A gazdaság, a társadalom, a politika és a diplomácia, illetve a technológia témáját körüljárva több utalást tettem a jövőre vonatkozóan, ebben a fejezetben azonban egy sokkal átfogóbb képet szeretnék felvázolni a most zajló változások lehetséges kifutásairól rövid, közép és hosszú távon.

Mindez persze csak jóslás a történelmi tanulságokra, az ember és a természet működésére, valamint a logikára hagyatkozva, számomra viszont annál érdekesebb. Előrebocsátanám, hogy minden, amit eddig leírtam és amiről ebben a bejegyzésben szó lesz, csupán szerintem van így. A meglátásaim és megérzéseim nem feltétlenül pontosak, vagy akár helyesek, fenntartom magamnak a tévedés jogát. Épp ezért azt kérem, hogy a soraimat olvassa mindenki kellő távolságtartással!

Az első kérdés, ami nagyban befolyásolja, hogy hogyan állunk a jövőhöz és amit épp ezért ide is hoznék arról szól, hogy miként tekintünk a mostani történésekre. Vagyis, hogy a világrend szétesését és annak kísérőjelenségeit valakik által irányítottnak tartjuk-e, vagy épp ellenkezőleg, természetes folyamatnak látjuk, esetleg valahol a kettő között, részben irányított és részben természetes jelenségként gondolkodunk-e róla.

Ha ugyanis, mondjuk valamiféle „háttérhatalom” által irányított eseménysornak feltételezzük a változásokat, akkor ebből logikailag az is következik, hogy a jövőt teljes egészében megjósolhatónak tartjuk, hisz csupán annyi a dolgunk, hogy meg kell értenünk ennek a titokzatos csoportnak az észjárását és máris láthatjuk, hogy mi fog történni. Egyben azt is állítjuk, hogy a világ és annak minden történése ezeknek a fickóknak a kontrollja alatt áll.

Amennyiben egy teljességgel természetes folyamatként értelmezzük a világrend megroppanását, úgy a jövő megint csak egészében megjósolható, hiszen ehhez nem kell mást tennünk, mint megértenünk a természet és benne az emberi közösségek, vagyis a társadalmak működését. Ez az irány a kontrollt a természet kezébe teszi.

Végül, ha úgy tekintünk a világrend alakulására, mint ami részben irányított, részben természetes, akkor a jövő már csupán részben jósolható, mert azt egyrészt rengeteg tényező egymásra hatása alakítja, másrészt a kontroll megoszlik az ember és a környezet között.

Magam e harmadik utat érzem életszerűnek és itt mindjárt felmerül egy újabb dilemma, miszerint hogyan tekintünk magára az emberiségre, azt egységesnek, vagy valamilyen törésvonalak mentén széttagoltnak látjuk. Első ránézésre talán ez egy ostoba kérdés, hiszen nemzeti, etnikai, vallási, nemi, életkori, vagyoni és még ki tudja hányféle alapon szoktuk megkülönböztetni egymást és magunkat. De itt arra is gondolok, hogy vajon mindenki egyforma súllyal tud-e beleszólni az eseményekbe, vagy vannak, akik nagyobb mértékben képesek kontrollálni azokat. Erre megint rávághatjuk, hogy a tehetősek szava minden korban és kultúrában többet számított, mint a többieké, miért lenne ez most másként? Igen ám, de vajon ez az elit egy egységes csoportot alkot-e, vagy széttagolt, többféle frakcióból áll? Mert míg az összeesküvés elméletek rendszerint egységes klikként utalnak rájuk, addig, ha az emberi természetet is mellé tesszük, akkor valószínűbb, hogy a befektetők számos frakcióból állnak. Így pedig a kontroll nem csupán az ember és a természet között oszlik meg, de tovább tagolódik az egyes frakciók között is, arról nem is beszélve, hogy a kevésbé tehetős tömegek, a befektetők szándékainak lehetséges megvalósítói szabad akarattal bírnak, így pedig, mi mindannyian rendelkezünk valamekkora kontrollal a világunk sorsa felett, ha ezt sokan nem is érzik. Mindazonáltal persze a befektetői elit kezében több eszköz és így nagyobb hatalom összpontosul.

Feltételezésem szerint a világ legbefolyásosabbjai, akik száma talán néhány ezerre tehető, több csoportba, klikkbe tömörülnek. Egymást olykor lehetséges partnernek, máskor versenytársnak tekintik. A történelmi példák alapján igen valószínűnek tartom, hogy napjainkban a legélesebb törésvonal a több generáció óta az elitbe tartozó, „hagyományos elit”, vagyis a nagy múltú bankár, iparos és kereskedő családok, illetve a high-tech guruk, tehát a frissen felkapaszkodott „új elit” között húzódik. Ezt arra alapozom, hogy a hagyományos elit tagjai, családjai között, pusztán a közös réteghelyzet okán is jó eséllyel kialakulhatott már az évszázadok alatt egyfajta közösségi tudat, szolidaritás, sőt, akár szövetségek és barátságok is, melyeket akár házasságkötésekkel is megerősítethettek – ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy folyamatosan versengjenek egymással a mind nagyobb hatalomért. Hisz miért lennének ők mások, mint az egykori arisztokrácia? Az új elit pedig egyszerűen csak túl gyorsan lett túl gazdag ahhoz, hogy bekerüljön ebbe a „klubba”, valószínűleg sem családi, sem baráti kapcsolataik nincsenek egymással. Az eltérő szocializációból kifolyólag talán elsőre nem is mindig értik a másik észjárását és mondatait.

Ugyanakkor igazán nagy különbségeket nem feltételezek a két csoport között. Bár vannak hangsúlybeli eltolódások, az új arisztokrácia, ha lehet, még erőszakosabban tör a mind nagyobb hatalom felé, mint a hagyományos. Az online felületeken ráadásul mi magunk dolgozunk ebben a kezük alá, amikor megadjuk nekik mindenféle adatunkat. Tulajdonképp rájuk bízzuk a legkülönfélébb titkainkat, miközben az ő felületeiken keresztül kommunikálunk egymással. Ráadásul egyre inkább az ő platformjaikat és eszközeiket használjuk arra is, hogy informálódjunk a világ történéseiről, amivel a tömegbefolyásolási képességeik óriásira nőttek. Míg a hagyományos elit pénzben mérhető vagyona összességében talán nagyobb, mint az új elité, a high-tech befektetők ezzel a megnövekedett befolyásolási képességgel ellensúlyozhatják a vagyoni hátrányt. A két csoportot jelenleg egyformán erősnek tekintem, de a tendencia határozottan az új elit várható erőfölényét mutatja a jövőben, ami lényeges hatással lehet az új világrendre is.

Ide tartozó kérdés még, hogy az elitet milyennek látjuk úgy általában. Jók, vagy gonoszak-e ők? A döntéseik ésszerűek és megérthetőek, vagy inkább betegesek, őrültek? És így tovább. Számomra annyi egyértelműnek tűnik, hogy a befektetők fő motivációja a cselekedeteik alapján a hatalmuk megtartása és vég nélküli növelése a többi befektető és a tágabban vett társadalom rovására. Végső soron totális világuralomra törnek.

Azt is gondolom, hogy az ilyen mértékű, szinte fölfoghatatlan és korlátlan hatalom nagyban befolyásolja a személyiségfejlődést. Kicsi gyermekkorunkban mindannyian átesünk az úgynevezett mágikus gondolkodás fázisán, mikor azt képzeljük, hogy a vágyainkkal és gondolatainkkal irányíthatjuk a világot, csak azért, mert elképzeltünk és esetleg ki is mondtunk valamit, az úgy is lesz. Akik az elithez tartoznak, a vagyonuk révén úgy élhetik meg, hogy ez a fajta gyermeki gondolkodásmód rájuk felnőttként ténylegesen igaz, annak csak a természet törvényei szabhatnak határt, de azok is csak addig, míg ki nem fejleszttetnek olyan eszközöket, melyekkel ezek a korlátok is legyőzhetőek.

Az ilyen roppant hatalom a személyiség nárcisztikus vonásait könnyen felerősítheti. Így pedig akár az a benyomásuk is támadhat, hogy „náluk van a bölcsek köve”, ők az egyedüli igazság megkérdőjelezhetetlen birtokosai, akiket emiatt egyfajta küldetéstudat is hajthat, hogy a világot hozzáalakítsák ehhez az igazsághoz. Felteszem azt is, hogy aki vég nélkül gazdagodni akar, az már eleve részben sérült mentálisan. Pontosabban mondva igen féloldalasan fejlődött lelkileg, mert mondjuk, míg a logikai készségei messze felülmúlják az átlagot, addig a szociális készségeknek, de főként az érzelmi intelligenciának jó eséllyel híján van.

Én ilyennek látom az elitet, érdekeik és szocializációjuk mentén széttagoltnak, másrészt bizonyos szempontból kimagaslóan okosnak, más területeken pedig fogyatékosnak. Nem hinném, hogy eleve rossz szándék vezetné őket, csupán a saját tévedhetetlenségük tudatában és a társadalom többi tagjától való óriási szakadék miatt olyanok, mint a saját magukat elszigetelő, elefántcsonttornyaikban élő tudósok, papok és diktátorok.

Tágabban szemlélve a képet, szerintem a következő évszázadot elsősorban 5 főhatás alakítja majd. Ezek a gazdasági recesszió és ennek nyomán egy új gazdasági modell születése – ez adhatja az új világrend magját –, a klímaváltozás, a túlnépesedés, a szocioökonómiai szakadék az egyes társadalmakon belül, illetve a különböző népek és csoportok között, végül pedig a technológiai fejlődés. Fontosnak tartom ugyanakkor kiemelni, hogy ezek a hatások mindenütt egészen másként csapódnak majd le!

Rövidtávon azt feltételezem, hogy a kínai gazdasági növekedés megtorpanásával a világgazdaság tartós, évtizedes recessziója kezdődik majd el, amit csak felgyorsít és felerősít az USA és Kína közti várható hidegháború. Trump elnök ugyanis nem valószínű, hogy személyes jó kapcsolatai, vagy esetleges zsarolhatósága miatt üt meg elődjénél engedékenyebb hangot az oroszokkal szemben. Sokkal valószínűbb, hogy egy Kínával szembeni hidegháborúnak készíti elő a terepet, amihez be kell fejeznie a frissen kirobbant amerikai-orosz hidegháborút, nehogy kétfrontos küzdelemben találja magát, ahol a két óriás, Kína és Oroszország egymásra találhat, ha időlegesen félreteszik az érdekellentéteiket.

Szintén a várható recesszió felé mutat, hogy Trumpról csak egyvalamit tudunk biztosan, hogy minden korábbi elnöknél kiszámíthatatlanabb és ez jó eséllyel végigkíséri majd elnöki ciklusát. Ez a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság a Brexittel, a görög, az olasz és esetleg a portugál és a spanyol államcsőd veszélyével csak tovább nő, ahogy az egész EU szétesése is benne van a pakliban. Mindez nagy ingadozásokat hozhat a tőzsdéken, bizonytalanná teheti a befektetőket, hogy mikor mibe fektessenek.

A gazdasági visszaesés és a nemzetközi politika bizonytalanságai sok helyi konfliktusnak megágyazhatnak. Most ezek közül a legvalószínűbbek a Dél-Kínai tenger vidéke, ami az USA-Kína hidegháború mellékhadszíntere lehet, valamint a Balkán és a Baltikum, ha az USA kivonul a NATO-ból, az EU pedig nem lesz képes egyidejűleg újradefiniálni önmagát és létrehozni egy olyan ütőképes hadsereget, ami sikerrel ellensúlyozhatja az orosz, vagy oroszok által támogatott terjeszkedést. Fontos látni ugyanis, hogy Európa mostani békéje valójában az USA békéje. Ha pedig az USA semleges módon kezeli a vén kontinenst, akkor felborul a status quo és az orosz agresszió szinte borítékolható. Ha az EU széthullik, akkor könnyen Közép-Európa is orosz érdekszférává válhat, ami már minket, magyarokat is közvetlenül érint. (Hazánk helyzetével és lehetőségeivel egyébként egy külön bejegyzésben foglalkozom majd bővebben.)

Az EU szétesését számos külső és belső folyamat táplálja. Egyrészt, a szervezeten belül fennáll egy egyensúlytalanság a németek és franciák, illetve a többi tagállam, vagyis a „nagyok” és a „kicsik” között. Ha ezt nem sikerül feloldani valamiféle partnerségi alapon, akkor az Unióban folyamatosan lesz egy belső feszültség, ami gáncsolni fogja a hatékony működést. Ide tartozik még a különféle autonómia és függetlenségi törekvések kérdése is, ami megint csak a széthúzást erősíti, ha nem konstruktívan, hanem pusztán az erő politikájára alapozva közelítenek azokhoz. Ilyen például a katalán függetlenség/autonómia, vagy a székelyföldi autonómia ügye, de ugyanez igaz a kilépő britekre is, akik a skót és az észak-ír kérdést lesznek kénytelenek rendezni.

A fokozódó nemzetközi feszültség, a destabilizálódó Balkán és Baltikum, illetve a várhatóan még hosszú ideig instabil Közel-Kelet és fekete Afrika ráadásul a migrációs válságot csak mélyíteni fogja, ahogy a klímaváltozás és a túlnépesedés is. A menekültek, illetve a lehetséges orosz agresszió pedig komoly külső tehertételek az Unió számára. Sem a jelenkori népvándorlás megítélésében, sem az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében nem egységes ma a szervezet, így pedig kevéssé látom esélyét a közös fellépésnek is. A recesszió ráadásul tovább növeli majd a lakosság belső elégedetlenségét, ahogy a szaporodó terrortámadások is, amitől a radikális, populista erők – akik nem ritkán euroszkeptikusok – egyre több helyen vehetik majd át a hatalmat és feszegethetik egyre erőteljesebben a szervezet kereteit. Az EU széthullása gyakorlatilag egyenlő lesz a mediterrán országok államcsődjével. Európa tehát jó eséllyel tovább „jelentéktelenedik” a térképen, ha nem lesz képes összefogni.

A radikalizáció és a populizmus terjedése egyben a képviseleti demokráciák háttérbe szorulását is magával hozza, aminek rövidtávon három lehetséges kifutását látom. Ahol a társadalom jelentős része, akár többsége elég tanult és elég motivált hozzá, hogy aktívan részt vegyen a közélet irányításában, ott valamiféle részvételi demokrácia felé történhet egy elmozdulás. Minden más országban csak az illiberális modellek, a kvázi diktatúrák, és a közvetlen demokrácia közt lehet majd választani, esetleg e kettő keveréke valószínű. Az előbbi, már jól ismert forgatókönyv, ahol egy erőskezű, tekintélyes vezető, egy „jó király” mögött sorakozik föl a többség, akár demokratikus jogainak feladása, vagy szűkítése árán is, hogy ő oldja meg a helyzetet. Utóbbiról eddig még nem írtam, ezért itt szentelnék neki egy kis figyelmet.

A közvetlen demokrácia alapötlete arra épül, hogy a modern telekommunikációs eszközök révén lehetőség nyílik rá, hogy akár minden közéleti kérdésről meg lehetne szavaztatni mindenkit, így pedig nem lenne szükség képviselőkre és parlamentre. Az elgondolás elsőre nagyon tetszetős és szimpatikus, hisz mi lehetne ennél demokratikusabb? Képzeljük el, ahogy, mondjuk egy Facebook szavazáson döntene a társadalom a jövő oktatási rendszeréről!

Ha ebből a képből most elvesszük az idealizmust, akkor az látszik, hogy a többségnek egyszerűen nincs meg sem a tudása ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben kompetens döntést hozzon, sem a belső késztetése, hogy ilyen tudásra szert tegyen. De tovább megyek, ezek az emberek rendszerint még arra sem motiváltak, hogy egyáltalán foglalkozzanak egy ilyen kérdéssel és részt vegyenek a szavazáson – ami a saját élethelyzetükből minden esetben jól érthető.

A másik alapvető dilemma, hogy ki, mi alapján és hogyan fogalmazhat meg olyan javaslatokat, amikről azután majd dönthetünk. Ezt bárki megteheti, vagy csak bizonyos vezetők? Mert az utóbbi esetben könnyen a Nemzeti Konzultáció szintjére silányulhat a modell és máris elérkeztünk az illiberális és a közvetlen demokrácia találkozásához. Simán el tudom képzelni, hogy egy Trump-szerű figura a jövőben megszavaztatja a Twitteren, hogy államosítsák-e a Twittert, vagy épp azt, hogy hadat üzenjen-e egy másik országnak. (A népszavazás ilyenfajta, populista alkalmazása amúgy egyáltalán nem új, web 2.0-ás jelenség! Azt már III. Napóleon is nagy sikerrel használta a 19. században, vagy az antik demagógok az ókori Athénban.)

A nemzetközi kapcsolatokhoz visszatérve Trump most abban érdekelt, hogy a Közel-Keleten mielőbb valamiféle béke szülessen, akár Putyin szája íze szerint is. Ez azonban megint csak a nagyhatalmak békéje lesz, amit az arab világra kényszerítenek, éppen ezért nem lehet tartós sem és összességében nem is mutathat majd a mérséklődés irányába. Vagyis az Arab Tavasz utórezgései, azon belül is főként a radikális iszlám terjedése ettől várhatóan nem áll majd meg, ahogy a kurdok is tovább küzdenek majd az államukért, így destabilizálva Törökországot. Mindez együttesen az elvándorlás fokozódását hozhatja, ahogy a növekvő helyi túlnépesedés és a további felmelegedés is, aminek következtében egyre nagyobb területek válnak lakhatatlanná. Ráadásul igen valószínű, hogy az „új elit” törekvéseinek megfelelően a zöld energia korszaka köszönt majd ránk a következő 10-15 évben, ami pedig az olajmonarchiák végét és a térség további destabilizálódását hozhatja el.

Egyben ez a zöld forradalom vethet majd véget a Putyin-féle orosz vezetésnek is, elhozva az orosz államcsődöt – amit az agresszív külpolitika valójában csak még inkább siettet, hisz igen költséges. Oroszország destabilizációja ráadásul újabb népvándorlást indíthat el.

India és Pakisztán túlnépesedése és vízhiánya szintén tömeges elvándorlást hozhat a közeljövőben, de legalább ilyen valószínű egy nagyméretű humanitárius katasztrófa is a térségben. A két ország viszonya már most is feszült, gyakori határvillongásokkal terhelt. A recesszió, a diplomácia destabilizálódása, a felmelegedés és a túlnépesedés együttesen pedig szinte biztos, hogy előbb-utóbb nyílt konfliktust szülnek, ami azért különösen aggasztó, mert mindketten atomhatalmak. Hasonlók mondhatóak el Izraelről és Iránról, valamint Észak- és Dél-Koreáról is, annyi különbséggel, hogy a felmelegedés és a túlnépesedés e két konfliktus esetében mérsékeltebben jelenik meg rövidtávon. Mindhárom válsággócra igaz az is, hogy Kína és az USA, illetve lehetőségeihez mérten Moszkva a háttérből belefolynak az események alakulásába egyik, vagy másik oldal támogatásával. (Észak-Korea például Kínának köszönheti a létét, és biztos vagyok benne, hogy minden fontos külpolitikai lépése, fenyegetőzése mögött Peking akarata és jóváhagyása áll. Ha tetszik, Észak-Korea Kína ökle a térségben, velük végeztetik a piszkos munkát, hogy a pekingi vezetés keze mindig tiszta maradjon és ne kelljen az észak-koreaihoz hasonló embargókkal, nemzetközi büntető szankciókkal számolniuk.)

A felmelegedés és a túlnépesedés hatásai rövidtávon tehát India és Pakisztán esetében lehetnek igazán látványosak, illetve a Közel-Keleten, Egyenlítői-Afrikában és Közép-, valamint Dél-Amerika melegebb övi részein. Amerikában és Afrikában a felmelegedés az arab térséghez hasonlóan egyrészt az elvándorlást katalizálhatja, másrészt a helyi államokat destabilizálja, amit a recesszió csak felgyorsít. Itt azonban nem annyira nemzetek közti háborúkra lehet számítani, még kevésbé a nagyhatalmak beavatkozására, sokkal inkább a helyi hadurak, gerillák és drog-, illetve rabszolgakartellek megerősödésére és ezek egymás közti háborúira. Vagyis a Föld népeinek egyre nagyobb része él majd kaotikus, Mad Max világokban.

Fekete Afrikában a sokfelé már eleve ingatag államberendezkedésnek a követező évtized adhatja meg a kegyelemdöfést. Itt leginkább a törzsi kultúrákhoz való visszatérést, az úgynevezett tribalizmus erősödését valószínűsítem, komoly humanitárius válságoktól terhesen. Ahogy ugyanis a fejlett világ egyre többet találkozik migránsokkal, úgy fordít egyre inkább hátat a Harmadik Világnak. A Nyugat humanitárius segítsége nélkül pedig tömeges halálozási hullámokra lehet számítani az Afrikai kontinens számos pontján. A dolog pedig azért még szomorúbb és tragikusabb, mert a növekvő túlnépesedés és a gyorsuló klímaváltozás miatt ez akkor is bekövetkezik, ha a fejlett országok továbbra is törekszenek a segélyezésre. A kérdés csak az, hogy mikor jön el és mekkora lesz a katasztrófa.

Dél-Afrika stabilitása a Dél-Afrikai Köztársaság teljesítményétől és állapotától függ, több jel pedig arra mutat, hogy hamarosan itt is válságra és így a térség destabilizálódására számíthatunk.

A felmelegedés és a demográfiai helyzet a Csendes-óceáni térségben szintén gondot okoz már ma is és ez csak fokozódni fog, itt is a népvándorlást erősítve és a helyi államokat destabilizálva. A térségben ugyanakkor főként Kína és az Egyesült Államok akarata érvényesül majd, illetve kisebb részben Japán és Ausztrália is igyekezni fog beleszólni a helyzetbe. Mindezek mellett a következő 10 évben megindulhat a verseny a felolvadó Sarkvidékért is, amit a hidegháborúk alakulása fog meghatározni.

Mint utaltam rá, az eddig tárgyalt változások a Harmadik Világ társadalmainak széthullását, vagy legalábbis alapos átalakulását hozhatják elvándorlással, háborúkkal, helyenként az önellátó, törzsi közösségi formákra való visszatéréssel. Ezzel szemben a Nyugat népei egészen másként reagálhatnak. Itt a recesszió inflációt hozhat és a munkanélküliség terjedését. Bizonyos termékek egy Kína-USA hidegháború nyomán jócskán megdrágulhatnak, ahogy az ingatlanpiacokon is lehetnek komoly kilengések, ha a befektetők ide menekítik a pénzüket. Az egyre agresszívabb hangú diplomácia és a széteső szövetségi rendszerek a munkaerő szabad áramlását korlátozhatják, de a turizmusra is igen negatívan hathatnak. Ezek mellett a fokozódó terrorveszély is meghatározza majd a gondolkodást. A termékek esetében egyre erősebb hívó szó lesz az energia hatékony és a tartós, ahogy egyre kevesebbet tudunk majd fogyasztani a dráguló piacon és egyre csökken az általános életszínvonal.

Mindez együttesen a lakosság szorongásszintjének növekedését hozhatja és az erre adott reakciók alapvetően határozzák majd meg a közép és hosszú távú kilátásokat. A társadalom egyfelől reagálhat úgy, hogy erőskezű vezetők mögé sorakozik fel, akik a biztonság, a stabilitás ígéretével tervezik enyhíteni a növekvő bizonytalanságot és stressz szintet. Ekkor egyben a szabadságjogok egy részéről is kénytelenek lesznek lemondani, vagy legalábbis tudomásul venni azok szűkülését. Vagyis ebben az esetben a ma ismert, liberális demokratikus modellek háttérbe szorulnak a biztonság áraként.

A következő opció, ha az emberek szerekbe, eszközökbe és viselkedési módokba menekülnek. Vagyis lényegében bezárkóznak különféle függőségekbe, amik ideig-óráig nyugalmat és boldogságot hozhatnak. Ide értem a hagyományos kábítószer és alkoholfüggést, vagy a szerencsejáték szenvedélyt, de ebbe a csoportba tartozik a receptre kapható nyugtatók, hangulatjavítók, altatók, stb. addiktív használata, vagy a kényszeres diétázás, testedzés és kütyü használat is. Sőt, a mértéktelen bulvármédia fogyasztás, vagy a különféle hírek kényszeredett figyelése szintén ebbe a csoportba sorolható.

A technológia szerepének további növekedése az életünkben egyébként mindentől függetlenül igen valószínű. Az önvezető autók, a háztartást helyettünk intéző okos otthonok és robotok, illetve a hordható, vagy a testünkbe ültethető okos eszközök, melyek a kiterjesztett valóság élményét adhatják a felhasználóknak egy egészen új szintjét hozhatják el a digitális magánynak és elszigetelődésnek. Egyben minél jobban beengedjük a mindennapjainkba a közösségi médiát, a magánszféránk annál inkább semmivé lesz, ami ismét szorongást növelő hatású.

A harmadik lehetséges út a nyugati társadalmak számára, ha az emberek a spiritualitás és az ezotériák felé fordulnak. Megnyugvásra lelhetünk ugyanis akkor is, ha úgy érezzük, valami nagyobbnak vagyunk a részei, és átadhatjuk a kontrollt istennek, egy gurunak, vagy egy szektavezérnek. Egyben a közösséghez tartozás élménye megint csak a stabilitás felé billenti a híveket.

Természetesen vallástól függetlenül is elmozdulhatunk a közösségek irányába. Egyrészt ki lehet költözni a nagyvárosokból olyan kistelepülésekre, ahol a kisközösség megtartó erejére támaszkodva lélekben megerősödhetünk. Másrészt a városokban is elindulhat egyfajta alulról induló közösségszerveződés lokális kisközösségek létrehozására. Mindkét esetben ezek a közösségek szükségképpen saját érdekképviseletükkel is foglalkoznak majd, amitől politikai tényezőkké válnak.

Azután a környezet viszontagságai elől „befelé is menekülhetünk”. A lélek művelése meditáció, vagy pszichoterápia révén segíthet a stressz elviselésében és hatékonyabb megküzdési módok megtanulásában.

Az államban csalódott emberek megtehetik azt is, hogy önfenntartókká válnak, vagyis tanyára, vagy falura költöznek, ahol maguknak termelik az élelmet és az energiát, adott esetben a technológia és a pénzhasználatról is lemondanak, cserekereskedelmet folytatnak.  Ennek az útnak csak a szabad földek mennyisége és a személyek kényelemszeretete szab határt.

Végül az öngondoskodás úgy is megteremthető, ha az egyének és kisközösségek nem zárkóznak el a közélettől, épp ellenkezőleg, törekszenek rá, hogy ők irányítsák azt. Ehhez egyrészt elengedhetetlen a szellemi és lelki nevelés, hogy a közösségek képesek legyenek hathatósan és tartósan összefogni, illetve a szellemi és lelki tőkével ellensúlyozzák az elit gazdasági túlsúlyát. Ezen út feltétele tehát a megfelelő oktatás. Másrészt bizonyos mértékű vagyon újraelosztás is szükséges hozzá, hogy mindenki rendelkezzen legalább az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi tőkével. Ez a részvételi demokrácia útja.

A fenti hét reakciót persze nem kizárólagosként kell tekinteni, sokkal inkább valószínű, hogy ezek egymás mellett léteznek majd, ki ezt választja, ki azt. A jövő pedig attól függ, hogy ezek milyen arányban oszlanak meg a társadalomban.

A technológiai fejlődés másik aspektusa, hogy a termelés mind nagyobb gépesítésével és automatizálásával az ember munkájára egyre kevésbé lesz szükség. Ennek egyik következménye a növekvő munkanélküliség, a másik pedig a csökkenő kompetenciaérzet, illetve az egyre nagyobb függés a nagy társadalmi ellátórendszerektől. Hogy ez a fajta változás az ember szellemi „felszabadulását” hozza-e el a munkateher alól, vagy a tökéletes függés állapotába lavírozza a szegényebb tömegeket, az attól függ, hogy a javak milyen arányban oszlanak el a társadalmakon belül. Ha mindenki értékelhető mennyiségű tulajdonrésszel bír a használt technológia felett, akkor lehetséges az első út, ha csupán egy szűk elit kezében összpontosul a vagyon, úgy mindenki másnak csak a függés marad.

Középtávon valószínű, hogy a klímaváltozás hatására a fejlett világon belül is megindul egy nagyobb mértékű népességmozgás, mert bizonyos területek a szárazság miatt válnak majd lakhatatlanná, például Spanyolországban, másokat pedig az emelkedő tengerszint miatt elnyel a víz, mint Hollandiát.

Ekkorra Kína és az USA, Oroszországgal egyetemben jó eséllyel leamortizálja a gazdaságát a hidegháborúkban és elvesztik szuperhatalmi státuszukat, ami a globalizáció egy másfajta útját teszi lehetővé – mellesleg így egyebek mellett megnyílhat az út a két Korea egyesülésére, a Csecsenföldi autonómiára, vagy Tibet fölszabadulására is. Míg napjainkig a világ egységesülése egyben azt is jelentette, hogy valamelyik „nagy” kulturálisan, gazdaságilag és katonailag rátelepedett a kisebb nemzetekre, addig egy szuperhatalmaktól mentes világ a jelenleginél egyenrangúbb partnerségi kapcsolatokat is megengedne. Az emberiség előtt álló kihívások, mint a klímaváltozás, a túlnépesedés, vagy a világűr meghódítása egyébként is indokolják az összefogást. Ennek az összefogásnak a tartósságát erősíthetné egy ilyen, föderalisztikus út, szemben azzal, mikor egy nagyhatalom uralja a Földet, ami ellen szükségképpen egyre fokozódó ellenállás bontakozik ki.

A legvalószínűbb, hogy az összefogás egy ENSZ-hez hasonló, nemzetek fölötti szervezetben ölt majd testet, azzal a különbséggel, hogy ebben mindenkinek hasonló súlya lehetne és nem gáncsolnák a működését nagyhatalmi érdekek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a nemzetállam, mint keret egyáltalán fennmarad.

Míg rövidtávon elsősorban a mesterséges-intelligencia kutatásban, a nanotechnológia, a robotika és a biotechnológia területén számítok nagyobb áttörésekre, illetve mérsékeltebb felfedezésekre az energetikai szektorban, addig közép és hosszútávon az energiatermeléssel kapcsolatos és az űrtechnológiák területén valószínűsítek nagy előrelépéseket, ami lényeges hatással lehet az egész emberiségre. Mára olyan szintre jutott a fajunk, hogy életmódjával képes hosszú időre lakhatatlanná tenni a bolygót, közben azonban még nem tud elmenekülni róla és nagyon valószínű, hogy a rombolás üteme annyival gyorsabb a felfedezések üteménél, hogy, ha semmin nem változtatunk, akkor előbb irtjuk ki önmagunkat, mint hogy benépesíthetnénk a galaxist. Ez a belső kényszer késztethet bennünket arra, hogy lelki értelemben felnőtté váljunk és elkezdjünk felelős, a távolabbi jövőre is tekintettel lévő döntéseket hozni. Ennek a felnőttségnek a módja és formája is többféle lehet.

Elképzelhető egy olyan forgatókönyv, ahol csak a szűk elit kezd ilyen módon gondolkodni, amit azután hatalmi túlsúlyánál fogva, valamilyen módon rákényszerít a tömegekre. A másik lehetőség, hogy az emberiség jelentős része jut el erre a szintre és súlyánál, tömegerejénél fogva kiharcolja az irányváltást a vezetőkkel szemben. Végül az is előfordulhat, hogy mind az elit, mind a szegényebb rétegek körében történik egy ilyen elmozdulás, és közösen bírják rá a többieket is egy fenntartható világrend megteremtésére.

Az új világrend egyébként csak fenntartható lehet, ami nem mennyiségi, hanem minőségi növekedésen alapszik, másként az ember nem éli túl a saját technológiai fejlődését. A már említett, föderalisztikus globalizáció is jó eséllyel a része lesz ennek a világrendnek. A gazdaságban olyan modell szükséges, ami figyelembe veszi a bolygó korlátait is, épp ezért nem törekszik a profit növelésére oly módon, ahogy az ma történik.

Ennek a világrendnek a mentén válik majd kezelhetővé a klímaváltozás, mégpedig a már ma is ismert zöld technológiák továbbfejlesztése és talán a hidegfúzió révén, illetve a túltermelés, a távolsági kereskedelem és a turizmus visszafogásával. Az automatizált gyárakat már nem lesz olcsóbb a Harmadik Világba telepíteni, hisz a gépek az olcsó munkaerőt is kiváltják, így pedig nem éri majd meg a piacoktól távol termeltetni, azután pedig igen környezetkárosító módon odaszállítani az árut. Megvalósulhat tehát Trump elnök álma, a „hazahozott iparral”, csupán annyi szépséghibával, hogy ez nem teremt majd újabb munkahelyeket.

A turizmus is kiválható a kiterjesztett valóság révén, hisz hamarosan rendelkezni fogunk olyan technológiával, hogy bárki – aki megengedheti magának – a saját nappalijában ülve azt érezheti, hogy Balin sütteti a hasát, vagy Srí Lankán búvárkodik. Közben pedig az otthon biztonságáról és kényelméről sem kell lemondania, nem válhat terrorcselekmény áldozatává, nem rabolhatják ki az utcán, vagy nem zuhanhat le a gépe. Ilyen módon a súlyosan környezetszennyező légi közlekedés szorítható vissza – vagy a zöld technológiák révén zöldebbé is alakítható.

A túlnépesedés kezelése közép és hosszútávon alapvetően azt jelenti, hogy el kell dönteni, kik és milyen alapon élhetnek és kik nem. Ennek talán leghumánusabb módja a születésszabályozás, ami a születések visszafogásával néhány generáció alatt fenntartható mértékűre csökkenti az emberiség létszámát. Természetesen ekkor sem kerülhetőek el bizonyos humanitárius katasztrófák, ahogy fentebb utaltam rá.

A többi opció mind a népesség valamilyen elv szerint való megrostálását jelenti és ezek már jóval kevésbé humánusak. A genetika területén zajló kutatások hamarosan lehetővé teszik, hogy kiszűrjük a különféle öröklött betegségekre legveszélyeztetettebb személyeket és így lehetnének ők a „halálraítéltek”, mint egyfajta pótlólagos természetes szelekció. Azután lehet szűrőfeltétel az életkor is, ha lemondunk az élet vég nélküli megnyújtásának kísérletéről. Persze „bízhatjuk a dolgot a természetre” is, ami ma leginkább azt jelenti, hogy vagyoni és kulturális alapon szelektálunk. Vagyis a tehetős, nyugati emberek életben maradnak, míg az egyre jobban nyomorgó harmadik világbeli nincstelenek járványok, éhhalál, szomjúság, vagy erőszak áldozatául esnek – más szóval a természetes szelekciót kulturális és gazdasági szelekcióval helyettesítjük. Ennek szerevezett formája a háború, vagy, ha azokat a bizonyos járványokat tudatosan terjesztik el, más szóval biológiai fegyvereket vetnek be, mondjuk a migránsok ellen, akiknek azután nem adnak ellenszert.

Ha a középtávot túléli az emberiség totális összeomlás nélkül, akkor hosszú távon a világegyetem meghódítása lehet meghatározó jelentőségű. Ide kapcsolódó érdekesség, hogy míg az első lépések megtételéhez fajunk összefogása szükséges, addig, amikor elkezdünk más bolygókat benépesíteni, igen valószínű, hogy néhány generációval később a többi bolygón születők és a földi emberiség között törésvonalak alakulnak majd ki és az emberiség ilyen módon szakadhat ismét frakciókra. A világegyetem gyarmatosítása lehet egyébként a most még csak formálódó új világrend „stressz-tesztje” is. Ekkor ugyanis megnyílhat az út, hogy visszatérjünk a máig uralkodó világrendhez, vagyis a külterjes, folyamatos profitnövelést célzó gazdasági modellhez, más bolygók kizsákmányolása révén. Ennek csupán az önmérsékletünk szabhat majd határt, vagy más értelmes civilizációk, amennyiben találkozunk ilyenekkel és az érdekeink ütközni fognak.