Spanyolviasz

A Föld aktuális helyzetét körüljárva legutóbbi bejegyzésemben kitértem Közép-Kelet Európa jelenére és lehetséges jövőbeni kilátásaira is, ebben az írásban pedig részben arra keresem a választ, hogy Magyarországot mennyiben érinthetik az ott tárgyalt globális változások.

Rövidtávon azt lehet mondani, hogy a régiónk sorsát alapvetően fogja meghatározni az ukrán-orosz konfliktus nyomán kirobbant hidegháború alakulása a Nyugat és Oroszország közt. Trump megválasztása úgy tűnik sok egyéb mellett az USA külpolitikai irányváltásával is jár, ugyanis jó esély van rá, hogy a Csendes-óceáni térségre koncentráló elnök nagyobb részt magára hagyja majd Európát, lassanként kihátrálva az oroszok elleni szankciókból és végső soron az egész konfliktusból is. Ha pedig az USA a NATO-beli szerepét is lényegesen csökkenti – ahogy Trump beígérte –, úgy súlytalanná válhat a szervezet és az EU lényegében magára marad Oroszországgal szemben.

Egy ilyen helyzetben pedig az Unió egysége minden eddiginél fontosabbá válna a várható orosz agresszió ellensúlyozására a Baltikumban – a Balti államok orosz megszállása –, illetve a Balkánon – itt a szerbek regionális törekvéseit erősítheti fel Moszkva a háttérből nyújtott támogatással.   Ugyanez mondaható el a másik bennünket közvetlenül érintő világjelenségről, a migrációról is, bár e témában jóval kevésbé fenyegetőek az egység hiányának rövidtávú következményei. Végül a növekvő terrorveszély megint csak az EU közös fellépését sürgeti, ez esetben egy megbékélést célzó közös Közel-Kelet politika kidolgozásában és megvalósításában.

A szervezetet azonban számos belső ellentét feszíti – többek közt a magyar miniszterelnök is előszeretettel „harcol Brüsszellel” –, miközben hazánkat is gyengíti a társadalom megosztottsága. Magyarország és Közép-Kelet Európa sorsa pedig attól függ, hogy mennyire leszünk képesek összefogni. Éppen ezért a folytatásban az egységet érintő közéleti hiedelmeket szeretném alaposabban körüljárni.

„Oldalt kell választanunk!”

Kissé tán zavarba ejtő lehet, hogy míg a régió összes országa egyértelműen a putyini politika ellen foglal állást, a hazai vezetés mintha kifejezetten várná az orosz befolyás növekedését a térségben, a kormányhű média kritikátlanul sugározza az orosz propagandát. Eközben Putyin budapesti látogatásaival diplomáciai síkon is egyértelműen a Nagy Medvéhez törleszkedünk, a Paks 2 kapcsán igényelhető orosz hitellel pedig hosszabb időre odaláncolhatjuk magunkat Oroszországhoz. Vagyis, miközben az Unióval szemben a nemzeti szuverenitásra hivatkozva dacol a kormány számos kérdésben, addig mintha egyenesen bátorítaná az orosz terjeszkedést a másik oldalon, az ország függetlenségét érintő veszélyeket figyelmen kívül hagyva.

A kép persze nem ennyire fekete, vagy fehér. Egyrészt van abban igazság, hogy a német-francia túlsúly az EU-n belül nem kedvez a kisebb tagállamok érdekérvényesítésének, másrészt az orosz külpolitika egyelőre nem veszélyezteti közvetlenül a közép-kelet európai régiót. Sőt, a V4-ekkel felelevenített jó kapcsolat az Unión belül fölveti annak a lehetőségét is, hogy a hozzánk hasonlóan kis súlyú szomszédainkkal összefogva ellensúlyozhatjuk az EU-n belüli erőeltolódást.

Ha a magyar belpolitika felől közelítünk a kérdéshez, azt mondhatjuk, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hogy hazánkban a rendszerváltással nem járt együtt az előző éra működtetőinek elszámoltatása. Egykori állambiztonságiak, vagy éppen KGB ügynökök a mai napig szabadon járhatnak-kelhetnek a magyar közéletben és a gazdaságban. Kérdés, hogy vajon kihez hűek most ezek az emberek?

Számomra riasztó azt látni, hogy az ország két legnagyobb pártja a Fidesz és a Jobbik kritikátlanul rajong az új, agresszív Oroszországért és az EU-val szemben talán túl jól is működő önvédelmi reflexek mintha egészen hiányoznának az oroszokkal szemben.

Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható, ha tudjuk, hogy a hazai jobboldalon az erő kultusz logikája jellemzően minden más külpolitikai szempontot felülír. Eszerint „a gyönge Magyarországnak egy erős hatalomhoz kell csatlakoznia, hogy maga is erőssé váljon”. Ennek szellemében szokás romantizálni a dualista Magyarországot is, hisz a monarchia részeként könnyebb hazánkat erősnek látni, mint a megcsonkított, trianoni országot. Csakhogy véleményem szerint ettől a kiegyezés után sem váltunk erőssé és most sem leszünk azok! Ez a szolgai Magyarország útja.

Megvan persze a fenti gondolkodásnak a balos változata is a Kádár-kor nosztalgikus felemlegetésével. Az akkori relatív jólét és kényelem ugyanis megint csak a szolgai Magyarország útja volt, ahol a szovjet megszállást szocializmusba csomagolták és így tették eladhatóvá, máig bennünket nyomorító történelmi örökségeket hagyva hátra. Bár a politikai fősodorban nyíltan alig hirdetik az előző rendszer érdemeit, a néplélekben nagyon is élő valóság, és ahogy én látom, az MSZP-nek és a DK-nak, mint a szocialista állampárt örököseinek jórészt még mindig ebből táplálkozik a támogatottsága. Ráadásul a két párt ma képviselt kritikátlan nyugatbarátsága logikailag nem különbözik lényegesen a fent említett jobboldali, erőkultuszon alapuló megközelítéstől sem.

Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a jelenlegi helyzetben hazánk nem csak két út közül választhat! A hidegháborúba beleállva lehetünk persze Nyugat-Európa, vagy Oroszország csatlósai, de arra is van lehetőségünk, hogy semlegesek maradjunk. A háborús logika ellen harcolni leginkább úgy lehet, ha nem állunk egyik oldalra sem. Ez a kossuthi út, vagyis a hozzánk hasonló kis súlyú, közép-kelet európai országokkal összefogva létrehozhatunk egyfajta „Duna-menti Föderációt”, ami alkalmas lehet arra, hogy sikerrel képviselje az érdekeinket Párizs és Berlin törekvéseivel szemben, illetve egyúttal Moszkva politikáját is ellensúlyozhatjuk így. Ehhez azonban szükségesnek látom az Unió megőrzését, mivel magában a régió nem elég erős Oroszországgal szemben, a szövetségen belül maradva azonban már igen. Ha pedig az EU-t sikerül föderalisztikus módon újjá szervezni, akkor egyszersmind a szövetség belső feszültségforrásait is fölszámolhatjuk, a szervezetet megerősíthetjük, hogy az képes legyen egységes fellépésre, akár a migráció kihívásaival, akár a terrorveszéllyel, akár az orosz fenyegetéssel szemben.

Az előbbi, harmadik utas logika már csak azért is megszívlelendő, mert a hazai közéletet megosztó bal és jobboldaliság is ilyen módon oldható fel. Érdemes észrevenni, hogy akik arra buzdítanak, hogy álljunk az egyik, vagy a másik oldalra, azok pártszínektől függetlenül mindannyian a megosztottság pártján vannak. Az általuk képviselt filozófia az össznemzeti egység legnagyobb kerékkötője!

„Vesszen Trianon!”

Bár a Közép-Kelet Európa térképét átszabó békediktátum majd 100 éve íródott, máig ható nyomokat hagyott a régió minden országában. Határokon innen és túl mélyen beleégett a néplélekbe és a jobboldali populista politikusok ezt időről időre ki is használják, mikor a nacionalizmus legsötétebb korszakait idéző fasisztoid, irredenta szlogeneket puffogtatnak.

Közép-Kelet Európa csak akkor lehet „erős”, csak akkor képviselheti hatékonyan a saját érdekeit, ha összefogunk. Ha mi, itt élők fölismerjük, hogy tetszik vagy sem, nekünk magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, szlovénoknak és ukránoknak közös az utunk, közös a sorsunk. Ráadásul ez a sors időről időre összefonódik a csehek, a lengyelek, illetve a Balkánon élő népek sorsával is. Ha be akarjuk gyógyítani a Trianon ütötte sebeket, azt csak közösen tudjuk megtenni, nem egymás kárára! Hatásait határrevízióval már rég nem orvosolhatjuk, csakis együttműködéssel. (Nagyon sajnálatos, hogy a ’90-es években tanúsított nyitott, toleráns magyar nemzetiségi politikát a szomszédok nem békejobbként, hanem javarészt gyengeségként értelmezték és kihasználták.)

Itt említhető meg az is, hogy a migráció kihívásai és a terrorveszély egyértelműen közelebb tolták egymáshoz Közép-Kelet Európa államait, a három fönt tárgyalt jelenség közül egyedül az orosz terjeszkedés megítélésében nincs egységes nézőpont. Ugyanakkor a NATO és az EU lehetséges szétesése azt jelentené, hogy a régiónk ismét orosz befolyás alá kerülne és lehet szidni Brüsszelt, vagy Washingtont, de ha ez bekövetkezik, még vissza fogjuk sírni őket…

„Csak le kell győzni Orbánt!”

A nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika után a belpolitika felé fordulva a nemzeti megosztottság vezérelve, hogy a rendszerváltás óta a mindenkori ellenzék folyamatosan „le akarja győzni” az éppen aktuális kormányt. És amikor „legyőzésről” beszélnek, azt szó szerint kell érteni, vagyis „a másik oldallal semmiben nem szabad együttműködni, hisz ők gonoszak, akiket ki kell takarítani a közéletből” – más kérdés persze, hogy a színfalak mögött milyen háttéralkuk köttetnek. Mintha mindenki megfeledkezne róla, hogy bármelyik csapat is nyerjen a választásokon, akkor sem lesz másnaptól egypártrendszer! A tegnapi kormányból holnapra ellenzék lesz, akik ugyanúgy részei a parlamentnek, ettől a vereségtől nem „takarítódnak el a közéletből” és az ország sikere érdekében a pártoknak nemhogy „nem szabad” együttműködniük a másik oldallal, hanem egyenesen az a kötelességük!

Ha pedig a képviselők ezt maguktól nem teszik meg, akkor a választóknak lenne a feladatuk, hogy rákényszerítsék őket. Sajnos azonban a magyar társadalom tele van belső törésvonalakkal, amikre apellálva a populista bal- és jobboldali politikusok úgy játszhatnak a tömegek érzelmeivel, mint a bábszínházi színészek a bábokkal. Az ő céljuk az örökös megosztottság fenntartása és ezt a célt remekül szolgálja is a múlt sebeinek folyamatos ébren tartása és soha be nem gyógyítása, a nácizás, a komcsizás, a zsidózás és a cigányozás.

E megosztottság ellenszere a párbeszéd lehetne a választók között. Egymás jogos sérelmeinek a meghallgatása és elismerése volna az a lépés, ami valódi, rendszerszintű változást indíthatna el. Hiszen nem a pártoknak vannak szavazói, hanem a szavazóknak vannak pártjai!

A Fidesz-KDNP-re 2-2,5 millió ember szavaz minden választás alkalmával. A hagyományos, megosztó logika mentén pedig a mai ellenzék a Fidesz-KDNP legyőzésével nem elsősorban Orbán Viktort győzné le, hanem ezt a 2-2,5 millió embert, (amitől mellesleg az égvilágon semmi nem változna).

Ez ugyanakkor csak a politikusok megoldása, amit a társadalomnak nem kell szükségképpen elfogadni. Az utóbbi évtizedek árvizei, népszavazásai, sport sikerei és olykor tüntetései többször megmutatták már, hogy konkrét ügyek mentén a legkülönbözőbb pártpreferenciájú emberek is képesek együttműködni, sőt, akár közös álláspontra helyezkedni. Maga a rendszer is ilyen módon reformálható meg – legalábbis demokratikus irányban.

„Csak 2018 számít!”

Szintén az imént tárgyalt, „csak le kell váltani” logikához tartozik az a fajta szemlélet, ami szerint egyes-egyedül a választási évekre kell koncentrálni. Mintha a közélet pillanatszerű, statikus volna, egy választás megnyeréséhez pedig elégséges lenne pár jól csengő szlogen és ígéret, illetve egy ügyesen fölépített pár hónapos kampány. Ezzel szemben a társadalom és a közélet alakulása is folyamatszerű, ezért nem elég 4 évente villantani, a köztes időben pedig elmerülni a képviselőtestületi munkában a kormány hangos kritizálása mellett. Aki valódi változást szeretne, annak folyamatos, aktív közösségszervezőként kell föllépnie!

Annál is inkább, mivel a politikusok megítélése itthon roppant negatív, az elittel szembeni bizalom a nullát is csak alulról súrolja. Ezt pedig nem lehet nyilatkozatokkal megváltoztatni a rádió- és tévéstúdiókból, az újságok hasábjairól, vagy a közösségi média felületeit használva. Ehhez személyes jelenlét kell és nem csak a kampányidőszakban! Konkrét, kézzelfogható munka – akár útjavítás, vízelvezető árok tisztítás –, illetve a helyi emberek, ügyek megismerése és segítség azok kezelésében.

Másrészről a jelenlegi ellenzék eleve kevéssé tűnik alkalmasnak „Orbán leváltására”. Legutóbb a kvóta referendum volt az, ami sokadszorra is világosan megmutatta, hogy a baloldal képtelen annyira vonzóvá válni a tömegek számára, hogy esetlegesen majd kormányváltó tényező legyen, de még ahhoz is kevés, hogy érdemben figyelembe kelljen venni a parlamenti munka során – hisz nélkülük is elég masszív a kormánytöbbség. Eközben a Jobbik a Fidesznél sokszor már nem tud radikálisabb lenni – a népszavazás kapcsán lényegében nem is kampányoltak –, a balos szavazóknak viszont még mindig „túl nácik”, így ők is mintha elérték volna népszerűségük felső határát. Ugyanakkor ezek az erők ahhoz meg nem elég népszerűtlenek, hogy a parlamentből kiesve átadják a terepet új, hitelesebb – vagy annak tűnő – politikusoknak. 8 éve ez a paradoxon bénítja a hazai ellenzéket. Aki tehát kormányváltást szeretne, annak először az ellenzéket kell leváltania!

Ez a folyamat pedig végső soron egy teljes elitcserét is magával hozna, ami számomra elengedhetetlennek látszik a nemzeti összefogás elérése érdekében – de ez nem jelenti azt, hogy a mostani elittel ne kellene megtalálni az utat az együttdolgozásra, hisz ők is a nemzet részei, és tetszik, vagy sem, mindig is azok maradnak.

„Csak egy jó vezető kell!”

2010 óta felvetésből axiómává érlelődött a nagyobb ellenzéki pártok között, hogy csak egy erős, karizmatikus vezető lehet képes leváltani a jelenlegi kormányt. Az elgondolás eddig még logikus is, hisz jó vezetőkre minden szervezetnél szükség van. Azonban az ellenzéki politikusok és szavazóik jó része nem állnak meg itt, mert abban is egyetértenek, hogy nekik más dolguk sincs, mint megtalálni ezt a messianisztikus figurát, aki egyszerre lesz képes megújítani a bal-/jobboldalt és leváltani a Fideszt a hatalomból – ma egyesek Gyurcsány Ferencben, mások Botka Lászlóban látják ezt a valakit, míg a Jobbik a maga vezetőjét Vona Gábor személyében már meg is találta.

Magyarán a recept úgy néz ki, hogy a jelenlegi miniszterelnök kihívója csak olyasvalaki lehet, aki Orbán Viktorabb Orbán Viktornál is. Amivel csupán két probléma van. Az első, hogy ez a logika helyesnek fogadja el, ha egy tekintélyes, karizmatikus vezető leuralja a pártját és a szavazóit, csak az nem tetszik innen nézve, ha ezt a vezetőt Orbán Viktornak hívják. Vagyis a jelenlegi rendszer jó és helyes, csupán az a gond vele, hogy „nem a mi jelöltünk áll az élén” – miközben a szavak szintjén minden ellenzéki szervezet az egész rendszert támadja.

A második gond pedig az, hogy ez a megközelítés minden felelősséget a vezetőre tol át, mintha a választóknak és párttagoknak semmi más szerepe nem volna, mint, hogy ezt a vezetőt megtalálják és pajzsra emeljék. Ez egy kimondottan passzív, alapvetően diktatórikus társadalmi szemlélet. Azzal rokon megközelítés, mint mikor a Harmadik Birodalom bűneiért egyedül a vezetőjét, Hitlert okolják, vagy a Szovjetunió rémtetteiért csakis Sztálint kiáltják ki felelősének és nem vesznek tudomást arról, hogy aktív, vagy passzív formában, de az egész közösség együttműködött mindkét rendszer fenntartásában és működtetésében.

Ugyanígy nem lehet a vezetőre tolni, hogy 8 év kormányzás és 7 év ellenzékben töltött időszak után a baloldalnak még mindig nincs egy épkézláb elképzelése arról, hogy kormányra kerülése esetén milyen irányban alakítaná az ország sorsát – azon túl persze, hogy lebontanák az „Orbán-rendszert”. Ehelyett csak olyan általánosságokat puffogtatnak, mint az egészségügy, vagy az oktatás rendbetétele, de arról már nem szólnak, hogy ezeket mégis miként képzelik el a gyakorlatban. A Jobbik e tekintetben egyértelműen előrébb tart, esetükben a radikális programjuk néppártivá csiszolása az, ami még nem lezárt folyamat.

Az sem a vezető dolga, hogy „a pártok kimenjenek az emberek közé” és a helyi ügyeket megismerve és felkarolva közösségszervező munkát végezzenek. Az ilyesfajta, alulról szerveződő kezdeményezésekkel, a médiaszereplések és az országos ügyek helyett a helyi, megfogható ügyekre való fókuszálással és személyes jelenléttel, a pártok „részvételivé alakításával” lehetne rendszerszinten megújítani és leváltani a jelenlegi berendezkedést. Csakhogy ez egy lassú folyamat, amire nem elég egy kampányidőszak és nem is lehet olyan látványosan bemutatni a hírekben, mint az X hivataltól kiperelt anyagokat a mindenféle korrupciógyanús ügyekről.

Az ebben a szellemben végzett közösségszervező munka útközben természetes módon kitermelné a maga vezetőit, akik országosan is összefoghatnák azt, anélkül, hogy bárki is tudatosan keresné őket. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a ma még magas presztízsű, a közéletet tematizáló véleményvezéreknek hátat kell fordítani. Nekik ugyanis a jelenlegi helyzet fenntartása alapvető érdekük, miközben egy ilyesfajta változás a hatalmuk és pozícióik elvesztésével járna, hisz azt nem ők irányítanák.

„Csak össze kell fogni!”

Az ellenzéki összefogás szükségessége megint csak nem új keletű axióma, bár az kétségtelenül újdonság lenne, ha az a Jobbik és a baloldali szervezetek között jönne létre. Az alapgondolat, miszerint a Fidesz csak közös erővel mozdítható el a hatalomból még talán meg is állja a helyét. Csupán az vele a gond, hogy nincs olyan közös program, ami mentén az ellenzék hajlandó volna a nézetkülönbségeket félretéve összefogni, majd közösen dolgozni a program megvalósításán. Az egyedüli közös pont, hogy „váltsuk le Orbánt!”, ami azonban a jobboldali szavazók jó részének érthető módon nem vonzó és még a baloldaliak jelentős részének is kevés.

A 2014-es balos tömörülés csak arra volt jó, hogy konzerválja a baloldal széttöredezettségét. E nélkül az olyan kisebb pártok, mint az Együtt, a Párbeszéd, a MoMa, vagy a Liberálisok már rég eltűntek volna a közéletből, míg a DK és az MSZP sorsát az határozná meg, hogy melyik képes magát potensebbnek, kormányképesebbnek mutatni a választók előtt – a másik szervezet értelemszerűen törpepárttá zsugorodna, esetleg a parlamentbe sem jutna be.

Összefogásra össznemzeti szinten volna szükség, nem oldalak és pártzászlók mentén! Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a legkülönfélébb értékrendekkel rendelkező, egymással ellenségeskedő pártokat preferáló emberek párbeszédet kezdjenek egymással. Tehát az összefogásból nem maradhatnak ki a „fideszesek”, az „mszp-sek”, a „dk-sok”, a „jobbikosok”, az „lmp-sek”, az „együttesek”, a „párbeszédesek”, a „liberálisok”, a „momások”, vagy a pártnélküliek sem! Hosszabb távon úgy hiszem, hogy egy ilyesfajta összefogáshoz elkerülhetetlen, hogy levessük a pártszíneket, ne azok mentén határozzuk meg önmagunkat, ami kinek-kinek a saját felelőssége, ehhez nem kell a többiekre várni. Pártok összefogása helyett a társadalom összefogása reformálhatja meg a jelenlegi rendszert.

„Csak meg kell szólítani a pártnélkülieket!”

Az ellenzék különösen kedvelt lózungja, hogy a politikától elfordult tömegekre támaszkodva kívánják elérni a céljaikat. Csakhogy a „pártnélküliek” nem képviselnek egységes tábort, hanem 1000 félék, milliónyi okkal, hogy miért nem foglalkoznak pártpolitikával. Éppen ezért nem lehet őket egységesen megszólítani sem.

Ide kapcsolódik, hogy a közélettől elfordult tömegek passzivitását jellemzően egyfajta tudatos, rendszerkritikus döntésnek szokás beállítani, miközben a nem politizáló tömegek java része falvakban, vagy kisvárosokban él, halmozottan hátrányos helyzetű nyomorgó, aki nem ritkán alulszocializált és aluliskolázott, munkanélküli, vagy közmunkás. Vagy ő maga, vagy közeli családtagja alkoholbeteg, vagy drogfüggő, esetleg még hangulatzavaros, és/vagy szorongó is, mentálisan tehát nem teljesen egészséges. Ezekben a családokban gyakori a nyílt erőszak, a kriminalitás, az átlagéletkor pedig messze az országos átlag alatt van, amit csak tetéz, ha az illető nagycsaládos. Ha pedig roma származású, még faji előítéletekkel is gyakorta szembesül – amit persze ő is viszonoz a fehérek felé. Aki ilyen körülmények közt él, annak aligha tudatos döntés a passzivitása, sokkal inkább a testi, lelki és szellemi nyomorból fakadó beszűkültség következménye.

Közülük kerül ki az ország „4 millió létminimum környékén, vagy az alatt élő polgárának” java része, akikről a Fidesz érdemben tudomást sem vesz, a baloldali politikusok pedig előszeretettel hivatkoznak rájuk, hogy a kormányt támadják. Közéjük persze már nem mennek ki, nem próbálják segíteni őket, pláne nem együttműködni velük, csupán eszközként használják ezeket az embereket, hogy protestszavazatokat gyűjtsenek.

Magamban mindig szomorúan elmosolyodom, amikor egy egyértelműen városi, értelmiségi szervezet a pártnélküliek megszólításáról beszél – ahogy legutóbb a Momentum tette –, hisz javarészt nem is ismerik őket, semmit nem tudnak róluk, vagy a problémáikról, mégis a támogatásukat kérik.

Ezeknek a tömegeknek a közéletbe való bevonása ugyanakkor valóban nemes feladat lenne, de az egyrészt nem fog menni nélkülük, másrészt ehhez először a szociális, lelki és anyagi problémáikat kell rendezni, amin több civil szervezet is munkálkodik az országban. Ha egy politikus valóban komolyan gondolja a „pártnélküliek” megszólítását, akkor a legjobban teszi, ha önkéntesnek áll és a hagyományos közéleti szereplés helyett a terepen igyekszik segíteni.

„Az elégedetlenség majd úgyis addig fokozódik, hogy elsöpri a kormányt!”

Az eddig tárgyalt, aktív ellenzékiséget hirdető szólamok mellett egyesek úgy vélik, hogy a rendszer bukását elég csupán az időre bízni, hisz a politikusaink úgyis annyira pofátlanul korruptak, amúgy is olyan fatálisakat hibáznak, hogy előbb-utóbb a velük szemben táplált indulatok majd maguk alá temetik őket. Nincs más dolgunk tehát, mint nyugodtan kivárni ezt a pillanatot.

E logikát számos történelmi példa is támogatja, csakhogy országunk politikusai is jól ismerik ezeket a példákat és tesznek róla, hogy lehetőleg elkerüljék a rájuk nézve kellemetlen következményeket. Egyrészt ezt a célt szolgálja a Fidesz részéről az újabb és újabb ellenségképek keresése, hogy ezekkel szemben egyesítsék a társadalom meghatározó részét és az elégedetlenséget is ebbe az irányba csatornázzák önmaguk helyett. Másrészt, amíg nyitva a határ, addig a külföldre menekülés egyben az elégedetlenség hullámait is jórészt levezeti. Végül az olcsó alkohol és designer drogok, valamint a munkaalkoholizmus és az egyre nagyobb számban felírt hangulatjavítók és szorongáscsökkentők szintén a kezük alá dolgoznak. Hisz egy fortyogó kuktát is csak akkor robbant szét a gőz, ha rajta a tető és a feszültség nem tud hol távozni.

Paradox módon a nyomorgók tömegei is a jelenlegi rendszert konzerválják, mert aki nyomorog, az csupán túlél, annak nincs jövőképe, perspektívája, csak a jelent látja. Következésképp nem szerveződik és nem foglalkozik olyan elvont témákkal sem, mint a közélet. Ráadásul minél tanulatlanabb, testileg és mentálisan minél kevésbé egészséges és minél töredezettebbek a társas kapcsolatai, annál biztosabb, hogy magától képtelen lesz ebből az állapotból kimászni.

A másik oldalról az utóbbi években a baloldali pártok, szavazók és médiumok között fölerősödtek azok a hangok, akik szerint Magyarországon diktatúra van. Aki pedig diktatúrát kiált, az tudatosan, vagy tudattalanul forradalmat szeretne, mert diktatúrákat csak forradalmak által lehet megbuktatni. Ez a fajta elégedetlenség azonban főként a nagyvárosi értelmiség körében érzékelhető, akik pedig egyrészt túl kevesen vannak egy ilyen fordulathoz, másrészt vagy túl szabad szelleműek és jól képzettek, hogy inkább külföldre költözzenek, vagy túl kényelmesek, hogy ők maguk fegyvert ragadva megpuccsolják a rezsimet.

Vidéken jobban fáj a nyomor, hogy nincs más, csak közmunka, mint a sajtószabadság szűkülése, vagy nagyobb problémát jelentenek az infrastruktúra hiányosságai, mint az alkotmányossági aggályok, vagy a trafik mutyi, stb. A vidéki és városi elégedetlenség már csak azért sem tud összeérni, mert e két közeg szereplői „nem egy nyelvet beszélnek”.

Szempontunkból végül fontos kijelenteni, hogy akik az elégedetlenségre apellálnak, háborús, forradalmi logika mentén gondolkodnak, azok a nemzeti széthúzás és nem az egység pártján állnak. A forradalmak ugyanis nemhogy nem oldják fel egy nemzet belső megosztottságát, hanem újabb sérelmekkel gazdagítva azt csak tovább mélyítik az árkokat – lásd legutóbb a 2006-os események hatásait. Az igazi forradalomhoz sok idő és testi, lelki, szellemi nevelés kell, nem puskaropogás!

„Csak a Jobbik!”

A radikális párt számomra sok szempontból a mai magyar társadalom lakmuszpapírja. Annyi ellentmondást testesít meg egymagában, amennyit az összes vetélytársa még együtt sem. Kezdve azzal, hogy magát a közelmúltban még „nem demokratikus pártként” határozta meg, miközben vidéki jelenlétük és a szervezetre eddig jellemző lefelé nyitottság miatt közelebb állnak a részvételiséghez, mint a „demokratikus pártok”.

Az értelmiség általában elutasítja őket, de az egyetemi ifjúság körében ez a legnépszerűbb politikai szervezet. A vidék jó részét leginkább a Jobbik tudja megszólítani, a nagyvárosokban azonban nincs igazán jelentős súlyuk, ami jól jelzi a két közeg közti óriási szakadékot. Nemzeti radikálisoknak mondják magukat, az ’56-osok örököseinek, mégis a Szovjetunió visszaállításával kacérkodó Putyin kritikátlan hívei – anyagi támogatását is szívesen fogadják –, annyira, hogy soraik közt megtűrik a vélhetően orosz ügynök Kovács Bélát is.

A Kelet felé építettek ki jó kapcsolatokat, miközben Magyarország ma a Nyugathoz tartozik – bár újabban a párt nyugati nyitásán fáradoznak. A radikális szervezet részben szélsőjobbos gyökerekből indult, ma pedig már egyfajta mérsékelt néppártiságra törekednek. Újabban az „árkok betemetését”, a nemzet egyesítésének szükségességét hirdetik, mégis a társadalmi megosztottság egyik fő forrását adó történelmi sérelmekre apellálnak. A Trianonhoz fűződő, alapvetően irredenta viszonyulásuk miatt a Kárpát-medence népeivel való együttműködésük lehetetlennek látszik.

A Jobbik kormányra kerülése esetén hazánk diplomáciai karanténba kerülne az Unión belül, ami vélhetően egyszersmind az EU-s pénzcsapok elzárását is jelentené. És hiába utálják bármennyire is Brüsszelt, ezek nélkül a források nélkül a magyar gazdaság növekedése megáll, amit rövid időn belül megérezne a lakosság is. Nem csak a sok esetben fasisztiod epizódokkal tarkított múltjuk miatt nem szalonképesek Nyugaton, de az említett orosz kötődés miatt sem.

A Jobbik térnyerése a hazai közéletben jól mutatja, mennyire fontos volna egyéni és társadalmi szinten is a múlt sérelmeinek a kibeszélése és feldolgozása, a szomszédos népekkel való kölcsönös, baráti viszony kialakítása. Másfelől a szociális és etnikai kérdések szőnyeg alá söprése a hagyományos elit részéről olyan struccpolitika, amit a továbbiakban a társadalom jelentős része nem tolerál. A nyomorgó vidék problémáit be kell emelni a közbeszédbe és mérsékelt alternatívákat kell kínálni a radikális megoldásokkal szemben. A romák és fehérek összebékítése, egy nemzetté forrasztása is olyan mulasztás, aminek a pótlását nem lehet már sokáig halogatni. E kérdések rendezése nélkül nincs egység!

„Lehet más!”

Az LMP indulásakor azt ígérte, hogy másképp fog politizálni, mint a riválisai és a párt alulról szerveződése, illetve civil gyökerei alapján erre minden esély meg is volt. A szervezet azonban alapvetően nem tudott túlnőni a hagyományos ellenzékiségen. A civil társadalomba való beágyazottsága inkább gyengült, mint erősödött, így közösségszervezőként nem tudtak föllépni. Amennyire nem jelentős a Jobbik a nagyvárosokban, az LMP annyira nincs jelen vidéken. A balos szervezetekkel ugyan nem fognak össze – amit annyira komolyan gondolnak, hogy még pártszakadást is vállaltak emiatt –, de ez a fajta, elvi alapú politizálás ma önmagában kevés ahhoz, hogy „más legyen”.

Az LMP kísérlete hosszú távon ugyan beérhet, a jelenre vonatkoztatva azonban inkább számos tanulsággal szolgál, hogy hogyan nem lehet más a politika. Először is nem változtat semmin a parlamenti munka, legyen az bármennyire heroikus és tisztességes. Olyan általános témákkal, mint a környezetvédelem, az oktatás, vagy az egészségügy a társadalom jelentős része nem szólítható meg. Ezeket le kell fordítani helyi szintre, konkrét ügyek mentén, hogy érthetővé és húsbavágóvá váljanak, vagyis a bizottsági ülésekről és a TV stúdiókból ki kell menni terepre. Végül kevés az értelmiségre és a nagyvárosi polgárokra építeni, a vidék nélkül nem lehet más!

„Csak a NER!”

Természetesen, ahogy az ellenzéki oldal jelmondatai, úgy a jelenlegi kormánypropaganda is a széthúzást szolgálja. Ez a széthúzás ugyanis a politikai céljaik szempontjából minden pártnak jó. Hiszen egy politikus elsődlegesen nem az országot szeretné jobbá tenni, hanem hatalomra akar kerülni, hogy így „még 4 évig” legyen munkája.

Az új hűbériséget elhozó, a korrupciót törvényesítő, folyamatosan ellenségképekkel operáló, háborús logikára épülő Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig remekül megfelel a fenti célnak és minden valószínűség szerint 2018-ban is hatalomra segíti majd a Fidesz-KDNP-t. Egyúttal a társadalom egyre szélesebb rétegeit készteti arra, hogy újfajta alternatívákat keressenek és mutassanak fel a jelenlegi kormánnyal szemben, ami végső soron magában rejti egy átfogó nemzeti összefogás lehetőségét is.

Pusztán a Fidesz kritikája láthatóan kevés a kormánybuktatáshoz, mert a politizáló magyarok jelentős része jobban utálja az ellenzéket a kormánynál. Orbán Viktort ugyanis nem egy idegen hatalom ültette az ország élére, hanem a nép egy része választotta meg miniszterelnöknek, ellentétben például Kádár Jánossal, akit a szovjetek tettek vezetővé és végig az aktív katonai jelenlétüknek köszönhette hatalmát. Éppen ezért Orbán bukását sem egy forradalomtól, vagy az „ellenzéki kerek asztal” tárgyalásaitól kell várni, hanem a már sokat emlegetett közösségszervezéstől és olyan, pozitív jövőképet ígérő programoktól, amik a „fideszeseket” is képesek megszólítani.

A NER-ben a valódi párbeszéd hiánya olyan ordító méreteket ölt, hogy egyben azt is megmutatja, miként lehet rést ütni rajta. Ez a program a társadalomtól elszakadt elit belterjes politizálásának a csúcsra járatása. Ha tetszik, a rendszerváltás utáni hazai politika mesterműve, hiszen a korábbi kormányok sem törekedtek a társadalom bevonására és ők is egymás közt osztogatták a közpénzt, a NER pedig csupán ezeket fejlesztette tökélyre.

„Azok a nemzetrontó migránsok!”

Végezetül szeretnék kitérni a migrációra, mint egy olyan világjelenségre, ami akár a fentiek ellenében is képes lehet egységbe kovácsolni a magyar társadalmat. A kvóta népszavazás sok mindent világossá tett a politika világában, többek közt azt is, hogy a modernkori népvándorlással szemben szélesebb tömeg hajlandó összefogni, mint amekkora bármelyik kormányunkat hatalomra segítette. A klímaváltozás és a túlnépesedés pedig minden jel szerint tovább fogja erősíteni ezt a tendenciát.

Ha tehát pozitív célok mentén, vagy alulról jövő közösségszerveződés révén nem fognánk össze, a migránsok tömegeiben még akkor is „bízhatunk”. Egy ilyenfajta összefogás azonban nem járna a társadalom megreformálásával, nem feltétlenül hozná el a múlt sebeinek begyógyulását, így pedig nem juthatnánk el az áhított nyugati életszínvonalra sem – már ha ez jó cél egyáltalán. Mert a Nyugathoz való felzárkózás elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi kérdés. Nem azért élünk ugyanis „félbalkáni” szinten, mert gyengébb a gazdaságunk, hanem éppen fordítva: a magyar gazdaság azért gyengélkedik, mert a társadalom olyan korrupt, protekcionista és széthúzó, mint ami a Balkán népeire jellemző.