Spanyolviasz

Az orosz-ukrán háború vélhetően még jó ideig velünk marad és hatásai jóval a konfliktus lezárulta után is meghatározzák majd a világunkat. Vagyis teljesen félrevezető lehet az az érvelés, hogy a békekötéssel „minden visszatérhet majd a régi, normális kerékvágásba”. A cikksorozat első részében a háború okait és a felelősség kérdését jártam körül, a második részben arra kerestem a választ, miért tarthat még ez a konfliktus és ki nyerheti azt meg, a mostani, lezáró részben pedig négy kérdést szeretnék körbejárni: Meddig tart még a konfliktus?, Eszkalálódhat-e a háború?, Mik az érintett felek céljai? És milyen hosszú távú hatásai lehetnek a „különleges katonai műveletnek”.

Az első három kérdést egyben tárgyalnám, mert mind erősen összefügg a többivel. Ha a harcoló felek céljait nézzük, ahogy én látom, a Putyini stratégia az előremenekülés és a háború eszkalációja annak reményében, hogy legalább valami, otthon győzelemként eladható eredményt érjenek el addig, mire mind az orosz, mind az ukrán sereg kimerül a 2023-as offenzívákban, valamikor ez év második felére. Így szeretné megtartani hatalmát, vagy legalább elérni, hogy szépen vonulhasson vissza és ne egy puccs, vagy forradalom váltsa le, csak a rezsimjén belülről vegye át valaki a helyét, aki őt magát később sem vonja majd felelősségre, a Putyini rendszer pedig az országlása után is fennmarad.

Ukrán részről szintén egy minél kedvezőbb fegyverszüneti pozíció kiharcolása lehet a cél. Bár az ország teljes felszabadítását hangoztatják, az ukrán politikai és hadvezetés sem idiótákból áll, és az oroszokhoz hasonlóan bizonyára tisztában vannak a lehetőségeikkel, hogy, hacsak radikálisan meg nem nő a nyugati támogatás, nem lesznek képesek mindent visszaszerezni. A minél nagyobb támogatásért persze – érthető módon – folyamatosan lobbiznak, de a 2023 elején bejelentett fegyverszállítmányok azt jelzik, hogy a Nyugat, részben a rövidtávon korlátozott kapacitásai miatt is inkább egy hosszabb távú felfegyverzés, átfegyverzés forgatókönyvét ajánlja – nem kis részben a nyugaton már elavult, leselejtezett haditechnikák, mint a Leopard-1-es harckocsik 2024-re vállalt átadásával. Tehát abban már most látszik a nyugati elköteleződés, hogy valóban hosszabb távú együttműködésben gondolkodnak a mai vezetők, de az is kirajzolódik, hogy nem egy csúcskategóriás sereg felállítására törekednek, inkább arra, hogy Ukrajna képes legyen kitartani hosszú időn keresztül is, illetve elegendő elrettentő erőt képviseljen, hogy az oroszok ne merjenek egyhamar újra támadni. Ha ebben nem áll be fordulat, akkor még középtávon sem reális, hogy egy esetleges következő konfliktus során az ukránok visszaszerezhetnék a most elvesztett és ebben a háborúban vissza nem szerezett területeiket, ugyanakkor az is valószínűtlen, hogy az oroszok a négy papíron elcsatolt megye teljes területét meghódíthatnák, nem is beszélve az ország többi részéről, vagy akár egy oroszbarát bábkormány Kijevbe ültetéséről. Vagyis jó eséllyel egyik harcoló fél sem lesz képes elérni a közvetlen céljait ebben a háborúban.

Az oroszoknál is látszik ugyanakkor a rövid távú célok mellett – a Donbasz elfoglalása/felszabadítása – egy hosszabb távú stratégia megjelenése. Az ország gazdaságát egyre inkább igyekeznek átformálni hadigazdasággá, hogy akár egy elhúzódó konfliktust, akár egy következő orosz-ukrán háborút képesek legyenek megvívni. Az erőltetett militarizálódásnak azonban mind gazdasági, mind technológiai-tudásbeli korlátai vannak orosz oldalon, így valószínűtlen, hogy annál többre futná, mint, hogy az orosz sereg elavult technikai eszközökkel ellenfele tudjon lenni a nagyobb részt középtávon szintén, főként ósdi technikával felszerelt ukránnak. Bár a konfliktusban jelen vannak csúcstechnológiát képviselő eszközök is mindkét oldalon, ezek aránya viszonylag kicsi és nem látszik, hogy ez változna a jövőben.

A konfliktus intenzív szakasza a tartalékok kimerülése miatt tehát váratóan idén az év második felében véget ér, ami persze nem jelenti automatikusan a harcok végét.  Vagy egy alacsonyabb intenzitású konfliktusként folyik tovább a háború, akár évekig, vagy fegyverszünet megkötésére kerülhet sor az akkori frontvonalak mentén, de a békekötésre belátható időn belül nincs esély. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, végül a befagyott konfliktus a legvalószínűbb kimenetel jelenleg.

Addig természetesen várható a további eszkaláció, mind az újabb fegyverek bevetése, mind a nagyobb létszámú seregek összeütközése, mind a brutalitás tekintetében, de annak igen kicsi a valószínűsége, hogy akár katonai világháborúvá szélesedjen ez a konfliktus, akár atomfegyver bevetésére kerüljön sor. Más országokra azért kevéssé esélyes, hogy átterjednének a harcok, mert az oroszok az ukránokkal se bírnak, és gyakorlatilag nincs és a vesztességeiket látva egy bő évtizedig nem is lesz ahhoz elegendő katonai erejük, hogy másokat megtámadjanak. A NATO, vagy akár Kína Oroszországra támadása is valószínűtlen, mert arra az oroszok atommal felelnének, és amúgy sem áll érdekében egyik blokknak sem egy ilyen háború megindítása.

Végül az atomfegyverek használata Ukrajnán belül leginkább épp az előbbi logika fordítottja miatt nem valószínű. Mivel az atom bevetése nem csak az adott területet, de jóformán az egész világot radioaktív szennyezésnek tenné ki – kis mértékben –, ezért más országok sem egy helyi háború belügyeként kezelnék azt. Az USA világossá tette, hogy ebben az esetben már nem szankciókkal, hanem konkrét katonai csapásokkal felelnének, különös gondot fordítva a közvetlen felelősök megölésére, és Kína, illetve India ezen a ponton többé gazdasági eszközökkel sem támogatná Oroszországot, akár a szankciókhoz, de a helyzet súlyossága esetén – stratégia atomtöltetek bevetésekor – az oroszok elleni katonai akciókhoz is csatlakozhatnának. Az atom bevetése olyannyira ellentétes mindenki más érdekeivel, olyan erős vörös vonal, hogy ebben az esetben még a mainál is durvább példa statuálása lenne a cél, ami minden bizonnyal atomháborúhoz és a civilizáció végéhez vezetne.

Fontos lehet megérteni, hogy csak a megfelelő válaszcsapástól való félelem tartja vissza az országokat az atomfegyver bevetésétől az elmúlt 70 évben. Paradox módon ez a viszontfenyegetés a világ stabilitásának záloga és leginkább most is ebben bízhatunk – meg persze a komplex katonai protokollokban, amik meggátolják, hogy egy épp megőrölő vezető egy személyben atomháborút indíthasson.

Másfelől harcászati szempontból sem lenne jó ötlet atomhoz, vagy radiológiai, netán biológiai fegyverhez nyúlni. Ezek egyike sem csodafegyver, nem arra való, hogy megfordítsák vele egy háború menetét, hanem arra, hogy megsemmisítsenek egy különösen nagy erőkoncentrációt – az ukrán erők elszórtan álltak fel a front mentén –, vagy megakasszanak vele egy ellenséges támadást. Ha az orosz front összeomlik és az ukránok megállíthatatlanul közelednek az orosz határhoz, vagy benyomulnak a Krímbe, akkor előfordulhat, hogy komolyan megfontolják orosz oldalon az atom bevetését, de erre egyelőre nem látszik képesnek az ukrán hadsereg.

Azért is bajos lenne ezeknek a tömegpusztító fegyvereknek a bevetése, mert közel van Oroszország és a „felszabadítani” kívánt orosz ajkú lakosság a bevetési területen él. Őket sem kímélné sem a nukleáris, sem a radiológiai, sem a biológiai csapás. Mindezeket egyébként is megelőzné egy eszkaláció a tömegpusztító fegyverek bevetését illetően is. Vagyis előbb vetnének be vegyi fegyvert az oroszok, mint atomot a protokolljaik szerint. Ilyenre már Mariupol ostrománál egyébként volt epizodikus példa (foszforbombák), de tömeges, kiterjedt alkalmazás nem történt. Amire tehát a tömegpusztító fegyverek bevetése esetén számítani lehet, az inkább a vegyi fegyverek bevetése az előrenyomuló ukrán erők ellen, ha azok esetleg képesek mélységben áttörni az orosz arcvonalat az oroszok szerint veszélyes irányban, és nem elég a hátországi tartalék a front mögött a megállításukra.

Ha kissé tágabban tekintünk az eseményekre, a gazdasági világháborúban leginkább érintett, illetve a gazdaságilag legerősebb felek céljai és érdekei is igen lényegesek a folytatásra nézve. Kína és India már elérte a célját, a nekik tartósan alárendelt Oroszország a háború befejeztével is kénytelen lesz nyomott áron adni számukra az olajat és ha kiépülnek a gázszállítási útvonalak az évtized végére, akkor a földgázt is.

Béke esetén ugyanakkor a világgazdasági válság enyhülése kedvezőbb gazdasági környezetet teremtene mind Kína, mind India számára, így részükről a mielőbbi fegyverszünet egyértelmű cél, ahogy ezt Putyin értésére is adták ’22 őszén. Szempontjukból egyedül az kérdéses, hogy Putyin rendszere túléli-e a háborút? Nekik az a jobb, ha igen, mert ezzel az elittel már jól kiépített kapcsolataik vannak, függő helyzetben tarthatják azt, míg egy zűrzavaros átmenet akár kedvezőtlenebb végeredményt is hozhat. Ha, mondjuk egy ultra-nacionalista, a mindenkitől való függetlenséget minden elé soroló szélsőséges csoport kerül hatalomra az Kína és India érdekét sértené, akárcsak az, ha egy nyugatos, az ország modernizálása iránt elkötelezett garnitúra váltja a Putyini rezsimet – utóbbira igen kis esélyt látok – netán, ha Oroszország szétesik és ilyen-olyan kisebb államalakulatok sorává bomlik, és a térség destabilizálódik, az még rejthet magában veszélyt Oroszország „fő szövetségesei” számára is.

A Nyugat részéről az eddigi világrend, a status quo fenntartása/visszaállítása az elsődleges érdek. Épp ezért fontos számunkra, hogy Oroszország nem nyerheti meg a konfliktust, hogy példát statuáljunk vele, azt üzenve mindenkinek, de főként Kínának és Iránnak, hogy hasonlóan járnak el velük szemben is, ha háborút indítanak. Közben azonban a Putyin-rezsim összeomlása, annak minden hibája mellett szintén nem feltétlen érdeke a nyugati vezetőknek sem. Főleg a közel-keleti példákból tanulva egy rossz diktátor (pl. Szaddam Husszein) is adott esetben jobb és kezelhetőbb, mint egy bizonytalan helyzet és egy polgárháború, ami a teljes térséget destabilizálja. Ezért Oroszország nem is veszíthet, legalábbis nem teljesen. A kérdés inkább az, hogy milyen mértékben bukjon el?

Világszinten nézve ugyanis Oroszország egy olyan gyengülő középhatalom, aminek túl sok atomfegyvere van. És egy zűrzavaros polgárháborúban kérdéses, hogy mi lenne ezeknek a sorsa. Valójában az atomháború kockázata nem most, egy új hidegháború idején, vagy egy helyi konfliktus során magas, ahol az atomhatalom vesztésre áll, hanem egy polgárháborúban. Ezt tehát mindenki szeretné elkerülni. Ha meg is jelennek olyan idealista vélemények, hogy jó volna, ha a nép megdöntené a Putyini rezsimet és demokratizálná Oroszországot, ennek nincsenek meg a társadalmi alapjai és előfeltételei, sokkal inkább egy még fasisztább, vagy egy kommunista típusú radikalizálódásnak.

Az 18-19. században sokszor nevezték Törökországot „Európa beteg emberének”, utalva ezzel arra, hogy az Oszmán Birodalom maradékai nagyobb terület felett gyakorolnak uralmat, mint amit gazdasági és katonai ereje megengedne. Most azt mondom, Oroszország a világ „beteg embere”, a fenti értelemben. Felemelkedni belátható időn belül biztosan nem fog, sőt, valószínűbb, hogy tovább veszít a hatalmából és csak az a kérdés, hogy ki, vagy mi veszi át a helyét. A legkisebb esélyt ugyanis arra látom, hogy „az orosz nép” levonva a háborús vereségből a konzekvenciákat felhagy az imperializmussal és a társadalom és a gazdaság militarizációjával, alapvetően reformálják meg a korrupt államapparátust és a gazdaságot fenntartható és versenyképes irányba modernizálják. Egy ilyen változás hiányában pedig szükségképpen tovább veszítenek majd világpolitikai pozícióikból.

Ha áttérünk a lehetséges következményekre a patthelyzet-fegyverszünet forgatókönyv, vagyis a legvalószínűbb kimenetel, a befagyott konfliktus esetében valami ilyesmire számíthatunk:

Oroszország meggyengül, elszigetelődik és az újraélesztett birodalom helyett egy Kínának és Indiának kiszolgáltatott, egyre inkább vazallusszerű állammá válik, egyre keményebb terrort alkalmazva saját polgáraival szemben, hogy a hatalmat fenntarthassa a rezsim – bár mostanra biztosra veszem, hogy maga Putyin bele fog bukni a konfliktusba, ez nem jelenti automatikusan a rezsimje végét is, simán lehet, hogy egyszerűen egy újabb Putyin-szerű figura váltja majd az elnöki székben, ahogy fentebb írtam. Mindezek mellett Oroszország elkerülhetetlenül elveszti maradék szövetségi rendszerét – Fehéroroszország kivételével –, de talán pontosabb, ha azt írom, a „baráti” Kína kiszorítja onnan.

Ukrajna az államiságát megőrzi, de teljes függetlenségét nem nyeri el, a nyugatnak erősen kiszolgáltatva, Oroszország által folyton fenyegetve, egy állandó háborús állapotra berendezkedő, sanyarú sorsú ország jövőjét élheti, aminek, főként élelmezési és energetikai szempontból tartós és súlyos kihatása lesz a világ számos más részére is. Egy ilyen fegyverszünet esetén biztosra veszem, hogy mind Ukrajna, mind Oroszország készülne a következő háborúra és csak idő kérdése lenne, hogy valamelyik fél a másikra támadjon – hasonlóan az I. világháborút lezáró békékhez, vagy a 2014-’15-ös ukrán-orosz háborút lezáró fegyverszüneti megállapodáshoz. Ebben az esetben Ukrajna belátható időn belül nem csatlakozhat sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz, ami csalódást és egy ponton akár a Nyugattól való elfordulást is hozhat az ukránokban. Ennél valószínűbb talán, hogy egy majdani békét épp azért köt meg a két fél, mert Oroszország belemegy az ukrán EU csatlakozásba, ha bizonyos területekről lemond Ukrajna és valamilyen demilitarizált státuszt kaphat az ország, amit az EU országai és az USA is szavatol, így biztosítva, hogy az oroszoknak a jövőben eszükbe se jusson újra támadni és ezzel kirobbantani egy katonai világháborút.

Tágabb keretben értelmezve az eseményeket a gazdasági világháború elnyújtja és elmélyíti a karantén szabályok keltette gazdasági világválságot. Ebben a gazdasági válságban ráadásul további tényezők is összeérnek. Egyfelől az egyre súlyosabbá váló ökológiai válságok is mélyítik, másrészt számomra az látszik, hogy a kapitalista világrend mindezektől függetlenül is ebben az évtizedben éri el növekedési korlátait energetikai, de főként bizonyos nyersanyagok (ritka földfémek) kimerülő készletei miatt. Ha pedig nincs olcsó energia és nincs olcsó nyersanyag, az megnöveli az élelmiszerek és a munkaerő árát is – amit ma is láthatunk –, ekkor pedig nincs többé profit sem, ami a további növekedés gazdasági motorja lehetne. (Már amennyiben lennének nyersanyagok és elegendő energia ennek kiszolgálásra.)

Az itthon sokat ostorozott szankciós politika véleményem szerint még hosszú időn át fennmarad és az EU és Oroszország viszonyát akkor is meghatározza majd, ha feloldják azokat. Arra gondolok pl., hogy, ha nem sújtja embargó az orosz olajat, nyugaton már akkor sem veszik majd olyan sokan, részben a technológiai átállás miatt, ami az olaj elhagyását célozza, részben azért, mert akkorra más országok készleteihez is hozzáfér az EU és nem lesz ráutalva az orosz szállításokra.

A szankciók, de főként a gazdasági világháború ráadásul a globalizáció végét is jelenthetik. Az utóbbi években mind több ország hoz haza mind több ipart, a nemzetközi ellátási láncok sérülékenységét látva. A nemzetbiztonsági érdekek már a háború előtt is elkezdték ebben felülírni a gazdasági szempontokat. Másként fogalmazva pár világcég rövidtávú profitjánál fontosabbá vált, hogy a nemzetállamok közép és hosszú távon minél kevésbé legyenek kitéve a gazdasági összeomlások kockázatainak. Ez még nem egy öko-lokális politika, de később akár annak is lehet az alapja.

Másfelől a háború katonai értelemben is ráirányította a nemzetbiztonsági szempontokra a figyelmet. Minden ország őrült fegyverkezésbe kezdett, amivel az amúgy is szűkülő erőforrásokat és energiát arra használják, hogy fegyvereket gyártsanak bármi más helyett. A fent említett gazdasági-ökológiai válságfolyamatokat tehát ez a megközelítés felgyorsítja.

A fegyverkezés természetesen egyrészt könnyen megérthető, másrészt igen elkeserítő. Annak a valószínűségét, hogy az emberiség összefogva, érdemben fel fog tudni lépni a saját maga okozta ökológiai krízisek sorával szemben igencsak lecsökkenti. De, ahogy arról már korábban is írtam, az ökológiai összeomlásokra való felkészülésnek az is egy módja, hogy fegyvereket halmozunk fel és az „apokalipszis” után elvesszük az erőforrásokat azoktól, akiknek még van, a haderejük viszont gyengébb.

Egyben egy olyan középtávú jövő képét is fellebbenti az orosz-ukrán háború, amelyben a megsokasodó erőforrás-háborúk és a nyomukban megjelenő népvándorlási hullámok kötik majd le mindannyiunk figyelmét és az államok erőforrásait, így elterelve a szót és a fókuszt a nagyobb képről, az ökológiai válságról és annak kezeléséről, ami miatt mindez történik. Vagy egyszerűbben szólva, ha folyton háborúzunk és migrációs válságokat kezelünk nem marad energiánk az ökológiai válsággal foglalkozni.

Már most is jól látszik – sokadszorra –, hogy az ENSZ nem tudja betölteni azt a nemzetek feletti ellenőrző szerepet, ami összefoghatná fajunkat globális krízisek esetén. Még egy ilyen, az ökológiai válsághoz képest aprócska válságot, mint az orosz-ukrán háború sem képes úgy kezelni a szervezet, hogy, mondjuk a harcok idejére kiteszik az agresszort az ENSZ BT-ből és nemzetközileg szankcionálják azt, hogy így kényszerítsenek ki egy sokkal gyorsabb fegyverszünetet, majd pedig békekötést. Hogy várhatnánk akkor, hogy az ENSZ fogja össze a nemzetállamokat – és a nagyvállalatokat – az ökológiai válsággal szembeni küzdelemben? Épp ezért a szervezet reformja egyre égetőbb.

A bejegyzés végén külön is szeretnék kitérni a konfliktus magyar vonatkozásaira. A háború legközvetlenebb hatásai a kárpátaljai magyarok romló helyzetén, a menekülthullámon és a gazdasági válság súlyosbításán keresztül is sújtják hazánkat. A háború kikényszeríti továbbá, hogy elkerülhetetlenül csökkentenünk kell a függőségünket az orosz energiától. Itthon is felerősíti továbbá a nemzetbiztonsági szempontokat, újabb lökést adva a fegyverkezésnek és a haderőreformnak. Bár ma még nincsen szó a kötelező sorkatonaság visszaállításáról, ha nem sikerül rövid időn belül vonzóvá tenni a hivatásos katonai pályát, egy ponton ezt a döntést is meghozhatja a kormány, annál is inkább, mert a központi ideológiától ez a fajta „hazafiasság” finoman szólva sem áll távol. Egyedül a lépés széles körű népszerűtlensége jelent ma visszatartó erőt.

A belpolitikára áttérve a hazai sajtóban szinte egy az egyben az orosz propagandába ütközünk, ami példátlan a nyugati országok körében és egyre komolyabb feszültséget teremt hazánkkal szemben a szövetségi rendszereinken belül is. Minderre azért lehet szükség, mert az Orbán kormány külpolitikája teljes mértékben megbukott, mikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, viszont ennél nagyobb baj a rezsim számára, hogy a bő évtizede a „hanyatló Nyugattal” szemben felépített ideológiája és az abból fakadó belpolitikája, ezzel pedig a hatalma is megrendült.

Sokan talán meglepődve olvashatták az előző mondatot a negyedik, minden korábbinál erősebb kétharmados választási győzelem után, pedig valójában ez a helyzet. Magyarország az első Fidesz kétharmad, vagyis 2010 óta fokozatosan egy olyan külpolitikát épített fel, amelyben igyekezett nagyobb távolságot tartani az EU-val és valamelyest az USA-val szemben is, közben azonban itt-ott engedményeket is tett a Nyugat felé – lásd pl. német autógyáraknak adott óriási állami kedvezmények és támogatások, vagy a magyar munkavállalókat hátrányosan érintő törvénymódosítások –, így próbálva növelni a mozgásteret, vagyis a „nemzeti szuverenitást”. Ehhez pedig olyan, erős országokra volt szüksége, melyek ellenpontot képezhetnek a „Nyugattal” szemben, mint Oroszország és Kína – ezeknek a hatalmaknak azonban hazánk csak addig érdekes, amíg az EU és a NATO tagja. Másfelől olyanokra is szüksége volt, akik az Unión belül velünk közösen képezhetnek egy pólust, ellenpontozva a német-francia túlsúlyt, ez lett a Visegrádi négyek felelevenítése

A háború kitörésekor az európai diplomáciában is végbement egy paradigmaváltás, innentől háborús logika mentén értelmezik az események alakulását, ahol „valaki vagy velünk van, vagy ellenünk”. Ez Orbánnak jól ismerős, hisz a belpolitikáját is erre a logikára építette fel. És azzal, hogy az EU-n belül rajtunk kívül mindenki Ukrajna mellé állt – ha nem is mindenki egyforma lelkesedéssel (lsd pl. Románia és Horvátország) –, és a NATO-n belül is meglehetősen erős az Ukrajna melletti kiállás, Magyarország egyszerre veszítette el Oroszországot és a Visegrádi négyeket – főleg a lengyel-magyar viszony megromlása látványos –, miközben Kína sosem látott bennünk olyan stratégiai partnert, aminek Orbán szerette volna beállítani hazánkat.

Most üt vissza az is, hogy a Fidesz kikormányozta magát az Európai Néppártból és nem tudott új pólust létrehozni a gazdasági szövetségen belül. Még Giorgia Meloni, új olasz miniszterelnök hatalomra jutása sem hozott ebben az elszigetelődésben változást, aki pedig személyesen jó viszonyt ápol Orbánnal. A miniszterelnök ideológiai testvérei, mint Erdogan, Putyin, Trump, vagy a brazil Bolsonaro mind megbuktak, vagy válságba kormányozták a hazájukat és épp most buknak meg. A nemzetközi porondon igencsak fogyott Orbán körül a levegő.

A történet számára talán fájóbb oldala, hogy belpolitikáját hosszú ideje a Nyugattal való szembenállás, a Brüsszellel szembeni szabadságharc mentén tematizálta. Most pedig abba a kellemetlen helyzetbe kormányozta magát, hogy vagy „behódol Brüsszelnek és Washingtonnak” és az EU és a NATO teljes jogú tagja maradhat, vagy egy ponton korlátozzák a hozzáférésünket a közös javakhoz – az EU-ban már eljött az első ilyen pont a magyar támogatások felfüggesztésekor. Ha azonban a Fidesz leteszi a fegyvert és így hozzájut a forrásokhoz, azzal a választóik jó eséllyel nem lesznek elégedettek és idehaza is pozíciót veszíthet a kormány.

Másfelől Orbán hatalmát a folyamatos gazdasági gyarapodás alapozta meg idehaza. Ez a gyarapodás most véget ért és még olyan, „szent teheneket” is meg kellett vagdosni, mint a rezsicsökkentés, hogy a gazdaságot működtetni lehessen – úgy-ahogy. A Fidesz ’22-es választási ígéreteiről sorra derül ki, hogy nem tarthatóak, személy szerint külön kíváncsi vagyok rá, hogy a családtámogatási rendszert mikor kezdik majd szűkíteni. A kérdés tehát úgy is feltehető, hogy vagy „feladják a harcot Brüsszellel szemben” és azért veszítenek szavazókat, vagy kitartanak, egyre kevesebb forrás érkezik ide, egyre súlyosabb lesz a gazdasági visszaesés és ezért veszítenek – még több – szavazót.

Ugyanakkor ebben a pillanatban még belföldön nem fenyegeti közvetlen veszély a kormány hatalmát. Amíg a DK és a Mi Hazánk a két legerősebb ellenzéki párt és stabil a gazdaság – ha recesszióba is fordul –, addig Orbán e tekintetben nyugodtan alhat. Ugyanis ez a két párt nemcsak a legtöbb szavazóval bír ellenzéki oldalon, de ugyanott a legnagyobb elutasítottsággal is bír. Más szóval a lakosság jó része jobban utálja Gyurcsányt és Dobrevet, illetve a szélsőséges jobboldali-konteóhívőket, mint Orbánt. Ugyanakkor, egy súlyosbodó gazdasági válság még hozhat ebben fordulatot. A magam részéről a legnagyobb növekedési potenciált ellenzéki oldalon a Mi Hazánkban látom. Ugyanis a Fidesz radikalizálódása miatt 10-15 éve még szalonképtelen állítások tömege vált a politikai fősodor részévé, így fokozatosan legitimálva a radikális jobboldalt, és a Fidesz szavazókhoz legközelebb a Fidesz után a Mi Hazánk áll. Ha csalódnak a Fideszben, nagy valószínűséggel nem az ellenzéki összefogás – ha akkor épp lesz még olyan – irányába pártolnak majd el, hanem vagy egészen elfordulnak a politikától, vagy a Mi Hazánk táborához csatlakoznak. Másként mondva a Fidesz tábor jó részét a Fideszen kívül még a Mi Hazánk tudja megszólítani.

Vagyis közép és hosszú távon arra számítok, hogy itthon politikai válságot eredményez majd a karantén szabályok, majd az orosz-ukrán háború nyomán fellépő és vélhetően tartósan velünk maradó gazdasági visszaesés, amit az ökológiai-válság, az új hidegháború és az elhúzódó gazdasági világháború biztosan tovább súlyosbítanak, nem beszélve az esetleges további válságokról. Ha sok dologban nem is, abban biztosan egyetértek a miniszterelnökkel, hogy a válságok évtizedére érdemes készülnünk.