A civilizáció összeomlásáról ma már nem csupán néhány vallási fanatikus szekta fantáziál, de a téma megkérdőjelezhetetlenül a popkultúra részévé vált. Egymást érik a természeti katasztrófákról, világjárványokról, zombikról, UFO invázióról, a gépek lázadásáról, vagy épp globális atomháborúról szóló filmek, sorozatok, könyvek és számítógépes játékok, a kereslet pedig kiapadhatatlan. A világvége kultusz virágzása ugyanakkor kicsit zavarba ejtő is, főleg annak fényében, hogy az ezzel szükségképpen járó halál, az elmúlás, a kortárs nyugati kultúra egyik fő tabuja.
Érdekes módon az apokalipszis gondolata nem csak napjainkban izgatja a nyilvánosságot, de már az ókor óta újra és újra felröppenő sláger. Ennek egyik oka, hogy az akkori embernek nem ritkán kézzelfogható, saját tapasztalata volt afféle „kis világvégékről”. Ha egy földrengés, szökőár, vulkánkitörés, vagy járvány letarolt egy várost, az a helyiek számára egyenlő volt az armageddonnal. A természetnek kiszolgáltatott emberek azután persze igyekeztek értelmet találni a tragédia mögött. Olyan magyarázatokat adtak, hogy a katasztrófa isten büntetése volt, mert az ott lakók bűnösen éltek, ahogy erre a Bibliában számos példát találunk – és mellékesen kimeríti az áldozatok hibáztatásának fogalmát.
Másrészt sok nagy birodalom terjeszkedését, majd összeomlását láthatták őseink, és míg az előbbi során a frissen alávetettek számára ért véget megszokott világuk, addig a bukás során a birodalom minden alattvalójának megszűnt a korábbi rend. Bár ezek a fajta világvégék is halállal és pusztulással jártak, de mindig valami újnak a születését is jelentették. Másfelől kevésbé voltak totálisak, mindenkit érintők, így alapvetően el kell különíteni ezeket az első csoporttól. A természeti csapásokhoz kötődő kataklizmák inkább a halálról, a birodalmakat érintő armageddonok pedig inkább a kultúráról szóltak. Vagyis a világnak úgy is vége lehet, ha mindenki meghal, de bizonyos értelemben az is egyfajta apokalipszis, mikor az uralkodó kultúra és vele tömegek világképe omlik össze.
Míg az ókorban a meghatározó nyugati filozófiák többnyire a földi lét élvezetét hirdették, és innen nézve a világvége inkább rémisztő alternatívának tűnt, addig a középkorban a trend megfordult. Az akkori keresztény gondolkodás szerint az élet szenvedés, amely során az ember vezekel eredendő bűnéért és a halál az egyedüli megváltás, az üdvözülés ígéretével. Az apokalipszis a halott szerettek föltámadásával, isten országának eljövetelével pozitív színezetet kapott és azt időről-időre egyfajta jutalomként várták a hívek.
Mára ismét az antik fölfogáshoz kerültünk közel: az életet és annak élvezetét mindennél magasabbra értékeljük, és mindenáron küzdünk értük, akár a józan ész határain túl is. A modern világvége kultusz, tehát nyilván nem a halálról, a tényleges kihalásról szól elsősorban, az inkább csak díszlet, ha úgy tetszik háttér a valódi lényeg mögött.
Bár nyugaton a szabadságot mindennél többre értékeljük, mégis, olyan erősen szabályozott társadalmakban élünk, mint soha azelőtt. A törvények részletesen előírják, hogy mit, hogyan és mikor tehetünk, ahová pedig a törvények nem érnek el, ott kezdődik az erkölcsben megtestesülő normák uralma. Közben kamerák lesik szinte minden mozdulatunkat, szoftverek, és elemzők a pénzmozgásainkat, a netes szokásainkat és ki tudja, még mi mindent a biztonságra, a kényelemre, vagy egyszerűen csak a mi érdekünkre hivatkozva. Valójában életkor, nem, egészségi és családi állapot, végzettség, illetve szocio-ökonómiai státusz alapján nagyon is lehatároltak a lehetőségeink, és az is, hogy mire/kire vágyhatunk.
Látszólag a feudalizmussal a társadalom kasztosodása megszűnt, bárkiből lehet bármi. Mégis, az amerikai self-made man ideál csak kevesek számára elérhető, és lelkileg ők is beleroppannak az élethosszig tartó törtetésbe, hogy anyagilag és a karrierjükben előre jussanak. Egy pocakos portás sosem jöhet össze egy szupermodellel, miközben a reklámok ezt ígérik, mi pedig elhisszük, hogy ez nekünk jár. Egy milliárdosnak akkor is fiatal szeretője/férje/felesége lesz, ha már naponta jár dialízisre és szellemileg teljesen leépült. Az élet nem fair, legalábbis úgy nem, ahogy Hollywood mutatja, és ez sokakat dühít.
„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rock-sztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon-nagyon berágunk!” – hangzanak az ikonikus mondatok a Harcosok Klubjában Tyler Durdn szájából.
Talán még ennél is tisztábban fogja meg A jövő hírnöke Bethlehem tábornoka, hogy miről szól a mi apokalipszis várásunk: a karakter a filmben az összeomlás előtt egy fénymásolóban dolgozott alkalmazottként, a civilizáció bukása után pedig hadsereget irányít és a környék ura.
A világvége számunkra a szabályok végéről, a világrendünk végéről, az igazi, totális szabadságról szól, mikor tényleg bárkiből lehet bármi. Amivel ma a kultúra csak hiteget, az ebben az elképzelt jövőben valóssággá válik. Többé nem kell értelmetlen munkát végeznünk egy ostoba, fontoskodó főnök óhajait lesve, hogy fönntarthassunk egy elvárt, fojtogató életszínvonalat. Végre szabadon engedhetjük a vágyainkat és megszabadulhatunk a minket béklyózó gátlásoktól. Nem kell megfelelni, viselkedni, szabadon lehet szeretni, kalandozni és csak annak élni, ami igazán fontos…
Sok alkotás, a fenti felsoroláshoz hasonlóan, cukormázba bújtatva, romantikus köntösben mutatja be a poszt-apokaliptikus világot, mint a Zombieland, ahol a lúzer srác összejöhet a jó nővel, mert megszűntek a társadalmi korlátok. Máshol viszont nem finomkodnak ennyire, Az útban például a kannibalizmus és a nemi erőszak ugyanolyan természetes részei a mindennapoknak, mint az, hogy ma dolgozni járunk. Hisz, ha nincsenek szabályok, nincsenek törvények, akkor nincs semmi, ami gátat szabna a késztetéseinknek. Egy súlyosan túlnépesedett bolygón pedig a leglogikusabb húsforrás maga az ember, udvarlással meg minek bajlódni, ha szexhez erővel gyorsabban és többször juthatunk.
Az apokalipszis kultuszban véleményem szerint a kultúránk válsága, belső ellentmondásossága jelenik meg. Ugyanaz a vágy munkál mögötte, mint a felvilágosodás nagy reformereiben, akik egyik napról a másikra szerették volna megváltoztatni az igazságtalannak látott világot. Kisöpörni a régit és éltetni az újat.
A 20. század azonban mindannyiszor megmutatta, hogy az ilyen, hirtelen és gyökeres változások mindig katasztrófákhoz és valami még élhetetlenebb berendezkedéshez vezetnek – gondoljunk csak a kommunista és fasiszta társadalmi reformkísérletekre. De ugyanez a tanulsága a Nagy Francia Forradalomnak, vagy az Arab Tavasznak is.
A világ, amelyben élünk, sokszor nem veszi figyelembe az emberi természetet, úgymond életidegen. Bőven van mit javítani rajta, sőt, jelen formájában talán bukásra ítélt, mégis, sokkal humánusabb és szerethetőbb, mint egy valódi apokalipszis utáni jövő, ahol a pufi srác ugyanúgy nem kapná meg az álomnőt, mint ma, mert minden valószínűség szerint nem maradna addig életben...
Utolsó kommentek