis a többségnek hosszabb iskoláztatás és több évnyi, karrierépítéssel töltött idő szükséges ahhoz, hogy elegendő anyagi erőforrást halmozzon fel, hogy „mindent megadhasson” majd a gyermekének. Ez azonban azzal is jár, hogy mind a férfiak, mind a nők termékenységi mutatói romlanak arra az életkorra, amikor elérkeznek oda az életükben, hogy ténylegesen gyereket szeretnének vállalni. Sokuk ekkorra már teljesen meddő, vagy csak orvosi segítséggel – inszemináció, lombik, donor petesejt, vagy donor spermium használata – képesek szülővé válni. Máskülönben marad számukra az örökbefogadás lehetősége, amivel nem növelik a népességet, csak a különben az állami ellátórendszerekben sínylődő gyermekek kaphatnak jobb esélyeket a mentálisan is egészséges felnövéshez. (A gyerekvállalás túl magas költségeit hangoztató értelmezésnek ugyanakkor ellentmond, hogy az elitbe beleszületett felnőttek sem vállalnak feltétlenül több gyereket, vagy nem válnak korábbi életkorban szülővé.)
A helyzetet ráadásul rontja, hogy az életmódunk számos eleme miatt – tartósan magas stressz szint, fogamzásgátlókból az ivóvízrendszerbe kerülő hormonok, bizonyos vegyszerekkel és káros anyagokkal való gyakori érintkezés, ülő életmód, a mindenféle szervrendszereinkben felhalmozódó mikroműanyagok – általánosan romlanak a fejlett országok polgárainak termékenységi mutatói minden korcsoportban. És valóban, a 40-es éveik első felében járó, vagyis a termékeny időszakuk végén tartó magyar nők közel 20% gyermektelen, és nagyobb részt nem saját döntésből – tehát nem tudatos gyermektelenek –, hanem vagy meddőség okán, vagy azért, mert nincs párjuk, akivel gyermeket vállalhatnának. Ez a trend pedig egyre inkább erősödik az iparilag fejlett világban mindenütt.
És itt érkezünk el a lelki okokhoz. Megengedve, hogy minden fent említett nézőpontban vannak legalább részigazságok, ebben a bejegyzésben a szokottól eltérő keretben szeretném a jelenséget értelmezni. Amihez elsőként nézzük meg, hogyan változtak a gyermekvállalás trendjei az elmúlt háromnegyed évszázadban.
Egészen az 1930-as-’40-es évekig a sokgyermekes nagycsaládok voltak az általánosak a Föld szinte minden társadalmában – ez alól egyedül a zord időjárási körülmények közt élő, szűkös erőforrásokból gazdálkodó, többférjű közösségek jelentettek valamelyest kivételt. A nagycsaládok ugyanakkor sok tekintetben különböztek egymástól kultúránként. Voltak és vannak a többnejű és a monogám párok nagycsaládjai, mint a két legelterjedtebb családforma, de törzsi kisközösségekben a kultúrantropológusok megfigyeltek ettől eltérően szerveződő családokat is. Például olyanokat, ahol az apa és az anya hagyományosan nem éltek együtt, hanem a pár tagjai a származási családjaiknál maradtak. A megszülető gyermekek pedig az ő felfogásuk szerint vagy az anyai, vagy az apai családhoz tartoztak, így vagy az anya és annak családja, vagy az apa és annak családja nevelte fel őket. A különbözőségek ellenére valami közösnek azonban mégis kellett lennie, mert ezen családmodellek mindegyikében sok gyermeket vállaltak a párok. Ebben a bejegyzésben épp ezeket a közös pontokat keressük.
Az első nagy változás az 1950-es években következett be, amikor Nyugaton a 2-3 gyermekes családmodellre váltottak a párok egyre szélesebb tömegei, majd a következő évtizedekben a szocialista blokk országai is fokozatosan követni kezdték a példát. Míg a megelőző korokban a nők hagyományosan a tizenéves koruk végén, legfeljebb a 20-as éveik legelején vállalták az első gyermeküket, az ’50-es évektől kezdve jellemzővé vált, hogy inkább a 20-as éveik elején-közepén váltak szülővé a fiatal párok. A ’70-es évek végéig nagyjából mindenütt ez a modell maradt uralkodó az említett térségekben.
Majd a ’80-as években lezajlott a második nagy változás és egyre szélesebb körben jelent meg az egykézés, illetve a gyermekvállalás fokozatosan egyre későbbi életkorra halasztódott. Nem ritkán már csak a 30-as éveik elejére-közepére jutottak el oda a párok, hogy belefogjanak a „babaprojektbe”, és azóta is ez a tendencia maradt a meghatározó a világ tehetősebb felén. Azzal a megkötéssel természetesen, hogy vannak ezen társadalmaknak olyan kis csoportjai is, akik továbbra is sokgyermekes nagycsaládokban élnek, akikre még visszatérek. Illetve ezzel párhuzamosan a világ, gazdaságilag elmaradottabb régióiban élő családjai körében népességrobbanás játszódott le, ami elvezetett a már említett globális túlnépesedéshez.
Sokan megfigyelték, hogy háborús körülmények közt, vagy tömeges éhínségek idején mindig kevesebb gyerek született, de hangsúlyozom, hogy az említett folyamatok békeidőben és soha nem látott jólét közepette zajlottak le. Az evolúciós tudományok szerint minden állatfaj, így az ember alapvető motivációja is az életben maradás mellett a fajfenntartás. Akkor pedig hogyan lehetséges, hogy a korábban soha nem tapasztalt mértékű létbiztonság és bőség közepette a fejlett világ többségi társadalmainak polgárai önként ennyire a háttérbe tolták a fajfenntartó „ösztönt”?
A kérdés megválaszolásához azt érdemes megvizsgálnunk, mennyiben változtak meg az életkörülményei a megelőző korokhoz képest az ’50-es évekbeli, illetve a ’80-as évekbeli pároknak a „fejlett világban”, amire tömegek feleltek úgy, hogy a későbbre halasztották a gyermekvállalást, kevesebb utódot vállaltak, sőt, egyesek akár teljesen le is mondtak róla. Természetesen számos kisebb-nagyobb különbséget azonosíthatnánk mindkét évtized és a megelőző időszakok között, hisz az ipari forradalom és a nyomában zajló társadalmi átalakulások rengeteg vonatkozásban átformálták a mindennapjainkat, de itt most négy jelenséget emelnék csak ki, amik meglátásom szerint döntő hatással bírtak a kérdésben.
Az egészségipar fejlődésével egyrészt radikálisan lecsökkent a gyermekhalandóság, így a fajfenntartás szempontjából sem volt többé szükség az 5-8 gyermekes nagycsaládokra annak érdekében, hogy 1-3 gyermek megérje a felnőttkort. Sőt, ha a párok továbbra is ilyen sok gyereket vállaltak volna, hamarosan hatalmas éhínségekkel nézett volna szembe a fajunk. (Kína épp ettől tartva vezette be az egykepolitikát 1980-ban, ami sokkal kevésbé volt eredményes a valóságban, mint amit erről gondolni szokás. Párok tömegei ahelyett, hogy kevesebb gyereket vállaltak volna, inkább vidéki rokonoknak adták a másod-, harmad szülött, stb. gyerekeiket, akiket ott jobban el tudtak rejteni a hatóságok elől. Vagyis jó ideig lényegében ugyanannyi gyerek vállaltak a párok, de sokan a szüleiktől elszakítva voltak kénytelenek felnőni az ország elmaradottabb régióiban. 2015-re azonban, amikor leállították ezt a politikát a népességfogyás gazdasági növekedést visszafogó hatásaitól tartva, már annyira megváltozott a kínai társadalom – az egykepolitikától függetlenül is -, hogy a párok akkor sem vállaltak több gyereket, ha erre a törvény lehetőséget biztosított a számukra.)
Másrészt szintén az egészségipar fejlődése hozta el az olcsó, viszonylag biztonságos, mindenki számára elérhető fogamzásgátlást, illetve a viszonylag biztonságos abortuszt. Vagyis a párok nagy tömegei a történelem során először lehetőséget kaptak a „tudatos családtervezésre”.
Fogamzásgátlással persze már az ókor óta próbálkozott az ember, ahogy különféle gyermekelhajtó főzeteket kínáltak a javasasszonyok is. Azonban a jellemzően kitisztított állatbélből készült óvszerek csak a tehetős elit drága kiváltságai maradtak, amit vélhetően többször használtak hűtlenség idején a zabigyerekek megfoganásának elkerülésére, mint házasságon belül a törvényes örökösök számának szabályozására. Másfelől a terhesség megszakítási kísérletekbe nem ritkán belehalt a várandós nő, vagy meddővé vált annak következtében, vagyis ezek semmiképp nem voltak biztonságosnak nevezhetők. Épp ezért a veszélyes procedúrát inkább a házasságon kívül fogant magzatok elhajtására vették csak igénybe a nők – nehogy „szégyenen maradjanak” –, nem a törvényes örökösök számának szabályozására.
Azt mondhatjuk, hogy az ’50-es évekig az emberek valójában inkább több gyereket vállaltak, mint amennyit feltétlenül szerettek volna, de ez racionális is volt abból a szempontból, hogy a magas gyermekhalandóság miatt így tudták biztosítani a közösségük fennmaradását. A lecsökkent gyermekhalandóság, illetve az elérhető, olcsó és viszonylag biztonságos fogamzásgátlás és abortusz megszületésével azonban a párok képessé váltak a gyerekszám és a családméret kontrollálására. Ami, hangsúlyozni szeretném, önmagában még nem lett volna gond a fajfenntartás és az érintett társadalmak méretének szinten tartása felől nézve sem.
Ide kapcsolódóan említsük meg, hogy a fejlődő világ népességrobbanása épp azért következhetett be, mert bár nem olyan mértékben, mint Nyugaton, de az orvostudomány vívmányai oda is eljutottak, lecsökkentve a gyermekhalandóságot. Miközben a gazdasági lemaradásuk és részben kulturális okok miatt, amikre még visszatérek, a körükben nem vált elérhetővé a fogamzásgátlás és az abortusz, ami több helyen krónikus lokális éhínségeket eredményezett, polgárháborúk robbantak ki nagy részben emiatt és az éhínségek, a háborúk, valamint a nyomor elől tömegek igyekeztek más vidékekre költözni az elmúlt évtizedekben, amire itt, Nyugaton migrációként szokás mostanában hivatkozni.
A fentiekből ugyanakkor az is látszik, hogy bár az emberiség a letelepült életmód és a vagyonfelhalmozás kezdete óta anyagilag látványosan rétegzett társadalmakban él, az elitbe tartozó párok nem vállaltak lényegesen kevesebb gyereket a szegényebb pároknál, még akkor sem, ha körükben többször fordulhatott elő a gyerekszám szabályozására tett kísérlet. Vagyis önmagában a relatív nagyobb jólét még nem vezet automatikusan a gyerekszám csökkenéséhez, ahogy mint említettem, egyes gondolkodók sugallják a témában.
A második lényeges változás megítélésem szerint a nagy léptékű urbanizáció a 19. század közepétől kezdődően, ami épp az ’50-es évekre ért el oda Nyugaton, hogy átalakult az addig jellemzően vidéki, falusias társadalmak képe és a lakosságnak már 40-60%-a városokban élt. Ennek a tendenciának számos olyan következménye kiemelhető, ami hatással lehetett a gyermekvállalás kérdésére. Annál is inkább, mivel a vidéken maradt falusiak körében továbbra is tipikus maradt a sokgyermekes nagycsalád, míg a városiak többsége átváltott a már említett 2-3 gyerekes modellre.
A városba vándorlás kiszakította az addigi kisközösségeikből a beköltözőket, aminek hatására egyfelől elvesztették a szélesebb közeg társas támogatását, másfelől felszabadultak annak kényszerítő normái alól is. Természetesen az újdonsült városlakók, a többségében munkássá lett földművesek új, városi közösségeket hoztak létre, ezek azonban több tekintetben is különböztek a korábbi, falusi közösségeiktől. Egyrészt a városokban sokszor elvált egymástól a gyári munkások kollegiális közössége és a lakhely szerinti szomszédközösség, míg falun együtt éltek és együtt, egymást segítve dolgoztak az emberek. Így sokan a városokban nem egy, hanem mindjárt két közösség tagjaivá váltak, ami miatt azonban nem volt olyan erős, kényszerítő normatív ereje egyik közegnek sem az egyénnel szemben, mint anno az egynemű falusi környezetnek. Különösen, mivel a városba költözés gyakran a szülőktől való különköltözést is jelentette. Ennek hatására a szülők kontrollja, értékrendjének kényszerítő ereje radikálisan csökkent a fiatalokkal szemben. Már csak azért is, mert az utazás lassú volt, drága és körülményes, telekommunikáció híján pedig napi, de akár havi szinten sem tudtak kapcsolatot tartani egymással a felmenők és a leszármazottak.
A helyzet persze az ’50-es évekre mind az utazás, mind a telekommunikáció terén sokat fejlődött, de addigra már jól tapinthatóan elvált egymástól a vidéki közeg sok tekintetben változatlan, zárt, hagyományőrző kultúrája és a város nyitott, szabadabb, megengedőbb kulturális közege. A városi emberek kevésbé igyekeztek beleszólni egymás életébe és jobban tolerálták a normáktól való eltérést – egy bizonyos pontig. Ennyiben van igazsága azoknak, akik a kulturális változásokban keresik a gyerekvállalás lecsökkenéséhez vezető okokat.
Hiszen az urbanizáció alapvetően formálta át az emberek hétköznapjait. A város és a vidék életritmusa fokozatosan egyre inkább elvált egymástól. Míg vidéken a természet körforgásához igazították a munka- és a pihenőidőt, az ünnepeket, az alvás és ébrenlét ciklusait, addig a városok gyári munkásai kezdetben folyamatosan 12-16 órákat robotoltak az üzemekben. Vidéken a nők vezették a háztartást és a gazdaságot, a városi munkásnők azonban az otthonuktól távol, a gyárakban voltak kénytelenek a napjuk nagy részét tölteni. Míg nem volt tiltott a gyerekmunka, addig a gyerekek is a felnőttekhez hasonló, embertelen körülmények között dolgoztak. Ezzel szemben, bár falun is befogták a gyerekeket a ház körüli munkákba, és ahogy cseperedtek, egyre inkább a gazdálkodásba is, ott a család és a faluközösség tagjai együtt dolgoztak, a városokban viszont sokszor szeparáltan, egymástól távolabb. Az urbanizáció első időszakában tehát keményebb volt a városi munkáslét, mint a vidéki földművelő életmód. Nem véletlen, hogy inkább a saját, művelni való földdel és házzal nem rendelkező, addig idénymunkákat vállaló, igen kiszolgáltatott, nyomorban élő zsellérek költöztek nagyobb számban a városokba.
A 20. század első felére ugyanakkor fordult a trend. A munkások életkörülményei szinte mindenütt javultak a szakszervezeti mozgalmak és a politikai változások hatására, míg a vidéki élet jóformán fikarcnyit sem különbözött a 100 évvel korábbitól. A munkaidő keretek közé szorítása, a betegszabadság és a nyugdíj intézményének megjelenése, a gyerekmunka tiltása, a tankötelezettség és az egyre hosszabb iskoláztatás, illetve a képzettség függvényében vagyoni alapon egyre inkább rétegződő munkás társadalom fokozatosan kitermelték a vidékitől különböző szabadidőt és a fizetőképes keresletet is, hogy ezt a szabadidőt egyre változatosabb szórakozási formákkal tölthessék az emberek.
Mint írtam, vidéken a természet szabta meg, mikor dolgoztak és mikor pihentek a földművesek. Ott a téli hónapok idején alig volt tennivaló, tavasztól-őszig viszont alig volt megállás. Ehhez képest a városi ember, különösen ha a születő középosztály tagja volt, szinte bármelyik nap pihenhetett és szórakozhatott egy keveset. Vidéken sokszor a növények éréséhez igazított mulatságok, például szüreti bálok és alkalmankénti hétvégi vásári sokadalmak jelentették a jelentősebb közösségi eseményeket, míg a városi ember éttermek, kávézók, kocsmák, bordélyházak, könyvtárak, sportolási lehetőségek, színházak, opera, operett, és balett előadások, koncerttermek, közfürdők, majd később filmszínházak programjai közül válogathatott minden nap, ha nem akart „otthon ülni” a családjával.
Itt érdemes említeni, hogy az iskola és a megszülető óvodák és bölcsődék sem csak a gyerekek okítását, nevelését szolgáló intézmények voltak, de gyermekmegőrzők is, hogy mindkét szülő dolgozhasson a gyereknevelés helyett – amire rá is kényszerültek, ha boldogulni akartak. Erre azért is volt szükség, mert szemben a faluval, ahol továbbra is a többgenerációs együttélés maradt az általános családi házas környezetben, a városi polgárok szűk lakásai egyre inkább határt képeztek a generációk között, és egyre ritkábban fordult az elő, hogy a gyerekek a szülők és a nagyszülők is egyazon ingatlanban laktak volna. Vagyis a városi proletár a tágabb családon belül kevesebb segítséget tudott kapni a gyereknevelésben a mindennapok során és, mivel a szomszédaik is mind munkások voltak, rájuk sem lehetett segítségként számítani munkaidőben. Az oktatási intézmények megteremtésével tehát az állam vállalta magára kényszerűségből a szélesebb család és a kisközösség feladatainak egy részét a gyerekek körül.
A szabadidő, a munka és a családi élet terei fokozatosan elváltak egymástól, átalakítva a városi polgárság igényeit, míg falun a közösség tagjai szinte mindig mindent együtt csináltak. A kevesebb társas támogatás a városban ugyanakkor együtt járt a magánszféra kitágulásával is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a városlakók a korábban említett nagyobb fokú szabadság, önállóság érzését tapasztalhatták meg, mint vidéken maradt társaik.
Végül a városi életforma és kultúra a szabad költözéssel és szabad munkahelyválasztással akaratlanul is beverte az utolsó szöget a kisközösségek koporsójába. Ez a folyamat azonban csak a ’80-as-’90-es évekre érte el azt a szintet, hogy egészen bevett gyakorlattá vált a fejlett világ városaiban, hogy a polgárok az életük során számos helyen laknak, főként az iskolák és a munkahelyek lokációja miatt és egyre rövidebb időtávon belül váltogatják a munkahelyeiket is önszántukból, vagy mert elbocsátják őket. Ennek hatására sem stabil, összetartó szomszédságok nem tudnak azóta kialakulni a legtöbb helyen, se stabil, összetartó munkahelyi/iskolai közösségek. A szomszédok sokszor lényegében idegenek egymás számára, ahogy a kollégák/évfolyamtársak többsége is. A kapcsolatok nem egyszer csak arra az időre szólnak, míg a felek együtt dolgoznak, tanulnak, vagy egymás mellett laknak, azután lényegében felbomlanak.
A szomszédközösségek és munkaközösségek helyére a baráti körök és a legszűkebb családi kapcsolatok kerültek. A költözések és munkahelyváltások miatt azonban a barátok és a családtagok is sokszor egymástól távolabb élnek, ritkásan találkoznak és jellemzően nem, vagy csak igen korlátozottan tudnak egymásnak segíteni a gyerekek és a betegek körül. Épp ezért mindezen funkciók egy részét is az állam kényszerült magára vállalni, a már említett oktatásügy mellett az egészségügy és a szociális ügy égisze alatt – megint csak azért, hogy a felnőtt, munkaképes korú lakosság minél nagyobb része tudjon minél többet dolgozni és így termeljék a GDP-t.
E folyamat eredményeként talán jól érzékelhető, hogy az egyre inkább növekvő társas távolságok mellett a közösség nyomása, kényszerítő ereje egyre kisebb mértékben hatott az egyénre, aki a növekvő jólét mellett anyagilag is egyre függetlenebbé vált a közösségeitől. Míg az ipari forradalom kibontakozásáig a kisközösség nélkül az egyén lényegében hosszabb távon életképtelen volt, így létkérdésnek számított a közösséghez tartozás, addig a 20. században először a történelem során állami szintű, majd globális ellátórendszerek vették át a kisközösségek szerepét a túléléshez szükséges javak biztosításában. Már nem csak abból lehetett boldogulni, amit helyben megtermelt/összegyűjtött/kihalászott/levadászott egy maroknyi egymásra utalt ember, hanem a kereskedelem révén mindenki, akinek volt stabil egzisztenciája egyszerűen megvásárolhatta azt, amire szüksége volt távolabb, mások által megtermelt forrásokból. Sőt, már nem csak a túlélés, de a szórakozás és a kényelem kellékei is elérhetőekké váltak a széles tömegek számára, azok többé már nem csak az elitek úri hóbortjai – ha a tömegtermelt változatok silányabbak is mindenből, mint a csúcskategóriás, az elitnek szánt változatok.
Az egyén tehát felszabadult a kisközösség kényszerítő ereje alól a jólét hatására szinte minden vonatkozásban, és helyette az állami és a globális ellátórendszerektől került függésbe. A globális és lokális ellátórendszerek azonban kevésbé szólnak bele olyan intim kérdésekbe, mint a gyerekvállalás, a párválasztás, vagy akár a választott életstílus, karrierút, stb.. (Legalábbis kevésbé, mint a kisközösségek és kevesebb ezek közvetlen kényszerítő ereje is az egyén életére nézve, lásd a magyar családpolitika kudarcát a legutóbbi időben a gyermekvállalás ösztönzésére.) De mint írtuk, a nagyobb szabadság kevesebb társas támogatással is jár, illetve az elmagányosodás nagyvárosi alapélményével, amire a következő pont kapcsán még visszatérek.
A gyermekvállalás vonatkozásában ugyanakkor itt érdemes kiemelni, hogy az oktatási, szociális és egészségügyi intézmények csak részben tudták átvenni a korábban kisközösségi feladatokat a gyerekek körül, amitől az ezeknek az állami rendszereknek kiszolgáltatott szülők terhei megnövekedtek. Ebben van tehát részigazságuk azoknak, akik a nem megfelelő állami szerepvállalást okolják a csökkenő gyerekszámokért.
A harmadik lényeges változás, ami megítélésem szerint talán a leginkább felel azért, hogy mára sokkal kevesebb gyereket vállalnak a fejlett ipari társadalmak polgárai, mint korábban bármikor, vagy mint ahányat megengedhetnének maguknak, hogy a 19. század végére a házasság intézményét függetlenítették az egyháztól és évszázadok óta először lehetővé tették a szabad párválasztást és a válást.
A válás lehetőségével kezdetben nem éltek sokan. Az első években néhány tíz, majd néhány száz válás fordult csak elő, de a válások növekedésének üteme évről-évre valójában több száz százalékos volt. Az talán széles körben ismert, hogy főként a városokban fordultak elő válások, falun még a 20. század második felében is sok helyen szégyenletesnek számított, ha egy házaspár tagjai elváltak. Aki pedig eddig jutott az olvasásban talán már meg sem lepődik igazán, hogy ez miért alakulhatott így. A vidéki közeg kényszerítő ereje sokkalta erőteljesebb volt, mint a városi közeg egyre lazább szövetű társadalma.
Mindez az ’50-es években még nem befolyásolta olyan mértékben a párok életét, hogy a gyerekvállalásra különösebb hatással legyen. Ám a ’80-as évekre a fiatal felnőttek közel fele már olyan családból jött, ahol a szüleik elváltak. Kvázi a szüleiktől „megtanulták a válást” és megszületett az egyedülálló anya és a hétvégi apuka intézménye, ami mindkét nem számára még sokkal kockázatosabbá tette a gyermekvállalást.
Az érem másik oldala a párválasztás szabadsága. Persze, a történelem során mindig, minden kultúrában előfordult, hogy a férfiak udvaroltak a nőknek, akik változatos eszközökkel igyekeztek felhívni magukra a vonzónak látott pasik figyelmét és ezek az emberek szerelembe is ugyanúgy estek, mint napjaink polgárai. Azonban az udvarlás és a szerelem leggyakrabban a házasságon kívüli kapcsolatoknak volt a sajátja. A férj és a feleség a szüleik döntése alapján kerültek össze és váltak egy párrá. Ha kedvelték egymást, ha nem, közös gyerekeket kellett a világra hozniuk és szinte semmilyen körülmények közt nem válhattak el. Vagyis a szülők és a tágabb társadalom élén az egyházzal egy életre összekényszerített két embert egy házasságba, nem számított, hogy szeretik-e egymást, vonzódnak-e a másikhoz, kötődnek-e egymáshoz, vagy akárcsak emberségesen bánnak-e a házastársukkal.
A 19. század végétől kezdődően azonban a házasság egyre inkább megszűnt két család gazdasági és politikai szövetségének lenni, helyette két ember szerelmen és elköteleződésen alapuló kapcsolatává vált az életfogytig tartó összekötöttség kényszere nélkül. Lényegében azt mondhatjuk a megelőző korszakkal egybevetve, hogy innentől az emberek inkább a szerelmükkel, lényegében a szeretőjükkel kötöttek házasságot a kijelölt pár helyett. Nagyon romantikus elképzelés!
Ám azóta kiderült, hogy a szerelmen és kötődésen alapuló párkapcsolat bomlékony és sérülékeny. Az emberek többségének hiányoznak a pozitív minták, hogy miként is kellene hosszú távon, a szerelem elmúlta után is működtetni egy párkapcsolatot. Sokak önismerete és személyiség érettsége alacsony, kommunikációs, konfliktus és stressz kezelési képessége elégtelen, nem kevesen traumatizáltak is, így mikor sorozatos és ismétlődő nehézségeket élnek meg a párkapcsolatukban végül arra a következtetésre juthatnak, hogy „nem a másik az igazi”, majd nagy nehezen szétmennek, annak minden fájdalmával és kétségbeesésével együtt.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy válni, szakítani lelkileg igen nehéz, megterhelő, a többség épp ezért nem lép könnyen még egy számára rosszul működő kapcsolatból sem. Ezzel együtt ez mégis egy választható opció, mert társadalmilag nincs ellehetetlenítve és a válási statisztikákat nézve a párok nagyjából fele legalább egyszer él is vele élete során. Míg, ha a szakítási statisztikákat néznénk meg azon párok esetében, akik el sem jutnak a házasságig, akkor azt látnánk, hogy szinte nincs olyan ember, aki legalább egyszer, de jellemzően inkább több alkalommal ne szakított volna, vagy vele ne szakítottak volna egy komoly kapcsolatban az élete során.
Közben azzal, hogy a párválasztás szabad, immár nem a szülőkön, hanem az egyénen van a felelősség, hogy társat találjon a maga számára. Ami kezdetben talán felszabadító volt, ma viszont tömegek számára inkább nyűgös, szorongató teher. Bár számos véleményvezér megfogalmazza, hogy a kultúránk azt sugallja, hogy minden és mindenki lecserélhető, mindennél és mindenkinél van jobb, a gyakorlatban én nem azt látom, mint írtam, hogy könnyedén dobálnák el egymást azok a párok, ahol már vannak érzelmek, majd pedig izgalmas lehetőségként élnék meg újból a párkeresést.
Az elmagányosodó nagyvárosi térben, ahol a többség ma az élete nagyobb részét tölti, megváltozott a párkeresés közege is. Ahogy utaltam rá, a mai párválasztás inkább rokonítható a megelőző korok szerető választásával, mint házastárs választásával, így azzal érdemes összevetni a folyamatokat. Az ember mindig is a közvetlen környezetéből keresett szeretőt és nincs ez másként ma sem a párválasztással (és a szeretőválasztással sem). Osztály- és iskolatársak, szomszédok, baráti társaságok tagjai és kollégák tömegei látják meg egymásban a „másik felüket”. Amikor ilyen, ismeretségi körön belüli személyek közül választunk társat, ott „alacsony a párkeresési küszöb”, ami alatt azt értem, hogy már eleve ismerjük a másikat, nincs kockázata az ő megszólításának. Valamennyire fel tudjuk mérni, hogy milyen ember ő és részben abba is szeretünk bele.
Ez a stratégia kamaszkorban, vagy a húszas évek elején még általában működik, amikor szinte mindenki ismerkedni akar és a legtöbben még nincsenek komoly kapcsolatban. Azonban, mint írtam, többnyire nem maradnak együtt egy életen át az ekkor összekerült párok és a késő huszonéves, harmincas, negyvenes, stb. szinglik már egy teljesen más párkapcsolati mezőben találják magukat, ahol körülöttük a többség elkötelezett kapcsolatokban él. Így a közvetlen környezetükből sokan csak igen bajosan tudnának új társat találni, amiben az sem segít, hogy a rengeteg költözés és munkahelyváltás ekkorra jellemzően leépítette a kisközösségeiket annyira, hogy azokra is csak korlátozottan támaszkodhatnak a kérdésben.
Ez az alaphelyzet hozta el a különféle párkereső szolgáltatások megszületését, amikor lényegében vadidegenekkel ismerkedünk, akikről szükségképpen nem tudunk előzetesen semmit. Ami bizonytalanságot teremt, vagyis megemelkedik a párválasztás kockázata.
A gyermekvállalás felől elmondva ugyanezt, mára az a helyzet állt elő, hogy tömegek találják magukat abban a helyzetben, hogy vadidegenek közül próbálnak társat találni, akivel később akár gyereket is vállalhatnak, de a másik bármikor elválhat tőlük, ahogy ők is a másiktól. A párválasztás és a házasság ma (általában) két egyenrangú fél közös döntésén múlik, ami egyszerre felszabadító, romantikus, kockázatos és a másiknak számos vonatkozásban kiszolgáltatott. Emlékezzünk vissza, hogy a 40-es éveikben járó, termékenységi ciklusuk végén tartó gyermektelen nők tömegei mondják azt, hogy azért nincs gyerekük, mert nem találtak olyan társat, akivel közösen úgy éreznék, hogy jó szívvel válnának szülővé.
De félre ne értsen senki, nem idealizálni akarom a megelőző korok kisközösségeit, családmodelljeit és párkapcsolati koncepcióit. Pontosan látom, hogy akkor, amikor a szex a nők „házastársi kötelessége” volt, nem volt nemi erőszaknak tekintve a férj erőszakos közeledése a házasságon belül, amikor bántalmazás esetén sem lehetett válni, amikor a férfi többletjogokkal bírt a feleségével szemben és nem ritkán a férjek vissza is éltek a feleségük függő helyzetével akkor mentálhigiénés és humanisztikus szempontból gyakran borzasztó pokol volt a házasság. Vagy csak egy jeges börtön, ahol két egymást elviselni nehezen tudó, de együttlakásra kötelezett ember megöregedett és lélekben megnyomorodott a másik mellett érzelmi elhidegülésben és távolságban. Ahogy voltak nyilván pozitív példák is, mikor a férj és a feleség megkedvelte egymást és megtanultak a másikat tisztelve, a feladatokat megosztva egy csapatként együtt működni és élni.
Látom azt is, hogy a többgenerációs együttélés, a privát szféra borzasztóan szűk tere mellett a fiatalok felnövését is gyakran megnehezítette, mivel a legtöbb családban létezett a "család feje" szerep. Ő rendszerint egy idős családtag volt, aki jogot formált arra, hogy mindenkinek beleszóljon a mindennapjaiba, igazgassa családtagjai életét. Leginkább az ő jellemétől, személyiségérettségétől függött, hogy segítség volt-e a többiek számára, vagy olyan korlát, aki senki mást nem engedett egészen felnőni. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a patriarchális társadalom viszonyai közt az anekdotikus történetek szerint furcsa mód ezt az igazgató szerepet a családban inkább nők, a nagymamák töltötték be, mint férfiak.)
Mindezekkel tehát csak azt mondom, hogy mint mindennek az életben, úgy a városiasodásnak és a liberalizálódó kulturális térnek, a szabad válás és házasodás intézményének, vagy épp az orvostudomány fejlődésének is számos különféle hatása és mellékhatása volt és van.
Ha pedig egymás mellé tesszük mindazt, amiről eddig szó volt, azt láthatjuk, hogy a városi emberek a hagyományos falusi közeghez képest sokkal szabadabban, de sokkal magányosabban, sokkal kevesebb társas támogatás mellett kénytelenek élni. Sokkal változatosabb műfaj ma a párkeresés, mint korábban, de sokkal kockázatosabb is, és ha ehhez még hozzáadjuk a válás lehetőségét, úgy megkapjuk azt az elegyet, ami tömegeket tesz minden korábbinál óvatosabbá a gyermekvállalás kérdésében, érthető módon. Hisz a nagyvárosi szülők – és mára a vidékiek is, az ottani közösségek szétesése miatt – a minden korábbinál bőségesebb anyagi lehetőségek mellett valójában kiszolgáltatottabbak és magányosabbak, mint eddig bármikor.
Végül az említett elegynek már csak egyetlen adalékáról nem ejtettünk szót, a gyerekkorról és a gyereknevelésről való gondolkodás megváltozásáról. Természetesen az ókortól a modern korig is sokat változott, hogy miként tekintett a társadalom a gyerekkorra és mit várt el a kicsiktől. Ez nyilván nagyban függött a társadalmi réteghelyzettől, hisz más volt a státusza egy rabszolga gyermeknek, egy szabad földműves gyerekének, egy nemes, vagy épp egy uralkodó utódjának, és ahogy cseperedtek, egyre inkább különbözött a helyzete a fiúknak és a lányoknak, mindez pedig még korszakok között is alakult. Az azonban közös a megelőző korokban, hogy a gyerekekre kisebb-nagyobb mértékben mindig erőforrásként gondoltak, akiknek feladatuk, munkájuk van a társadalomban és a hangsúly azon volt, hogy a közösségnek mire van szüksége a gyerekektől és nem fordítva.
Ebből következően a mai értelemben vett „gondtalan” gyerekkor a sok játékkal gyakorlatilag a 19. század végéig nem létezett. Persze, már az ókorban is készítettek ügyes mesteremberek gyerekjátékokat, amikkel a tehetősebb családok megajándékozták a kicsiket, de ezeknek a maitól részben különböző funkciója volt. A felnőtt szerepek játékos begyakorlása, a felnőttségre való készülés volt a játékban hangsúlyos és kevésbé a szórakozás. Azt is mondhatjuk, hogy ezek didaktikus, nevelő célzatú játékok voltak, míg ma a szórakozás, az önfeledtség, „a gyerekkor megélése” a játékban sokkal inkább cél, mint a felnőtt szerepekre való felkészítés.
A „gondtalan gyerekkorral” azonban mára a szülők gondjai sokasodtak meg. A kicsiket törékeny, védendő apróságoknak látjuk, akik sok figyelmet, szeretetet és fejlesztést igényelnek, amit természetesen nagyobb részt a szülőknek kell biztosítaniuk. A közösség és a szülők érdekei háttérbe szorultak a fejlődéslélektan eredményeire alapozó, gyerekfókuszú nevelési elvek megjelenésével. „Elég jó szülőség”, „igény szerinti szoptatás”, „kötődő nevelés”. Ugye ismerősen csengenek a kifejezések? Jellemzően mindhez pozitív gondolatokat és érzéseket társítunk. Ám a jó szándékú, a gyerekek testi, és lelki igényeit a középpontba állító iskolák a céljaikkal teljesen ellentétesen, mellékesen és akaratlanul rengeteg szorongó szülőt is kitermelnek nap mint nap.
Tömegek élménye az, hogy próbálnak megfelelni mindazoknak az egyébként releváns elveknek, amikről a nevelésről írt könyvekben olvastak, de úgy érzik, nem tudnak. Emiatt, úgy gondolják, bennük van a hiba. Aztán próbálják legalább azt meghaladni, ami nekik rossz volt anno a saját szüleiktől gyerekkorukban, de időszakosan azt sem sikerül, részben azért, mert a sok szorongástól, megfelelni akarástól elfáradnak, kiégnek a szülőségben. Azután kimerülten, szorongással és bűntudattal telve mindenki sokkal ingerlékenyebb, sokkal kevesebb ereje van arra, hogy ellent tartson a csípőből jövő, saját szülőktől egykor akaratlanul is megtanult reakcióknak a gyerek ezredik kiabálós kifakadására.
És, ahogy megnőtt a szülőkön a nyomás az egyre több elvárástól, egyre többen kezdtek hangot adni annak is, hogy a szülőség bizony nem csak egy babakék/babarózsaszín, cukorkaillatú álom, hanem nehézségekkel teli szívás (legalábbis így). Rengeteg fiatal anyuka élménye, hogy nagyobbrészt magára marad a gyerek körüli teendőkkel és bezáródik a babaszoba börtönébe. Hogy a szülővé válás csupa lemondás, amiért persze valamelyest kárpótolnak azok a csodás pillanatok, mikor látja a kicsit fejlődni. De a lényeg az, hogy mikor az én idő és a hobbik, az addigi hivatásszemélyiség, vagy épp a barátokkal töltött idő elvesztése miatt panaszkodik valaki akkor nem egy önző szemétláda, hanem annak ad hangot, hogy elvesztette az erőforrásait és többek közt anyagilag is kiszolgáltatott helyzetbe került.
És ezzel párhuzamosan rengeteg fiatal apuka élménye az, hogy a társa hirtelen egy követelőző sárkánnyá változott, aki semennyire nem ismeri el az ő hozzájárulásait a családhoz – „hisz neked nem változott meg az életed, ugyanúgy jársz dolgozni” (mintha a pénzkereset gyerekjáték lenne) – és kicsit sem megértő vele szemben akkor, mikor a munkából hazaérve a férfi pihenni is szeretne a gyereknevelési és háztartás vezetői feladatok mellett. Mindezzel párhuzamosan attól, hogy a nő anyává válik, sokszor egy időre megszűnik feleség és szerető lenni, fizikálisan magára hagyja a férfit – a férjek megélése szerint. (Bár sokszor valójában csak arról van szó, hogy a kimerült nőknek nem csak a libidója, de minden más vágya is erősen lecsökken, már csak a túlélésre, a napi szintű helytállásra próbálnak koncentrálni.)
Vegyük észre, hogy az apák, mikor nem sietnek haza a nap végén, mikor eljárnak edzeni, vagy a haverokkal „sörözni”, de még akkor is, mikor megcsalják a társukat a kisgyerekes időszakban, ugyanarra az erőforrás hiányos, túlterhelt helyzetre reagálnak, amiért az anyák is panaszkodnak. És fordítva, az anyák is ugyanezért járnak aztán edzeni, barátnőzni, sokan ezért nem sietnek haza a „kávézóból”, ha egyszer kiszabadultak otthonról és ők is ugyanezért keresnek olykor külső kapcsolatot, csak míg a férfiak a kisgyerekes időszak alatt válnak gyakrabban hűtlenné, addig a nők jellemzőbb, hogy a munkába visszatérés idején.
Összességében tehát a fejlett világban a kisközösség és a tágabb család támogató funkcióitól megfosztott pár általában túlterhelődik a szülővé válástól. Az állami ellátórendszerek ezen nem tudnak kellő időben és mértékben enyhíteni. Már nem "a falu neveli fel a gyereket", hanem csupán két ember és, ha szerencséjük van, még néhány nagyszülő is vállal ebből valamekkora szerepet. Vagyis az újdonsült nukleáris család szociális hálójától és anyagi lehetőségeitől függ, hogy milyen külső segítségre számíthatnak, és ráadásul bármikor dönthet úgy a pár bármelyik tagja, hogy köszöni, neki ebből elege van és elválik, vagy minimum külső, szeretői kapcsolatba menekül.
Lehet persze mindezeken moralizálni, a városiak „gyengeségét”, erkölcsi züllését és önzését belelátni, ahogy azt egyes említett vélemények megfogalmazói gyakorta teszik. Én ugyanakkor a jelenség megértését nem csak azért javaslom, mert az emberségesebb, de azért is, mert ha valaki komolyan szeretné megfordítani a demográfiai trendeket, akkor úgy hiszem, mindezekkel van dolga.
Azzal, hogy ennyire megnőtt a gyerekvállalás költsége minden értelemben és társas támogatás szempontjából napjaink szülőpárjai kiszolgáltatottabbak, mint korábban bármikor, amiről ugyanakkor már lehet szabadon beszélni és szokás is, tulajdonképpen megérthetővé válik az egykézés. Hisz, mint több szakértő is találóan megjegyzi, már egy gyerek esetén is megélhető a szülőség, a második, harmadik, stb. gyerek már annyi pluszt nem tud adni pszichológiai értelemben a szülőknek.
Aki lemarad a szülőségről, kevés kivételtől eltekintve jellemzően vesztességként éli meg és végül igen fájdalmasan, kényszerűen elgyászolja azt. Akinek azonban van egy gyereke, nem marad le semmiről, sőt, menet közben kisebb eséllyel szakad ebbe bele, kisebb mértékű lesz a kiszolgáltatottsága válás esetén és nagyobb valószínűséggel tudja megadni a gyermekének mindazt, amire úgy véli, a kicsinek szüksége lehet. Ebben van tehát igazsága az evolúciós-biológiai nézőpont híveinek, bár ez terápiás tapasztalatom szerint egyáltalán nem valamiféle tudattalan, ösztönös döntéssor eredménye, hanem egy nagyon is végiggondolt folyamat.
Erre a folyamatra komoly hatással bír, hogy milyen üzeneteket kapunk a szüleinktől azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés gyereket vállalni és szülőnek lenni, hatnak erre a közvetlen környezetünk normái is, hogy például rendben van-e az egykézés, esetleg a tudatos gyermektelenség választása, vagy épp ellenkezőleg a sokgyerekes családmodell a norma. Végül különösen nagy hatással van a gyerekvállalásra, ha sok lelki sérülés, trauma kíséri a felnövekedésünket, különösen a szüleink vonatkozásában.
Hogy csak két gyakori, negatív példát említsek, aki parentfikálódik, vagyis már gyerekként úgy kell viselkednie, mintha ő lenne a saját szülei szülője, vagy a testvérei szülője, felnőve sokkal nehezebben és sokkal kisebb eséllyel vállal „még egy” gyereket. Valamint, aki ismétlődően hallja valamelyik szülőjétől, hogy „a gyerekvállalással ment tönkre az életem”, pláne, ha még egyedül is maradt ez a szülő a gyerekivel és az illető a felnövése során a saját bőrén tapasztalta, mennyivel nehezebb nekik, mint az egész családban felnövő osztálytársaknak, ő nagyobb eséllyel választja majd felnőttként az egykézést, vagy a tudatos gyermektelenséget.
Végül, bár a gyermekvállalásra közvetlenül nincs hatása jelenleg, itt érdemes megemlítenünk még egy jelenséget. Azzal, hogy évtizedekkel megnőtt a születéskor várható élettartam és kitolódott a gyerekvállalás tipikus ideje nem kevés kisgyerekes szülő találja magát abban a helyzetben, hogy egyszerre kellene gondoskodnia az idős, magatehetetlenné váló szüleiről és a gyermekeiről, miközben dolgozik, háztartást vezet, ápolja a párkapcsolatát és a baráti kapcsolatait, hogy a hobbikat és egészségmegőrző sporttevékenységeket már ne is említsük. Lehetetlen vállalkozás és borzaszóan nehéz döntések meghozatalát kívánja. Sokan ilyenkor a közül választhatnak, hogy azért van bűntudatuk, mert „a szüleiket bedugják egy idősotthonba”, vagy azért, mert a gyerekeiket és a párjukat hanyagolják el. Ezekkel a dilemmákkal, ha lehet, még jobban egyedül maradnak a párok, mint a gyerekneveléssel.
Ahhoz azonban, hogy a teljes képet lássuk, érdemes néhány szót ejteni az ellenpéldákról is, vagyis azokról a kisközösségekről a fejlett világon belül, ahol továbbra is sokgyermekes nagycsaládokban élnek az emberek, illetve a fejlődő világ országainak viszonyairól is, ahol szintén a nagycsalád maradt az általános modell, több helyen kezelhetetlen népességrobbanást eredményezve.
Mindkét közegre érvényes, hogy ezekben a társas távolságok kisebbek, a családok szorosabban élnek együtt, mint a Nyugat többségi társadalmaiban és a lakóhely szerinti kisközösségek is tovább működnek a körükben azoknak minden támogató és kényszerítő erejével együtt. Egyes vidékeken vallási alapon tiltott a fogamzásgátlás, amit a sokszor fanatikusan vallásos, babonás lakosság be is tart. Erre példa az arab világ. De fontos észrevenni, hogy nem a vallásosság ebben a kulcs, hanem a kényszer. Ha csak a vallásosság lenne, akkor például az USA, vagy Lengyelország lakossága is dinamikusan nőne.
Másutt a férfiasság szimbóluma a sok gyerek, mint Indiában és Pakisztánban, ott tehát kulturális nyomás hat a sokgyerekes családmodell fennmaradásának irányába. Míg fekete Afrika számos vidékén a nyomor, a szétesett államok és a polgárháborús viszonyok lehetetlenné teszik a hozzáférést a fogamzásgátlás eszközeihez, vagy épp a biztonságos abortuszhoz, mint erre már fentebb utaltam.
Az is közös a sokgyerekes közösségekben, hogy körükben nem változott meg radikálisan a gyerekekhez és a gyerekkorhoz való viszony a korábbi korokhoz képest. Ott a gyerek erőforrás, munkás és a szülei támasza. "Minél több gyerekem van, annál több gyerekre támaszkodhatom majd, ha megöregszem" - mondhatja például egy roma család felnőtt tagja a cigánysorról. Annál is inkább, mert ezek a közösségek jellemzően a társadalom peremén élő nyomorgók, akiknek még annyira sem segítenek az állami ellátórendszerek, mint a középosztály tagjainak. A rövidebb várható átlagéletkor mellett épp ezért racionális döntés korán szülni, hogy idős korára mindenkinek legyenek már felnőtt, munkaképes korú gyermekei és fordítva, a felnőtt gyerekek is még igénybe tudják venni a nagyszülők segítségét. De a támogatással, mint láttuk, a kontroll is gyakorta együtt jár, így a szülők és nagyszülők hagyományos értékrendje nagyobb kényszerítő erővel bír a fiatalabb generációkra, mint a többségi társadalmak esetében.
Végül külön figyelmet érdemel Izrael példája, mint az egyetlen fejlett ipari ország, ahol nem csökken, hanem nő a gyermekvállalási kedv és vele a társadalom mérete is. Amennyire hiányos ismereteimből összeraktam egy talán pontatlan képet, ennek egyik oka, hogy az izraeli családok is szorosabb egységben élnek, mint a többi fejlett ország többségi társadalmai. A gondoskodó és mindenbe beleszóló, a család feje szerepét betöltő zsidó anya, a „jiddise máme” alakjával rengeteg Izraelen kívül élő, zsidó származású család történetében is találkozom.
Másrészt Izraelben kiemelkedően alacsony, 30% alatti a válási statisztika, ami talán részben a kisebb társas távolságoknak és a nagycsalád, valamint a kisközösség kényszerítő erejének köszönhető, részben azonban ebben valószínűleg szerep jut a viszonylag jól működő, mentálhigiénés ellátórendszernek is. Ettől pedig nagyobb biztonságban érezhetik magukat a fiatalok, akik a gyerekvállalást tervezik.
Végül az izraeli nacionalizmusnak fontos gondolata, hogy "azé a világ, aki teleszüli", vagyis a sok gyermek vállalása egyben versengés is a palesztin családokkal a folyamatos háborús készültség árnyékában, hogy végül a zsidóké maradhat-e a "szent föld", vagy visszaveszik azt a palesztinok. Van tehát egy, az egész közösséget mélyen átható kulturális nyomás a népesség növelésére, ami nem pusztán a kormányzat üres, felülről erőltetett propagandája, ami reklámok és óriásplakátok negédes üzeneteiben mosolyog vissza ránk, mint hazánkban, hanem tömegek belsővé tett motivációja.
Mindezt végiggondolva kitalálható, hogy milyen változásokra lenne szükség Nyugaton, ha az állami vezetők szeretnék megfordítani a demográfiai trendeket. Az egyik lehetőség a biztonságérzet növelése, ami magában foglalja az állami ellátórendszerek fejlesztését, kiemelt jelentőségű benne a mentálhigiénés szemlélet meghonosítása az iskolákban és a munkahelyeken – utóbbiak családbaráttá, baba és gyerekbaráttá alakítása véleményem szerint komoly hatással bírna középtávon –, illetve igény szerint az elérhető egyéni-, pár- és családterápiás ellátás biztosítását. Továbbá a munkások pozícióinak erősítését a munkaadókkal szemben, az elbocsátás nehezítését, illetve a munkakeresési időszak idejére méltó juttatások biztosítását, különösen a szülők esetében. Végül a kisközösségek szervezését, újraszervezését, a sok költözéssel szemben a tartós letelepedést támogató komplex politikákon keresztül – pl. a 15 perces városok koncepciója. Mindezeket elemeikben inkább a politikai baloldal és részben a zöldek tették magukévá.
A másik lehetőség a kényszerek növelése, az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférés korlátozása, akár a válás tiltása. A gyerekek helyett a szülők és a közösség szükségleteinek ismételt fókuszba állítása és a gyerekvállalás ösztönzése a kultúra, valamint a szülőségről való narratíva megváltoztatásán keresztül. A nők otthonmaradását támogató, az egykeresős családmodellt lehetővé tevő komplex politikákon keresztül. Ezen csomag számos elemét a politikai jobb oldal karolta fel.
Bármelyik irányt is választják azonban a döntéshozók, mindkét esetben jól látható, hogy komoly költségekre és komoly ellenállásra számíthatnak. Az első megközelítés-együttessel az a gond, hogy több eleme nagyon drága, és kérdés, ki fizesse a számlát. Bizonyos elemei a tőkések rövidtávú érdekeivel is ütköznek, illetve versenyképességi problémákat vetnek fel, ha nem minden ország követi ezt az irányt. Végül igen hosszú időt venne igénybe a megvalósítása, vagyis időben igen komoly elköteleződést kívánna a mindenkori vezetőktől egy ilyen gazdasági és társadalmi változás levezénylése. Anélkül tehát nem megvalósítható, hogy lenne politikai oldalakon átívelő konszenzus a kérdésben.
Ez utóbbi az egyik probléma a második halmaz szükséges intézkedéseinek jó részével is. Sőt, itt még a szabadsághoz szokott, azt valójában széles körben szerető társadalom ellenállásába is beleütközik a döntéshozó. Bár szavakban sok, magát jobb oldalinak tartó ember kiáll a fenti lista számos eleme mellett, azért amikor az ő személyes életébe avatkoznának be ilyen elvek mentén, már nem biztos, hogy az ideológia-hűség kerekedne felül a pillanatnyi egyéni érdeken. Mint láthatjuk, a gyakorlatba ültetve az ilyen korlátozások sokat veszítenek a népszerűségükből a korábban azt támogatók egy része körében is, mint az abortusz korlátozása körüli trendek kapcsán érzékelhetjük Lengyelországban és az USA bizonyos államaiban. Végül itt is felmerül a tőkések érdekeinek sérelme és a versenyképességi problémák az egykeresős modell erőltetése mellett.
Lezárásként hadd hozzak ide egy a legutóbbi időkben gyakran felmerülő szempontot a gyerekvállalás kapcsán. Többen kiemelik, hogy ma egyre veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb, bizonytalanabb a világ, ami miatt többen nem mernek gyereket vállalni. És valóban, a szemünk előtt bomlik ki az ökológiai válság, a romló életkilátásokkal és a rémisztő, tömeges migrációs hullámokkal, illetve a szemünk láttára bomlik fel a geopolitikai rend, az új hidegháborúval és egyre több helyi háború fenyegetésével. Amit csak tovább erősít, hogy a növekedés földi határait egyre inkább eléri az ipari civilizáció, amitől a mai fiatal generációk életkilátásai évszázadok óta először romlanak az idősebb generációk egykori kilátásaihoz képest. És az ezt feloldani hivatott űrbányászat és űrkolonizáció még a jövő homályába vesző sci-fi csupán.
Ugyanakkor, bár ezen jelenségek mindegyike jellemzően valóban emeli mindazok szorongás szintjét, akik sokat foglalkoznak ezek bármelyikével, a gyermekvállalás elhalasztása, vagy az arról való teljes lemondás a tapasztalataim szerint nem ezért történik. Ezt inkább csak ürügyként használják, mint valamit, amire könnyebb rálátni, és amit könnyebb kifelé kommunikálni, mint a hangsúlyosabb okokat. Azok az okok pedig jellemzően a már említett traumák, mély lelki sérülések.
Utolsó kommentek