Spanyolviasz

Ha színdarabírót kellene mondanunk, legtöbben talán Shakespeare-re gondolunk, róla meg beugrik leghíresebb drámája a Rómeó és Júlia, ha híres tudóst, akkor rávágjuk, hogy Einstein és eszünkbe jut korszakos jelentőségű képlete az E=mc², ha festőt, akkor biztosan az elsők közt asszociálunk Leonardo da Vincire, ha pedig festményt, akkor leghíresebb képe, a Mona Lisa a válasz. Ha ezután azt kérném, gondoljunk egy focistára, sokan sok nevet dobnának be, de ha csak egy emlékezetes futballeseményt kellene megnevezni, akkor a mai 50-60 évesekben nagy valószínűséggel Maradona fél pályán végigcselezett, végül szabálytalan gólja ötlene föl.

Az említett személyekben az a közös, hogy mindet kimagasló tehetségű zseninek szokás tartani, felsorolt munkáik pedig a kollektív emlékezet részei, közmegegyezés szerint ezek a művek, és teljesítmények ott vannak a legkiválóbbak között az adott területen. Ez a közmegegyezés azonban olyan, soha ki nem mondott, tudatosan végig nem gondolt hiedelem, amit mégis axiómaként fogadunk el. Valójában e művek és teljesítmények csupán a legismertebbek, amiből nem következik, hogy a legjobbak is egyben.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságról, a tolerancia diktatúrájáról, majd a zöldre festés témakörét vizsgáltam meg. Legutóbb a szakmák társadalmi megítélése került górcső alá, de korábban kitértem olyan rendszerigazoló önhazugságokra is, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Ebben a bejegyzésben szorosan kapcsolódva a szorgalom és az egyenlőség kérdéséhez a tehetségről és a sikerről bennünk élő, sokszor álszent és hazug közgondolkodásnak szeretnék görbe tükröt tartani.

Visszatérve az „a legismertebb nem feltétlenül a legjobb” gondolatmenethez, vajon miért Shakespeare kötetét vesszük le a polcról, ha klasszikus drámairodalomra vágyunk, és miért nem, mondjuk spanyol kortársától, Lope de Vega-tól olvasunk valamit? Hisz de Vega hasonlóan ünnepelt szerző volt egykor, mint angol kollégája. Talán az ő művei kevésbé jók, nem annyira időtállóak és érvényesek napjainkban is, mint Shakespeare munkái?

Dehogy! Shakespeare nem azért a legismertebb drámaíró, mert ő a legjobb, hanem azért, mert az angol gyarmatosítás nyomán az angol nyelv és az angol kultúra vált dominánssá a világban a 17-18. század folyamán, ez a dominancia pedig azóta is tart, csak ma már nem a brit, hanem az amerikai lobogó alatt.

Félreértés ne essék, nem azt mondom ezzel, hogy Shakespeare teljesen érdemtelenül ünnepelt szerző mindmáig. Nem maradt volna fenn a neve, ha nem szólítja meg az olvasóit korokon átívelve. A fenti gondolatmenet csak azt magyarázza, hogy miért Shakespeare-t és nem de Vega-t tartjuk a polcunkon, amihez magának Shakespeare-nek, vagy a munkái minőségének semmi köze nincs.

De Shakespeare, Einstein, da Vinci, vagy Maradona legalább joggal jutottak egykor a legnagyobbak közé. Ezzel szemben ma számos területen a legtöbbet, illetve a legeredményesebben reklámozott alkotók és alkotások kerülnek rivaldafénybe, nem pedig a legjobbak. Erre utal a cím ironikus mondata is, „a marketing utat tör”, hisz a marketingnek nagyobb a szerepe a sikerben, mint annak, hogy az adott dolog valójában mennyire jó. Különösen igaz ez a széles tömegeket elérő könnyűzene-, videojáték-, társasjáték- és filmiparra.

A nagybetűs marketing mellett ráadásul a tehetségnél és az alkalmasságnál lényegesen nagyobb szerep jut a sikerben az önmarketingnek is, vagyis annak, hogy ki hogyan tudja eladni magát. Ezt átlagemberként lépten-nyomon tapasztalhatjuk, ha részt veszünk egy állásinterjún, vagy egy cégnél dolgozunk alkalmazottként, és végignézünk a kollégáinkon, a főnökeinken és a beosztottainkon.

Persze most legyinthetnénk, mondván, ezek közönséges szakmák, a tömegszórakoztatás meg nem is igazi művészet. De az olyan, magas művészetnek tartott területeken, mint az irodalom, a komolyzene, a festészet, a szobrászat, az építészet, vagy a képzőművészet, amik mindig is réteg művészetként léteztek az elit igényeinek alárendelve, ma is a teljesen szubjektív, szeszélyes és olykor sznob és dekadens mecénások és kiadók kénye-kedvétől függ a siker, nem a művészek tehetségétől, vagy a műveik művészi értékétől.

Ezzel el is érkeztünk a kapcsolati tőke fontosságához. A sport világában, ahol azt gondolnánk, az eredmények magukért beszélnek, sokszor mégis „szakmapolitikai megfontolásokból” kerül be X játékos a válogatottba Y helyett, akkor is, ha Y statisztikái jobbak. Magyarul X-nek jobb kapcsolatai vannak felsőbb körökben, és csak ezért hívják be őt a válogatottba, miközben Y jobban megérdemelné azt. A siker szempontjából bizonyos területeken egyértelmű, hogy az adott személy tehetségénél többet számít, hogy milyen közegből jön, hol szocializálódott, kik az ismerősei és miként használja ezeket a kapcsolatokat. Egyetlen vezető politikus sem gettókból, vagy mélyszegénységből érkezik például…

Hogy ki, hova és minek születik, egyértelműen szerencse dolga, a sikerességben pedig sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének is, mint amit annak tulajdonítani szokás – lásd, mondjuk Forest Gump és a rákászhajó esetét, ahol Forest-et nem lehet különleges tehetséggel vádolni a sikerében, egyszerűen csak jókor volt jó helyen. Forest persze kitalált karakter, de a való életből is hozhatunk hasonló példákat. A 20. századig a művészet, a tudomány és a politika mind „férfi princípiumnak” számítottak, nők csak elvétve juthattak bármilyen szerephez egyikben, vagy másikban. Amiből nem az következik, hogy a végül híressé vált férfiak ne lettek volna adott esetben érdemesek a sikerükre, mint Shakespeare esetében, hanem az, hogy számos tehetség elkallódott pusztán azért, mert az illető nőnek született.

És még csak hátrányosan megkülönböztetett csoportba sem kell születnünk, hogy a tehetségeink kibontakoztatása komoly gátakba ütközzön. Elég, ha kívülről tisztesnek látszó családunkban, mondjuk az egyik szülőnk alkoholista, vagy bántalmazó. Amire lehet az a válaszunk felnőve, hogy mindenáron bizonyítani akarunk és kitörünk, de sokkal többen vannak, akik beletörnek, és akiknek csak a belenyomorodás marad, a siker nélkül. De annak is hatása lesz, ha csupán arról van szó, hogy a szüleink nem olvasnak, nem igen fogyasztanak „magas” kultúrát, és máris hátránnyal indulunk az életben.

Mindezeken túl a tehetség vonatkozásában gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy a tehetség mellé szorgalom is kell. Sőt, a tapasztalatom az, hogy valójában a szorgalom még fontosabb is a tehetségnél. Benedek Tiborra például az egész sporttársadalom úgy emlékszik vissza, mint kivételes tehetségű pólósra. Benedek azonban még életében beszélt arról, hogy valójában nem volt különösebben tehetséges, mi több, a testalkata alapján nem jósoltak neki nagy jövőt a vízilabdában. Amiben azonban kitűnt kortársai közül az épp a szorgalma volt. Egyszerűen többet edzett, gyakorolt és a testalkatából fakadó hátránya ellenére lett olimpiai bajnok a sportágban.

Benedek példája nem egyedülálló. Egy sor sportolót, művészt, tudóst, politikust és mindenféle hírességet említhetnénk, aki a szorgalmával, a munkabírásával lett kimagasló, nem elsősorban a tehetsége révén. Tanárok, edzők és a tehetséget kutató tudósok olykor el is mondják, hogy valójában a tehetség, vagyis az adottság, amitől egy konkrét dologban könnyebben boldogul a tehetséges személy, mint az átlag, gyakran épp, hogy elkényelmesít. „Minek tanuljak/eddzek, ha úgyis jól megy?” – lehetne a mottója egy sor elkallódó tehetségnek.

Sokan azonban hiába szorgalmasak, hiába zseniálisak, csak nem jön a siker. És persze van, hogy az élet utóbb igazságot szolgáltat, mikor a halála után fedeznek fel valakit. De mi van azokkal a tudósokkal, művészekkel és sportolókkal, akiket sosem ismer el a világ, vagyis mi van a „meg nem értett művészekkel”, az elfeledett „senkikkel”? Ők talán nem elég tehetségesek, vagy szorgalmasak, vagy csak nem tudják megfelelően kibontakoztatni a tehetségüket? Valóban nem alkotnak semmi maradandót? Ha abban szeretnénk hinni, hogy ez egy igazságos világ, akkor rávágjuk, hogy igen, és bizonyára sokakra ez igaz is.

De gondoljunk csak bele, ha Maradona egy afrikai faluba születik, ahol a helyi megye 2 bajnokságban csinálja végig híres cseleit, akkor erről tudomást sem szerezhet a nemzetközi közvélemény. Ha Einstein közép-ázsiai paraszt család gyermeke, nem jut olyan oktatáshoz, sem olyan kapcsolatokhoz, hogy egyáltalán foglalkoztassák azok a kérdések, amik kapcsán megalkotott elméleteivel végül híressé vált. Ha Shakespeare 21. századi magyar drámaíró, hiába ragadná meg remekül a tiltott szerelmet Rómeó és Júlia történetében, egy olyan korban alkotna, mikor egy szűk, városi értelmiségi rétegen kívül senki nem jár színházba és ennél nem sokkal többen olvasnak, ráadásul egy olyan nyelven publikálna, amit alig beszélnek 15 millióan világszerte. Óriási szerencséje és/vagy remek kapcsolatai kell, hogy legyenek, hogy angolul is kiadják a műveit és még nagyobb szerencse kell, hogy felfigyeljen rá Hollywood, hogy az épp uralkodó kultúrharcos sztenderdek szerint megcsúfolva adják elő az eredetit, mondjuk szuperhős jelmezben. Vagy hány „Mona Lisa” heverhet elfeledve a világban padlásokon, pincékben, sőt, akár szeméttelepeken?

Ennek ellenpontjaként mi a helyzet azokkal, akik a saját területükön nem tehetségesek, nem szorgalmasak és nem is jók, de a kapcsolataik és/vagy szerencséjük révén, érdemtelenül lesznek sikeresek? Az előbbit hívjuk nepotizmusnak és ha valami, hát ez nagyon szokta sérteni az igazságérzetünket. Ugyanakkor érdekes, hogy politikai oldalválasztásunk függvényében könnyebben nézzük el, ha a mi oldalunkhoz tartozó személy lesz ilyen módon sikeres. Ha következetesek, logikusak lennénk, ilyesmi nem fordulhatna elő, nem alkalmaznánk kettős mércét, de mint korábban már írtam, az ember érzelemvezérelt, irracionális faj…

Végül a tehetség kapcsán felmerül még egy igen érzékeny kérdés. A vonatkozó kutatásokból tudjuk, hogy a tehetséget nem lehet tanítani, az egy adottság, ami vagy megvan, vagy nincs meg és vannak olyan adottságok, amiket szorgalommal sem lehet helyettesíteni – kiváló látás nélkül, például senkiből nem lesz pilóta. Ez pedig alapjaiban megy szembe a tolerancia diktatúrája kapcsán leírt, kulturális egyenlősítő alapgondolatokkal, vagyis a „mindenki egyformán értékes” és a „bárkiből lehet bármi” típusú mantrákkal.

Persze, mondhatjuk, hogy mindenki tehetséges valamiben, de az is igaz, hogy a többségünk nem tehetséges kimagaslóan semmiben. Mi van tehát a „tehetségtelenekkel” és a sikertelenekkel, vagyis mi van a többségünkkel? A Harcosok Klubja című film egyik ikonikus jelenetében Brad Pitt karaktere úgy foglalja ezt össze, hogy „A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.”

A világunk tehát nem csak azért igazságtalan a témánk szempontjából, mert a tehetség nem tör mindig utat, és a jó (alkotó) nem mindig nyeri el méltó jutalmát, hanem azért is, mert nem mind vagyunk genetikai értelemben olyan szerencsések, hogy kiugró tehetséget örököltünk volna, vagy nem születünk olyan közegbe, ahonnan egyáltalán esélyünk lenne a világsikerre. Amiből az is következik, hogy valójában nem vagyunk egyformán értékesek a társadalom számára sem.

Hogy egy extrém példát hozzak, egy értelmi fogyatékossággal élő személy a fogyatékossága mértékétől függően nem hogy hasznos nem tud lenni, egész életében teher lesz a családja és a társadalom számára. És ezen nem változtat az sem, ha „különlegesnek” nevezzük, vagyis megpróbáljuk pozitívan átkeretezni a fogyatékosságát. Ennek a tabunak a kimondása azonban olyan mértékben sérti a kulturális egyenlőségről alkotott önhazugságainkat, hogy aki ilyet állít, az minimum megkapja, hogy politikailag nem korrekt és adott esetben cancelelni fogják.

Főleg az amerikai kultúrkörben divatos, hogy ezzel szembeállítva megjelent a „büszkeség kultúrája”. „Légy büszke a testedre!”, „Légy büszke az etnikumodra!”, sőt, „Légy büszke a fogyatékosságaidra!” Számomra borzasztóan érdekes aspektusa a büszkeség kultúrájának, hogy az mindig valamilyen hátrányos, kisebbségi helyzethez kötődik pozitív átkeretezésként. Ha azonban a többségi társadalomhoz tartozó, akár privilegizált helyzetben lévő személy fogalmaz meg az adottságaival kapcsolatban büszkeséget, az megbotránkozást kelt. Ha egymás mellé tesszük a fekete büszkeség és fehér büszkeség kifejezéseket, azt hiszem, mindenki pontosan érti, mire gondolok. (Természetesen megkerülhetetlen része ennek a diskurzusnak a rasszista történelmi jelentés, ami rárakódott a fehér büszkeség kifejezésre.)

Nincs viszont ilyen terheltsége annak, ha valaki valamilyen tehetségére, vagy élethelyzeti adottságára büszke, mégis, ha a többséghez, vagy privilegizált kisebbséghez tartozik, könnyen negatív megítélés alá eshet. Aki ugyanis kiírja valamelyik közösségi oldalra, hogy, teszem azt büszke a vékonyságára, az intelligenciájára, az örökölt vagyonára, vagy épp az önbizalmára, az könnyen kérkedésnek hathat mindazok körében, akiknek problémájuk van a testsúlyukkal, a szellemi teljesítőképességükkel, az anyagi helyzetükkel, vagy az énképükkel. Ez a „Ne dicsekedj, Ne kérkedj!” mentalitás, úgy veszem észre, a magyar kultúrában különösen elterjedt.

Visszatérve a „Légy büszke…” mantrára, a mélyben meghúzódó törekvés, hogy önmagunkat tanuljuk meg becsülni, szeretni, természetesen nagyon is nemes. Ugyanakkor a büszkeség érzését eredetileg teljesítményekhez kötődően szokás érezni, nem az adottságainkhoz kapcsolódóan.

És épp azért, mert büszkék a teljesítményeinkre vagyunk, a „légy büszke az adottságaidra” típusú megközelítést gyakran maguk az érintettek is önhazugságnak érzik. Alapvető emberi vonásunk, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal, ami akkor válik problémássá, mikor ezt kizárólag negatív összehasonlítások formájában tesszük. Hisz mindenki találhat olyat, aki egy adott dologban jobb, akár tehetségesebb nála, de olyat nem, akinél ne lenne ő maga jobb egy másik dologban.

Önmagunkat akkor tanulhatjuk meg becsülni, szeretni – és nem büszkének lenni magunkra –, ha a magamhoz való viszonyt függetlenítem a teljesítményeimtől. Hisz egy szülő sem azért szereti a gyerekét, mert ügyesen kúszik, jó jegyeket szerez a suliban, vagy ő dobja a legmesszebbre a medicinlabdát, hanem pusztán a léte okán, „azért mert van”. Ugyanígy viszonyulhatunk, viszonyulhatnánk önmagunkhoz is. A tehetségnek és a sikernek ehhez semmi köze, mégis, sokan úgy tekintenek magukra, hogy csak akkor lennének elég jók, csak akkor szerethetnék önmagukat és mások számára is csak akkor lennének elég jók és szerethetők, ha kiemelkedőek, ha sikeresek lennének.

Ennek egyik extrém példája az incelek esete, vagyis a „nem önkéntes cölibátusban élő” férfiak mozgalma. Ők úgy tartják, hogy az emberiség, hasonlóan egy farkas falkához genetikai dominanciasor szerint működik a partnerválasztás terén. A legjobb adottságokkal rendelkező férfiak, az alfák kellenek minden nőnek, így ők dúskálhatnak a potenciális (szex) partnerekben, míg az incelek, vagyis a kevésbé jó genetikai adottságú férfiak nő nélkül maradnak. Sokuk felnőtt férfi létére még mindig szűz, ami frusztrálttá, dühössé teszi ezeket az embereket.

Ebben a fajta világlátásban az talán az egyik legborzasztóbb, hogy egy olyan „tehetséghez”, adottsághoz kötik a párválasztási sikerességet – jó gének –, ami semmilyen módon nem kompenzálható, nem megváltoztatható, így az incelek saját filozófiájuk szerint örök szüzességre vannak kárhoztatva. Itt csak az alfák szerethetőek/vágyhatóak, senki más. Mondjanak bármit a hazugnak és álszentnek látott nők, akikre a haragjuk irányul.

Az ő példájuk azt is megmutatja, hogy, bár a gyakorlati tapasztalatok fényében nincs igazuk, vagyis nem csak a legvonzóbb, legjobb genetikájú férfiak sikeresek a nőknél, mivel ők így hiszik, lépéseket sem tesznek azért, hogy társat találjanak, helyette nőgyűlöletben csúcsosodik ki a keserűségük, amivel borzasztóan nehéz empatizálni társadalmi szinten. Mert amikor alapjognak tekintik a szexet, a nőket pedig szextárgyként kezelik, akkor igen jól érthető, miért nem hajlandó velük lefeküdni senki. De e gondolatok mögött az áll, hogy alacsony az önbizalmuk, zavarba jönnek, ha meg kell szólítaniuk egy (számukra vonzó) nőt és se kapcsolatteremtési, se érzelemszabályozási szinten nincsenek arra eszközeik, hogy ezzel érdemben meg tudjanak küzdeni. Vagyis olyan, szociálisan és mentálhigiénésen magukra hagyott emberekről beszélünk, akik a sikertelenségeik, a helyzetük okán frusztrálódnak és radikalizálódnak.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a siker a tehetség, a szorgalom, a kapcsolatok, a szerencse és az önmarketing függvénye. Egyenlőtlen helyzetekből indulunk csecsemőkortól kezdve, amiben a szocioökonómiai státusz és a szülők különféle sajátosságai mellett a tehetség is közrejátszik, hisz nem egyforma adottságokkal, nem egyforma tehetségekkel születünk. (Arra itt nem tértem ki, hogy némely tehetséget magasabbra értékel az adott közösség, másokat megvet.)

Azután ez az egyenlőtlen helyzet határozza meg értékességünket a társadalom szemében, ha tetszik, beáraz bennünket. A szorgalmunkkal rászolgálhatunk, akár kicsit rá is erősíthetünk erre a pozícióra, önsorsrontással, mondjuk valamilyen függőséggel pedig leértékelhetjük magunkat.

És ha már szóba került a marketing, a bejegyzéssorozat következő részében a marketing és különösen a ma divatos élménymarketing jelenségével és hipokráciájával foglalkozom majd.