Spanyolviasz

„A szakmákat a társadalmi hasznosságuk alapján javadalmazzuk.” – mondta évekkel ezelőtt egy egyetemi előadáson az egyik oktatóm. Ha ez így lenne, a tanárok és iskolai dolgozók, az egészségügyben dolgozók, az utcaseprők, a kukások, a szociális munkások, a közlekedési vállaltok munkatársai, a katasztrófavédelemben dolgozók, a postások, a klímatudósok és az állami hivatalnokok keresnék a legtöbb pénzt, a pénzügyi szektor munkavállalói, valamint a fegyveripar, a dohányipar, az alkohol ipar, a fosszilis energiaipar, a reklámipar alkalmazottai, a gyógyszeripar lobbistái és a drogtermesztésben és terjesztésben résztvevők, a csempészek, az ember- és fegyverkereskedelemmel, illetve prostitúcióval foglalkozók,a pornóiparban dolgozók, valamint a csalók, rablók, és betörők keresnének a legrosszabbul. Ez azonban éppen fordítva van.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, legutóbb pedig a zöldre festés témakörét jártam körül. Ebben a bejegyzésben arra keresem a választ, hogy mitől függ a szakmák társadalmi megítélése és ezt milyen kollektív hazugságokkal igyekszünk igazolni.

A társadalmi hasznosság elve, amit egykori tanárom hangoztatott megfelelne a társadalmi igazságosság elvének, vagyis ez egy rendszerigazoló állítás, miszerint igazságos világban élünk. Az ezzel totálisan szembemenő gyakorlat ordító ellentmondása azonban pszichológus nyelven kognitív disszonanciát teremt. Vagyis belső ellentmondást és feszültséget szül, ha rácsodálkozunk erre a kettősségre, ezért legtöbben eleve nem gondolkodunk ilyeneken, aki pedig mégis, az gyakran úgy oldja fel a disszonanciát, hogy elkezdi megmagyarázni, miért igazságos mégis, hogy azok keresnek sokat, akik sokat keresnek.

Legjellemzőbb érvük talán, hogy a magasan fizetett szakmák képviselői biztosan sokat tanultak, szorgalmasak és nyilván tehetségesek is, különleges tudás birtokosai, úgymond kimagaslanak a társadalomból, ezért megérdemlik a nekik jutó státuszt. Ez az érdem alapú, meritokratikus érvelés, bár jól hangzik, mégsem állja ki egészen a valóság próbáját. Drogbáró mindenfajta formális oktatás nélkül is lehet bárkiből, aki elég gátlástalan és elszánt hozzá. Egy magániskolában dolgozó tanár éppen annyit tanult, mint egy állami iskola alkalmazásában álló kollégája, mégis, a sokszorosát keresi az utóbbinak. Egy bőrgyógyász fizetése meg sem közelíti egy plasztikai sebész bérét, még akkor sem, ha mindketten a magánegészségügyben dolgoznak és közel azonos időt töltöttek a képzéssel. Egy diplomás szociális munkás a töredékét keresi, mint, mondjuk egy adott esetben csak érettségivel rendelkező fegyveripari lobbista, stb.

Erre persze még mindig mondhatják, hogy a jól keresők kimagasló tehetségűek, azért jár nekik több pénz. De, ha ugyanaz a tanár elmegy állami intézménybe a magániskola után, ugyanolyan keveset fog keresni, mint a mindig is államiban dolgozó tanárok, miközben nyilván nem lesz kevésbé tehetséges a munkahelyváltástól. Ráadásul egy bangladesi gyári munkás a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó magyar gyári munkásnak, aki meg a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó amerikai gyári munkásnak. Van tehát egy olyan regionális különbség a bérek tekintetében, amit se a képzettség, se az egyéni képességek nem magyaráznak – mert a magyar munkavállaló nem kiválóbb a bangladesinél és az amerikai sem kiválóbb mindkettőnél –, és akkor még nem is említettem a nemek, vagy a rasszok szerinti bérkülönbségeket.

A társadalmi hasznosság olyannyira nem érvényesül a bérek megállapításánál, hogy a pénzügyi szektorban dolgozók kapják a legmagasabb fizetéseket, miközben a munkájukkal közvetve, vagy közvetlenül hozzájárulnak a társadalmak vagyoni szétszakadásához, vagyis „a gazdagok további gazdagításához és a szegények elszegényítéséhez”, illetve az ökológiai válságok felpörgetéséhez a gazdasági növekedés hajtásán keresztül. A pénzügyi szektor munkakörei épp ezért nem hogy nem hasznosak társadalmilag, de ezek egyenesen társadalmilag káros munkák! Ahogy a fegyveripar, a fosszilis energiaipar, a dohányipar, az alkohol ipar, a drog ipar, sőt a reklámipar és a marketing is társadalmilag káros területek. Egy igazságos és racionális szempontok mentén szervezett világban ezek nagy része nemhogy magas fizetést nem érne, de törvényileg tiltottak lennének, a többségükért pedig letöltendő börtönbüntetés járna. A fentiekből azonban ma egyedül a drog szektor ilyen.

A társadalmilag káros munkák nem keverendőek össze a David Graeber által leírt bullshit jobs-al, vagyis a fölösleges szakmákkal. Ez utóbbiak unalmasak, automatizáltak és a bennük dolgozók kiégnek, mentálisan szenvednek az ingerszegény és sokszor mégis magas stresszfaktorral jellemezhető munkakörökben. A társadalmilag káros munkakörök ezzel szemben lehetnek nagyon változatosak és izgalmasak, sőt, szerethetőek, mint munkák. Csak épp a munka eredménye az, ami társadalmilag inkább káros, mint hasznos.

Azt tehát kijelenthetjük, hogy a szakmák státuszát nem a társadalmi hasznosságuk határozza meg. De akkor micsoda? Ahogy gondolkodtam a témán, arra jutottam, hogy a különféle munkaköröket három módon értékeli a társadalmunk. A fizetésen keresztül, amiről eddig beszéltem, a tisztelet és megbecsülés révén, amit az adott szakmák képviselői felé szokás érezni és kifejezni, illetve a szakmát gyakorlók felé áradó elismerés, rajongás, és a vele járó „menőség-faktor” révén.

A béreket egyértelműen a piaci verseny határozza meg, nem ettől függ azonban a megbecsülés és az elismertség sem, amit egyes hivatás képviselői kapnak, mások viszont nem. A pénzügyi szektor alkalmazottai éppen azért vannak olyan jól fizetve, mert lényegében az a munkájuk, hogy még gazdagabbá tegyék a cégeik tulajdonosait, így azok a magánszemélyek, illetve alapkezelők még több hatalomra tehessenek szert.

Egy IT szakember bére azért magasabb, mint egy újságíróé, mert kevesebb ember tanul IT-snek, mint amennyit keresnek a piacon, így folyamatos munkaerőhiány van azon a területen. Újságírónak ellenben mindig sokkal többen képződnek a kommunikáció szakokon, mint amennyi üres pozíció a média területén elérhető, itt tehát túlkínálat van munkavállalókból, ami lenyomja a béreket és a munkáltatóknak kiszolgáltatott pozícióba helyezi az újságírókat, amivel a cégek itthon jellemzően vissza is élnek.

Ha az ember racionális faj lenne, akkor az előbbi furcsaság az IT és az újságírás kapcsán pár év alatt megoldódna, többen tanulnának IT-snek, néhányan pedig átképeznék magukat az újságírók közül olyan területekre, ahol munkaerőhiány van, miközben a kom szakok népszerűsége bezuhanna. Az informatika szakok azonban, bár sokat javult a renoméjuk, mégsem igazán tartoznak a „sláger szakok” közé, az IT-sekre vonatkozóan az a sztereotípia él, hogy igénytelen, autisztikus „kocka” férfiak, vagyis jól fizetett, de nagyon nem menő emberek. Ehhez képest a kommunikáció szak népszerűsége töretlen, mert az újságíró hivatást változatos, kreatív és szabadabb, menő munkának szokás tartani, pedig valójában nem sokat ér egy kommunikációs diploma a munkaerőpiacon, jó néhányan a kom szakosok közül végül valóban a pálya elhagyására kényszerülnek.

Az ember tehát nem elsősorban racionális lény, inkább érzelmi alapon hozunk meg rengeteg döntést, így sokak esetében a pályaválasztásnál is fontosabb szempont, hogy érdekes, változatos, kihívást keltő legyen egy adott szakma, vagy az, hogy menő legyen abban dolgozni, és akár az is, hogy „legyen értelme”, hasznos legyen, valami nagyobb jóhoz járuljunk így hozzá, mint az, hogy mennyit fizetnek érte, vagy mennyire lehet abban a szakmában elhelyezkedni.

Egyfelől éppen ez, vagyis egy állás érdekessége, illetve (köz)hasznossága határozza meg egy szakma elismertségét. Például állatkerti gondozónak lenni anyagilag nem különösebben kifizetődő, a munkakörülmények is igen sokfélék lehetnek, attól függően, hogy ki melyik állatkert dolgozója és azon belül melyik terület felelőse, mégis igen széles körben tartja magát az állatkerti gondozóság romantizálása. Egy állatkerti gondozó akkor is menőbb, ha fele annyit keres, mint egy nagyvállalat PR managere.

(Egy munkakör változatosságának, izgalmasságának a preferálása mellékesen evolúciós örökségünk. A halász-vadász-gyűjtögető ember kb. 120 ezer évig ahhoz volt hozzászokva, hogy színes, folyton változó tevékenységeket végezve boldogul az életében. Ehhez képest 6-7000 éve a letelepült ember egy sokkal monotonabb, ingerszegényebb létre kényszeríti önmagát és egyszerűen evolúciós léptékben nem telt még el elég idő, hogy a monotónia szeretet – nem egyszerűen a monotónia tűrés(!) – dominánssá váljon a fajunkban.)

Egy munka elismertségét másfelől nem csak az érdekesség és a hasznosság adhatja, hanem az a közmegegyezés is, hogy az adott szakma menő. Rocksztárnak lenni például menő, a rocksztárokért tömegek rajonganak, mert van egy teljesen esetleges és irracionális konszenzus arról, hogy a rocksztárság elismerésre méltó. A sok rajongó sok eladott jegyet és így jó fizetést is jelent, ugyanakkor a rocksztárok társadalmi megbecsültsége, tisztelete már nem jellemző.

A megbecsülés és tisztelet kapcsán jelenik meg leginkább a már emlegetett társadalmi hasznosság, mint szempont. Egy ügyvédet, vagy egy orvost jellemzően megbecsülés, tisztelet övez. Ám itt is igen jól tapintható a sztárok imádatához hasonlóan egy teljesen irracionális konszenzus arról, hogy ezek tiszteletreméltó szakmák. Miért kell megbecsülni egy közgazdászt, aki mondjuk a gazdasági növekedés felkent papjaként szinte vallási dogma-szerűen hajtogatja, hogy a vég nélküli növekedés jó és elérendő, tekintet nélkül a következményekre? Mert ez a közmegegyezés, semmi több. Egykor egy könyvelő magasan képzett, ritka szaktudás birtokosa volt, nem látszott, hogy a munkája közvetve ökológiai károkhoz vezet majd és bár ma diplomásnak sem kell ahhoz lenni, hogy valaki mérlegképes könyvelővé legyen, ez a történelmileg kialakult pátosz, bár megkopva, ma is körüllengi a közgazdaság szakmáit.

A tanárok esetében ugyanakkor inkább csak üres lózung, hogy megbecsülést érdelemnek – bár társadalmilag nagyon is hasznosak, ha jól végzik a munkájukat –, mert a gyakorlatban a tanárokról inkább negatív kép él tömegek fejében. A tanár, ha állami intézményben tanít lúzer, aki éhbérért robotol. Ennek megfelelően a tanár szakok népszerűsége kriminálisan alacsony. Másrészt, bár szinte mindenkinek van emléke arról, hogy volt jó tanára, szinte mindenkinek több emléke van rossz tanárokról. „Azokért tüntessek, akik lelkileg megnyomorítottak?” – fogalmazott egyszer egy kliensem, velősen összefoglalva a tanárokról széles körben kialakult negatív, utálatos képet a tanártüntetések idején.

Egy jó tanár munkája társadalmilag valóban hasznos, de egy rossz tanár adott esetben több kárt okoz, mint amennyi haszna a tevékenységének van. A dolog pedig azért szomorú, mert politikai költsége láthatóan nincs annak, ha nem költ az állam a pedagógusokra, ebbe nem buknak bele kormányok.

Ennek eredményeképpen, egyre kevesebben tanulnak tanárnak, mint utaltam rá, és akik annak tanulnak, azok is többségükben elhagyják a pályát. Akik maradnak, azokat nyugdíjas koruk után is visszahívják, mert annyira nincs szakember, de mert az állam ennek ellenére nem költ a probléma súlyának megfelelő mértékben többet pedagógusbérekre, a bérverseny az állami oktatásban nem érvényesül – a magánoktatásban annál inkább(!) –, így, akik maradnak túlterhelődnek, kiégnek, többségükben nincs pénzük pszichológushoz fordulni – mert állami alapon alig van elérhető terápia, a bérverseny az egészségügy esetében is a magánegészségügyben érvényesül, így a szakemberek itt is elhagyják az állami pályát, akárcsak az oktatásban. Végül ezek a túlterhelt, kiégett, nem ritkán függőségbe menekülő tanárok lesznek azok, akik mellett a diákoknak traumatikus élményeik lesznek és ezért mondhatják a fenti mondatot arról, hogy „Na ezekért nem tüntetek, nem állok ki.” A kör bezárult. Kérdés, hogy a jelenlegi helyzet, hogy már több iskolában nyugdíjas tanár sincs és képzettség nélküli emberekkel töltik fel az üres tanári állásokat átüti-e a társadalom ingerküszöbét? Hogy lesz-e abból tömeges megmozdulás, hogy kis túlzással a portás „tanítja” a történelmet, a konyhás néni meg a matekot?

A szakmák státuszához visszatérve tovább árnyalja a képet, hogy a fent leírt állítások ráadásul még csak nem is univerzálisak. Életkori, generációs és szubkulturális alapon egészen más szakmák számítanak, elismertnek, vagy menőnek. Míg kamasz korban nagyon menő, ha valakinek zenekara van, vagy DJ-zik, addig felnőve az már inkább csak „aranyos” és felmerül, hogy „de ugye van rendes munkád is?”.

A zeneiparnál maradva a már említett rocksztároknak kijáró rajongásból nem sok jut annak a rengeteg zenésznek, aki adott esetben nem kevésbé tehetséges, vagy szorgalmas, mint a sztár, csak nincs annyi szerencséje, tőkéje, vagy olyan kapcsolatai, mint a híres kollégának, és a zenéje nem jut el pár környékbeli emberen kívül máshoz. Nem kezdik játszani rádiók, zenecsatornák, vagy zenei podcastek, nem írnak róla zenei magazinok és nem tud elmenni előzenekarként turnéra nagyobb, híresebb zenekarokkal, hiába dolgozik adott esetben még többet is, mint egy sztár.

Ha tehát híres vagy, menő vagy, de ha ugyanabban a szakmában tevékenykedve nem leszel híres, akkor elismerés sem jár. Ez igaz a komplett művészvilágra, de a sport, sőt a tudományos kutatás világára is! Az ismeretlen tömegek tehát azért nem menők, mert láthatatlanok, nem azért mert értéktelenek, vagy akár feltétlenül rosszabbak, mint az ismert pályatársak. Erre példa, mikor valaki a halála után lesz híres és menő, mert akkor fedezi és kapja fel a nyilvánosság.

A szakmák elismertsége tekintetben jól látszik az említett generációs különbség abból, hogy, mondjuk egy nagymama azt szeretné, ha a lány unokája orvoshoz, ügyvédhez, vagy könyvelőhöz menne hozzá, mert egyrészt abba szocializálódott bele, hogy az orvosok, ügyvédek és közgazdászok tiszteletre méltóak, másrészt élettapasztalataiból fontosnak tartja, hogy jól keressen a leendő férj. A fiatal felnőtt lány unoka ezzel szemben nagy eséllyel az ügyvédet és a könyvelőt unalmas szakmáknak tartja, mert időközben mindkét terület képe megkopott a közgondolkodásban, és inkább egy kalandos életű művésszel kötné össze az életét, még nem annyira gondolva a megélhetés esetleges nehézségeire – vagy akár eleve azt vallva, hogy a saját lábán, saját jogon akar megélhetést biztosítani önmagának, nem egy férfira támaszkodva.

A szubkulturális különbségekre példa, hogy egy halmozottan hátrányos helyzetű közegben, „gettóban” adott esetben egy maffiafőnök megbecsültsége nagyobb, mint egy ügyvédé, orvosé, vagy könyvelőé. Mert abból a közegből a szervezett bűnözés, az élsport, a celebség és a zeneipar jelent főként kiugrási lehetőséget, karriert, így ezen területek képviselői lesznek menők. A maffiafőnök emellett azért lesz még tiszteletreméltó is, mert a celebekkel, sportolókkal és zenészekkel ellentétben ő a helyi közösség életét is szervezni, irányítani fogja, kvázi állami funkciókat is átvesz, bár nem így szoktunk gondolni rá.

Összefoglalva tehát a szakmák státusza részben a piaci versenyhelyzetükből, részben esetleges társadalmi-kulturális közmegegyezésekből származnak. Aki pedig el nem ismert szakmában dolgozik, az ettől jellemzően frusztrációt él meg, csökken az önbecsülése, negatívabb az énképe. Ennek szélsőséges esete az építőipari betanított munkások státusza. Városi nők tömegei találkoznak a „füttyögő munkás” jelenséggel. Ezek a füttyögő munkások jellemzően olyan hátrányos helyzetű közösségekből érkező férfiak, akik alacsonyan iskolázottak és viszonylag nincstelenek. Ezekben a közegekben a tisztelet tipikusan igen nagyra tartott érték, mondhatjuk, hogy másuk sincs. Emellett a hagyományos értékrend egy változata, vagyis alapvetően patriarchális, „macsó” értékrend dominálja e szubkultúrákat, a leendő munkások pedig ennek megfelelően szocializálódnak.

A fentiekből ugyanakkor nem az következik, hogy ezek az emberek a füttyögéssel udvarolnának és a közegükbe tartozó nőknek ez bejönne a többségi társadalom nőinek meg visszataszító. Azt gyanítom, mikor ismerkedni akarnak, ők is hasonlóan udvarolnak a kiszemelt nőnek, mint más férfiak. A füttyögés inkább egyfajta válasz arra, hogy nincsenek tisztelve, elismerve és megbecsülve a többségi közegben, ahol dolgoznak, hogy ők ott egy kisebbség, akik „férfi létükre” messze azok alatt a nők alatt vannak rangban, akiknek füttyögnek. Közben a szocializációjukba belefér, hogy a füttyögéssel kifejezzék ezek felé a nők felé, hogy „nem tisztellek, lehetsz bármilyen gazdag, megbecsült és elismert, akkor is csak egy nő maradsz, csak egy szex tárgynak tartalak”. A füttyögés tehát egyfajta abúzus és többségükben a nők is annak szokták értékelni. Dinamikáját tekintve a nemi erőszakkal párhuzamos a füttyögés dinamikája. Ahogy a felnőttekkel szembeni nemi erőszak sem a szexről szól, úgy a füttyögés sem az udvarlásról, hanem egy hatalmi helyzetről, hogy „ezt én megtehetem veled”.

Végül fontos eleme a füttyögésnek, hogy fiatal és vonzó nők a céltáblái, vagyis olyanok, akik a füttyögő számára szexuálisan vonzóak, és akik vélhetően éppen a társadalmi és kulturális távolság miatt szóba sem állnának az adott munkással, mint férfival. Ennek a frusztrációja is ott lehet a füttyben.

A bejegyzéssorozat következő részében azzal foglalkozom majd, mennyit számít a tehetség az életben valójában és miket szoktunk magunknak hazudni róla.