Spanyolviasz

Azt érzi-e a kedves olvasó, hogy rajta múlnak a közügyek? Hogy számít a szava? Hogy a kezében közhatalom van, amit a szomszédaival, családtagjaival, barátaival és kollégáival közösen gyakorol? Hogyha nem tetszik az irány, amerre a világ tart, akkor képes azt megváltoztatni? Vagyis azt érzi-e, hogy népuralom, hogy demokrácia van? Ha nem azt érzi, kérdezem, hogy érezte-e a fentieket valaha is? A 14 év kétharmad során, vagy az előtte való években? Vagy a rendszerváltás előtt? Vagy, ha olyan idős, a Horthy-korszakban? Ha a válasz mindannyiszor nem, akkor megnyugtatom, a hiba nem az Ön készülékében van.

A demokráciát rengeteg népszerű álszentség, rengeteg közismert önhazugság lengi körül. Részben ezek lelepleződése vezetett el világszerte a liberális demokráciák válságához.A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Ebben a bejegyzésben pedig a demokratikus berendezkedés álszentségei kerülnek terítékre.

Előrebocsátanám, hogy elkötelezett demokrata vagyok. Kritikusan gondolkodni és szabadon beszélni pedig szerintem az egyik legdemokratikusabb cselekedetek akkor is, ha magával a demokráciával szemben vagyunk kritikusak. A demokrácia ugyanis messze nem olyan jó, igazságos és szabad rendszer a gyakorlatban, mint amiket gondolni szoktunk róla, csak nagyon jó a PR-ja.

Hadd kezdjem egy erős mondattal: a demokrácia egy morális trónus a rabszolgatömegek hátán. Mert az ókori Athén óta tudjuk, hogy a demokrácia egy nagyon erőforrás igényes rendszer. Csak akkor megvalósítható, ha a társadalom egy szűk csoportja kezében elég erőforrás összpontosul, ha elég jólétben élnek, hogy megengedhessék azt a luxust, hogy egész nap közügyekkel foglalkoznak a népgyűlésben a saját javaik megtermelése helyett. Ehhez pedig kell egy széles munkástömeg, akik nem részesülnek a demokratikus jogokból és a szociális kiváltságokból, miközben olcsó munkaerejük lehetővé teszi a kevesek jólétét. Ma ez a tömeg részben a harmadik világ munkásainak sokasága. És miközben ők termelik meg a nyugati árubőséget, mi innen nagyobb műveltségünkre, morális fejlettségünkre – vagyis fejlettebb szocializációnkra – hivatkozva magunkat tőlük különbnek tartjuk, és gyakorta gond nélkül ítélkezünk fölöttük. „Hisz mi adunk nekik még munkát is!”

Másfelől az átlag nyugati polgár rendelkezik ugyan választójoggal, de közben maga is munkás, a szolgáltatásbőség megteremtője. Ennyiben helyzetünk valahol az ókori Athén „körüllakói” – polgárjog nélküli, szabad kézművesek, akik Athén vonzáskörzetében éltek, és a várost szolgálták ki – és polgárai közt található. Nem mi ülünk a népgyűlésben, vagyis a parlamentben, de képviselőket küldhetünk oda, akik elvben a mi érdekünket képviselik, amíg mi termeljük a GDP-t. De erre hadd térjek vissza később.

Ha tehát elfogadjuk, hogy az eredeti, részvételi demokrácia nagyon erőforrásigényes rendszer, akkor érdemes egy pillantást vetnünk a közelmúltra. A Covid ellen bevezetett karantén szabályok idején ugyanis megtapasztalhattuk, mennyire törékeny a globális ellátási lánc, ami egyben a nyugati demokrácia egyik sebezhetőségét is adja. Ha pedig hihetünk az előrejelzéseknek, az ökológiai válságok sora annyira szűkíteni fogja az erőforrásainkat a következő évtizedekben, ami jóformán kizárja azt, hogy a mai képviseleti demokráciák részvételivé fejlődjenek, sőt, sok esetben kizárhatja magát a demokratikus működésmódot is.

Visszatérve a jelenbe, maga a demokrácia csupán egy államberendezkedés, nem képvisel olyan morális értékeket, mint az emberi jogok tisztelete, a másokkal való szolidaritás, vagy egymás méltóságának a tisztelete, bár egyesek ilyeneket tulajdonítanak neki. A demokrácia pusztán annyit jelent, hogy a nép uralkodik önmaga fölött. Ha a többség arra szavaz, akkor éppenséggel az is demokratikus, ha valamelyik kisebbségi csoportnak megkülönböztető jelzést kell magán viselnie, vagy, ha betiltanak egy ruhadarabot, de még az is, ha embereket gladiátorként egymás elleni, halálig tartó küzdelemre kényszerítenek egy arénában. A társadalomtól, a néptől függ, hogy milyen tartalommal tölti meg a demokráciát.

„A demokrácia egy olyan börtön, ahol megválaszthatjuk a börtönőreinket.” – ezt az idézetet jó pár éve olvastam egy villamosmegállóban. Nem tudom, kitől származik, de a maga cinizmusával együtt is van benne igazság. A modern, képviseleti demokrácia ugyanis eredetileg egy társadalmi kompromisszum, ahol a középosztály a gazdasági erejére támaszkodva politikai jogokat kényszerít ki a maga számára az elittel szemben. Így jutott politikai súlyhoz korábban a nemesség, a polgárság és a papság is a királyokkal szemben, majd a nagypolgárság az abszolutista uralkodókkal, illetve a nemesekkel és a papokkal szemben, azután a munkásság a nagypolgársággal szemben. Korunk középosztálya azonban évtizedekkel ezelőtt elveszítette azt a gazdasági súlyt, amivel kikényszeríthetné a jogot a tényleges hatalomgyakorlásba való nagyobb beleszólásra. Valójában ma az elbábozott demokráciákban nem a nép uralkodik, hanem a tőkések, a vagyonosok. Ezért helyesebb volna kapitalokráciának, vagy régies nevén plutokráciának hívni a nyugati államberendezkedést.

Azután a demokrácia hatalomtechnika is lehet a forradalom elkerülésére. A választások annak az illúzióját keltik, hogy, ha nem tetszik az irány, akkor békés úton változtathatunk, leválthatjuk a hatalmon lévőket, és ezzel valódi változást hozhatunk. Ha azonban a hagyományos, centrista pártok nem kínálnak megoldást a problémáinkra, még csak nem is beszélnek azokról, ha csak strómanokat, „börtönőröket” választhatunk, akik majd a multik lobbiérdekeinek megvalósítói lesznek, az a tömegek szemében álságossá és így törékennyé teszi a demokráciát. Ilyenkor szoktunk szélsőséges, antidemokratikus pártok felé fordulni. Ez történik az elmúlt években.

Azzal párhuzamosan, ahogy a bal- és jobboldaliság kiüresedett, mert mára mindannyian neoliberálisok, akik a gazdasági növekedés, a vagyonkoncentráció és a technológiai fejlődés kérlelhetetlen hívei, úgy egyre inkább dominánssá vált a választók körében az elitellenesség. Mikor a bal- és jobboldali jelöltek szerte Nyugaton csak abban különböznek egymástól, hogy épp a melegek, vagy a soviniszták támogatását hangoztatják-e, akkor egyre többen fordulnak azok felé, akik kibeszélnek a kánonból. Vagy, ahogy politológus körökben szokták mondani, akik nem részei az establishmentnek. Véleményem szerint Trump, Bolsonaro, Netanjahu, Berlusconi, Fico, Kaczyński, Geert Wilders, Javier Milei, Orbán 4 kétharmada, az Öt Csillag, a Podemos, vagy épp a Sziriza előretörése nem történhetett volna meg, ahogy a Brexit sem, ha a hagyományos elitnek van érdemi válasza a vagyonkoncentrációra, ami akkor pörgött csak föl igazán, mikor 2008-ban válságba zuhant a világgazdaság.

A lecsúszó, politikailag magára hagyott középosztály lecsúszása és magárahagyottsága épp annak a bizonyítéka, hogy már nem képvisel kellő ellenerőt az elittel szemben. Hogy már nem kell vele foglalkozni és ki lehet szúrni a szemét trumpokkal, akik olyan kamu-ellenségképeket adnak, mint a migránsok, az „aberrált” libsik, az emancipált nők, az LMBTQ emberek, meg a kínaiak, miközben a társadalmi probléma valódi megoldását, a vagyoni újraelosztást, a többkulcsos adópolitikát és az egészségügy, az oktatás és a szociális ügy szociális szempontú reformját komcsi propagandának bélyegzik.

De hogy jutottunk idáig? Hisz a hidegháború végével 1990-re a liberális, képviseleti demokrácia diadalmaskodott az államszocialista és 45 évvel korábban a fasiszta/nemzetiszocialista diktatúrák felett. Akkor úgy tűnhetett, hogy a 20. századi, nyugati társadalmi kísérletek közül egyedül a liberális demokrácia állta ki az idő próbáját, és a ’90-es évekre a világban a demokrácia mellett csak premodern féltörzsi, vagy félfeudális államok, illetve különféle hanyatló diktatúrák maradtak, amiket a haladás levált, vagy elsöpör majd. Úgy tűnhetett, hogy a modernitás végül elhozza nekünk a világbékét és a stabilitást. Ezért a technológiai fejlődést és a gazdasági növekedést jónak kellett tekinteni, még ha járt is áldozatokkal és kellemetlen mellékhatásokkal, mint a civilizációs betegségeknek nevezett pszichés zavarok terjedése, vagy az akkor még csak a távolabbi jövőben felsejlő ökológiai válság.

Azután szembe jött a valóság. A kínai digitális diktatúra érdemi kihívóvá nőtte ki magát a világpiacokon. Megbukott az USA „demokrácia export” külpolitikája a Közel-Keleten, és az arab tavasz országaiban mára szinte mindenütt konszolidálódott diktatúrákat, vagy rosszabb esetben elhúzódó polgárháborúkat látunk. Afrika nem kis része hadurak polgárháborúiban vergődik az elmúlt 30 évben, hol itt, hol ott omlasztva össze a központi államhatalmat. (Ami nem mellesleg jelentős mértékben egykori gyarmattartóik alávetettjeiből áll, vagy minimum tőlük függ.) Közép- és Dél-Amerika országaiban államcsőd, drogháborúk, populista elnökök és helyenként polgárháborúba hajló helyzetek kavalkádja váltja egymást, ha végig tekintünk a térképen. Talpon maradt Kuba, Észak-Korea, Irán, utóbbi egyfajta muzulmán teokratikus alternatívaként is felsejlik a liberális demokráciával szemben. Oroszország mára a szovjet időket idéző diktatúra fasiszta tartalommal és bő 2 éve birodalomépítő háborút folytat Ukrajnában. Sőt, a demokrácia, már nem csak a posztszovjet térségben, de a hosszú demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati államokban is válságba jutott, mint fentebb már utaltam rá.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a neoliberális fordulat mára Nyugaton is erodálta a demokráciát, illiberális fordulatokhoz vezetett. A vagyonkoncentráció, a technológia túlburjánzása és a gazdasági növekedés miatt egyre súlyosabbá váló ökológiai válságok sora maga a probléma. Más szóval a rendszer maga a probléma. A világ többi részén meg eleve nem volt meg az a középosztályi társadalom, ami demokratikus fordulatot hívhatott volna életre. Az olajmonarchiák esete, élükön Szaúd-Arábiával mutatja, hogy merre tart a világ: szűk, dúsgazdag, csúcstechnológiát birtokló elit, mely fényévekre él a többségi, nyomorgó társadalomtól.

Ezzel szemben Kína és kisebb mértékben India, Vietnám és Indonézia társadalmai mutattak érdemi középosztályi felemelkedést. Eddig azonban egyik középosztály sem volt elég bátor és valószínűleg elég kétségbeesett sem ahhoz, hogy rendszerszintű átalakulást kísérelt volna meg kikényszeríteni a demokratizálódás irányába, sőt, ma inkább a demokrácia leépülését láthatjuk, többek közt Indiában is – azzal együtt természetesen, hogy e négy országban eleve jelentős különbségek vannak egymáshoz képest, hogy melyik mennyire demokratikus. A jövő egyik izgalmas kérdése, hogy mennyire és meddig lesz életképes az épülő kínai digitális diktatúra, távoltartható-e a hatalomtól a középosztály ilyen módon.

A folytatásban a demokrácia legféltettebb alapértékét a szabadságot fogom körbejárni. Miközben valóban szabadabban élünk, mint bármikor bárki a történelemben, arra keresem a választ, hogy valójában kinek és mit szabad ebben a szabad világban, illetve egyáltalán, hogy éljük meg mi magunk ezt a szabadságot?