Spanyolviasz

A szabadságért sokan meghalni is hajlandóak, ha nincs belőle elég, ha viszont megkapjuk a szabadságot, rengetegen szorongani kezdenek a „végtelen” lehetőségek láttán. Érdekes és különösen aktuális ellentmondás, hiszen ma szabadabban élünk, mint valaha, ám a gazdasági kényszerek szorítása, a szabadsággal járó sokféle bizonytalanság és a szabadsággal való visszaélések miatt, mintha a szabadság ázsiója sokat esett volna. Mindez illiberális fordulatot és a szélsőjobb erősödését hozta a legtöbb nyugati országban.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Legutóbb a demokrácia álszentségeit vizsgáltam, most pedig ahhoz az íráshoz szorosan kapcsolódva a liberális demokrácia alapértékét, a szabadságot járom körül.

A bevezetőre visszautalva egyfelől igaz, hogy a jólét, a liberalizmus győzelme nyugaton és a társadalmi kényszerek megszűnése (pl. szekularizáció) valóban elhozta a nyugati polgárok számára a jogok szabadságát. Ugyanakkor eszközöket, fogódzókat nem ad a rendszer, hogy megtanítson élni is ezzel a szabadsággal. Ha pedig nincsenek fogódzóink, akkor paradox módon a szabadság nem felszabadulásérzéshez vezet, hanem a bizonytalanság és a szorongás börtönébe zár.

Terapeutaként sokszor tapasztalom, hogy a hozzám fordulók többségének még felnőtt korban is az a kérdése, hogy „Mit kell csinálni?” és nem az, hogy „Mit szeretnék csinálni?”. Ha belegondolunk, ez egy gyermeki pozíció, hisz egy gyermeknek a felnőttek mondják meg mit tegyen, mikor és hogyan. Ezt természetesnek is tartjuk, „mert még gyerek, most tanulja, hogyan igazodjon el a világban”.

Egy felnőtt viszont ezt elvben már tudja, nincs szüksége más (szuper)felnőttekre, akik megmondják neki, mit tegyen, mivel azt magától is képes eldönteni. Felnövekedése során megismerte a világot és önmagát, látja, mik az erősségei, a gyengeségei, hogy mik a vágyai, a lehetőségei és a korlátai és ezek mentén él, nem igaz? Kíváncsi vagyok, ha így definiáljuk a felnőttséget, az olvasók közül hányan tartják magukat valóban felnőttnek.

A felnőttségben ugyanis pont az az egyik legjobb, hogy bármit tehetünk, valójában senkinek nem tartozunk elszámolással… a következményekkel viszont együtt kell élnünk. (Az iménti mondat első felével a hívő emberek többsége bizonyára nem ért egyet.) És, hogy hogy jön ez a szabadsághoz? Úgy, hogy, ha állandóan azt kérdezzük, mit kell tennünk, akkor valójában nem vagyunk szabadok, mások elvárásainak, utasításának a végrehajtóiként, alárendeltjeiként viselkedünk. Egy ilyen emberre, ha rászabadítjuk a szabadságot, jellemzően nem tud mit vele kezdeni. Szorongani fog, nem tudja mitévő legyen. Ha pedig azzal bíztatjuk, hogy „tedd, amit szeretnél”, azzal sem képes kezdeni semmit, hisz fogalma sincs, igazából mit szeretne, hogy mire vágyik, mivel ez addig talán soha nem volt kérdés az életében.

A családok nem kis része és a komplett iskolarendszer szabálykövetésre tanít… egy demokráciában, ahol elvileg mi is aktív alakítói vagyunk a szabályoknak. Épp ezért a szabadság tömegek számára a biztonságérzet hiányával egyenlő, mikor mindig döntéseket kell hozni és ezekért felelősséget kell vállalni. Miközben nem tudjuk, mi a jó döntés, hogy kell jól dönteni és mások mit szólnak majd a döntéseinkhez, illetve mi magunk elégedettek leszünk-e a döntéseink következményeivel.

Tapasztalataim szerint ugyanakkor nincs olyan, hogy jó döntés! Csak döntések vannak és utóbb, a következményeket mérlegelve szoktunk egy döntést jónak, vagy rossznak tartani. Másrészt a legtöbb döntés következménye nem végleges, hanem megváltoztatható, sőt, újabb döntési helyzetekhez vezet bennünket. Végül nem tudjuk, ha anno „Hufnágel Pistit” választottuk volna, azzal jobban jártunk volna-e. Nincs lehetőség ellenpróbát csinálni, hisz csak egy életünk van, nem tudunk visszautazni az időben, sem maradéktalanul felmérni egy-egy döntés összes lehetséges következményét, pláne nem azt, hogy ezekből mi valósul majd meg ténylegesen is.

Gyakran hallom egy sok éves, szakítással végződő párkapcsolat után kliensektől, hogy „előre kellett volna látnom, hogy ez lesz”. Honnan? – teszem fel ilyenkor a kérdést. Mikor fülig szerelmesen egymás kezét fogva őszintén hitték, hogy örökre együtt maradnak, mert megtalálták a számukra tökéletes társat, akkor honnan kellett volna tudniuk, hogy az évek során kinek milyen irányba alakul majd a személyisége és ez miként hat majd a kapcsolatukra? Vagy azt, hogy ezzel majd ki mit fog kezdeni?

Arra, hogy mi történik velünk, sokszor nincs közvetlen befolyásunk, de, hogy hogyan reagálunk rá, az mindig a mi szabadságunk. Ha kiabálnak velünk, akkor biztosan valamilyen negatív érzést élünk át. Ez automatikus. De, hogy befelé mit kezdek az érzéssel, mondjuk hogyan nyugtatom meg magam, és kifelé mit kezdek a helyzettel, arrébb megyek, visszakiabálok, vagy valami egész mást csinálok, az már csak rajtam áll. Ez a valódi szabadságunk. Ahogy azt is bármikor megtehetjük, hogy mondjuk, elfogadjuk azt, ahogyan korábban döntöttünk ahelyett, hogy ostoroznánk magunkat miatta.

Másrészről társadalmi szinten igaz, hogy Nyugaton sokkal több lehetőségünk van alakítani a viszonyainkat, mint a megelőző korokban, vagy ma a világ más kultúráiban, így a címben szereplő mondat, a „szabad világ” a Nyugatra részben egy igaz állítás. A szabadsághoz való hozzáférésben ugyanakkor óriási egyéni különbségeket tapasztalunk. Vannak (és mindig is voltak) egyenlőbbek, akiknek valóban mindent szabad.

A ’80-as években az USA-ban és Nyugat-Európában, majd a rendszerváltások után Kelet-Európában milliók érezhették meg, hogy a kevesek, a tehetősek korlátlan szabadsága mit jelent. Hogy a termelés kiszervezése Ázsiába, vagy épp a privatizációnak nevezett folyamat során szabadon szüntethettek meg komplett iparágakat és vele munkahelyeket, derékba törve ezzel karriereket és, ami ennél fontosabb, egzisztenciákat. Hogy komplett települések váltok élhetetlenné a munkalehetőségek megszűnése miatt, de ezt is szabad volt. Hagyott is nyomot ez a fajta szabadság a mentálhigiénés és a halálozási statisztikákban, különösen az állás nélkül maradt felnőtt férfi lakosság statisztikáiban. Ez a fajta szabadság, a piac korlátlan szabadsága többek közt azt jelenti, hogy bárki szabadon kizsákmányolható.

Azok a munkások, akik így egyszerre földönfutókká váltak, jellemzően nem rendelkeztek olyan megküzdési repertoárral, amivel eredményes és érdemi válaszokat tudtak volna adni nemhogy társadalmi, de még egyéni szinten sem arra, ami velük történt. Az alkoholba, a drogfüggésbe, vagy az öngyilkosságba menekülés ennek az eszköztelenségnek a tünetei, amit jó esetben ellensúlyozni tudott a szociális rendszer és az egészségügy.

Rosszabb esetben az volt rá a válasz, hogy mindenki szabadon továbbképezheti magát, vagy elköltözhet, és itt érkezünk el napjaink szabadságfogalmának egyik legkomolyabb ellentmondásához. Mikor arról beszélünk, hogy a harmadik világ nyomorgóinak tömegeit emelte fel gazdaságilag az, hogy munkahelyeket teremtettek náluk a multik – az imént említett termeléskiszervezés másik oldala –, vagy arról, hogy ma a nők is szabadon dolgozhatnak, vagy mikor a szabad lakhelyválasztás mellett érvelünk, akkor sokszor elfelejtjük, hogy ezek az esetek többségében valójában kényszerek.

Ahol hagyományos, önellátó közösségek megélhetését ellehetetlenítették azzal, hogy kisajátították a földjeiket, megtiltották, hogy onnan gyűjtsék be, vagy ott termeljék meg az élelmüket és adófizetésre kényszerítették őket, így terelve be ezeket az embereket a munkaerőpiacra, azt ők maguk aligha felemelkedésként és szabadságként élték meg. Statisztikai értelemben persze, amíg önellátók voltak, addig nincstelenek voltak, hisz nem volt pénzük, nem termeltek piacra, nem kereskedtek, nem voltak részei a világpiacnak, mégis megvolt mindenük, amire szükségük volt. A váltás után a gyerekeiktől sokszor elszakadva, távol eső gyárakban, földeken, vagy bányákban robotolnak embertelen körülmények közt, egészségtelenül sokat, hogy nekik és a családjuknak legyen mit enniük, illetve, hogy a gyerek tanulhasson, és neki majd ne kelljen így élnie.

Mikor azok a főként anyaszerepre vágyó, jellemzően hagyományos értékrendet valló nők kritikusak a nőknek munka és karrierlehetőséget kiharcoló feministákkal szemben Nyugaton, akkor részben értékrendbeli kritikát fogalmaznak meg, részben azt a realitást, hogy a nők számára a munkavállalás sok esetben nem pusztán lehetőség, hanem gazdasági kényszer. A kétkeresős családmodell nem népszerűsége, hanem kényszerűsége miatt vált gyorsan dominánssá. (Ugyanakkor itt szeretném megjegyezni, hogy a nők, az úri kisasszonyokat leszámítva a megelőző korokban is dolgoztak. Változást abban hozott a nők szabad munkába állása, hogy mi mindennel foglalkozhatnak, illetve, hogy ezért elkezdtek önálló fizetést kapni, így anyagi kiszolgáltatottságuk a családjuk és a férjük irányába csökkent, vagy megszűnt.)

Végül, amikor munkalehetőség híján, vagy a közállapotok okán valaki költözni kényszerül a szülőhazájából/városából/falujából, azt megint csak nem biztos, hogy maga az illető szabadságként éli meg. Mégis, a fenti esetek a közbeszédben gyakorta szabadságként vannak feltüntetve.

A folytatásban a szabadság és a tolerancia, mint két alapérték szembekerüléséről szeretnék írni a cancel culture jelenségén keresztül. Annál is inkább aktuálisnak és fontosnak tartom ezt a témát, mert ez áll a liberális demokráciák belső értékválságának a központjában, és nem kis részben ez vezetett el a politikában az illiberális fordulatokig szerte a nyugati világban.