Spanyolviasz

A címben szereplő állítás korunk egyik fontos mítosza. A közhiedelem szerint a sikerhez vezető királyi út ez, míg a sikertelenség, a nyomor, a lecsúszott társadalmi helyzet nyilván csak a lustaságból, meg persze a butaságból fakadhat. Ha pedig ez így van, a társadalmunk ebből a szempontból igazságos, mindenki azt kapja, amit megérdemel, amiért megdolgozott. Ez tehát egy rendszerigazoló mantra.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat első részében a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, a folytatásban azt jártam körül, hogy az érzelmeink, az irracionalitásunk hogyan köt bennünket az említett hiedelmeinkhez, ebben a cikkben pedig az elvek és értékek szintjén megjelenő álszentségbe „kóstolok bele”.

Elon Musk vagyona 2023-ban elérte a 219 milliárd dollárt. És vajon lehetséges, hogy Musk több százezerszer szorgalmasabb a napi 8-12 órát dolgozó nyugati átlagembernél, vagy több százmilliószor szorgalmasabb a napi 14-16 órát robotoló munkásoknál a harmadik világban? Aligha. Hogy munkamániás, az valószínű, de hogy a világ egyik leggazdagabb embereként ennyivel szorgalmasabb lenne mindenki másnál, azt komolyan talán senki nem gondolja róla.

Akkor mégis hogyan lehet ilyen gazdag egy igazságos világban? Vagy még inkább a vagyonba csak beleszülető milliárdos és százmilliomos csemeték szocioökonómiai státuszát mivel magyarázzuk? (A tehetősek kb. 33%-a származása révén, örökségként válik gazdaggá, nem a saját szorgalmából és tehetségéből!) Elődeik közül persze volt olyan, aki megdolgozott a vagyonáért, bár talán nem olyan arányban, mint amennyire meggazdagodott, azután meg az utódaira hagyta az örökséget. Hogy ezt igazságosnak tartjuk-e, az már ízlés dolga.

De ha hagyjuk most a szupergazdagokat és csak az átlagember szintjénél és tapasztalatainál maradunk, kik jutnak előre egy cégben, akik szorgalmasan dolgoznak? Vagy inkább azok, akik szorgalmasan építenek kapcsolatokat, lépten-nyomon reklámozzák, hogy mennyit dolgoztak és milyen nagyszerű dolgokat értek el, miközben a munkát másokra tolják, és mindig igyekeznek a főnök kedvében járni? Az utóbbi is egyfajta szorgalom, persze…

Vagy másik oldalról megközelítve, mondhatjuk-e egy harmadik világbeli, nyomorgó ország embertelenül sokat dolgozó polgáraira, hogy azért nem jutnak előre egész életükben, mert nem elég szorgalmasak? Ha továbbra is fenn akarjuk tartani a társadalmi rend igazságosságába vetett hitünket, állíthatjuk, hogy az iskolában biztosan nem voltak elég szorgalmasak, ezért végeznek olyan ócska, rosszul fizetett munkát, amiből alig tudnak eltengődni. Ezt érdemelték. Ahogy a feketék, a cigányok, a nők, a migránsok, stb. is mind-mind lusták, nem akarnak tanulni, vagy dolgozni, ezért lehetnek átlagban rosszabb helyzetben a középosztálybeli fehér férfiaknál. Esetleg azért, mert alkatilag képtelenek többre, alacsonyabb rendűek, páriák. Sőt, ott vannak a kivételek, ha nekik sikerült, a többivel mi a baj? Hisz nyilván csak velük lehet a baj.

Ismerős ez a konzervatív, nemzeti, hagyományos érvelés? Azt hiszem, fájóan az. És az a liberális, feminista, baloldali, polgárjogi harcos attitűd, hogy ezzel szemben a nyomorgók, a kirekesztettek mind áldozatok, a patriarchális, elnyomó-kizsákmányoló rendszer, vagy a gonosz gyarmatosítók, de mindenekelőtt a fehér férfiak áldozatai? Talán nem kevésbé az.

Vegyük észre, hogy mindkét megközelítés erősen sztereotipikus, általánosító, és ebben a formában egyik sem egészen igaz. Van szerepe a környezetnek, a szocializációnak és a rendszerszintű, strukturális egyenlőtlenségeknek abban, hogy valaki hova kerül a szocio-ökonómiai rangsorban? Persze. És meghatározzák-e a képességei, hozzáállása, megküzdési módjai ugyanezt, más szóval van-e benne személyes felelőssége? Megint csak persze.

Vagyis ezek az állítások úgy igazak, hogy közben kiegészítik egymást és hamisak, ha úgy tekintünk rájuk, mint amik kizárják a másikat. Ki lehet törni szorgalommal, tehetséggel és kitartással a nyomorból? Igen, de aki a nyomorból szeretne a középosztály szintjére eljutni, annak sokkal több szorgalomra, tehetségre és kitartásra van szüksége, mint aki a középosztályba születik bele, egyszerűen az egyenlőtlen kiinduló feltételek miatt. Sok olyasmit is fáradtságos munkával kell megtanulnia, ami egy középosztálybelinek természetes – mondjuk az alapvető (középosztálybeli) viselkedési szabályokat társas helyzetekben –, ráadásul menet közben a „neveletlenségéért”, „primitívségéért” adott esetben sok sértést is el kell viselnie a középosztálybeliek részéről, ha közéjük szeretne tartozni, míg a származási közege a kitörés után nem ritkán kitaszítja, hogy oda már nem való. Egy kis faji előítélettel is bonyolítva a dolgot anno úgy fogalmazta ezt meg a főiskolán egy cigány évfolyamtársam, hogy a fehéreknek még nem elég fehér, a cigányoknak meg már nem elég cigány.
Szóval nagyon rögös a nyomorból kitörni vágyók útja, mert általában a középosztály nem várja őket tárt karokkal, otthonról meg nem feltétlenül biztatást kapnak és gyakran nem büszkeséggel tekint rájuk az eredeti közösségük, ha esetleg sikerrel járnak. Találó a mondás, miszerint számukra „ragad a padló”.

De, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy egy nyomorgó gyerekből lehet-e felnőve a világ leggazdagabb embere akkor a válasz egyértelműen nem. Erre egyetlen példát sem látunk. Azok a híres tech-dollármilliárdosok, mint Bill Gates, akik „önerőből felküzdötték magukat a csúcsra”, már eleve a középosztályból, főleg a felső középosztályból jöttek, annak megfelelő elitiskolákba jártak, és ott olyan kapcsolati hálóra tettek szert, ami egy nyomorgónak sosem adatik meg. Még ha valami csoda folytán mindazt a tárgyi tudást meg is szerzi valaki, amivel, mondjuk Bill anno kikerült az iskoláiból, sem az anyagi sem a kapcsolati tőkéje nem lesz meg, hogy vállalkozást indítson és mire összekaparja ezeket, eltelt az élete nagy része, így maximum a gyerekei, de inkább az ük-ükunokái juthatnak el a felső egy ezrelékbe, ha mind követik a nyomdokait.

Ugyanakkor, ha mindezt történelmi léptékben vetjük össze a korábbi korokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy a társadalmi mobilitás ma nagyobb – főleg nyugaton –, mint bármikor, az ismert történelemben. Igazságos-e tehát ez a rendszer? Nézőpont kérdése, az viszont biztos, hogy álszent és hazug.

A másik oldalról a társadalmi egyenlősítők gyakran összekeverik az egyenjogúságot az egyformasággal, ahogy erre a következő bejegyzésben térek majd ki részletesen. Merthogy számos vonatkozásban különbözünk egymástól mi, emberek. Nem egyformák a képességeink, következésképp nem egyforma a teljesítményünk sem. Hogy igazságos-e, hogy különböző ellentételezést, díjazást kapunk, hogy rendben van-e, hogy vannak szegények és gazdagok, az megint csak ízlés dolga. Szerintem nem a szegénység, vagy a gazdagság ténye problémás, sokkal inkább azok mértéke.

A szorgalomfétis azután egy további módon is megjelenik a mindennapjainkban. Az élsportolókat már kicsi kortól, a fegyveres testületek leendő tagjait pedig kamasz, vagy fiatal felnőtt koruktól kezdve arra neveljük, hogy mindennél nagyobb érték a kemény munka, a szorgalom, a befektetett áldozatuk pedig majd megtérül. Tőlük olyan extrém teljesítményeket várunk, ami azután testi és pszichés deformitásokhoz vezet. Ha otthon egy szülő bánik úgy a gyerekével, ami norma egy edzőtáborban, arra ráhívjuk a gyermekvédelmet, de minimum családterápiára küldjük őket, mégis ünnepeljük, illetve hősnek tartjuk azokat, akik a versenyeken, vagy szolgálat közben magasan kiemelkednek az átlagból, míg a többieknek azért, hogy kizsigerelik magukat csak a feledés homálya jut. És ugyanez igaz a művészvilág, a tudomány, vagy épp a politika elitjével szembeni elvárásokra is. Embertelen elvárásokat állít „a kultúránk” a kirakatba ideálként, mint követendő példák és nem kérdőjelezzük meg ezek tarthatóságát, realitását.

A szorgalom középpontba állítása tapasztalataim szerint sokszor kéz a kézben a jár a teljesítménynyomással, olykor a perfekcionizmussal, maximalizmussal is. Azokban a családokban, ahol a szorgalom központi érték, gyakran nem figyelnek igazán a gyerekre, nem próbálják megismerni, hogy milyen is ő valójában, mert az a fontos, hogy mennyire „jó gyerek ő”, mennyire felel meg az elvárt képnek és nem az számít, hogy ő milyen egyéniség. Hogy ez igazságos-e? Nos, az érintettek nem szokták annak érezni… De nyilván azért lesz ilyen egy szülő, mert ő is ezt, vagy még ezt sem kapta gyerekként.

Mire jó akkor a szorgalom, érték-e egyáltalán? Ez utóbbi megint ízlés dolga, szerintem érték. Valóban sok helyzeten átsegít, többek közt általa juthatunk előrébb az életben, de nem mindegy, hogy minden pillanatban szorgoskodva élünk-e – mert abban biztosan kiégünk –, vagy közben az élet élvezete is lehet a szorgalom mellett egy érték, lazítani, játszani ugyanúgy becsülendő tevékenységek-e, mint szorgalmasnak, kitartónak lenni? Összegezve azt mondhatom, hogy ugyan sokra vihetjük a szorgalom által, de nem lehet belőlünk bármi.

A folytatásban, ahogy fentebb ígértem egy másik, rendszerigazoló mantrát, a „mind egyenlők vagyunk” szlogent veszem nagyító alá.