Azonnal megválaszolva a címben feltett kérdést, akkor lehet béke, ha az oroszok képesek katonailag megtörni és megszállni Ukrajnát, vagy, ha Oroszországban rezsimváltás történik. Amíg hatalmon van Putyin és Kijevben nem orosz bábkormány, hanem Zelenszkij kabinetje székel – vagy bármilyen más nyugatbarát ukrán kormány –, addig legjobb esetben is fegyverszünetre van csupán esély. Ennek az az oka, hogy mind az orosz rezsim, mind az ukrán társadalom számára „győzelem, vagy halál” típusú konfliktussá vált ez a háború/különleges katonai művelet. Ilyen mentalitás mellett pedig a kompromisszumos béke elképzelhetetlen.
Ugyanakkor katonai erővel egyik fél sem képes legyőzni a másikat, így nem tudják kikényszeríteni a másiknál a rezsimváltást sem. Az oroszok összes tartaléka csupán arra elég, hogy megszállják a Donbasz maradékát, Ukrajna hadereje pedig ahhoz elégséges, hogy megakadályozzák, hogy az oroszok ennél tovább jussanak. Így a háború jelenlegi, intenzív szakasza legvalószínűbben az erőforrásaik kimerüléséig tarthat, ami 2025-2027 között várható valamikor. Azonban, amikor ez bekövetkezik, reálisan még akkor is csak a konfliktus alacsonyabb intenzitásúra váltásáról, vagy legjobb esetben is csak egy fegyverszünetről beszélhetünk, nem békéről.
Korábban több bejegyzésben foglalkoztam a szomszédban zajló katonai konfliktussal és tágabban az orosz-ukrán háborút is meghatározó gazdasági világháborúval. Azért térek most vissza ismét a témához, mert azt gondolom, hogy ennek a konfliktusnak a menete alapvetően határozza meg a térségünk sorsának alakulását mind biztonsági, mind gazdasági, mind politikai aspektusból. A szempontunkból sokkal fontosabb, mint az örmény-azeri villámháború, az izraeli-palesztin konfliktus, a szíriai események, vagy akár Tajvan esetleges kínai lerohanása, ezért továbbra is érdemes gondolkodni róla. Ebben a bejegyzésben azt szeretném mélyebben körüljárni, milyen feltételek szükségesek a békéhez és mik azok, amik legalább egy fegyverszünethez elegendőek.
Oroszország eredetileg a birodalmi nagyság visszaállítása miatt indította az inváziót, ami mára kijelenthető, hogy ebből a szempontból teljes kudarc. Nem sokszor voltak ilyen gyengék és kiszolgáltatottak a modern történelemben, mint most. Természetesen továbbra is egy atomnagyhatalomról beszélünk, ami állandó tagja az ENSZ BT-nek, ezek nem változtak. De elveszítették a közép-ázsiai gazdasági és politikai befolyásukat – Kína őrületes mértékben veszi át az orosz befolyás szerepét –, sőt, a térségben még arra is képtelenek voltak, hogy katonailag megvédjék Örményországot Azerbajdzsánnal szemben, ami az orosz gyengülés első jól látható jele volt.
Azután jelentősen meggyengült az orosz jelenlét a Közel-Keleten is, hisz Asszad rezsimjét sem tudták hatalomban tartani Szíriában a felkelőkkel szemben, ami középtávon az oroszok egyre aktívabb afrikai jelenlétét is veszélyezteti, az így felmerülő logisztikai nehézségek miatt. (Szíriában 2 fontos orosz támaszpont működött, melyek sorsa még függőben van, de esélyes, hogy Oroszország elveszíti, vagy csak korlátozásokkal és igen magas árért cserébe használhatja azokat tovább, ezek egyike pedig az afrikai műveletek logisztikai csomópontja.)
Ráadásul mindezekkel párhuzamosan, gyors ütemben nő Kína befolyása az orosz gazdaságon belül is, Putyin birodalma egyre kiszolgáltatottabb az erős szomszéddal szemben. És a konfliktus minél tovább húzódik, ezek a folyamatok annál kifejezettebbek lesznek. Akár az orosz katonai erővel fenntartott grúz, vagy moldovai bábállamok is összeomolhatnak, de egyebek mellett Csecsenföldön is fellángolhat az autonómiaigény.
Miért harcolnak akkor mégis? – tehetnénk fel a logikus kérdést, hogy miért nem hátráltak ki az oroszok a műveletből már rég, a magas árat látva. A válasz: a Putyin rezsim megmentéséért. Putyin előre menekül, azért eszkalál egyre jobban, hátha legalább egy döntetlent kihoz és ő, illetve az elitje megmenekülhet és megtarthatja vezető pozícióját, vagy legalább szépen vonulhat vissza. Prigozsin 2023-as lázadásának a megállítása és az egyre diktatórikusabbá váló belpolitikai intézkedések megmutatták, hogy elég stabil még a rendszer, hogy talpon maradjon, de közel sem olyan stabil már, mint szeretnék.
A másik oldalon Ukrajna minimum célja az államiság megőrzése volt. Úgy tűnik, ezt mára elérték és most a maximális cél, a megszállt területek teljes visszaszerzése a honvédő háború előttük lebegő végcélja. Ez utóbbitól azonban egyre távolabb kerülnek, ahogy az orosz sereggel párhuzamosan az ukrán is egyre jobban lerongyolódik. Ha nem járnak sikerrel, abba Zelenszkij biztosan belebukik, így itt is van egy rezsim-féltés abban, hogy jelenleg miért nem hajlanak a fegyverszüneti tárgyalásokra, de ennél lényegesebb, hogy ha belemennek egy oroszoknak kedvező szünetbe, az azzal fenyeget, hogy néhány év erőgyűjtés után Oroszország újra rájuk támadna. Egy felkészültebb inváziós sereg pedig akár sikerrel felszámolhatná a független ukrán államiságot is.
Miközben az ukrán társadalom nagyobb része már békét szeretne a közvéleménykutatások szerint, közben az is igaz, hogy az elsöprő többségük olyan áron nem tenné le a fegyvert, ami az ország megmaradását veszélyezteti. (Itt jegyezném meg halkan, hogy egy fegyverszünet esetén az ukránok is igyekeznének erőt gyűjteni a visszavágáshoz, és a konfliktus igen valószínűen akkor újulna ki, amikor az egyik fél úgy érzi, pillanatnyilag erősebb a másiknál annyira, hogy elérje, amit akar.)
Mivel Oroszország céljai nem változtak, Ukrajnának nincs lehetősége a békére a független államiságuk feladása nélkül. Azt az eshetőséget pedig érthető módon kizárhatjuk, hogy az ukrán társadalom hirtelen oroszbarát fordulatot hajtana végre és tárt karokkal csatlakozna ahhoz az Oroszországhoz, aminek a katonái mérhetetlen szenvedést okoztak és megnyomorították az elmúlt években. És mert a béke vonatkozásában nincs érdemi mozgásterük, az ukrán szempontokra majd csak a fegyverszünet kapcsán érdemes visszatérni.
A tartós békéhez a meglátásom szerint ma csupán 2 út vezethet. Mivel katonailag egyik fél sem képes önerőből a másik fölé kerekedni, ezért az egyik, elég valószínűtlen forgatókönyv, hogy egy külső hatalom beszáll a konfliktusba valamelyik oldalon és megbuktatja a másik elitet. Ha bárki ukrán oldalon vetemedne ilyesmire, az azt jelentené, hogy a hagyományos fegyverek terén már meggyengült, de atomhatalomként még mindig jelentős Oroszországgal kerülne szembe az új hadviselő fél, és egy ilyen eszkaláció szinte kikerülhetetlenül világháborúhoz és atomháborúhoz vezetne.
Ha valaki orosz oldalon szállna be a konfliktusba, az egyben azt is maga után vonná, hogy a Nyugattal is szembe kerül, ami szintén a világháború és az atomháború forgatókönyvét valószínűsíti. A nyugati vezetők természetesen pusztán Ukrajnáért nem kockáztatnának egy világégést, de azt kell megérteni, hogy egy ilyen esetben maga a nyugati világrend kerülne veszélybe. Ha a Nyugat nem lép be nyíltan, akkor gyengének tűnik a végén, diplomáciai pozíciói meginognak, amitől akár maga a NATO is széthullhat, és ennek elkerülése már minden árat megér. (Ez akkor is igaz, ha Trump nemrég fenyegetőzött olyanokkal, hogy az USA-t kilépteti a NATO-ból. Az Egyesült Államoknak ugyanis minden érdeke ahhoz fűződik, hogy a NATO fennmaradjon, Trump csupán arra játszik, hogy a zsarolása révén elérje, hogy a többi tagország többet költsön a katonaságra és így lehetőleg minél több amerikai fegyvert adjon el nekik.)
A második út a békéhez Putyin politikai hulláján át vezet. Mivel ez a konfliktus egyértelműen Putyin háborúja, teljesen ráégett, ő nem szállhat ki. Ha azonban bármilyen okból kikerülne a hatalomból, még ha az ő rezsimjén belülről jön is az utódja, a következő elnök az elején arcvesztés nélkül eltávolíthatja magától a háborút és kiszállhat a különleges katonai műveletből, minden hibát és szenvedést Putyinra kenve. Vagyis orosz oldalon a vezető/rezsimváltás lehetőségeit érdemes számba venni, ha békét szeretnénk és megfordítva, kijelenthetjük, hogy ameddig Putyin van hatalmon, addig nem lesz béke Ukrajnában.
Egy ilyen váltás alapvetően négy módon történhet. 1.) Ha Putyin meghal, akár természetes halállal, akár gyilkosság áldozataként, 2.) ha „önként” visszavonul, mert a rezsimen belülről megpuccsolják, 3.) ha az uralkodó elittel szemben kritikus elitek puccsal leváltják az egész rezsimet egy kvázi palotaforradalom formájában, vagy 4.) ha forradalom tör ki Oroszországban és az orosz nép élére állva buktatja meg a kritikus elit a Putyin rendszert.
Vlagyimir halálával, bár 72 éves, csupán egy bizonytalan valószínűségként számolhatunk. A rezsimen belüli, vagy kívüli puccs lehetőségével maga Putyin is tisztában van egykori titkosszolgálati vezetőként, és mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy mindenféle kísérletet már csírájában elfojtson. Biztos vagyok benne, hogy az ablakokból kizuhanó orosz vezetők egyike-másika is épp azért lelte halálát, mert rávetült a szervezkedés gyanúja. Vagyis, bár a háború költségei nagyon fájnak az oligarcháknak, az FSZB árnyékában igen kockázatos mindenfajta összeesküvés.
Amit egyértelműen kijelenthetünk, hogy nem látunk rá kívülről, hogy az orosz elit tagjai készülnek-e puccsra, és ha igen kik és mennyien. Ha rálátnánk, az nagy probléma is lenne rájuk nézve, hisz arról Putyin is tudna és biztos, hogy jóval azelőtt, mint hogy a nyugati közvélemény erről értesül. Éppen ezért ezzel az eshetőséggel érdemben nem tudunk számolni, ez egyelőre csak egy elvi lehetőség. De azt azért megemlíthetjük ennél a pontnál, hogy a politikai gyilkosságok mellett Prigozsin példája is biztosan intő jel volt mindenkinek, aki ilyesmit forgat a fejében…
Végül ott van a forradalom és potenciálisan a polgárháború útja. Ennek a valós lehetősége szintén csekély, elsősorban azért, mert semelyik, a háborúra érdemi befolyással bíró idegen hatalom számára nem vonzó, hogy egy atomhatalom polgárháborúba süllyedjen, mint arra még visszatérek, de azért nem is teljesen reménytelen a dolog. Oroszországban a különleges katonai művelet már az elején sem volt népszerű, amit abból is látni, hogy soha nem voltak nagy számban önkéntesek, mint ukrán oldalon, sőt, sokáig kritikusan alacsony volt a morál a harcoló alakulatoknál, újabban pedig láthatóan nő a dezertálások aránya az erőltetett, nagy vesztességekkel járó orosz támadó műveletekre válaszul – az igazsághoz hozzátartozik, hogy ukrán oldalon is igen jelentősen nőtt a dezertálások száma az elmúlt évben.
Mára pedig a 2022-es részleges mozgósítás, a magas vesztességek és az újbóli sorozás veszélye miatt még tovább romlott a hadművelet megítélése. Jelenleg a lakosság az egyre szigorodó diktatúra lehetőségeihez igazodva szürke közönyt mutat a konfliktus iránt. Ez azonban csak addig lesz így, amíg az nem lép be még jobban a mindennapjaikba, mondjuk egy újabb sorozás formájában. Nem véletlen, hogy Putyin inkább egyre magasabb fegyverpénzt és zsoldot kínálva igyekszik új katonákhoz jutni, vagyis inkább a háború gazdasági árának emelkedését fizeti meg. Nem kockáztatja – egyelőre – a politikai költségeket egy újbóli mozgósítással.
A lakossággal szemben ugyan ott van a konfliktus kezdetén 400.000 fős Nemzeti Gárda, a Roszgvardija, ami eddig csak kisebb vesztességeket szenvedett, de ez nem lenne képes megfékezni már azt sem, ha a 143 milliós országban, akár csak a lakosok 2-3 százaléka szervezetten felkelne a hatalom ellen.
Ha a katonai művelet még legalább fél évig-egy évig elnyúlik, és a minimális előrenyomulás érdekében havonta tízezreket áldoz fel az orosz hadvezetés, szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, amikor hiába emelik a zsoldot nem lesz elég zsoldos és mozgósítani kell. Ez lehet a legközelebbi olyan pillanat, amikor az elit és a lakosság elégedetlensége összeérhet és esély mutatkozhat a rezsimváltásra. Látja ezt Putyin is, ezért tolja időben a mozgósítást, amíg csak lehet és ezért szigorítja folyamatosan a diktatúrát – illetve ezért állhat elő az a helyzet, akár már idén, hogy Putyin váratlanul nyitottságot mutathat a fegyverszünetre, ha az olyan feltételek mentén köttetik, amit otthon győzelemként adhat el.
Ezen a ponton térjünk is át a fegyverszünet kérdéskörére. Az eddigi állításom tehát, hogy ez a háború mindaddig folytatódni fog, amíg valami alapvetően fel nem borítja a jelenlegi erőviszonyokat. Mint láttuk, minden olyan forgatókönyv, ami akkora felfordulást hozna, hogy elvezethet a békéhez, igen valószínűtlen, de a fegyverszünethez sokkal kisebb kibillenés is elég.
Ahogy lassan felőrlik egymást az anyagháborúban, mindkét oldal egyre nagyobb arányban külső hatalmak segítségétől függ. Ha nincs a Nyugati Szövetség az ukránok mögött, már rég elvesztették volna a háborút. De, ha nincs Észak-Korea, Irán és főleg Kína Oroszország mögött – illetve gazdasági partnerként India is – akkor már az oroszok is veszíthettek volna. Ezt a kitettséget felismerve mindenki igyekszik a másik támogatóit elbizonytalanítani, illetve exportbevételeit lefaragni. Utóbbi kapcsán gondoljunk tavaly az ukrán gabonakivitel csak eleinte sikeres orosz akadályozási kísérleteire, vagy azóta az orosz olajfinomítókra, illetve az Oroszország-Kína vasútvonal egyik lényeges alagútjára mért sikeres ukrán csapásokra.
A harcok a frontvonalak mellett a propaganda, a titkosszolgálati, a gazdasági és a diplomáciai hadviselés szintjén is folytatódnak. Sőt, ezeknek jelenleg nagyobb a hatása a háború befejezése szempontjából, mint a konkrét harctéri eseményeknek.
Elképesztő mértékű orosz propaganda árasztotta el Európát és az USA-t – az ukrán propaganda mellett –, miközben szankciókkal és diplomáciai háttéralkukkal igyekszik a Nyugat megfojtani az oroszokat és megnehezíteni harmadik országok számára a támogatásukat. Ezek eredményeként Nyugaton tovább mélyül a 2008-ban indultpolitikai válság és egy érezhető (oroszpárti) szélsőjobbra tolódásnak lehetünk tanúi, ami annyira jelentős fejlemény, hogy külön bejegyzésben fogok rá visszatérni. A másik oldalon Oroszországnak fokozatosan egyre inkább megdrágul a katonai művelet folytatása a szankciók közvetlen és közvetett hatásai miatt, illetve egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek az oroszok Kínával szemben, mint utaltam rá.
A közeljövőt illetően négy tényező lehet döntő a fegyverszünet szempontjából. Az első a Trump elnökség. Donald megválasztása erősen valószínűsíti az amerikai szerepvállalás megváltozását a konfliktusban. Számára Kína a fő rivális, az orosz-ukrán háborút pedig olyan mellékhadszíntérnek látja az eddigi nyilatkozatai alapján, ami csak feleslegesen elvonja az erőforrásokat a fő (gazdasági) „hadszíntérről”. Ezért igen esélyes, hogy megkísérli majd fegyverszüneti tárgyalásokra kényszeríteni a két felet, akár Ukrajna részleges beáldozása árán is, hogy teljes erejével a gazdasági világháborúra koncentrálhasson. (Mellékesen, mivel az orosz-kínai kapcsolat kényszerházasság és előnyösebb Kínának, mint az oroszoknak, elképzelhető, hogy Trump fejében az is megfordul, hogy egy fegyverszünet esetén Oroszországot akár el is lehetne távolítani Kínától, és ismét a Nyugat felé fordítani. Hisz bizonyára Putyin sem bánná, ha csökkenne a Kína-függése…)
A tárgyalások kikényszerítését két módon is elérheti. Ha megvonja, vagy lecsökkenti Ukrajna katonai segélyezését, és emellett az álláspont mellett fél-egy évig makacsan kitart, azzal elbillentheti az erőviszonyokat olyan mértékben, hogy végül Zelenszkij nem tehet mást, mint hogy akár területi engedmények árán is belemenjen egy oroszoknak kedvező fegyverszünetbe. Ebben az esetben Ukrajna merül ki katonailag, még az idén. Európa hadiipara ugyanis még mindig nincs abban a helyzetben, hogy kiváltsa az amerikai katonai segélyeket, hiába adnánk még több pénzt, ha azért nem adnak el fegyvert az ukránoknak az amerikaiak, nincs már honnan elegendő eszközt és muníciót szerezni.
Másrészt Trump megfenyegetheti Putyint, hogy, ha nem mennek bele az oroszok a tárgyalásokba, akkor radikálisan megnöveli Ukrajna támogatását és így az ukránok javára billenti el a status quo-t 2025-ben. És talán nem is kéne túl keményen győzködnie erről Valgyimirt, mint utaltam rá. Ha az oroszoknak győzelemként eladható fegyverszünet születik, Putyinnak az lehet talán az egyetlen olyan kiút a különleges katonai műveletből, ami nem a bukásával jár.
Meglátásom szerint az oroszok épp Trump győzelmében bízva fokozták tavaly ősztől brutális mértékben a támadó műveleteiket a Donbaszban, és nem kímélve se embert se haditechnikát, a már középtávon is fenntarthatatlan vesztességek ellenére is igyekeznek felpörgetni a megszállás ütemét és főleg annak mértékét. Putyin talán arra számít, hogy azokat a területeket tarthatja meg végül, amiket megszállt a hadserege, így a minél jobb tárgyalási pozíció eléréséért áldoz föl most bármit és bárkit.
Zelenszkij lehet, hogy szintén erre készülve utasította az ukrán erőket, hogy törjenek be az orosz Kurszk megyébe és nem lepődnék meg, ha valójában azért lenne hajlandó elit egységeket és a legjobb felszereléseket is elégetni orosz földön, hogy területcserét kérhessen a tárgyalóasztal mellett, vagyis maga is javítsa az alkupozícióját.
Ez a fajta előre menekülés ugyanakkor vissza is üthet bármelyik oldalon, ha végül nem jön össze idén a fegyverszünet. Ha az ukránok továbbra is komoly katonai és pénzügyi segítséget kapnak a Nyugattól, akkor az az oroszok kárára borítja fel az egyensúlyt. Putyin eddig azt kommunikálta, hogy az idő nekik dolgozik és 2026-ig még gond nélkül bírják ezt a tempót – amit az ukránbarát elemzők is megerősítenek olyan orosz bázisok műholdképeinek követése alapján, ahol a fegyvertartalékokat tárolják –, miközben Ukrajna mögött a nyugati támogatás szép lassan apad az amerikai és európai politikai fordulatok hatására – vagyis a Putyin rezsim által pénzelt és a propagandájuk által is támogatott oroszbarát szélsőjobb erősödése miatt, ami ellen egyelőre teljesen védtelenek vagyunk. Ha azonban meghiúsulnak a fegyverszüneti tárgyalások és Trump hajlandó erőt, vagyis kellő katonai felszerelést biztosítani Ukrajnának a jövőben, akkor azt figyelhetjük majd, hogy az idő egyértelműen az ukránok oldalára áll, miközben a teljes orosz szárazföldi haderő lassacskán megsemmisül.
Ebben az esetben nagy kérdés, hogy mi lenne Kína válasza, hajlandóak-e jobban bevonódni orosz oldalon ellensúlyozva az USA támogatását, vagy épp ellenkezőleg, csendben kihátrálva magára hagynák az oroszokat.
Ezzel szemben, ha nem lesz idén fegyverszünet, és az USA részben vagy egészben kivonul Ukrajna mögül, akkor az oroszok gyorsabban, nagyobb területeket megszállva és magasabb ukrán vesztességek árán érhetnek el egy, a mainál akár számukra jóval kedvezőbb pozíciót, miközben az ukránoknak már nem maradnak elegendő tartalékaik, ennek ellensúlyozására, részben pont a kurszki betörés miatt, ahol értékes egységeket és felszereléseket áldoznak fel.
Mindenesetre fontosnak tartom itt elmondani, hogy függetlenül az amerikai elnökválasztás eredményétől, már előre biztosra vehető volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus jelen szakasza a most következő elnök ciklusában zárul majd le. A háború szempontjából a választás tétje csak annyi volt, hogy mikor és milyen körülmények között jöhet majd el a fegyvernyugvás. Harris győzelme esetén egy kiszámítható felőrlő háborút láttunk volna, ami legkésőbb 2027-ben döntetlennel lezárul, Trump pedig egy sokkal bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb utat jelent, amikor minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges. És itt nem csak arról van szó, hogy január 20-ig, Trump beiktatásáig bizonytalanságban vagyunk azzal kapcsolatban, hogy milyen politikát képvisel majd. Úgy vélem, az egész elnökségét jellemezni fogja a szeszélyesség, a kiszámíthatatlanság, ennek a konfliktusnak a kapcsán is több pálfordulásra számítok még tőle.
A második tényező, ami elhozhatja a fegyverszünetet, ha addig nem ér véget a konfliktus jelen szakasza, a már említett 2026-os dátum, mivel az oroszok saját bevallásuk szerint addig tudják a jelenlegi ütemben folytatni a hadműveleteket. Másként mondva akkor fogynak majd ki a régi szovjet készletekből, illetve a gazdaságnak is akkortájt válhat olyan nagy teherré a mostani tempó, hogy lassítaniuk kell. Ez azonban nem azt jelenti, hogy amennyiben Ukrajna kitart 2026-ig, akkor legyőzi Oroszországot. Ehelyett 2026-tól kezdve kisebb intenzitás mellett folyhat tovább a gyilkolás.
Ha nincs már régi orosz technika, akkor az oroszok csak az újonnan gyártott eszközökre támaszkodhatnak és azért, például 20-25 új tankot ma is el tudnak készíteni havonta, amit, ha bevezetik a hadiállapotot, még némileg növelni is tudnak. (Csak a teljesség érdekében a 20-25 új mellé még 65-70 régi tankot újítanak föl jelenleg, a havi vesztesség tankokból pedig valahol 80-120 körül alakul átlagban. A vesztességeiket, legalábbis a tavaly őszi felpörgetett offenzíváig többé-kevésbé képesek voltak pótolni.)
Ezen felül megtehetik azt is, hogy a nem ellenséges külföldi országokból vásárolják vissza a régi szovjet fegyvereket és azokat újítják föl. Ez utóbbival kisebb mértékben már ma is próbálkoznak, főként a helikopterek esetében, de minden ilyen megoldás érdemben drágítja a háborút. Ott van persze az a lehetőség is, hogy külföldi haditechnikát vesznek, amire Irán és Észak-Korea kapcsán is van már bőven példa, illetve nem halálos eszközök terén Kína is a partnerük, de ez még költségesebb, mint a régi szovjet eszközök visszavásárlása.
Az orosz gazdaság hivatalos adatok szerint ma a GDP 8%-át fordítja a különleges katonai műveletre, nem hivatalosan viszont a hazai össztermék 35-40% közvetve, vagy közvetlenül a háborúba ömlik. A szankciók nem törték meg Oroszországot, de annyi eredményük volt, hogy kevesebb és rosszabb minőségű haditechnika készül az orosz gyárakban, miközben egyre drágábbá válik a konfliktus finanszírozása is. Csempészet útján persze kijátsszák az összes szankciót, de lassabban, drágábban és kisebb volumenben megy így az árucsere. Újabb szankciókkal, illetve az eddigiek szigorúbb betartatásával elvben beszűkíthetőek annyira az oroszok gazdasági lehetőségei 2025-2027 közt valamikor, hogy már képtelenek lesznek finanszírozni egy ilyen léptékű konfliktust.
Ide kapcsolódik a harmadik lényeges szempont a fegyverszünet szempontjából, Kína bevonódásának a mértéke. Ha ’26-ig Kína úgy dönt, hogy jobban beáll Oroszország mögé az sorsdöntő lehet. Akár pénzzel és diplomáciai kapcsolatrendszerrel segítik az oroszokat, hogy szerezzenek még haditechnikát a világ azon részéről, amely nem ellenséges Oroszországgal. Akár úgy, hogy ők maguk adnak át fegyvereket és biztosítják a szükséges átképzést, akár úgy, hogy konkrétan kínai „önkénteseket” küldenek harcolni az ukránok ellen – vagy Észak Koreai „önkénteseket” küldenek maguk helyett még nagyobb számban. Amennyiben ezek bármelyike megtörténik, akkor nagy kérdés, hogy erre mi lenne a Nyugat válasza, ettől függene ugyanis a konfliktus alakulása és az is, hogy mikor és milyen fegyverszünet jöhetne el. Ha nem nyíltan lép be valaki az orosz oldalon, az nem vonná magával automatikusan a Nyugat belépését, amiről korábban írtam, de biztosan felmerülne, hogy a Nyugat is „önkéntesekkel” segítse Ukrajnát. Ezt azonban demokráciákban nehezebb átverni a lakosságon, mint egy diktatúrában.
A másik oldalról, ha Kína csökkenti a támogatása mértékét Moszkva felé, azzal is döntő fordulatot hozhat 1-1,5 éven belül. Hszi-Csin Ping rezsimje számára valójában igen ellentmondásos ez a különleges katonai művelet. Egyrészt érdekük a Nyugat gyengítése, sőt, Putyin sikere olyan precedenst teremthetne, ami alapján megindulhatnának ők is Tajvan ellen. Másrészt a gazdasági válság és bizonytalanság, illetve a világ biztonsági helyzetének a romlása inkább Kína érdekei ellen való. Persze, jól jön az olcsó olaj és gáz az oroszoktól, de, ha lassul a világgazdaság, kevesebbet érdemes termelni, így ezekből is kevesebb kell – idén már kevesebbet is vásároltak a kínaiak Putyin legnagyobb bánatára.
Végül Oroszország meggyengülése és a Kínától függő helyzetbe kerülése egyértelműen Hszi számára kedves fejlemény, így a konfliktus elnyúlása a gazdasági és biztonsági költségek ellenére hasznot is hozott a kínaiaknak. Mindezek miatt egyáltalán nem egyértelmű a kínai álláspont és az sem, mikor látják úgy, hogy jobban Putyin hóna alá kell nyúlni, vagy épp ellenkezőleg, már nem éri meg tovább támogatni Vlagyimirt. Az biztos, hogy egy orosz rezsimváltás most nem áll érdekükben, ahogy Európának és az USA-nak sem, mert félő, hogy egy polgárháborúba süllyedő atomhatalom tömegpusztító fegyverei rossz kezekbe kerülnének, vagy olyan szélsőségesek jönnének ki győztesen a belső villongásból, akik még inkább veszélyeztetnék a világ biztonságát. Visszautalva a béke forgatókönyvekre ezért tartom valójában valószínűtlennek a forradalmi utat.
A negyedik fejlemény, ami a fegyverszünet irányába billentheti a mérleget az ukránbarát európai egység megbomlása, amin miniszterelnökünk mellett már szlovák kollégája is aktívan dolgozik, akárcsak a most még ellenzékben lévő, de a hatalom közelébe kerülő szélsőjobbos pártok többsége kontinens-szerte. Az „illiberális fordulatok” egyben potenciálisan oroszbarát fordulatok is, és valóban nem vagyunk messze attól, hogy egyszer csak ezek az erők kerekedjenek felül az EU-n belül. Ahogy egyre jobban megtörik az európai egység, úgy lesz egyre nehezebb Ukrajna finanszírozása, amennyiben az új rezsimek ezt Orbánhoz hasonlóan vétózzák. Az EU-nak valóban komoly gazdasági teher a háború, mind az orosz olaj és gáz, mind az ukrán acél kiesése miatt. Másfelől komoly biztonsági kockázat, ha eszkalálódik, hisz azonnal céltáblává válik az egész kontinens. (Miniszterelnök úr is ezekkel magyarázza legtöbbször a „békepártiságát”.) Épp ezért a mielőbbi béke, vagy legalább a fegyverszünet talán az összes beavatkozó külső hatalom közül, leginkább az EU-nak érdeke.
Ugyanakkor, bár anyagilag az EU a legnagyobb segélyező, katonailag, mint utaltam rá az USA szerepe sokkal jelentősebb. Elvben persze, ha leállnak az EU segélyei és az USA nem pótolja ki ezeket, az ukrán államcsődön keresztül is rákényszeríthető Zelenszkij az ukránoknak kedvezőtlen fegyverszünetre. Vagyis nem csak a szankciók orosz gazdaságra gyakorolt hatása, de az európai segélyek ukrán gazdaságra gyakorolt hatása is megteremtheti a fegyvernyugvás kényszerét.
Ez azonban csak egy elvi lehetőség. Európa ugyanis nem egységes, a kontinens országai nem csak az EU-n keresztül, de egyénileg is támogatják Ukrajnát, így az oroszbarát fordulatok néhány országban, vagy akár magában az EU-ban is, csak a támogatás szűkülését, nem a teljes megszűnését jelentik. Ami persze elérhet egy olyan kritikus szintet, amit Ukrajna már nem tud kigazdálkodni és rákényszerül, hogy az érdekei részleges feladásával tárgyaljon a fegyverszünetről.
Ha ez megtörténik, az rövidtávon mind gazdaságilag, mind biztonsági szempontból pozitív fordulatot hozna az EU országainak többsége számára. Azonban az EU ebben sem egységes. Az oroszokkal határos tagállamok, vagyis a balti országok, a skandinávok és Lengyelország számára minden olyan megoldás, ami magában rejti annak az esélyét, hogy az oroszok újból megerősödnek hagyományos fegyverek terén és ismét támadhatnak, elemi rettegést szül és érthető módon. Az oroszok akár rájuk is támadhatnak egy ilyen esetben, ezért ők talán az egyedüli beavatkozó hatalmak, akik azt mondják, az oroszokat most, Ukrajnában kell megverni, mégpedig elég megsemmisítő mértékben, hogy a mindenkori orosz rezsim imperialista ambícióit hosszú időre letörjék. Ők azok, akik Putyin bukását a kisebbik rossznak tarthatják.
Mert fontos kimondani, hogy egy oroszoknak kedvező fegyverszünet a pillanatnyi háborút elhárítja ugyan, de középtávon komoly biztonsági kockázatot jelent Közép- és Észak-Európa számára. Sőt, a kontinens egészére nézve is, ha nem csak a katonai, de a titkosszolgálati veszélyeket is nézzük. Az oroszok borzasztóan veszélyesek a (sikeres) beavatkozási kíséreteiken keresztül a demokráciáinkba. Ez utóbbi miatt, legalábbis megfontolandó, hogy Putyin bukásának az előmozdítása mennyiben lenne az EU érdeke.
A külső hatalmak bevonódása miatt sokszor felmerül, hogy valójában az orosz-ukrán konfliktus egy proxy háború. Itt szeretném azonban leszögezni, hogy ez nincs így, annak ellenére, hogy meghatározó szerepe van a külföldi támogatásoknak. Mind az ukránoknak, mind az oroszoknak van önállósága és mozgástere, de az is igaz, hogy ez nem végtelen. Az ukránok például megtehetik, hogy orosz olajfinomítókat támadnak a saját fejlesztésű drónjaikkal az amerikai intelmek ellenére, de nem tehetik meg, hogy amerikai fegyverekkel tegyék ugyanezt, mert akkor a támogatások elvesztését kockáztatják.
Az oroszok is fenyegetőzhetnek nukleáris csapással, de azt nem hajthatják végre, mert Kínát és Indiát is elveszítenék, ráadásul a NATO válaszlépését is kockáztatnák, aminek hatására vagy elveszítik a háborút, vagy globális nukleáris atomháborúba kezdenek a vereség elkerülésére és helyette mindenki veszít, ahogy eltörlik a technológiai civilizációt és hosszú időre lakhatatlanná teszik a Földfelszínt.
A jelen bejegyzésben leírtakon túl természetesen számos világjelenség hatással van ilyen-olyan mértékben a konfliktusra. A palesztin-izraeli háború kapcsán láthattuk, milyen gyorsan tud kiesni a nyugati hírekből az orosz-ukrán konfliktus. Ami azt is maga után vonja, hogy a nyugati politikusok figyelme is más irányba fordulhat, amitől csökken például annak a politikai költsége, ha valaki kihátrál Ukrajna mögül. Ha mondjuk, kitör a tajvani háború, az biztosan negatív hatással lesz az ukránok mostani lehetőségeire.
Az MI fejlődése, annak katonai alkalmazásán keresztül szintén meghatározó változást hozhat a konfliktusban, hisz az ukrán front a legkézenfekvőbb gyakorló terep az újdonságok azonnali tesztelése szempontjából. Ha például kijönnek a bármelyik oldal által fejlesztett MI-k olyan megoldással, ami a másik oldal drónflottáját kiiktatja, azzal gyors fordulatot hozhatnak a saját javukra, mivel a drónoknak olyan nagy már a szerepük a háborúban, hogy aki elveszti a drónjait, az jó eséllyel elveszti a háborút is.
Az ökológiai válság enyhébb teleket, több sárt és nehezebb téli műveleteket jelent, nagyobb vesztességek mellett, ahogy azt az oroszok már másodszor tapasztalhatják – mivel télen mindig ők voltak a támadó fél és ez az időjárási változás inkább a védőket segíti. De változást hozhat, mondjuk egy új, a Covidnál pusztítóbb világjárvány is, fegyvernyugvásra kényszerítve a feleket. Valójában felsorolni sem lehet, mik azok a regionális, vagy világesemények, amik mind lényeges változást hoznának ebben a konfliktusban, az mindenesetre kijelenthető, hogy a legtöbbjük igen valószínűtlen és a sci-fi kategóriába esik – pl. aszteroida becsapódás a Földbe, vagy egy idegen invázió a Föld ellen, stb..
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy ha külső hatalmak nem kockáztatják meg, hogy nyíltan, vagy fedett formában közvetlenül is bekapcsolódjanak a konfliktusba, akkor sem Putyin nem tudja megbuktatni Zelenszkijt, sem Zelenszkij Putyint. Katonailag ugyanis majd három év háború után is pariban vannak egymással a felek, az erőviszonyok lényegesen nem mozdultak el egyik irányba sem.
Ugyanakkor látni kell, hogy ez elsősorban Putyin magánháborúja, így, ha ő elmozdul a hatalomból, az utat nyithat a béke felé, aminek ma még igen kevés a realitása, arra nem is törekszik egyik beavatkozó, külső hatalom sem.
A hosszan elhúzódó harcok mindkét hadviselő felet egyre nagyobb mértékben külföldi támogatóikkal szemben függő helyzetbe kényszerítették. A Nyugat Ukrajna, Kína pedig Oroszország mögött áll, és ha ezek a támogatók fegyverszünetet akarnak, kikényszeríthetik azt. Igyekeznek is minden eszközzel hatást gyakorolni egymás és a saját támogatóikra mind az oroszok mind az ukránok, hogy nekik kedvező irányba billentsék el az erőviszonyokat.
És épp a külső hatalmak jelentősége miatt a harcterek mellett és helyett a propaganda, a titkosszolgálati és a gazdasági háború jelentősége sokkal nagyobb a konfliktus lezárása szempontjából, mint a harcok mindenkori állása. Ha azt szeretnénk megtudni, mikor lehet vége a háborúnak, ezekre érdemes figyelni, nem arra, hogy kinek hány katonája és fegyvere van még, illetve kinek mekkorák a vesztességei.
A folytatásban éppen ez utóbbi szempontokról szeretnék írni, vagyis mindarról, amiről több szó esik ugyan a közbeszédben az orosz-ukrán konfliktus kapcsán, de valójában nem meghatározóak a harcok befejezése szempontjából.
Utolsó kommentek