Spanyolviasz

A szatirikus címválasztással egy olyan, általános és talán az emberiséggel egyidős jelenségre utalok, ami minden korban és kultúrában megtalálható, meghatározza a gondolkodásunkat, azon keresztül pedig a viselkedésünket. Nevezetesen, mindannyian a hiedelmeink, történeteink, vagyis a narratíváink foglyai vagyunk. Vannak egyéni, illetve családi hiedelmek, amik csak ránk és esetleg közvetlen környezetünkre hatnak és vannak kollektív narratívák, amik hatalmas embertömegek értékválasztásait befolyásolják. Ezeket az értékválasztásokat és hiedelmeket azután hajlamosak vagyunk tényként, axiómaként, az emberi természet sajátjaként, és megváltoztathatatlanként kezelni… csakhogy a hétköznapok gyakorlata ezektől sokszor eltér, sőt, akár ellentmond nekik, mivel olykor teljesen életidegenek, a kultúránk mégis álszent módon harsogja a valósággal adott esetben köszönőviszonyban sem lévő elveket.

A hipokrácia, az álszentség uralma bejegyzés sorozatot egy görbe tükörnek szánom, amibe, ha belenéz a kedves olvasó, reményeim szerint jobban megértheti az embert, mint fajt. Megláthatja benne, hogy milyen álszentek vagyunk és azt is, hogy ennek mi a haszna és mi az ára ránk nézve. No, nem azért, hogy azután közösen ítélhessük el a homo sapienst. Épp ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy a világunknak sokkal több empátiára és kevesebb moralizálásra lenne szüksége, az empátia pedig általában a megértéssel kezdődik. Az ember nem azért álszent, mert gonosz, vagy erkölcsileg romlott, esetleg alulfejlett, hanem mert a hiedelmei fogja és akár a racionalitással és a mindennapi tapasztalatokkal szemben is védelmezi ezeket a hiedelmeket. Ha azonban rálátunk a hiedelmeinkre, tudjuk, hogy azok csak hiedelmek, nem pedig tények, akkor meg is változtathatjuk azokat.

De félreértés ne essék, ha változtatunk is a narratíváinkon, az ember továbbra is a narratívái fogja lesz, csak az új narratívák fogja. Ez nem valamilyen evolúciós csökevény, inkább fajunk adottsága. És, ha már nem tudjuk levetkőzni, érdemes lehet megtanulni élni vele, hogy ne egy szűk, uralkodó elit hatalom-technikusainak játékszereiként tengessük az életünket, hanem mind többen aktívan beleszólhassunk a világunk alakításába. Mert a világunkat a hiedelmeinken keresztül változtathatjuk meg és erre a változásra az ökológiai katasztrófák, a szélsebesen fejlesztett mesterséges intelligenciák és egy mindig a fejünk fölött lebegő atomháború árnyékában, úgy gondolom, nagyon is szükségünk lenne.

Mielőtt azonban a makro szinttel, a kultúrával foglalkoznánk, nézzük meg mi van kicsiben, hogy működik a „hétköznapok hipokráciája”! Ha megkérdeznénk, 10-ből 9 ember azt állítaná, hogy több értékes tartalmat, például dokumentumfilmeket szeretne látni a TV-ben. Ehhez képest a gyakorlatban, ha sugároznak is ilyeneket, valahogy a valóságshow-k, kvízműsorok, szappanoperák és zenés produkciók nézettsége mindig összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a dokumentumfilmeké.

Sokszor cikinek érezzük bevallani, hogy hódolunk ilyen „bűnös élvezeteknek”, mégis, a vallott elvvel szemben („Értékes tartalmakat szeretek fogyasztani.”) a kevésbé magasröptű produkciókat részesítjük előnyben az életünkben. És ha azt képzeljük, hogy a TV már a múlté és az internet korában megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, nos, akkor részben igazunk van, de a változás épphogy nem ellentétes, hanem még inkább radikális eltolódást jelent a „trash” – vagyis szemét – tartalmak irányába.

Sztereotip módon feltételezhetnénk, hogy a kevésbé iskolázott és esetleg hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra igaz csupán a fenti állítás. És valóban, az iskolázottság és a szociális réteghelyzet befolyásolja, hogy ki mit fogyaszt inkább. De nem abban az értelemben, ahogy a sztereotípia alapján várnánk: iskolázottság és szocioökonómiai szempontok szerint besorolva a nézőket nem abban térünk el egymástól, hogy ki fogyaszt több és ki kevesebb „szemét tartalmat”, hanem, hogy ki milyen szemetet néz.

De vegyünk egy másik példát! Amíg a „trash tartalmakat” csak cikinek érezzük, addig a pornófogyasztást egyenesen morálisan megvetendőnek tartjuk. És mi következik ebből a gyakorlatban? A pornogáfia a teljes nyugati világban legális, ha felnőtt szereplők vesznek benne részt és az online pornóoldalak nézettsége a sorozat-streaming szolgáltatók nézettségével vetekszik. Kijelenthetjük, hogy embertársaink nagyobb része kisebb-nagyobb rendszerességgel pornófogyasztó, erről azonban tabu beszélni, sőt, szégyellni való, ha valakiről kiderül.

Kicsit még a témánál maradva, ha bárki pénzért áruba bocsátja a testét, azt prostituáltnak hívjuk, de, ha kamerák előtt teszi ugyanezt, akkor már színész a megnevezés, ha pedig csak egy, jellemzően dúsgazdag partnernek adja el magát, akkor sugar baby-nek/sugar boy-nak kell mondanunk. Mellesleg egy apró, idevágó érdekesség: nem ritkán azok, akik nyilvánosan megvetik a szexmunkásokat, gyakori és visszatérő vendégeik.

Nagyon hasonló a helyzet a szexuális mássággal szemben is, akik nyilvánosan elítélik az LMBTQI+ személyeket, azok a négy fal között nem egyszer maguk is ilyen kapcsolatokba bonyolódnak, majd szégyentől és bűntudattól terhesen élnek a hétköznapokban, vagy fordítva, akik közszereplőként a toleranciát hirdetik, azok magánemberként simán lehetnek homofóbok, transzfóbok, vagy, ha a faji előítéletek kérdését is idehozom, rasszisták.

Azután ott van a hűség és hűtlenség témája. A megcsalás megvetendő cselekedet a közbeszédben és mégis gyakorlat sokak hétköznapjaiban. Vagy mondhatnám, hogy ma illik elítélni a gyermekekkel szemben alkalmazott fizikai erőszakot a szülők részéről, de azért a gyakorlatban el-elcsattan egy-egy „makarenkói pofon”. A sort pedig olyan hosszan lehetne folytatni, hogy mennyi mindenben vagyunk álszentek egymással és önmagunkkal szemben az élet nagyjából minden területén, hogy a végén mindenki magára ismerhetne valamelyikben.

A célom azonban nem az, hogy beledörgöljem a kedves olvasó orrát az önhazugságaiba, sokkal inkább azt szeretném ezeken a példákon keresztül megvilágítani, hogy hogyan hatnak ránk lélektani értelemben az álszentségeink. Egyfelől a már említett szégyen, bűntudat, de minimum szorongás és zavar érzését éljük meg, mikor belső ellentmondásainkkal szembesülünk. Az önbecsülésünket és az énképünket is rombolhatja, mikor saját hipokráciánkkal találkozunk. Azután haragudhatunk magunkra, vagy épp a világra, aminek nem felelünk meg, illetve félhetünk a lebukástól. Ezek tükrében gyarlónak, bűnösnek láthatjuk magunkat, amit aztán igyekezhetünk elrejteni és kompenzálni, jóvátenni. Mindezeket tekinthetjük pszichológiai értelemben az álszentség árának.

De ha csak ára lenne és haszna nem, akkor bizonyosan nem „térnénk le a helyes útról”. És most egy pillanatra tekintsünk túl azokon a nyilvánvaló hasznokon, hogy mondjuk a trash tartalom érzéstelenít, kikapcsol, ahogy a pornó is, ezáltal hatékony pillanatnyi szorongásoldó, vagy, hogy a tiltott gyümölcs édesebb, mert izgalmas azt leszakítani, hogy a vágyaink beteljesítése kielégítő, hogy a szülő a kiosztott pofonnal a feszültségét és tehetetlenségét is oldja egy pillanatra, stb..

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi haszna van egyáltalán életszerűtlen elvek közé szorítani az életünket, sokkal izgalmasabb válaszokat kaphatunk. A normák fogódzót adnak a valóság értelmezéséhez, leegyszerűsítik számunkra ezt a végtelenül összetett és bonyolult világot. Ha van egy értékrendszerem arról, hogy mi jó és mi rossz, mi egészséges, mi beteg, mi normális és mi deviáns, stb., azzal rengeteg időt és energiát spórolok meg. Elég ugyanis ezekbe a skatulyákba beleszuszakolni a körülöttünk lévő végtelen számú történést, és máris egy szép, letisztult, fejben könnyen kezelhető világot kapunk. Nem kell minden egyes jelenséget és szereplőt több oldalról megvizsgálnom, megértenem, vagy akár együttérezni vele, elég csak betenni, mondjuk a jó-rossz tengely valamelyik kategóriájába és kész.

Másrészt a normák abban az értelemben is fogódzók, hogy megtudhatjuk belőlük, hogy mit tart a közösségünk értékelendőnek és mit tilt, így segít nekünk a szocializációban és a társas eligazodásban. Ezekből tudhatjuk például, hogy ölni bűn, de háború esetén a katonakorú, egyenruhába bújtatott polgároknak az „ellenséggel” szemben kötelesség. Vagy, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen, ha elvesszük a másét az lopás, de ha a hatalmon lévők veszik el a javainak az államérdek.

Erre az eligazodásra azért is van szükségünk, mert valójában az életünkben mindennek csak relatív értéke van. A normák ehhez képest abszolút értékké tesznek bizonyos választásokat, amivel a biztonságérzetünk nő, el tudjuk magunkat helyezni a társadalmi ranglétrán, tudjuk, hogy mit tekinthetünk fejlődésnek és mit kell tennünk annak érdekében, hogy előrébb lépjünk.Vagyis az értékrendszereink célokat is adnak nekünk.

Egyéni szinten tehát ilyen sok és sokféle előnnyel jár, ha normák szemüvegén keresztül szemléljük az életet, de a kultúra és különösen a hatalmon lévők szempontjából további előnyökkel is jár. Narratíváink és értékrendszereink által szabályrendszereket és a szabályok által irányítható emberi közösségeket kapunk. Másrészt az elveink rendszerigazoló funkcióval is bírnak, az „igazságos világ” képét sugallják, "ami nem is lehetne másmilyen". Ezzel pedig állandóságot teremtenek. Ha elhisszük, hogy mindenki azt kapja, ami neki jár – ennek árnyoldala az áldozathibáztatás –, ha a rendszerszintű bajokért mindig van egy jól azonosítható csoport, akiket felelősnek kiálthatunk ki – bűnbakképzés –, ha azt gondoljuk, hogy van ráhatásunk a történésekre, hogy választhatunk, sőt, azt, amerre a világ tart, mi választottuk – a kontroll illúziója – és, ha azt valljuk, hogy az ember természetes állapota az, ahogy ma él, ez az emberi természetből egyenesen következik és nem következhet belőle más – ennek szélsősége a tanult tehetetlenség –, akkor a világ, amelyben élünk, a létező világok legjobbika és felesleges a fennálló rend elleni lázadás. Elég csak a deviánsok megrendszabályozása, a bűnösök megbüntetése, a tanulatlanok kitanítása, mert a rendszer alapvetően úgy jó, ahogy van. Mindez pedig a rendszer és benne a hatalom stabilitását, megkérdőjelezhetetlenségét is magával hozza.

 De most akkor jó nekünk, hogy vannak normáink, segítik az életünket, vagy nem, éppen hogy megnyomorítanak? – tehetnénk fel a kérdést. A válasz pedig az, hogy attól függ, hogy empátiával közelítünk-e önmagunkhoz és másokhoz egy-egy normaszegés esetén, vagy moralizálunk, a normáink adta trónusról ítélkezünk a „bűnösök” fölött? A magam részéről mindenkit biztatnék az előbbire. Ettől a világ tényleg egy sokkal jobb hellyé válhatna.

A bejegyzés-sorozat következő részeiben az „igazságos világ” illúzióját, a kultúránk szintjén jelentkező hipokráciát szeretném tüzetesen megvizsgálni és annyit már most spoilerezek, hogy a világunk rengeteg aspektusból nézve igazságtalan, vagy legalábbis nem abban az értelemben igazságos, ahogy a szót a hétköznapokban használjuk...