A Demokrácia-diktatúra című írásban e két kormányzati formát a vezetés, illetve az állam működése szempontjából vizsgáltam, és kevés szót ejtettem a társadalomról. Úgy éreztem, a Kompetens társadalomban eleget foglalkoztam a témával, de néhány hozzászólás és beszélgetés alaposan elgondolkodtatott, amit ezúton is köszönök! Ezek nélkül nem juthattam volna el az alábbi felismerésekig.
Röviden, azt állítom, hogy a passzív társadalom a diktatúra társadalma, az aktív – vagy kompetens – pedig a demokráciáé. Közép- és Kelet-Európa politikai válsága – korrupt, rosszul működő, túl költséges, bürokratikus állam, a nép és a politikai elit különvált, nagyfokú a bizalmatlanság a politikusokkal szemben, a diktatúra a társadalom mind nagyobb része számára vonzóbb a demokráciánál – abból adódik, hogy míg a kormányforma demokratikus, a társadalom megmaradt passzívnak, vagyis diktatórikusnak.
Ez azt jelenti, hogy a közösség építőkövei továbbra is a tekintélytisztelet, az alázat és az alá-fölé rendeltségi viszonyok, illetve a paternalisztikus államszemlélet. A polgárok nem ismerik föl saját kompetenciáikat és túlzott hatalmat adnak a vezetők kezébe, a problémák megoldását általában magasabb szinttől várják, mint ahol igazán kezelhetőek lennének, ahogy erről a Hatalom című cikkben írtam.
Annyira mélyen velünk él ez a fajta gondolkodás, hogy talán észre sem vesszük a mindennapokban. Jó példa, mikor a közbeszédben minden választás előtt megjelenik az a retorika, hogy a „kis” pártok csak arra jók, hogy elszipkázzák a „nagyok” szavazóit, akik így esetleg elveszíthetik a választást. Először is nem egy pártnak vannak szavazói, a szavazók nem politikai szervezetek tulajdonai, hanem a szavazóknak vannak pártjai, akik közül választani lehet. Egyetlen párt sem kicsi vagy nagy önmagában, mi, polgárok tesszük őket kicsivé, vagy naggyá.
Mikor azt mondjuk, hogy korrupt és rossz az egész politikai elit, de nem lehet leváltani, akkor is a fenti logika szerint kesergünk. Holott az igazság az, hogy ha mindannyian parlamenten kívüli pártokra, vagy független jelöltekre voksolunk, akkor gyakorlatilag egyetlen nap alatt, törvényesen és vértelenül megbuktathatjuk a teljes addigi vezetést. Nem a világ igazságtalan működése, hanem mi magunk tartjuk hatalomban ezeket az embereket.
Továbbmenve, a passzív társadalom rövid távon a hatalmon lévőknek jó, hiszen így érdemben senki nem kérdőjelezi meg őket, (ezért is jöhetett létre a mostani állapot a posztszocialista országokban: a rendszerváltások környékén fölélénkülő civil szerveződést a parlamentekbe került pártok viszonylag nagy egyetértésben lehűtötték, a törvényhozásba a civileknek csak nagyon korlátozottan engednek beleszólást).
Azonban a nép nélkül nem lehetséges működtetni egy demokratikus viszonyok szerint fölépülő országot, így előbb-utóbb szükségszerűen politikai és gazdasági válsághoz jutunk, ami végül a hatalmi eliten csattan. Ezt elkerülendő két út kínálkozik: a hatalom vagy elmozdul a diktatúra irányába és ilyen módon „összhangba kerül” a passzív társadalommal, vagy a társadalom aktivizáló erőit segíti, akár csak azzal, hogy nem akadályozza az alulról szerveződét, és így a társadalom alakul demokratikussá.
Ha a vezetés az előbbi útra lép, azzal egyszersmind a passzív társadalmat is konzerválja. A passzív társadalom azonban széteső, mivel hiányzik belőle az önszerveződés. A passzív társadalomban az emberek nem fognak össze, csupán egymás mellett élnek – hisz a diktatúra az önszerveződést veszélyesnek látja és üldözi –, ha valaki bajba jut, a többiek jóval kisebb valószínűséggel segítenek neki, mert hiányzik a közösség élménye, az összetartozás érzése. Valójában a diktatúra sem tud a társadalom aktív munkája nélkül hosszú távon működni, csupán itt lassabban bukkannak elő a válságtünetek és azok időleges elfojtására durvább eszközök állnak rendelkezésre.
A kompetens, demokratikus társadalom felé úgy mozdulhatunk el, ha kisközösségi szinten kezdünk szerveződni. Ebben a különféle civil érdekvédelmi szervezetek, illetve a szakszervezetek mellett és talán mindezek előtt legnagyobb szerepe a lakóközösségeknek van. Ma a városban élők többségének erről a szóról leginkább talán a vitákkal terhes közgyűlések, lakógyűlések jutnak az eszükbe, a vidéki kisközösségekben élőknek pedig a „pletykaközösség”, amikor a faluban mindenki mindenkiről tud mindent, de ettől még nincs sokkal több összetartás, mint egy társasház egymás mellett, vadidegenként élő lakói között.
Mikor lakóközösségről írok, én nem ezekre gondolok, hanem arra, hogy az egy helyen élők valódi közösségé szervezhetők. Közösséggé szerveződés alatt viszont nem valamiféle rossz emlékű politikai mozgalmárságot értek, hanem egészen politikamentes, szabadidős programok mentén létrejövő, egymást segítő kisközösségek építését.
A régi, belső gangos bérházakban maga a gang az a közösségi tér, ahol össze lehet gyűlni és közös programokat lehet szervezni. A panelházakban és a modernebb társasházakban ilyen közösségi terek nincsenek és ezért fontos, hogy a közelben legyenek parkok, művelődési házak és játszóterek, ahol össze lehet gyűlni és lehet valamit közösen csinálni.
Ebben az önszerveződésben a több szabadidővel rendelkező idős, nyugdíjas embereké, az éppen munkát keresőké, a diákoké és az otthon lévő kismamáké lehetne a főszerep, akik szervezhetnek a lakóközösség számára a fizikai és anyagi lehetőségektől függően grillpartit, kirándulócsoportot, játszótéri közösséget, közösségi gyermekmegőrzőt, tanulókört, vitaklubot, filmklubot, tánccsoportot, stb. Ezek a közösségi élmények rengeteget segítenek a társadalom aktivizálásához és alapjai lehetnek a civil szerveződésnek is. Hiszen, ha az összetartozás élménye megszületik, valódi közösséggé kovácsolódnak az egyének, akkor ennek a közösségnek láthatóvá válnak az érdekei, amiket lehet és kell képviselni, illetve kapcsolatot lehet keresni más közösségekkel.
Ezen a szinten már rendkívül sok felmerülő probléma megoldható, aminek az elrendezését addig magasabb szinttől, állami szervtől várták az egyének. Például, ha kopár és lepusztult a ház melletti park, ahol rendszeresen összegyűlünk, akkor nem az önkormányzattal levelezünk, hanem összedobunk pár cserjére és együtt ültetünk bokrot, fát, meg virágot. Ha a szomszéd hangosan hallgatja a zenét, akkor nem rendőrt hívunk, mert nem merünk szólni neki, mivel nem is ismerjük egymást, hanem egyszerűen becsöngetünk és megkérjük, hogy halkítsa le. Ha valaki nem fizeti a közös költséget, akkor nem fenyegetőzünk, vagy nem fordulunk a hatósághoz, hogy kilakoltassuk, hanem leülünk és megbeszéljük, hogy hogyan tudnánk segíteni abban, hogy ő is hozzá tudjon járulni a közös kiadásokhoz, stb.
A kisebb ügyekből azután jönnek a nagyobb ügyek, amiket már csak települési, megyei, vagy állami szinten lehet elintézni, de az önszerveződés révén ezekben is képessé válunk közösségi álláspontot kialakítani és azt képviselni. A demokratikus, aktív társadalom, ilyen összetartó kisközösségek hálózatából áll. A kompetens társadalom tehát nem úgy jön létre, hogy én vagy bárki más leírja a „tutit”, azt sokan elolvassák és ettől mindenki nagyon kompetens lesz. Nem az oktatási reformot, vagy a közigazgatás átszervezését kell először elérni, hanem a legalacsonyabb szintű közösségszerveződés beindítását. Ezekben a közösségekben azután meg lehet vitatni a közös, hosszú távú célokat, ki lehet alakítani egy, a többség számára kívánatos, de mindenki véleményére nyitott álláspontot, amit azután lehet kommunikálni a hatalmi elit felé és rá lehet venni a vezetést, hogy ilyen irányú reformokat fogadjon el. Azt hiszem, a mi életünkben ennek a fajta társadalmi összefogásnak a megteremtése lehet reális cél, amiért dolgozni érdemes.
Utolsó kommentek