Spanyolviasz

Míg évezredeken keresztül a párkapcsolat célja az utódok létrehozása volt, ma ez már nem olyan egyértelmű. A téma igen színes és szerteágazó, aminek itt csak egy pici szeletét szeretném megragadni: Ki érett meg a gyerekre, a nő, a férfi, vagy a kapcsolat?

A mindennapokban viszonylag gyakran találkozom az előző kérdéssel, részben a későbbre tolódott gyermekvállalás miatt, részben pedig azért, mert a jelenkorban nincs egy mindenki által elfogadott közös értékrend, hanem egymás mellett élő különféle normarendszerek versenyeznek egymással. Nem ritka, hogy egy párkapcsolatban az egyik fél családja úgy tartja, hogy gyerek – és sokszor házasság – nélkül nem élet az élet. Közben a másik ember családi üzenete, hogy „Élj gondtalanul!”. Nem kell hozzá komoly szaktudás, hogy lássuk, ebből bizony komoly konfliktusaik lehetnek.

Az sem ritka alaphelyzet, hogy néhány hónapos ismeretség után a pár máris „babaprojektbe” kezd, mert „benne vannak a korban”. Közben egymást még alig ismerik, a kapcsolatuk elég gyönge lábakon áll, de „40 évesen hova várjunk?”. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik valamilyen okból félnek a gyerektől, a szülőszereptől, a felelősségtől, vagy bármitől, ami ezzel jár.

Azt figyeltem meg, hogy a félelmeink köré szép lassan hajlamosak vagyunk ideológiát is gyártani, amivel megindokoljuk, hogy a félelmünk igenis reális, racionális: „Egy ilyen világra gyereket szülni? Felelőtlenség!”, vagy „Míg nincs x millió forintunk, nem állunk készen egy gyerekre. Az én fiam/lányom nem fog nélkülözésben élni!”, vagy „De hisz még mi sem nőttünk fel (30-40 évesen), hogy tudnánk így jó szülők lenni?”, stb.

A fenti mondatokban van persze némi realitás is, de miközben látszólag megóvom a leendő gyermekemet attól, hogy a világ szörnyűségeivel találkozzon, hogy nélkülöznie kelljen, vagy éretlen szülők mellett nőjön fel, egyúttal esélyt sem adok neki az életre, hogy a nehézségeket legyűrje, a maga lábán boldoguljon és a szülők hibáiból tanulva, egészségesebb, érettebb felnőtté válhasson.

Nincs tökéletes kor és hibátlan szülők sem! Mindannyian sérülünk az első éveinkben és később, felnőve is. Ez az élet természetes része. Épp ezek a sérültségek ösztönözhetnek arra, hogy változzunk, hogy növekedjünk lélekben és szellemben, amennyiben vesszük a fáradtságot és szembenézünk velük. A gyereknek, ha van mit ennie és van hol aludnia, akkor főként szeretetre és törődésre van szüksége, nem pénzen megvehető kütyükre, meg magánórákra. Ezek a hiedelmek mégis erősen beleivódtak a kultúránkba és segítenek a félelmeinket ésszerűnek látni.

Visszatérve a nyitókérdéshez, a párterápia egyik alapvetése, hogy egy párkapcsolatban mindig hárman vagyunk, én, a másik és maga a kapcsolat. Ami jó nekem, nem biztos, hogy jó a társamnak, vagy a kapcsolatnak és fordítva, olykor pedig, ami egyikünknek sem jó igazán külön-külön, a kapcsolatunknak épp az a legjobb. Erre a legerősebb példa, mikor nekem is van szeretőm, a társamnak is van és ettől én is jól érzem magam, meg ő is, látszólag harmónia honol közöttünk, a kapcsolat középtávon általában mégis leépül. Vagy fordítva, egy kompromisszum után egyikünk sem repes az örömtől, a kapcsolat mégis azáltal épül, ha megegyezünk, hogy, mondjuk, 2 gyermekünk lesz, nem 1 és nem 3.

Mikor a gyerekkérdés fölmerül, és ez feszültséget okoz egyik, vagy másik félben, akkor mindig szoktam adni egy elgondolkodtató kérdést: „Ha te volnál az a kicsi baba, aki ebbe a kapcsolatba beleszületne, hogy látnád most magadat és a társadat, mint szülőket, és hogy látnád a kapcsolatot, milyen lenne abban élni?”. Ilyenkor valójában azt kérem a klienstől, hogy nézzen rá önmagára, a párjára és a kettejük kapcsolatára egy másik nézőpontból, mint ahonnan egyébként szokta vizsgálni a dolgokat.

Ezek a szempontváltások csodákra képesek! Sokszor megérthetővé válnak általa mindkettőnk félelmei, észrevehetjük, hogy milyen gazdag, virágzó kapcsolatban élünk, vagy épp ellenkezőleg, egy olyanban, amiben semmiképp sem szeretnénk felnőni.

A gyermekvállalás tulajdonképp a legmélyebb elköteleződés valaki iránt. A házasságot, az összeköltözést, a közös vagyont vissza lehet csinálni, de a gyereket soha. Ha valakivel szülőtársak leszünk, az egy életünk végéig szóló kötelék, ami akkor is fönnmarad, ha már nem vagyunk egy pár. Bár ezt kevesen gondolják végig, de ha születik egy babánk, majd szétmegyünk, és új párt találunk, az ex, jobban, vagy kevésbé „bele fog folyni” még az új párkapcsolatunkba is, ha másként nem, a láthatások megszervezése körüli cécó nyomán biztosan.

Vannak persze, akik elhagyják a gyermeküket és tesznek a szülői feladatokra. Az a tapasztalat, hogy lélekben még velük is ott él a szülőszerep, jellemzően bűntudattal társítva, amiért sorsára hagyták a fiukat/lányukat. Azután, épp ez a bűntudat és a kapcsolódó szégyen nehezíti, hogy esetleg mégis fölvegyék vele a kapcsolatot.

A gyermekvállalással foglalkozó összes kutatás kiemeli, hogy miközben ez egy nagyszerű dolog, minden másnál mélyebb szinten összeköt két embert, mégis, egyúttal ez a legnagyobb tehertétel is egy átlagos párkapcsolatra nézve. Nem elég, hogy egy új szerepet kell tanulnunk általa, és a babasírás miatt, akár hónapokig kialvatlanok leszünk, még a társunktól is elfordulunk és ő is tőlünk. Jobb esetben úgy, hogy mindketten a babára hangolódunk, egyikünk sem szorul ki a szülőségből, és legalább apaként, illetve anyaként támaszkodhatunk a másikra.

Szülés előtt és után minimum hetekig, de nem ritkán hónapokig orvosilag tiltott a szex. Az újdonsült anyukák nagy többsége egyébként is nehezen talál vissza a feleség szerepbe, még azután is, hogy már lehetőség volna az együttlétre. A másik oldalról az is előfordul, hogy a férj csak az anyát látja a párjában, nem a nőt, ezért ő az, aki hárítja a testiséget.

Jellemzően a feleség marad otthon a gyerekkel, így több gügyögést fog hallani, mint felnőtt beszédet, ami sokak egybehangzó véleménye szerint „debilizáló”, míg nagyobb részben a férjre hárul a család anyagi terheinek átvállalása. A nőnek meg kell küzdenie a plusz kilókból és a szoptatás után gyakran megereszkedő mellekből fakadó testkép változással. Mindketten tartósan kimerültek.

Ráadásul ez a felsorolás csupán a normálisan bekövetkező változások nagyobb részét tartalmazza, amivel az újdonsült szülőknek minden párkapcsolatban szembe kell nézniük, nem az olyan extrém eseteket, mint a szülés utáni depresszió/pszichózis, vagy a férj terhesség alatti hűtlensége. Egyszóval tehát szülővé válni kemény meló és utána visszaépíteni a párkapcsolatot ugyancsak az. Ezért a nyitó kérdéshez visszatérve szerintem az a legfontosabb, hogy a kapcsolat legyen kész a gyerekvállalásra. Ha kölcsönösen elköteleződtünk a társunk felé, kialakult a bizalom, megtanultunk, többnyire eredményesen, kommunikálni és konfliktust kezelni – tehát volt már pár durvább nehézségünk is –, a családi örökségeinket lelki értelemben összefésültük, vannak közös normáink és szokásaink, akkor ezt az akadályt is jó eséllyel sikeresen vesszük majd.

Ellenkező esetben sincs katasztrófa, de arra számítsunk, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz!

Kiskamaszkorom óta foglalkoztat, hogy olyan szélsőséges eszmék, mint a fasizmus, a nemzetiszocializmus, az anarchizmus, vagy a kommunizmus hogyan vonzhattak egykor hatalmas tömegeket – arról nem is beszélve, hogy kicsit újabb köntösben, ma ismét kezdenek teret hódítani. A szimpatizánsok talán mind bolondok, vagy gonosztevők? Aligha.

Ha megnézünk néhány életrajzot, az derül ki, hogy még a vezetők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi, és ez valahol nagyon ijesztő. Itt azonban nem a sokaságra összpontosítanék és nem is a dolog lélektani részére, mert arról már sokan írtak sokfélét, ahogy én is foglalkoztam korábban a témával. Ehelyett magukat az eszméket állítom fókuszba. Az érdekel, hogy mi lehet a vonzó egyikben-másikban.

Ahogy az évek alatt újra és újra elővettem ezt a kérdést, mindig máshonnan közelítve, egyszer csak valami sokkal tágabb dologra csodálkoztam rá, ezért hadd kezdjem egy kis kitérővel! A történelemben fölfedeztem egyfajta szabályszerű ismétlődést, hogy ideológiai szinten minden kultúrában és korban a társadalom időről-időre eljut valamilyen konszenzusig. Vagyis egyeduralkodóvá válik egy eszme, amit a nagy többség elfogad és többé-kevésbé aszerint is él. Azt az időszakot, mikor ez az egyetértés megszületik, egészen addig, míg erős, alternatív eszmék föl nem bukkannak, aranykornak hívjuk. Az ezt megelőző szakasz mindig az előző korszak vége és egyúttal az új korszak hajnala.

Például a középkor alapeszméje a vallás mindenhatóságáról szólt és arról, hogy a közösség fontosabb az egyénnél. Több száz évig tartott, mire egész Európában elterjedt és egyeduralkodóvá vált ez a nézet, illetve az alternatív ideológiák elsorvadtak. Az eszméből pedig értékek következtek, amik a hétköznapi élet szintjéig átjárták az egész társadalmat. Ilyen értékek mondjuk a szolidaritás, a szabálykövetés, a tekintélytisztelet, az állhatatosság, a szerénység, stb. Ezekből az értékekből született a mindenkire kötelező katolikus erkölcs és etikett, melyek meghatározták, hogy milyen legyen a család, a párkapcsolat, hogyan kell élni az életet, mely hivatás értékes, hogyan szabad viselkedni és miről lehet gondolkodni. De ami szempontunkból a legérdekesebb, hogy azt is megmondták, mi erény és mi bűn.

Amit ugyanis egy eszme bűnösnek bélyegez, az a legtöbb esetben egy másik érték. A középkorban ilyen, tiltott érték volt az élet élvezete, az egyéni élet értékessége, vagy épp a szabadság, az egyenlőség és bizonyos értelemben a testvériség is. (A nemesi nemzet fogalmába nem fértek bele a jobbágytömegek, így ők nem voltak a nemzet egyenrangú részei, a nemesek számára nem voltak testvérek.)

Az újkor elejére azonban a konszenzus felborult. Magán a katolikus egyházon belül sem tartották be a viselkedési-kódexet, a szervezet súlyosan korrupttá vált és a társadalom is egyre inkább elfordult az üres frázissá silányult erkölcsi szólamoktól. A végső lökést azután a pestisjárvány adta meg.

Ezt követően az egyházon belül és kívül is alternatív ideológiák bukkantak föl, az addig tiltott értékek egy részéből táplálkozva. Az egyéni élet értékessége már a protestáns irányzatokban is benne volt, az élet élvezete, a földi boldogság viszont inkább a humanizmusban és később a reneszánszban, illetve a felvilágosodásban öltött testet. Tehát az új ideológiák a vallást, a művészeteket, a filozófiát és végül a politikát is „megfertőzték”, új normákat teremtve a mindennapokra.

A felvilágosodással és a Nagy Francia Forradalommal azonban már nem csak az egyén értékességének és az élet élvezetének kora jött el, de megszületett a vallásos világkép alternatívája is, ami az ész és a tudomány tisztelete mellett a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasát tűzte zászlajára. Azóta e három érték viaskodása, konszenzuskeresése határozza meg a nyugati világot, az egyensúly hiánya pedig válságokat szül. Korunk érdekessége, hogy viszonylag hosszú idő óta nem találjuk az összhangot, nincs egy uralkodó ideológia, hanem eszmék versengését láthatjuk a régi erkölcsök lassú agóniája mellett.

„Rendben van, de hogy jön mindez a szélsőséges nézetek vonzóságához?” – kérdezhetnénk. Úgy, hogy minden szélsőség egy vagy több érték totális megnyilvánulása. A kommunizmus az egyenlőség diktatúrája, a fasizmus a testvériségé, a nácizmusban – eredeti formájában – egyszerre jelenik meg az egyenlőség és a testvériség, míg az anarchizmusban a szabadság és az egyenlőség totális. A szabadság mindenhatóságát a liberalizmus szélsőséges formája a libertarianizmus hirdeti, illetve morális szinten a libertinizmus, vagyis a gátlások nélküli szabadosság.

Egy-egy érték totalitása azt is jelenti, hogy az adott ideológia a többi értéket tagadja, azokat bűnösnek tartja. A demokratikus irányzatokban ezzel szemben mindhárom szempont megnyilvánul, csak az arányok nem egyformák.

Vagyis nagyrészt azért válhatnak a radikális eszmék szimpatikussá egyesek számára, mert valódi, korszakunkat meghatározó értékeket képviselnek. Egyúttal a képviselt értékek talaján olyan problémákra világítanak rá, melyek valósak, sokak számára fájdalmasak, ám a demokraták jellemzően nem merik azokat piszkálni: Miért a társadalom egy tizede birtokolja a javak 90%-át? Aki keményen dolgozik, miért tartsa el az „ingyenélőket” – különösen, ha egy kisebbséghez tartoznak? Ha sok bevándorló érkezik hozzánk, itt is lesznek terrorcselekmények? Miért védik a törvények jobban a bűnözőket, mint az áldozatokat? Szabad-e korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát? stb.

Ezekre a kérdésekre viszont sajnos minden szélsőség egyoldalú, torz válaszokat ad. A kommunizmusban az egyenlőséget összetévesztették az egyformasággal és a vagyon egyenlő megosztása azt jelentette, hogy mindenki leszegényedett az alsó középosztály szintjére, a vezetőket kivéve. A kommunista arisztokráciának pedig ugyanúgy érdekében állt fenntartani a kiváltságait, mint egykor a feudálisnak. A vagyon valóban nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a társadalmakban, de a teljes egyenlőség nem lehet cél, mert ha megtiltjuk, hogy bárkinek is több legyen valamiből, senki nem lesz motivált, hogy dolgozzon. (Ha akkor sem kapok több pénzt, amennyiben jobban, vagy többet dolgozom – hisz ez ellenkezne a totális vagyoni egyenlőséggel –, és akkor is ugyanannyit viszek haza, ha egész nap csak a lábamat lógatom meló helyett, minek dolgoznék?) Másrészt az internacionalizmus a gyakorlatban azt jelentette, hogy Oroszország megszállta szomszédait, rájuk kényszerítve az akaratát. Biztosan nem erre gondoltak a kommunista filozófusok, mikor határokon átnyúló eszmeközösségről beszéltek.

A nemzetiszocializmus eredetileg nemzeti kommunizmust jelentett volna, vagyis vagyoni és jogi egyenlősítést, de mindezt nemzeti és nem nemzetközi keretben. Ők ugyanis, Marxszal ellentétben, a népi kereteket szükségesnek és értékesnek tartották, nem pedig lebontandó akadályoknak. A gyakorlatban azonban a náciknál hiányzott a „szocializmus”, csak a zsidó emberektől vették el a vagyont, amit részben az „árja nép” kapott meg, amúgy megmaradt a tőkés kapitalista modell, erős állami kontrollal. Mikor az SA nehezményezni merte a szocialista fordulat hiányát, a Führer egyszerűen kiirtatta a vezetőket és föloszlatta a szervezetet.

A fasizmus, sok helyen elsősorban a klasszikus, imperialista gyarmatosító külpolitika igazolásává silányult, illetve a szigorú tekintélytisztelet és rendpártiság megkövetelésével a vezetők megkérdőjelezhetetlenségét, leválthatatlanságát igyekezett garantálni. Az anarchisták pedig a magasztos cél érdekében megteremtették a modern terrorizmust, de néhány grófnő, báró, herceg és uralkodó meggyilkolásánál többre nem igen futotta.

Összességében elmondható, hogy a tömegek szép értékekért lelkesülve álltak egy-egy ideológia mögé, hogy a fennálló rend visszásságait kijavítsák, a végén azonban ugyanolyan gyűlölt zsarnokságot építettek, mint ami ellen egykor maguk is fölkeltek. Semmivel sem voltak kevésbé szűklátókörűek, mint akiket váltottak a hatalomban.

Végül, észrevétlenül, mind elárulták azokat az eszméket, amiknek a nevében cselekedtek, mert saját magukra már nem tartották érvényesnek az önmaguk által létrehozott normát, azt hitték fölötte állnak. Ezt nevezi Müller Péter léthazugságnak. Vagyis, mikor valaki, mondjuk, kommunistának vallva magát a magántulajdon eltörléséről prédikál egy rózsadombi villából, miközben a saját javait a világért meg nem osztaná senkivel sem.

Az elvárásoknak való megfelelés az előző bejegyzésben tárgyalt elfogadás-megváltoztatás dilemma másik oldala. Ha azt élem meg, hogy a párom nem fogad el éppen olyannak, amilyen vagyok, akkor minden esetben azt érzékelem, hogy elvárásai vannak velem szemben, hogy milyen legyek – mert most még nem vagyok neki elég jó.

Legtöbben ilyenkor egy döntési szituáció előtt találjuk magunkat: „Próbáljak megfelelni az elvárásainak, vagy ne?” Közben nem vesszük észre, hogy maga a kérdés egy téves gondolaton alapszik. Sohasem mások, vagy a „világ” elvárásainak próbálunk ugyanis megfelelni, legfeljebb annak, amit szerintünk a többiek tőlünk várnak. Vagyis ezek a saját elvárásaink, amiket másoknak tulajdonítunk!

Ha találkozunk egy elvárással, mondjuk „Mutasd ki, hogy szeretsz!”, azt mindig saját magunkon átszűrve értelmezzük. Amennyiben van egy alapelvárás önmagammal szemben, hogy „Jó társ akarok lenni!”, akkor az előbbi kérést meghallva megfogalmazhatom, hogy „Figyelnem kell a másik szükségleteire! Ki kell mutatnom a szeretetemet!”.

Azután a következő héten rendszeresen elmosogatok helyette, csomagolok neki reggelit, a kedvenc újságjával lepem meg és nem értem, hogy szombat este miért üvölt velem könnyes szemmel, hogy:

– Te egyáltalán nem figyelsz rám, nem is szeretsz! Pedig kértem is, hogy mutasd ki és még erre se vagy képes értem!

– Hisz el is mosogattam, meg reggelit is csináltam, meg…

– De én azt kértem, hogy szeress!

Ilyenkor sértődötten juthatok arra a következtetésre, hogy „Ennek semmi nem elég!”, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem ugyanazt értjük a szeretet kimutatásán. Amit én adtam neki, az egészen más, mint amit ő kért. Tehát valójában nem az ő elvárásának próbáltam megfelelni, hanem annak, amit abból leszűrtem, de ez már egy saját elvárás.

A külsőnek érzékelt elvárások és a belső megfelelési kényszer annyira elnyomoríthatnak, hogy akár megszakíthatjuk minden emberi kapcsolatunkat is, csak, hogy az elvárásoktól szabaduljunk. Pedig valójában ilyen esetekben nem mások elvárásaitól szenvedünk, hanem a belsővé tett, saját elvárásoktól és attól, hogy ezeknek tűzön-vízen át meg akarunk felelni. Könyörtelenek vagyunk önmagunkkal szemben és esetleg úgy is „Jó társ akarok lenni!”, ahogy az nekem kicsit sem jó. Végül, mikor már beledöglök, és azt érzem, hogy nem kapok cserébe eleget, a páromra zúdítom az elégedetlenségem, mintha ő tehetne róla.

– Miattad adtam fel a karrierem, az álmaimat, most meg elhagysz?! Hogy tudsz így tükörbe nézni??

– Ki kérte? Te magad csináltad, most meg engem hibáztatsz ezért?

Ebben a párbeszédben az az igazán dühítő, hogy a válaszolónak tökéletesen igaza van. Érdemes megnézni, hogy mi van egy ilyen nagymértékű önfeladás hátterében, mert sokszor a saját félelmeinket bújtatjuk az elvárások mögé.

Mondjuk, félek attól, hogy ha belekezdek az álmaim megvalósításába, akkor elbukom. A bukásnál még mindig vonzóbb, ha az álmok csak álmok maradnak, magamat meg megnyugtatom azzal, hogy „Egy jó társ képes áldozatokat hozni a kapcsolatért!”. Ez a belső mondat alapvetően igaz, de amire használom, az hazugság.

Akár egy egész életet le lehet élni abban a tudatban, hogy „Mások elvárásainak próbálok megfelelni, értük élek!”. Nagyszerű dolgokat vihetünk így végbe, miközben sokszor magányosak vagyunk, azt éljük meg, hogy mi figyelünk másokra, de mások nem figyelnek ránk, vagy egyszerűen csak egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben, és nem értjük miért.

Ha csupán másokért élek, akkor önmagamért nem. Másoktól várom, hogy adják meg nekem azt a törődést, amit én nem adok meg saját magamnak. Nem foglalkozom azzal, hogy ki is vagyok, mert mondjuk, félek tükörbe nézni, félek a hiányaimmal, a sérültségeimmel és a hibáimmal találkozni.

A fenti példákkal több esetet próbáltam megmutatni, ahogyan félreértjük, vagy félremagyarázzuk az elvárásokat. A mások által támasztott követelményekkel szemben mindig szabadok vagyunk, még ha ennek a szabadságnak az ára olykor komoly büntetés is lehet – teszem azt börtönbe zárnak, mert loptam, nem tartottam tiszteletben más tulajdonát. A saját elvárásainkkal, vágyainkkal és félelmeinkkel szemben viszont csak akkor lehetünk szabadok, ha tudatosítjuk őket, ahelyett, hogy tudattalanul engedelmeskedünk nekik. Ha szembe merünk nézni azzal, hogy valójában miért cselekszünk rendszeresen így, vagy úgy. A szaknyelvben ezt hívjuk önismereti munkának.

Szinte már közhely, hogy egy párkapcsolatban úgysem tudjuk megváltoztatni a másikat, ezért jobban járunk, ha elfogadjuk olyannak, amilyen. Nem ritkán ehhez még azt is hozzátesszük, hogy inkább magunkat próbáljuk formálni, ha már mindenáron változást szeretnénk.

Ezzel együtt a praxisomban 10-ből 9 pár úgy keres föl, hogy minden rendben volna velük, csak hát a másik…(„én semmiről sem tehetek”). A maradék egynél pedig valamelyik fél közli, hogy ő egyedül minden bajuk forrása, ami ugyanaz pepitában („mindenről én tehetek”).

Az egyik legtipikusabb párbeszéd így hangzik:

J: – Sose figyelsz rám!

N: – Jajj, én azt nem tudom!

Ilyenkor egyrészt érdemes tisztázni, hogy kinek mit jelent a figyelem, mert sokszor egyszerűen nem ugyanazt érti a két ember ezen a fogalmon. Más esetekben viszont nagyon is egy nyelvet beszélnek, és valami egész más van a háttérben.

A fenti, kitalált beszélgetésben N, mondjuk azt is próbálhatja közölni J-vel, hogy: – Nem akarok változtatni, még a te kedvedért sem. Ilyen vagyok, fogadj el! Ha ez nem megy, nem is szeretsz igazán.

Itt a félreértés abban van a két ember között, hogy míg J a párja viselkedését kritizálja és igazán csak apró figyelmességekre vágyna, mint egy ölelés, vagy egy ágyba hozott reggeli, addig N úgy reagál, mintha az egész lényét érte volna támadás.

J kommunikációja pontatlan, N pedig azért értelmezi így, mert gyermekkora egyik alapélménye, hogy „nem vagyok elég jó”, és ha kritikát kap, mindig ez a mondat nyer megerősítést. Érthető, hogy kézzel-lábbal tiltakozik ellene.

Nagyon gyakran azt látom, hogy intelligens, tanult, sikeres felnőtt emberek egyenlőségjelet tesznek a személyiség és a viselkedés közé, amitől az előző szituáció szinte megoldhatatlanná válik. Ha ugyanis N úgy érzi, a személyiségét adná föl, ha figyelmességekkel lepné meg J-t, még akkor sem fog így tenni, ha pontosan érti, J mire gondolt, mikor több figyelmet kért. Ekkor J számára nem marad más hátra, mint, vagy elfogadja a párját ilyen ridegnek, vagy keres mást.

A dolog persze fordítva is igaz, mikor azt várjuk a társunktól, hogy egész lényében igazodjon hozzánk, miközben elég volna, ha a viselkedésén alakítana kicsit:

– Lepj meg apró figyelmességekkel, de ne azért, mert én kérem, hanem magadtól, mert te akarod! Most, hogy kértem, ha megteszed is, az már nem lesz ugyanolyan, mert ennek magadtól kellett volna jönnie. – hangzik ennek a logikának az egyik tipikus változata. Vagy a másik igen gyakori forma:

– Gyere el velem moziba! De ne csak gyere el, hanem élvezd is! Ha nem tudod velem együtt élvezni az élményt, akkor nem is vagyunk egymáshoz valók.

Aki ebben a szemléletben van, nem tudja elfogadni, hogy a többi ember azonos helyzetben is legtöbbször mást érez, és mást gondol, mint ő maga. Még amikor azt hisszük, hogy közös hullámhosszra kerülünk valakivel, akkor is sokszor nem ugyanazt értjük szavakon és kicsit más érzéseink támadnak az együtt megélt történések nyomán. Ilyenkor ezt egyszerűen csak nem vesszük észre, és ez így normális.

A másik, amit a fenti példák szereplői nem ismernek föl, hogy a személyiségből nem következik elkerülhetetlenül egy konkrét viselkedés. Én például, sok egyéb mellett, kritikus személyiségnek tartom magam, úgymond ez az egyik alapvonásom. Ettől azonban még nem kritizálok folyton folyvást mindent és mindenkit.

A kritikusság abban is megnyilvánulhat, hogy nem fogadom el „kritika nélkül”, vagyis gondolkodás nélkül, ha valaki mond valamit, hanem szeretem átgondolni, magamon kicsit „átszűrni” a hallottakat.

A kritikus személyiségbe az is beletartozik, hogy majd mindenről van véleményem a világban (hisz minden kritika vélemény). Mivel magammal szemben is fenntartom, hogy tévedhetek, önmagamat sem tartom kritikán felülinek, az önkritika is ebből a vonásból fakad.

Ráadásul a hétköznapi nyelvben kritika alatt legtöbbször a negatív minősítést értjük, ami megint csak tévedés: a dicséret, az elismerés is kritika, és milyen fontos kritika! Legalább ilyen gyakori félreértés az is, mikor egy szubjektív véleményt objektív tényként kezelünk. Attól, hogy a zsűri elnök szerint hibátlanul énekeltem, a felvételt visszahallgatva még föltűnhet, hogy volt benne 3 hamis hang, ami senkit sem zavart és semmit sem von le a produkcióm értékéből.

Kliensek gyakran kérnek tőlem véleményt önmagukról, a kapcsolatukról, vagy a helyzetükről. Teljesen jogos elvárás! Ilyenkor nem győzőm hangsúlyozni, hogy amit mondok, csak az én véleményem. Még akkor is, ha szakértő mondja, a kritika csupán az ő véleménye. Lehet szakmailag nagyon megalapozott, lehet személyesen nagyon mély és igaz, ettől még nem tény!

Megváltoztatni egy viselkedést és megváltoztatni a személyiséget tehát nem ugyanaz. A viselkedés nem egyenlő a személyiséggel!

Régóta foglalkoztat, hogyan lesz a társadalmi elégedetlenségből forradalom. Hol van az a pont, amikor tömegek, akár a saját életük árán is, erőszakkal a hatalmon lévők megdöntésére törnek? Egyáltalán mikortól beszélhetünk felkelésről?

A forradalom számomra nagyon hasonlít egy olyan családhoz, ahol rosszul működik a kommunikáció és a szigorú szülő még mindig kisgyerekként kezeli a 18 éves kamaszt, aki egy nap szerelembe esik. Ennek a serdülőnek már rég megváltoztak az igényei és a szerepei a 10 éves kori önmagához képest, amit viszont a szülő nem ismer el és talán nem is vesz észre. Továbbra is merev, szigorú szabályokat támaszt a tinivel szemben, például 9-re minden este ágyban kell lenni, tilos a bulizás, barátot, vagy barátnőt nem hozhat a lakásba, stb.

A kamasz persze a maga módján újra és újra igyekszik jelezni, hogy ezek a keretek élhetetlenek és egyre jobban szorítják, de a szülő mindezt egyszerűen elengedi a füle mellett. Éveket élnek le így és látszólag semmi nem változik, amikor azonban serdülőnk beleszeret valakibe, az egész addigi szabályrendszer fölrobban. Többé nem engedelmeskedik a szülői akaratnak, a kiabálás és a szigor mit sem ér. Ha bezárják a szobájába, kiszökik az ablakon és napokig haza sem jön.

Valami ilyesmi zajlik le akkor is, ha az államhatalom nem érzékeny a társadalom folyton változó szükségleteire, miközben az emberek úgy érzik, hogy törvényes keretek közt nincs lehetőség a változtatásra, nem hallgatják meg őket. Végül történik valami, aminek hatására a felgyülemlett feszültség nem talál magának békés utat, és kitör a forradalom.

Más szavakkal a felkelés receptje a következő: szükség van egy óriási szakadékra a politikai elit és a nép között, ami garantálja a valódi párbeszéd hiányát, és egymás meg nem értését. Azután kellenek olyan életfeltételek, amik a mindennapokat sokak számára megkeserítik. Fontos, hogy ezeket merev szabályok betonozzák be, amiken egyetlen politikai szereplő sem hajlandó változtatni. Így a tömegek azt élik meg, hogy mindegy kire szavaznak, úgysem változik semmi, vagyis a rendszer szabályai szerint lehetetlen a változás. A végén pedig mindehhez kell még egy katalizátor.

A társadalom esetében a „szerelem”, vagyis a katalizátor két dolog lehet: a végső elkeseredettség, mikor már nincs mit veszteni, vagy, ha fölcsillan a változás reménye. De nézzünk ezekre példát!

Az ember a stresszre kétféleképp reagálhat, vagy menekül, vagy küzd. Esetünkben a menekülés mondjuk az elvándorlás. Erre példa, mikor a jobbágyok olyan földesurat mentek szolgálni, aki kevesebb adót kért tőlük. A röghözkötés után azonban ez a lehetőség megszűnt – merev szabályok, amik miatt a rendszer nem változtatható. A magas adók miatt a földműveseknek alig maradt mit enni, így hiába dolgoztak keményen, a tél végét mindig korgó gyomorral várták – élhetetlen életfeltételek. Erről azonban a hatalmi pozícióik erősítésével elfoglalt földesurak mit sem tudtak – szakadék az elit és a nép között. Ha pedig valaki próbálta elrejteni a termés egy részét az adószedők elől és lebukott, azt keményen megbüntették – a párbeszéd hiánya, irreális, a nehézségeket fenntartó szabályok.

Amikor az egyik évben a szokottnál rosszabb termés sújtotta a vidéket, a helyzetet nem értő nemesek viszont ugyanannyi adót követeltek, mint máskor, az éhínség végső elkeseredésükben megmozdította a jobbágytömegeket. Ha nem tesznek semmit, éhen vesznek, ha fölkelnek, talán túlélhetik – vagyis nem volt vesztenivalójuk.

A példában a katalizátor, a végső elkeseredés maga az éhezés. A középkor jobbágyfelkelései szinte kivétel nélkül éhséglázadások voltak, de az üres gyomor nem csak a távoli múltban tudott a forradalmak elindítója lenni. A Nagy Francia Forradalom sem a szabadságért, az egyenlőségért, vagy a testvériségért tört ki, hanem, mert tömegeknek nem volt mit enni. Sztálin idején Szovjetunió-szerte találunk éhséglázadásokat, ahogy a közelmúltban lezajlott Arab Tavasz felkelései is nagyrészt a magas élelmiszerárak nyomán fellépő éhezés miatt öltöttek akkora méreteket.

Nem véletlenül mondták a rómaiak, hogy cirkusz és kenyér kell a népnek! Mindkettőben igazuk volt, hisz a történelem során nemcsak éhínség miatt törtek ki lázadások. (Itt tenném hozzá, hogy az éhezés mellett a szélesebb értelemben vett nyomor is vezethet forradalomhoz, mint 1953-ban Kelet-Berlinben.)

Cirkusz alatt a rómaiak elsősorban gladiátorjátékokra és színházra gondoltak, amik lekötik a tömegek figyelmét, mint napjainkban a filmek és a sportesemények, de a cirkusznak tágabban, szimbolikusan is van értelme. A „korszellem”, a hitrendszerünk, hogy adott időben mit gondolunk igaznak és mit nem, vagyis az egész világképünk is, átvitt értelemben, egy „cirkusz”, amit mi magunk tartunk fönn és közvetlen környezetünk mellett ma leginkább a média van rá komoly befolyással.

’48-ban, vagy ’56-ban ez a cirkusz omlott össze, és ez indította el a forradalmakat. Mindkét esetben igaz, hogy egy külső, megszálló hatalom – a Habsburg Birodalom, illetve a Szovjetunió – irányította hazánkat szigorú, diktatórikus eszközökkel. A hatalom egyedüli forrása az erő volt, ám az Európa-szerte elindult mozgolódással, illetve a Sztálin halála utáni enyhüléssel ez az erő meginogni látszott, és felcsillant a remény a változásra.

Ilyen, reményt adó katalizátor lehet az is, mikor idegen hatalmak ügynökei terjesztenek lelkesítő, forradalmi propagandát, hogy beleszóljanak a helyi belügyekbe, ahogy arra a 20. század óta rengeteg példát láthattunk, főként az USA és a Szovjetunió részéről. Fontos azonban tudni, hogy ezek csak akkor működnek, ha a forradalom minden további feltétele is adott.

Külön is kiemelném az élhetetlen életkörülményeket. Az éhezés és a nyomor mellett, amik egyszerre lehetnek katalizátorok és az elégedetlenség forrásai, a szocioökonómiai mobilitás korlátozottsága jelenik meg jóformán minden forradalom előzményeként. A középkorban, akármilyen keményen is dolgozott valaki, ha parasztnak született, szinte sohasem lehetett belőle nemes, de még iparos, vagy kereskedő is csak ritkán. Vagyis a születési előjogra épülő társadalom korlátozta a felemelkedést.

Amíg az emberek abban hittek, hogyha istennek tetsző életet élnek, a túlvilágon elnyerik méltó jutalmukat, addig a spirituális felemelkedés lehetősége kompenzálta az evilági társadalom merevségét – hasonlóan az indiai kasztrendszer hiedelemvilágához, ahol ugyan nincs lehetőség a kasztok közti átjárásra, de aki kasztjának megfelelően él, eggyel magasabb rangú kasztba születik újjá.

Ahogy azonban az újkor hajnalán megingott a vallásos világkép, a tömegek számára egyszerre nem volt többé elég a túlvilági jutalom ígérete. Itt, ezen a földön szerettek volna felemelkedni a tudásukon, szorgalmukon, vagy szerencséjükön keresztül. Ők már abban hittek, hogy az életben is elérhető a boldogság, nemcsak a halál után. A társadalmi szabályok ettől persze még nem változtak meg, mire az egész rendszerben elkezdett nőni a feszültség.

A szocioökonómiai mobilitás olyan, mint egy kuktán a gőzkivezető nyílás, ha elzárjuk, lassanként emelkedik odabent a nyomás. Az emberek, amíg lehet, békés megoldásokat keresnek: más pártot ültetnek a kormányrúdhoz, párbeszéddel próbálkoznak tárgyalás, vagy tüntetés útján, feketemunkával igyekeznek feljebb jutni, elvándorolnak, stb.

A fenti eszközök nagyja az újkorban még nem állt a tömegek rendelkezésére. A többség nemhogy felemelkedni nem tudott, egyenesen nyomorba süllyedt, míg a szerencsés kevesek, az iparosok, a kereskedők és a bankárok egy része nagy vagyonra tett szert. Politikai jogokat azonban még ezek az emberek sem kaptak az uralkodóktól, dacára annak, hogy az ő adójukból fizették a kincstár kiadásainak nagy részét.

A nagypolgárok eleinte párbeszéddel próbálkoztak, a megegyezést keresték, de a régi arisztokrácia erről jellemzően hallani sem akart, miközben a kuktát egyre feszítette a gőz és végül egy ínséges évben az egész fölrobbant. (Talán az angol polgári forradalom az egyetlen, ahol a nagypolgárság és az arisztokrácia maguk vívták meg a társadalmi átalakulásért folytatott harcot, és ebbe nem vonták bele a tömegeket, mivel azok akkor még nem voltak eléggé elkeseredve, hogy fölkeljenek.)

A tőkések uralma azonban nem hozott érdemi változást a felemelkedési lehetőségek tekintetében és a többség számára továbbra is maradt a nyomor és a nélkülözés, meg az embertelen robot a földeken és a gyárakban. Így abban a bizonyos kuktában ismét nőni kezdett a nyomás és anarchista mozgalmak, valamint szocialista, kommunista, illetve nemzetiszocialista sztrájkok és forradalmak formájában tört a felszínre.

A 2008-as gazdasági válság óta megerősödő piac és olykor globalizáció ellenes tüntetések világszerte mutatják, hogy erre a kérdésre azóta sincs megnyugtató válasz, de ez már inkább gazdasági és társadalompolitikai kérdés, ahogy arról korábban írtam.

Lezárásképpen összegyűjtöttem néhány konkrét válságtünetet, melyek közvetlenül megelőzik napjaink forradalmait. A legközvetettebb, ami jellemzően évekkel, évtizedekkel megelőzi a felkelést, a táradalom apátiája és az elfordulás a közélettől. Ilyenkor az emberek már nem bíznak abban, hogy a törvényes keretek között bármi változhat, és nem hiszik el, hogy a politikai elit őket képviselné, de az elégedetlenség még nem akkora, hogy az robbanáshoz vezetne. Ez jelenik meg az alacsony választási részvételben, a közvélemény-kutatások negatív jóllét mutatóiban, vagy a politikai műsorok csekély nézettségében is.

A következő lépés, a rendszeressé váló tüntetésekben és sztrájkokban megfogalmazódó aktív elégedetlenség, ha a helyzet nem javul. A megmozdulások eleinte jellemzően botrányokhoz, esetleg konkrét állami intézkedésekhez kötődnek, de, ha a feszültség átlép egy szinte megfoghatatlan lélektani határt, állandóvá válnak, és már nem kell semmilyen újabb esemény ahhoz, hogy tömegek vonuljanak az utcára.

A végső lökést az adja meg, mikor a tüntetéseken valaki erőszakot alkalmaz. Ezek lehetnek a tüntetők, ha az elkeseredés olyan nagy mértékűvé duzzad, vagy ha reményt látnak a változásra, de lehetnek a kormány fegyveresei is, ha a vezetők úgy ítélik meg, hogy nincs más eszközük a tömeg megfékezésére. De az is előfordul, hogy egyszerűen egy rendőr, vagy katona puskája parancs nélkül elsül.

Ez az a pont, amikor forradalomról beszélhetünk, mert mindkét oldal háborús logika szerint kezd gondolkodni és az erőszakra fokozott erőszakkal reagálnak, ahogy azt legutóbb Ukrajnában láthattuk. Innentől a tárgyalásos út és a „minden marad a régiben” megközelítés nem járhatóak többé.

Bár a cikkben szándékosan, végig történelmi példákat hoztam, természetesen a hazai, 2006 óta tartó társadalmi mozgolódás irányította a figyelmem a témára. Az elégedetlenség magában rejti egy demokratikus társadalom megszületésének lehetőségét, de azt is, hogy tovább rontunk a saját helyzetünkön, ami egyszerre tölt el reménnyel és aggódással.

Sokan sokszor félreértették már, hogy a forradalom csupán egy eszköz. Arra alkalmas, hogy embereket elmozdítsunk a pozícióikból, de arra nem, hogy egy rendszert alapjaiban megváltoztassunk. Épp ezért egyetlen forradalom sem akad a történelemben, amelyik beváltotta volna a hozzá fűzött, általában túlzó reményeket.

A rendszer mi magunk vagyunk, nem pedig egy tőlünk független, elvont valami, ahogy gyakran gondolni szoktuk. Ha mi változunk, a rendszer változik, ha forradalom tör ki, akkor legfeljebb csak a vezetők. Ezért, ha a rendszerben vannak a hibák, a forradalom nem megoldás!

Az elmúlt években komoly felzúdulást váltott ki itthon és külföldön a sajtószabadság határait feszegető magyar médiapolitika. Facebook csoport szerveződött ellene, voltak tüntetések, hivatalos és nem hivatalos diplomáciai figyelmeztetések, illetve Uniós vizsgálat is az ügyben. Mind abból indultak ki ugyanis, hogy korábban sajtószabadság volt Magyarországon, amit a kormányzat elkezdett neki tetsző módon korlátozni. De mit jelent egyáltalán ez a szabadság?

Néhány médiakutató felhívta már a figyelmet, hogy az újságírók nagyon is határok közé vannak szorítva a világon mindenütt, még a demokratikus nyugaton is. Persze jellemzően nem törvények, nem cenzúra által, hanem egy sokkal finomabb módszerrel, a finanszírozással. A sajtó szabadságát legerősebben a pénz korlátozza.

Semmi sincs ugyanis ingyen, ami esetünkben azt jelenti, hogy az olcsó média ára a sajtószabadság. A rádiót díjmentesen hallgatjuk, ha befizetünk egy csomagra, havi pár ezer forintért 100 számra kapjuk a TV csatornákat, és valójában az újságok is kevesebbe kerülnek, mintha nekünk kéne megfizetnünk a teljes gyártási költséget. De milyen az a tartalom, amit így fogyaszthatunk?

Az alapötlet szerint a kereskedelmi média azért olcsóbb, mert cserébe néhány reklámot is el kell viselnünk a minőségi műsorok között. Az újságírók azonban aszerint forgatják a tollat, hogy kitől kapják a pénzt, így a megjelenő cikkek és riportok jelentős része cégek, vagy pártok megbízásából születik. Vagyis jószerivel maguk a műsorok, a „minőségi tartalmak” sem egyebek, mint reklám. A céljuk pedig egyszerűen az, hogy bennünket manipuláljanak, és ezt piszok jól csinálják!

Nemcsak azt tudják befolyásolni, hogy mit gondoljunk a világról, de még azt is, hogy egyáltalán miről gondolkodjunk, vagy épp milyen szempontok szerint értékeljük saját magunkat. Ma tömegek számára realitás az Magyarországon, hogy vannak bal és jobb oldali emberek, akik egymás ellenségei. Az egyik oldal gonosz, a másik jó, ezért amit az egyik mond, az eleve ármánykodás, amit a másik, az legalább szándékában nemes. És nem szoktuk észrevenni, hogy ezt a képet a két oldal sajtója közösen tartja fenn.

Politizálni itthon azt jelenti, hogy pártokról, vagy politikusokról beszélgetünk, egyetértünk velük, vagy vitatjuk, amit a médián keresztül állítanak. Ahelyett, hogy témákról beszélgetnénk, mint oktatás, egészségügy, gazdaság, külpolitika, stb., vagy földközelibben a saját településünk/kerületünk szükségleteiről, a lakóközösségünk ügyeiről és arról, hogy mit tudnánk ezekért mi magunk tenni.

Azt figyeltem meg, hogy mikor egy konkrét kérdésről kezdünk el vitatkozni, például, hogy milyennek kellene lennie az adórendszernek itthon és nem arról, hogy politikusok és pártok mit mondanak erről a témáról, akkor az addig egymásra köpködő „bal és jobb oldali emberek” el tudnak kezdeni párbeszédet folytatni és egész sokszor közös nevezőre is jutnak. Ilyen eszmecsere a mindennapokban azonban ritkán jön létre, mert ekkora hatással van ránk a média által sugallt bal-jobb világkép.

De nemcsak a közéletre igaz mindez. Ha kezünkbe veszünk egy női-, vagy férfimagazint, abban simán megfér egymás mellett egy kétoldalas cikk a túlzott fogyasztás környezeti veszélyeiről, majd 15 oldalnyi divatanyag, vagyis reklám, aminek egyetlen üzenete az, hogy fogyassz. Ezek a magazinok tartják fönn a nagy Ő kultuszt, ahogy korábban a szingliség kultuszát, a macsóság nimbuszát, vagy a 20-as 30-as városi fiatalokról kialakult sztereotípiákat egybegyúró „Y generáció” címkébe is ők leheltek életet, sok egyéb mellett.

Érdemes egyszer olyan szemmel is átlapozni egy ilyen újságot, hogy a cikkek alapján vajon mit gondolhat az olvasóról, vagyis rólunk a kiadó. Nekem úgy tűnik, hogy valami olyasmit, hogy illemből érdekelnek bennünket mindenféle egzotikus, társadalmi és lelki témák – csak mélyre ne kelljen menni! –, de alapjában véve mindannyian felszínes emberek és kényszeres fogyasztók vagyunk, akiket a legújabb divat és a legújabb kütyük mozgatnak. Lelkesít minket a környezetvédelem, de csak addig, amíg nem áll közénk és „a legújabb Burberry táska/iPhone” közé.

És ha körülnézek, azt látom, hogy a fenti képnek tömegesen igyekszünk is megfelelni, idomulunk hozzá. Erre egy további példa, mikor valahol azt olvassuk, hogy „a férfiak kevesebbet dicsérik a párjukat, míg a nők kevesebbszer érintik meg kedvesüket”. Ha én történetesen férfi létemre többet dicsérem a társam, mint ő engem, akkor a saját tapasztalatom és a cikkben szereplő norma közt ellentmondást tapasztalok – ezt nevezi a pszichológia kognitív disszonanciának. Amire néhányan úgy reagálnak, hogy ténylegesen elkezdik kevesebbet dicsérni a partnerüket, azonosulnak a leírt férfiképpel.

A média tehát több esetben közvetve hatással van a viselkedésünkre is, ami nem csoda, hisz aszerint cselekszünk, ahogy a világot látjuk, ha pedig a világlátásunkat sikerül befolyásolni, akkor annak lesz hatása a viselkedésünkre is.

Mindezt egyébként egy bizonyos Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere ismerte föl először, és kezdte alkalmazni a gyakorlatban. Napjainkban a média pedig nem tesz mást, mint a náci propagandagépezet módszertanát alkalmazza és igyekszik tovább tökéletesíteni, igen nagy sikerrel.

Hadd fogalmazzak most keményen: a sajtószabadság egy olyan szent tehén, amit csodálunk, megkövetelünk, alapjognak tartunk, harcolunk érte, miközben jóformán nem is létezik. Ha valóban szabad sajtót szeretnénk, annak az egyik módja, ha mélyen a zsebünkbe nyúlunk és megfizetjük az árát, pénzben, ahogy azt Puzsér Róbert is megjegyzi egyik vonatkozó írásában.

De van egy másik út is. Ha valaki ingyen készíti a tartalmakat, a szabadidejében, hobbiból. Ez a blogok világa, az egyedüli tér, ahol ma a sajtó szabad lehet hatalomtól és pénztől egyaránt, feltéve, ha a bloggerek nem adják el magukat.

Végezetül, ahogy erről korábban írtam, ha nem tetszik, hogy a média milyen mértékben befolyásol bennünket, akkor az önvédelem legegyszerűbb módja, ha nem fogyasztunk sajtótermékeket, elvégre senki nem fog pisztolyt a fejünkhöz, hogy tévézzünk!

Mi lennénk Attila vitéz hunjai? Vagy a nyelvészeknek van igazuk, és finn-ugor vér csörgedez ereinkben? Esetleg kereszténnyé vált törökök volnánk, vagy az első, írott emlékeket ránk hagyó civilizáció, a rég letűnt sumer városállamok örökösei? Netán Egyiptom a magyarság bölcsője, vagy Szkítia?

Az elmúlt századokban jó pár elmélet született a címbéli kérdés megválaszolására. A kutatók bevetették a régészet, a nyelvészet és a genetika eredményeit is az írott források tanulmányozása mellett, még sincs konszenzus mindmáig a választ illetően. Bennem épp ezért fölmerül, hogy talán előbb a kérdéssel kellene foglalkozni és nem a válasszal. Lehet, hogy az nincs jól föltéve.

Egyáltalán, hogy merült föl ez a dilemma? Mi az, amire valójában választ szeretnénk kapni, mikor időt, pénzt és energiát nem kímélve keressük őseink nyomait? Pusztán a tudományos érdeklődés vezet-e, vagy valami egészen más?

Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy ez a középkor óta újra és újra felröppenő téma, rendszerint sokkal inkább politikai, mint tudományos célokat szolgál. A múltunk föltárása királyok és államférfiak számára nem szólt másról, minthogy igazolják a magyar, mint dicső nemzet helyét Európa térképén, mondván, a Rómát legyőző nagy hun birodalom fiai vagyunk – nem mellesleg a Róma örökébe lépő Német-Római Császársággal is néhányszor tengelyt akasztottunk, így a lehetséges hun származás időnként még aktuálpolitikai színezetet is kapott.

A nemzeti büszkeség egyik ideológiai alapját adja tehát a hősi származás bizonygatása, akárcsak Románia esetében a Római Birodalommal való rokonság, vagy Szlovákia esetén a Nagy Morva Fejedelemséghez kötődő szálak föltárása – sokszor mindenfajta tudományos alap nélkül.

Ezzel szemben a finn-ugor származás egy jóval kisebb hírű néphez kötne bennünket, ami a nacionalizmust letörni igyekvő szovjet típusú rendszerek érdekét szolgálta. Bármely elméletről beszélünk is, ha jobban megkapargatjuk a felszínt, mindig ilyen és ezekhez hasonló politikai célokat találunk a háttérben, ami könnyen érthetővé teszi, miért nincs összhang, származásunkat illetően.

Ettől azonban a kérdés még kérdés marad, és ha nem a jelen, hanem az emberiség kialakulása felől közelítünk a problémához, egészen érdekesen értelmeződik át. Mai tudásunk szerint az ember Afrikában vált el a majomtól hosszú évezredek alatt. Majd két életképes ága, a neandervölgyi és a homo sapiens elterjedt a bolygó nagy részén. Ennek a terjedésnek a motorja a túlnépesedés volt és az arra adott válasz, a szétvándorlás. A kevésbé szapora neandervölgyi azután keveredve a homo sapienssel lassanként beolvadt, illetve eltűnt.

Ez a keverék faj persze, amit ma emberiségnek hívunk, a nagy távolságok és a kor kommunikációs lehetőségei miatt nem volt, nem is lehetett egységes, ahogyan ma sem az. A mindenfelé szétvándorolt törzsek folyamatosan változtak, alakultak. Egyesek magasabbra nőttek, mások alacsonyabbra, volt, akik bőre kifehéredett, vagy sárgára váltott, míg az Afrikában maradottak továbbra is fekete bőrrel éltek.

Nem nehéz kitalálni, hogy ha a testi jellemzőink ennyire széles skálán változtak attól, hogy más-más környezetben telepedtünk le, akkor a nyelv, vagy a szokások micsoda kavalkádja fejlődhetett ki. Mindenkinek arra lettek szavai, amit maga körül látott, egy eszkimó nem ismerte a sivatagot, egy afrikai a jeget. Az európaiak lovakra ültek, a szaharaiak tevékre és így tovább.

Ily módon alakultak ki a különféle népek, vagyis olyan embercsoportok, akik valamilyen ideológia mentén rokonságot éreztek egymás között. A nemzethez tartozás ugyanis egyféle kollektív identitás, kulturális termék, nincs a génjeinkben kódolva. Senki nem születik magyarnak, németnek, vagy épp zimbabweinek! A környezetünktől tanuljuk a nyelvet, a szokásokat, a történelmet és azt is, hogy mi magyarok, németek, vagy zimbabweiek vagyunk.

Sőt, továbbmegyek, az, hogy „magyar vagyok”, egészen mást jelent ma, mint amit a középkorban jelentett. Az ókorban pedig nem ritkán a társadalmi réteghez tartozás – mondjuk az, hogy „rabszolga vagyok” –, meghatározóbb volt, mint a valamely néphez tartozás érzése. De ne rohanjunk előre!

Hogy mennyire nem velünk születik a nemzettudat, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy le is cserélhetjük nemzeti identitásunkat egy másik nemzeti identitásra, de lehetünk akár hazátlan kozmopoliták is. Ennek egyik, a téma szempontjából fontos példája, mikor a történelem során az egymás mellett élő népek keveredve föladták addigi nemzettudatukat és egy új nemzettudatot hoztak létre, vagy az egyik nemzetség beolvadt egy másikba.

Így tűntek el a sumerok, a babiloniak, az avarok és megannyi más nép, hogy azután új nemzetként találkozzunk velük ismét. Ezért is értelmetlen a népességfogyás miatti nemzethaláltól rettegni, mivel tudomásunk szerint még egyetlen nép sem tűnt el úgy, hogy szó szerint kihalt volna. Az már annál inkább valós veszély, hogy a nemzeti identitás olyannyira leértékelődik, annyira elveszti a vonzóságát, hogy az emberek elkezdik azt tömegesen föladni, de erről majd később.

Eredeti kérdésünk úgy pontos tehát, hogy kiktől származik a magyarság, illetve, hogy mikortól beszélhetünk egyáltalán magyarokról? Nincs ugyanis egyetlen ős, akit megtalálhatnánk, így egyetlen terület sem, amit őshazaként azonosíthatunk.

Annyi bizonyos, hogy gyökereink keletre nyúlnak vissza, azon belül pedig észak és dél népei egyaránt őseink lehetnek. Igen valószínű, hogy lovas nomád nemzetként a szkíták, illetve a hunok néhány ága ugyanúgy felmenőink között szerepelnek, mint a törökök, vagy az ugorok. Ezen népek keveredéséből azután valamikor a 8-9. század környékén elkezdte magát magyarnak nevezni egy nagyjából 1 millió fős csoport, ami később a Kárpát-medencét meghódítva telepedett le.

Megállt-e azonban itt a nemzetté válás? Mi a helyzet az addig itt élő őslakókkal, vagy az ide települt kunokkal, jászokkal, germánokkal, szlávokkal, cigányokkal, zsidókkal, görögökkel és arabokkal? Velük ugyanúgy keveredtünk, mint korábban eleink egymással. Igencsak aktuális téma, hogy egy nemzet identitása mennyire fogadja el az efféle tényeket, vagy mennyire ragaszkodik mereven a „tiszta vér/tiszta faj” koncepcióhoz.

Itt jegyezném meg, hogy hasonlóan a legtöbb magyarságkutatóhoz, eddig címbéli kérdésünknek főleg az első felével foglalkoztunk, azzal, hogy „honnan származik”, „kiktől származik”, illetve „mikor alakult ki”. Arról viszont még alig mondtunk valamit, hogy mit jelent egyáltalán magyarnak lenni? Az előző dilemma pont ezt piszkálja meg.

Ha a vér, a származás alapján azonosítjuk a magyarságot, akkor szinte nem is találni „tiszta magyarokat” sehol a világon, ahogy tiszta németeket, vagy zimbabweieket sem. Ugyanis az ember természetes működésmódja, hogy törekszik a nagyobb genetikai diverzitásra, ami növeli az utódok életképességét. Hétköznapi nyelvre lefordítva egészen normális dolog, hogy a különféle embercsoportok, nemzetek és rasszok keverednek egymás között, mert az így születő gyerekek életrevalóbbak lesznek, mint a „belterjes” kapcsolatokból születők. A "fajnemesítés" tehát úgy ostobaság, ahogy van.

Ha a nyelv és a kultúra alapján határozzuk meg, hogy kik a magyarok, akkor egy sokkal reálisabb képet kapunk, de épp az előző szempont miatt sokakban van egy zsigeri ellenállás, ha egy magyarul beszélő, a magyar kultúrát a magáénak érző ázsiai, afrikai, stb. származású emberrel találkozik. Nehéz a nem kaukázusi rasszba tartozókat, a már ránézésre is „tőlünk különbözőket” magyarnak elfogadni. Nem beszélve arról, hogy ezek az emberek rendszerint ápolják ázsiai, afrikai, stb. hagyományaikat, identitásukat is – nagyon helyesen –, vagyis egyfajta kettős identitással rendelkeznek, akárcsak a kettős állampolgárok. Mindjárt föl is merül a kérdés, hogy mi a helyzet velük? Lehet-e egyszerre több nemzethez tartozni?

És ha már a nyelvnél tartunk: nem csak a vérvonal, de a nyelvek természetes állapota is az, hogy keverednek egymással, szavakat vesznek át a másikból, és új kifejezéseket alkotnak a nyelvhasználók. Ha egy, már létező szavunkat cseréljük idegen szóra, azzal „szegényedik” a nyelv, ha viszont olyan kifejezést kezdünk használni, aminek nincs magyar megfelelője, akkor „gazdagodik”. A nyelv is annyit változott tehát a századok alatt, hogy honfoglaló őseinkkel nem is igen tudnánk már szót érteni.

Ugyanez igaz a konyhaművészetre is, hisz nemzeti ételeink nagy részéhez olyan zöldségeket használunk, amik Amerikában őshonosak és Kolumbusz előtt sem Európában, sem Ázsiában nem voltak ismertek. Remek példa a paprikás krumpli – a paprikát és a krumplit is a gyarmatosítók hozták be Európába –, amit a Magyar vándor című filmben is jó érzékkel figuráznak ki.

De a tágan értelmezett kultúra is tele van ezekhez hasonló változásokkal. Ilyen mondjuk a vándor élet helyett a letelepedésre való áttérés, vagy a pogányság lecserélése a keresztény hitre. Történelmi zászlóinkon kivétel nélkül nyugati lobogók hatása érződik, sőt, sokszor egy az egyben vettük át őket, és így tovább. Talán csak a néptánc, a népmesék, a népviselet, és a népdalok világa őrzött meg viszonylag érintetlenül valamit abból, amit egykor magyar kultúrának hívtak.

Ráadásul, ahogy följebb már utaltam rá, a nemzeti identitás minden korban mást jelentett, így valójában nem egy, hanem számos különböző történelmi hagyománnyal él minden nép. A középkorban például a nemzet csak a nemesek szűk rétegét foglalta magában, mindenki más csupán jobbágy, vagy polgár volt, stb. Összekötött ugyan a nyelv, de egy-egy okosabb hódító, ha elfoglalt egy területet és nem bolygatta a helyi szokásokat, akkor az ott élők nem lázadtak föl. A jobbágynak ugyanis mindegy volt, hogy kinek fizeti az adót. Ugyanez ma elképzelhetetlennek látszik.

A modernkori nacionalizmus első csírái nálunk a török megszállás alatt kezdtek bontakozni, amikor, mint a „kereszténység védőbástyája”, a vallással egybeforrva megjelent egy szélesebb körű nemzeti öntudat. Már csak azért is, mert közben a Habsburg németek beolvasztó törekvéseivel szemben is védenünk kellett magunkat. A két ellenség kovácsolta tehát némiképp eggyé a magyarságot, de ez még mindig nem a mai értelemben vett nemzeti identitás volt.

A nacionalizmus, mint eszme, csak a 18. század legvégén született Franciaországban a forradalom idején. A legenda szerint a valmy-i csatában, mikor a porosz és Habsburg seregek már a francia főváros alatt álltak, hogy megdöntsék a forradalmi köztársaságot és visszaállítsák a királyságot, egy francia parancsnok a megfutamodó, főleg párizsi polgárokból álló milíciák élére állt azzal a felkiáltással, hogy ha elveszik a csata, elveszik a nemzet is.

A szlogen működött. Az egyszerű szabókból, hentesekből, suszterekből és más iparosokból, meg kereskedőkből álló, toprongyos amatőr sereg legyőzte a profi zsoldosokat, azután végigverték Európa minden nemzetét, aki szembeszállt velük, míg Napóleon végül el nem bukott.

Időközben azonban a nacionalizmus eszméje bejárta a kontinenst és fegyverrel nem lehetett megállítani. Az 1848-49-es szabadságharcokban már a nemzeti önrendelkezésért keltek föl a tömegek és a 20. század első felére a feudális társadalom, a nemesi nemzet eszménye végleg megdőlt. Ebben az időben merült föl egyébként mai formájában a címbéli kérdés is. Hirtelen mindenkinek fontossá vált, hogy a hősi származást bizonyítsa és ezzel is a nemzet nagyságát, a nemzeti identitás vonzóságát növelje.

De mi ma a magyar? Először is persze a nyelv. Azután talán az olyan szokások, mint az össznépi pesszimizmus, a „sírva vigad” életérzés, melynek gyökere élőn és tapinthatóan ott van a 20. század tragédiáiban, a sok feldolgozatlan gyászban. Majd olyan szimbólumokban érhető tetten, mint a piros-fehér-zöld zászló és a címer, a himnusz, és a szózat, a nemzeti ünnepek, a tűzijáték, vagy a nemzeti hősök, mint a Hunyadiak, vagy Puskás Öcsi.

Mindezek azonban inkább a „dicső múlthoz” kötődnek, a jelenből pedig, mintha kikoptak volna a hősök – innen részben érthető, miért kellenek a stadionok, ahol talán új hősök születhetnek. A himnusz és a szózat is a múltba réved, akárcsak a hagyományőrző klubok.

A mában sokak számára alig látszik, mi az, ami még tényleg élő nemzeti identitásunkból. A hagyomány szóról nem kevés fiatalnak a poros történelem szertárak jutnak eszükbe, mert a hétköznapok valósága fényévekre van mindattól, amit ez alatt a kifejezés alatt érteni szokás.

A kérdés másik oldala a család fogalmához kötődik. Az otthon melege, „anyukám főztje”, az egymás közt élő szokások sokkal szorosabban kötődnek a magyarságtudathoz, a haza képzetéhez, mint az előbbi, elvont felsorolás. Így a magyar konyha például, ha otthon eszerint főznek, nagyon is élő hagyomány.

Ugyanakkor az elmúlt 100 évben nagy változás történt a család meghatározását illetően. Korábban a család a nagycsaládot jelentette, amibe a távolabbi rokonok is beletartoztak és ezek a nagycsaládok alkották a társadalom alapját. Mivel a tág család házasságok révén kötődött más családokhoz is, sokkal inkább tudta közvetíteni a tagok felé, hogy mi mind egy közösség részei vagyunk, végső soron azt, hogy mi mind magyarok vagyunk. Ezzel szemben ma a családon a nukleáris családot értjük, vagyis csak a szülőket és a gyerekeket, a család határa pedig a bejárati ajtónál véget ér. Épp ezért a tágabb közösséghez tartozás érzését a család kevéssé tudja megadni.

Nagyvárosokban a lakóközösségek, melyek valódi közösségeket jelentettek és jelentenek még ma is a falvakban, szintén átértelmeződtek, és már jóval inkább csupán sok, egymás mellett élő, elidegenedett embernek tekinthetőek, akik között nincs kapcsolat. Ez a két folyamat vezetett a társadalom atomizálódásához. Élő, emberi kapcsolatok nélkül pedig kiüresedik a nemzeti identitás, hisz nincs meg mögötte a valahova tartozás ténylegesen megélhető érzése.

Mindannyian tartozunk persze közösségekhez, mondjuk a barátainkhoz, a kollégákhoz, esetleg a templomi gyülekezethez, ezek azonban legtöbbször nem kötődnek szorosan a magyarságtudathoz, sokkal inkább attól független tevékenységekhez, amiket akár San Diego-ban, vagy Brüsszelben is végezhetnénk. Hisz kosárlabdázni bárhol lehet, vagy sörözni, dolgozni, imádkozni, stb. A munkavállalók mobilitását ösztönző munkaerőpiac is ebbe az irányba hat, mivel azt sugallja, hogy ne kötődjünk helyekhez, dolgokhoz, személyes kapcsolatokhoz, oda menj, ahol munka van és kész.

A fentiek miatt együttesen úgy gondolom, ma sok egyéb mellett a magyar nemzeti identitás is válságban van. Megannyi fiatal számára már kevéssé vonzó. Inkább kiüresedett, molyrágta frázisok sokasága, semmint élő csoportidentitás. Tragédiák és közös ellenségkép persze összeránthatják az embereket, de a pozitív tartalmak hiánya, a jelen szokások, és életforma integrálása nélkül halálraítélt fogalom csupán.

Nagy kérdés, hogy mit lehet ez ellen tenni és most inkább néhány vitaindító kérdést írnék ide, mint válaszokat. Lehet-e például oktatni magyarságra? Vagy a nemzetállamok egy szűk évszázadon belül, esetleg kicsit lassabban eltűnnek a történelem süllyesztőjében és győz a globalizáció? Érték-e egyáltalán a nemzetállam, és ha igen, miért? Ha megszűnnek a nemzetállamok, milyen alternatív csoportidentitások vehetik át a nemzeti identitás helyét?

Magyarországról nézve talán nehéz megérteni a túlnépesedést, amikor minden népszámlálás alkalmával a magyarság elfogyásáról, nemzethalálról beszél a társadalomtudósok jó része, és nyugaton mindenütt csökken, vagy stagnál a népesség. Különben is, miért kell nekünk egyáltalán a túlnépesedéssel foglalkozni?

Azért, mert a folyamatos klímaváltozás mellett és azzal szoros összefüggésben a túlnépesedés a történelem másik nagy motorja. Ha csak a hazai vonatkozásokat nézzük, a túlnépesedés miatt kezdtek el őseink vándorolni és kötöttek ki végül Pannóniában, de ugyanezért szabadultak ránk a tatárok, majd később a törökök is. Kicsit tágabban szemlélve emiatt vándorolt szét az ember a Földön, ezért tértünk át halászó, vadászó, gyűjtögető életmódról letelepedett földművelő, állattartó életmódra, ezért indult el a városiasodás és a mai értelemben vett civilizáció is az első sumer, illetve indiai és kínai városállamokban.

Vagyis a túlnépesedés nem a 21. század betegsége, hanem az emberi történelem szerves része és mozgatója. És ahogy a múltban, ma is óriási hatással van ránk, hogy mennyien élünk a Földön. De mit jelent egyáltalán az a szó, hogy túlnépesedés?

Én úgy definiálnám, hogy túlnépesedés az, ha egy adott terület nem tud minden ott élőt táplálékkal kielégítően ellátni, vagyis az élőlények száma meghaladja a természet eltartóképességét. Az eltartóképesség pedig három tényezőtől függ. Közrejátszik ebben az időjárás és az éghajlat, vagyis a klíma, a talaj minősége, illetve az emberek, növények és állatok száma és sokfélesége, tehát a bioszféra.

Mivel a klíma folyamatosan változik, és ez hatással van a talaj minőségére, valamint az ott élő növények, állatok és emberek számára és sokféleségére is, ezért nem lehet örökérvényűen meghatározni, hogy a föld egyes részeinek mennyi a maximális eltartóképessége. Annál is inkább, mivel a földművelés és az állattartás felfedezése óta az ember folyamatosan igyekszik úgy alakítani a környezetét, hogy az minél több, számunkra hasznos növénynek és állatnak adjon otthont. Ráadásul a legújabb korban a fajtanemesítések, a vegyszerek és a génmódosított növények – majd a jövőben állatok – révén az eltartóképességet egyre tágabban kell értelmezni.

Ezen felül meg kell még különböztetnünk a relatív és a valódi túlnépesedést is. Valódi túlnépesedésről akkor beszélhetünk, ha adott területen élők számára nincs megfelelő mennyiségű, illetve minőségű étel és/vagy víz, tehát az emberek – és az állatok, valamint növények – éheznek és/vagy szomjaznak.

Ezzel szemben relatív a túlnépesedés, ha van ugyan elegendő élelem és víz, de ezt csak mesterségesen tudjuk fönntartani, mert például olyan technológiával állítjuk ezeket elő, ami hosszabb távon nem fenntartható, mivel mondjuk kimeríti a talajt. Vagy súlyosan szennyezi a levegőt és az ennek hatására pusztuló termőtalaj, valamint a szintén a légszennyezés következtében erősödő globális felmelegedés csökkenti az élelemtermelő képességet. De erre példa az is, ha máshonnan szállíttatjuk az élelmet/vizet magunkhoz, amitől esetleg ott valódi éhínség/szomjúság lesz, nálunk pedig ideiglenesen marad a jólét.

A fentiek alapján nem nehéz kitalálni, hogy nyugaton relatív a harmadik világ országaiban pedig relatív, illetve valódi túlnépesedésről is beszélhetünk. Mivel számos korban találkoztunk már a problémával, a jelenkori demográfiai krízis kezeléséhez talán érdemes lehet megnézni, hogy milyen módokon oldottuk meg ezt a kérdést a múltban.

Legelőször, mikor még voltak szabad földek, őseink egyszerűen szétváltak és az egyik csoport arrébb vándorolt. Ezt látjuk a föld benépesítésekor, de később, például a görög városállamok gyarmatosításakor, vagy a népvándorlások során is. Napjainkban az űrkutatás képviseli ezt az irányt, mivel újabb bolygók meghódításával további szabad földekre tehetnénk szert.

A másik ősi módszer a háború, mikor két, vagy több nép a kölcsönös gyilkolás révén „szabadult meg a fölöslegtől”. Ennek legékesebb példája talán a keresztes háborúk sora. Napjainkra olyannyira tökéletesítettük ezt a demográfiai „szabályozó eszközt”, hogy tömegpusztító fegyverekkel akár már néhány nap alatt is megoldható lenne a túlnépesedés kérdése.

Ide kapcsolódó érdekesség, hogy a történelemben a túlnépesedésnek nem pusztán egyik lehetséges következménye a háború, de egyben a háború a népesedés motorja is, mivel a csatákat sokáig az döntött el, hogy melyik félnek volt több katonája. Ezért tehát az uralkodók pártolták a népszaporulatot, de paradox módon ugyanez vezetett ahhoz is, hogy egy idő után már nem tudták etetni/adott életszínvonalon tartani az embereket, így gyakorta szükségszerűvé vált a harc.

A harmadik lehetséges „út” a túlnépesedés leküzdésére, ha éhezés, szomjúság, vagy egy járvány következtében a „fölösleg” egyszerűen meghal. A pestis és a spanyolnátha emléke még élénken él a kultúránkban. Ráadásul a sűrűn lakott városok a legideálisabb táptalaj egy vírus, vagy baktérium számára. Nem véletlen, hogy a világvégét elképzelő írók és filmesek leggyakrabban járvány, vagy háború formájában jövendölik az apokalipszist.

A negyedik eszköz a termelőkapacitás fejlesztése, amiről fentebb már szóltam. Egy bizonyos mértékig járható és kívánatos megoldás, ám kizárólagosan alkalmazva túl sok mellékhatása van, ha pusztán technológiai szinten igyekszünk kezelni a túlnépesedést.

Végül ott van a születésszabályozás. Ez az élelmiszeripari fejlesztések mellett a másik humánus és már most is elérhető módja a demográfiai krízis kézbentartásának, de természetesen szintén nem mellékhatások nélküli. Kínában a születésszabályozás az állami szigor révén történik, nyugaton a jólét által. (A jólétnek ugyanis az az egyik mellékhatása, hogy többé nincs szükség a sok utódra a fajfenntartáshoz, sőt, a minőségi szaporulat érdekében a kevés számú utód kívánatosabb is, ahogy arról a monogámia kapcsán írtam.)

Ha kevés gyermek születik és az átlagéletkor is kitolódik, ahogy ma világszerte megfigyelhető, akkor a társadalmak „elöregednek”, vagyis több lesz arányaiban az idősek száma, mint a fiataloké, ami gazdasági szempontból problémás. Ezt látjuk ma magunk körül.

Másfelől a születésszabályozás egy viszonylag lassú módja a túlnépesedés kezelésének. Ha a Föld lakosságát kizárólag ilyen módon szeretnénk fenntartható mennyiségűre zsugorítani, ahhoz több generációnyi időre volna szükségünk és nagy kérdés, hogy van-e még ennyi időnk...

De miért kell egyáltalán csökkenteni a lakosok számát? Egyfelől azért, mert most egyszerűen nincs szükség ennyi emberre. A haditechnika fejlődése nyomán a csaták már sokkal inkább a jobb technológia és nem a katonák száma alapján dőlnek el. Mivel jelenleg távoli vágyálom csupán más bolygók benépesítése, így a kolonizáció sem ösztönzi a szaporodást. Közben egyre több munkafolyamatot bízunk gépekre, így munkástömegekre sincs immár szükség, sőt, az egyre szaporodó munkanélküliek egyenesen „útban vannak”. Hisz őket is etetni kell és egy bizonyos életszínvonalon tartani, ha nem akarják a vezetők, hogy fellázadjanak.

Közben az az életminőség, amit nyugaton normálisnak és kívánatosnak érzünk, rengeteg erőforrást igényel és borzasztóan környezetkárosító, már-már beláthatatlan méretű klímakatasztrófával fenyeget. Életszínvonalunk fenntartása fölemészti a bolygó ásványkincseit, valószínűleg többen megérjük még például, amikor elfogy a kőolaj. Ha csak néhány 10 millióan volnánk, a természet elbírná az életformánkkal járó lég- és vízszennyezést, erdőirtást, szeméttermelést, veszélyes-hulladék képzést, stb., több, mint 7 milliárd ember esetében azonban nem tartható fenn még középtávon sem a jelenlegi mentalitás. Már most sincs elegendő élelem és víz mindenkinek, a jövőben pedig vélhetően még többen fognak éhezni és szomjazni, ahogy az édesvízkészlet rohamosan fogy.

Ha tehát a globális felmelegedés megállítását és visszafordítását fontos célnak tartjuk, akkor nem kerülhetjük meg a túlnépesedés kérdését sem. A felelős családtervezés az egyik „legzöldebb” dolog, amit a környezetünkért világszerte mindannyian tehetünk. Közben, ha a kevesebb gyerekre arányosan több figyelem jut, akkor felnőve, jó eséllyel tudatosabb emberek lehetnek, mint a megelőző generációk tagjai. Véleményem szerint ez a fajta, mennyiségi helyett minőségi népszaporulat lehet a kulcsa a klímaváltozás kezelésének, de a nyugati társadalom sokrétű válságának feloldásában is ez lehet az egyik legfontosabb eszköz.

Végezetül, visszatérve a hazai demográfiai helyzethez, érdemes tisztázni, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló őseink kb. 1 millióan voltak, a területen pedig élt mondjuk 2 millió más nemzetiségű helybéli, ma pedig csak Magyarországon 10 millióan élünk, a szintén a Kárpát-medencéhez tartozó szomszédos régiókban pedig legalább még 10-13 millióan – összesen ebből magyarnak vallja magát kb. 13 millió. Vagyis a „nemzethalál” víziója legalábbis igencsak messze van, ahogy arról a következő bejegyzésben írnék bővebben.

Darwin egyik alaptétele, hogy nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legalkalmazkodóképesebb. Ha végignézünk a történelmen, láthatjuk, hogy ez a mondat nem csak a genetikai evolúcióra, de a társadalom evolúciójára, vagyis a civilizációra is ugyanúgy igaz.

Manapság szeretjük azt képzelni, hogy mi vagyunk a bolygó urai, mégis egy egyszerű cunami képes kiűzni bennünket az otthonainkból és a legtöbb, amit tehetünk, hogy próbáljuk előre jelezni a bajt, hogy még idejében elkezdhessünk futni. Mindenféle tudományos felfedezés és technológiai újítás ellenére is alig vagyunk kevésbé kiszolgáltatva a természet erőinek, mint százezer éve, az emberiség hajnalán voltunk. Ugyanakkor szívesen elhallgatjuk ezt a tényt önmagunk elől, mert rávilágít gyöngeségünkre és kicsinységünkre, arra, hogy korántsem vagyunk mindenhatók.

Hasonlóképpen gyakorta képzeljük azt is, hogy a történelmet elnökök, királyok, császárok, fáraók és pápák, vagyis emberek alakították. Pedig, ha figyelmesen olvasunk a sorok között, megláthatjuk, hogy a környezetnek legalább akkora szerep jutott ebben, mint vezetőinknek, akik gyakorta csak alkalmazkodni próbáltak hozzá. Más szóval a civilizáció annak a története, ahogy az ember alkalmazkodni próbál a környezetéhez.

Ennek egyik legszemléletesebb példája maga az emberré válás. Bár még nem tudjuk pontosan, hogy mi indította el a folyamatot, de az már bizonyosnak tűnik, hogy valamilyen klímaváltozás miatt kezdtek a majmok átalakulni, mutálódni, hogy az új feltételek között is képesek legyenek életben maradni.

A klíma óriási szerepét láthatjuk akkor is, ha felhúzzuk a ruhánk ujját, és a karunkra pillantunk. Kb. 40000 éve még ugyanolyan ébenfekete bőr „nézett volna vissza” ránk, mint ma bármelyik afrikai emberé, így viszont sokan a rózsaszínes fehér és a „cappuccino barna” közötti valamilyen árnyalatot látunk. Hogy miért?

Mert a világos bőr jobban bírja a hideget és kevesebb napsütés mellett is több létfontosságú D vitamin kiválasztására képes, mint a sötét, ugyanakkor az egyenlítő közeli folyamatos napsütést és forróságot csak a fekete bőrű ember tudja tartósan elviselni. Vagyis olyan nagy hatást gyakorol ránk a környezet, hogy akár még a génjeinket is képes megváltoztatni, illetve megfordítva, fajunk annyira alkalmazkodóképes, hogy genetikai szintű mutációra is „hajlandóak vagyunk” a túlélés érdekében.

És ez nem csak sok ezer éve volt így! Elég, ha arra gondolunk, hogy ma a megváltozott táplálkozás hatására nyugaton egyetlen generáció alatt látványosan megugrott az átlagos testmagasság. Ez a példa egyben azt is remekül szemlélteti, hogy saját alkalmazkodási törekvéseink, egyfajta „mellékhatásként”, hogyan hatnak vissza ránk.

De térjünk vissza még egy pillanatra a bőrszínhez! Miért kellett egyáltalán adaptálódnia Afrikában kialakult őseinknek az északi körülményekhez? „Mert szétvándoroltak és benépesítették a bolygót”, válaszolhatnánk. Rendben van, de az az igazán fontos kérdés, hogy ezt miért csinálták? Azért, mert túlnépesedtek, vagyis egy idő után már többen éltek adott területen, mint ahány embernek a vidék ételt tudott adni. Erre pedig az ősember úgy reagált, hogy kisebb csoportok mindig kiváltak a többségből és arrébb költöztek, majd ez a folyamat megismétlődött ott is és így tovább. Vagyis a környezet, amibe immár a többi ember is beletartozott, a génjeinkhez hasonlóan hatással volt a viselkedésünkre is.

A szétvándorlás másik motorja megint csak a klíma. Hisz a klíma határozza meg a túlnépesedést, vagyis azt, hogy adott terület mennyi élőlénynek tud táplálékot biztosítani. Leegyszerűsítve fölmelegedéskor az egyenlítő közelében elindul a sivatagosodás, csökken az ivóvízkészlet és így a föld eltartóképessége, míg a sarkok felé haladva az olvadás révén épp ellenkező előjelű a folyamat, ott egyre több élőlényt tud etetni és itatni a természet. Lehűléskor mindennek a fordítottja történik.

És hogy jön mindez a civilizációhoz? Például úgy, hogy a jégkorszakok során az ember fázott hiányos testszőrzete miatt, sokan bizonyára megfagytak, mások, a szokásos módszert választva melegebb vidékekre vándoroltak, de néhányan rájöttek, hogyha magukra veszik az elejtett állatok lenyúzott bőrét, melegen tarthatják a testüket. Így született meg az öltözködés. Ennek azután néhány generáció múlva az lett az eredménye, hogy már nem a meztelenség, hanem a ruha viselése vált a korai kultúrában normálissá, a csupaszságot a szégyen, a szégyenlősség érzése kezdte kísérni.

Vagyis a mai, „civilizált” ember egyik fő ismérve, az öltözködés, a hideghez való alkalmazkodás melléktermékeként született meg, majd átformálta egy egész közösség szemléletmódját, újfajta kultúrát teremtve. Az eszközhasználattal és a tűzcsinálás felfedezésével karöltve – melyek szintén sikeres alkalmazkodási kísérletek a részünkről – egyben ez a technológiai evolúció legkorábbi példája is, több tízezer évvel megelőzve a kerék föltalálását, amit gyakran, tévesen, az első lépésnek szoktuk tekinteni.

Az ember és a környezet közti kölcsönhatások eredményeként született tehát a kultúra és a technológiai fejlődés, civilizációnk meghatározó alapkövei, de akkor is e kölcsönhatás munkájának nyomait láthatjuk, ha a könyvekből ismert történelmet lapozzuk föl:

A jégkorszak után jött felmelegedés a föld bizonyos részeinek elsivatagosodásával járt, mint korábban utaltam rá. A Szahara területén élő emberek, ahogy az addigi életterük lakhatatlanná vált, elkezdtek mindenfelé elvándorolni, amitől a szomszédos vidékek túlnépesedetté váltak, vagyis ott sem jutott elegendő élelem mindenkinek, mert egyszerre túl sok ember lett túl kicsi helyen. Ezzel nagyjából egy időben és talán ugyanezért, Mezopotámiában valaki fölismerte, hogyha elveti bizonyos ehető növények magvait, akkor több terem belőlük az adott helyen, más, számára haszontalan növényekkel szemben. Az így születő földművelés révén pedig a túlnépesedés egyszerre relativizálódott.

A megtermelt ételt azonban meg is kellett védeni a sok éhes szájtól, így az addigi kis közösségek közül néhány szövetségre lépett, hogy azok ehessék meg a termést, akik elvetették a magvakat. Kicsivel később valaki azt is fölismerte, hogy öntözés révén még több növényt lehet termeszteni, a csatornahálózat kiépítéséhez azonban még szorosabb együttműködés és szervezés kellett. Így születtek meg a városállamok, illetve maga az állam.

Az emberré válás, a különböző rasszok kialakulása, vagy a szétvándorlás arra példák, mikor mi alkalmazkodtunk a környezethez, míg az eszközhasználat, a ruhakészítés, a tűzcsinálás felfedezése, vagy éppen a földművelés, az öntözés, valamint a városiasodás mind azt szemléltetik, amikor a környezetet alakítottuk a saját igényeink szerint.

Fontos azonban kiemelni, hogy a környezet formálása minden esetben visszahat az emberre is, mivel mi is részei vagyunk a környezetnek, nem pedig függetlenek attól! Minden változtatásnak van legalább egy főhatása, vagyis egy tudatosan megfogalmazott célja, például az éhezés fölszámolása és vannak mellékhatásai, amik nem tudatos, vagy nem szándékos, jellemzően nem tervezett következmények, mint ebben az esetben az átlagos testmagasság megemelkedése, vagy a termőföld pusztulása, részben az iparszerű művelés következtében, illetve a génmanipulált élelmiszerek miatt mutálódó kiirthatatlan kártevők megjelenése, stb.

Míg főhatásból gyakran csak egy, vagy néhány akad, addig mellékhatásból olykor megszámlálhatatlanul sok, akárcsak a gyógyszerek esetében. Azért van így, mivel mindig egy sokrétű, bonyolult kapcsolatokból fölépülő ökoszisztémába piszkálunk bele, és minden változtatás sok további változást is elindít, melyek egy részét látjuk, más részét nem látjuk előre.

Én emiatt nem hiszek abban, hogy pusztán a technológiai fejlődéssel megoldhatók olyan globális problémák, mint a felmelegedés, vagy a túlnépesedés, hisz minden újítás, ami kiküszöböl egy nehézséget, mellékhatásaival egyben újakat is teremt, de erre egy későbbi írásban még visszatérek.

Az a tapasztalatom, hogyha az ember-környezet kölcsönhatás felől szemléljük a világot, sokkal érthetőbbé válik benne a saját helyünk és szerepünk. Aki nem tudott alkalmazkodni, az minden korban elbukott, mint a Római Birodalom, mely olyan gazdasági kultúrára épült, amit a folyamatos hódítások tartottak fönt. A birodalom azonban egy ponton túl képtelen volt a további terjeszkedésre, mivel minden erejét lekötötte a már meglévő területek egyben tartása. Közben Ázsiában a túlnépesedés népvándorlást indított el és ez a külső nyomás elsöpörte a gazdasági modellváltásra képtelen, vagyis alkalmazkodni nem tudó Rómát.

De nem csak a történelem és a technológiai fejlődés jelentősége értelmeződik át ebben a logikában, hanem sok egyéb mellett például a párkapcsolatok, a vallás, a gazdaság, vagy éppen a generációs együttélés kérdései is, melyekről korábban már írtam. (Nem mellesleg ugyanezt a szemléletet alkalmazza az evolúciós pszichológia is az ember megértéséhez, igen nagy sikerrel.)

Végezetül adós maradtam még a címben feltett kérdés megválaszolásával, ami, azt hiszem, ezek után már egészen egyszerű. A civilizáció motorja a klímaváltozás és a túlnépesedés, illetve az ember alkalmazkodási törekvései ezekhez. Vagyis azt mondhatjuk, hogy civilizációnk az ember és a természet közti birkózásból született és elsősorban ez alakítja ma is.

Az elmúlt években a nyugati kultúrában fogalommá vált az „Y generáció”, vagyis az a 20-as, 30-as, „Pán Péter szindrómás” fiatal felnőtt korosztály, akik „nem akarnak elköteleződni” semmi mellett. Ráadásul otthon laknak a „mama hotelben”, „nincs véleményük semmiről”, „nem lelkesednek semmiért”, „motiválatlanok”, „csak összevissza buliznak” és mintha örökké a kamaszkorban ragadtak volna, inkább szereznek még egy diplomát, minthogy a saját lábukra állva elkezdjenek dolgozni.

A pedagógiában van egy mondás: ha egy diák megbukik a vizsgán, akkor a diákkal van a probléma, ha az egész osztály bukik meg, akkor viszont a vizsga a rossz vagy a tanár nem tanít megfelelően. Azt hiszem, ez a szellemiség akkor is igaz, ha – látszólag – egy egész generáció „bukik meg” a felnőtté válás vizsgáján. Ha szeretnénk megérteni, hogy miért van így, akkor itt sem elég az „osztályra” figyelni, meg kell vizsgálni azt is, hogy milyen az a környezet, ami tömegekből vált ki ilyen viselkedést.

Én is az Y nemzedékhez tartozom, mégsem a személyes érintettség okán foglalkoztat a téma, hanem mert úgy érzem, valami sokkal nagyobb, sokkal alapvetőbb kérdésre világít rá ez az első ránézésre generációs krízisnek tűnő trend: arra, hogy hogyan fejlődnek az emberi társadalmak.

Először is azt érdemes tisztázni, hogy mi a jelentősége, mi a szerepe a kamaszkornak, ha már az Y generációt örök tini nemzedéknek tekintjük. Erik H. Erikson életciklus elméletében azt állítja, hogy minden ember élete szakaszokból áll. Minden szakaszban más és más feladatokat kell teljesítenünk, fiatal felnőttkorban például el kell köteleződnünk egy társ és egy hivatás mellett, illetve képessé kell válnunk arra, hogy már ne csak önmagunkért vállaljunk felelősséget, hanem megszülető gyermekünkért, gyermekeinkért is. Ahhoz, hogy ide eljussunk, előbb a kamaszkor feladatait kell teljesítenünk, vagyis Erikson szerint le kell válnunk a szüleinkről és önálló identitást kell kialakítanunk.

A kamasznak tehát az a dolga, hogy megtalálja, kikövetelje helyét a felnőtt világban. A szülőkről való leválás, az útkeresés, a különféle szerepek kipróbálása és a határok feszegetése persze nem megy súrlódások nélkül. Éppen ezért úgy is tekinthetünk a kamaszkorra, mint lázadásra a szülők generációja ellen. A kamaszok mindig tükröt tartanak a felnőtteknek, ha úgy tetszik a társadalomnak, kíméletlenül rámutatnak annak hiányosságaira, és azt üzenik, hogy „nem akarunk úgy felnőttek lenni, mint ti”. A tinédzserkor tehát a felnőtt értékek megkérdőjelezéséről is szól, dinamikus, újdonságkereső, változásorientált és türelmetlen, épp ezért hiányzik belőle a stabilitás.

Ha megnézzük az előbbi felsorolást, mintha csak a mai nyugati világ leírását olvasnánk. Ez alapján merem azt mondani, hogy társadalmunk egy kamaszodó társadalom, vagyis olyan, ahol a kamaszkor értékei kerültek túlsúlyba.

Ezzel szemben a törzsi közösségekben ilyen életszakasz egyszerűen nem létezik. Van gyerekkor, felnőtt- és öregkor, de a fiatalok útkeresése és lázadása gyakorlatilag ismeretlen fogalmak. „Akkor ez megint valami nyugati műtermék?” – kérdezhetnénk.

Bizonyos értelemben igen, de nem úgy, ahogy sokan elsőre gondoljuk. Mivel egy törzsi kultúra az ipari társadalmakhoz képest stabil, már-már statikus, ott egyszerűen nincs szükség útkeresésre: „ükapád is vadász volt, te is az leszel”. Az ifjak számára egyértelmű, hogy mit vár el tőlük a közösség, nem kell azon töprengeni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, de sokszor még azon se, hogy „ki legyen a társam”, hiszen a család választ helyettük. Ráadásul a beavatási szertartások ki is jelölik, hogy mikor léphet valaki a következő életszakaszba, egyfajta mérföldkövekként mutatva az irányt.

A másik oldalról nézve a törzsi kultúrákban a szülők és a nagyszülők is biztosak a szerepeikben. Az anyák és apák, mint tanítómesterek nevelik a kicsiket a felnőtt lét elviselésére, vagyis az életre, illetve munkájukkal működtetik a közösséget, az idősek pedig a hagyományok, az értékek őrzőiként a „helyes úton” tartják a társadalmat. A felnőttkor feladatai tehát egyrészt az ifjak felkészítése, majd meghívása a felnőttek közé, másrészt a fennálló rend biztosítása a „falu vénjei” által megtestesített hagyományok mentén. Ebből következik, hogy az időskor képviseli a stabilitást a társadalom életében.

Az idősek, mint egykor „uralkodó” felnőttek, „bölcsességükkel”, higgadtságukkal minden korban és kultúrában tanácsadói voltak az éppen „hatalmon lévő” felnőtteknek, szavaiknak mindig súlya volt a fontos döntéseknél. Ez azonban az utóbbi időben nyugaton megváltozott. Társadalmunk nem csak azért kamaszodik, mert a tinédzserkor fő értékeit felértékeli, hanem azért is, mivel az időskor ezzel párhuzamosan elértéktelenedett. Ehhez képest a törzsi társadalmat öreg társadalomnak nevezhetjük, hisz ott a nagyszülők képviselte hagyományok dominálnak, a változásközpontú ifjúkor pedig egészen hiányzik.

A kétféle társadalomban az a közös, hogy egyiket sem tudatosan alakítottuk így. A környezet, vagyis a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás volt az, ami kikényszerítette, hogy nyugaton föladjuk az addigi életformánkat. Elfordulva a hagyományoktól, elkezdtünk földet művelni, állatokat tartani és egyre bonyolultabb közösségekbe szerveződtünk, majd újabb váltással városokba költözve, immár az élelemtermeléstől is elszakadva élünk. Ezzel szemben a ma is törzsi keretben létező emberek nem tapasztaltak ilyen kényszert.

Ha a környezetünk változik, nekünk is változnunk kell, így háttérbe szorul a stabilitás és előtérbe kerül a dinamizmus. Minél nagyobb ütemű és mértékű ez a változás, a folyamat annál radikálisabb. Az evolúcióelméletet az egész társadalomra kiterjesztve azt mondhatjuk, hogy az a közösség, amely nagyobb részt változékony környezeti feltételek között él, csak akkor képes hosszú távon fennmaradni, ha nyitott az új megoldásokra, a régiek lecserélésére, vagyis alkalmazkodóképes. A társadalom „alkalmazkodóképessége” pedig maga a kamaszkor.

A legutóbbi időkben ugyanakkor ez a folyamat öngerjesztővé vált. A nyugati civilizáció az ipari forradalom óta egyre nagyobb ütemben formálja át a környezetét a rohamosan fejlődő technológia révén. Mi nem próbálunk alkalmazkodni a készen kapott feltételekhez, ahogy a törzstagok teszik, helyette a saját képünkre igyekszünk szabni a világot. Azonban, paradox módon, így sem azt érjük el, hogy nekünk már nem kell idomulnunk a környezethez, és az alkalmazkodik hozzánk, hiszen a változás visszahat a változtatóra is, a megváltoztatott feltételekhez ugyanúgy adaptálódnunk kell, mint az eredetihez kellett volna. A különbség csak annyi, hogy nekünk nincs olyan kész forgatókönyvünk, mint az előző generációknak volt a már jól ismert környezethez, mert mi vagyunk az elsők, akik az új körülményekkel találkozunk. Vagyis bizonyos mértékig eszköztelenül állunk az ismeretlennel szemben. Az érzékelt változás üteme akkora, hogy sok területen csupán 5-10 év vagy még kevesebb idő is elég ahhoz, hogy a megszerzett tudás elévüljön.

A szüleink és nagyszüleink nem tudnak fölkészíteni bennünket az életre, nem tudják elmondani, hogyan alkalmazkodjunk a világhoz, mert azt olyan gyorsan alakítjuk, hogy ők sem bírják követni. A szülők idejét és energiáját lekötik saját adaptációs nehézségeik, a nagyszülők hagyományai és értékei pedig már fényévekre vannak a „modern” nézetektől, nem képesek egy olyan rend értékeit képviselni, amit az éppen érett felnőttkorban lévők fönntarthatnának.

De mit is mondhatna a nagyi egy párkapcsolati nehézségre, mikor az ő korában a dolgok szőnyeg alá seprése és a gondok tabusítása volt a fő eszköz, nem pedig a megbeszélés, a kommunikációs technikák fejlesztése, és az asszertív konfliktuskezelés megtanulása? Ő még együtt élt a gyereke apjával, mi meg már a párunk – és nem férjünk/feleségünk(!) – első házasságából örökölt nevelt gyerekét pesztráljuk, akinek az apjától/anyjától még el sem vált. Az idősek egyszerűen „föl sem tudják fogni a helyzetünket”.

Mi szeretnénk szexuálisan kiteljesedni, a szüleink viszont, már attól is zavarba jönnek, ha ezt a három betűt meghallják, nemhogy a nagyszülők. Ők még azt hitték, hogy a fehér kenyér egészséges, a diplomával egyben jó állást is szerzünk, és a gyereknevelésben nem átallották a pofont eszközként alkalmazni. Hűségről és elköteleződésről papolnak, miközben össze-vissza csalták egymást, majd elváltak. A szakmai felkészültségükről meg aztán végképp szót se ejtsünk, az egyszerűen „botrányosan kőkorszaki”!

Ezek a mondatok emblematikusan szemléltetik azt, hogy milyennek látja az Y generáció a felnőtt és az idős nemzedéket: olyannak, akik közé nem akar tartozni, akik elavult nézeteket képviselnek, ráadásul hiteltelenül, ezért nincs mit mondaniuk a fiatalok számára. Az információs társadalomban mintha az újdonság nimbusza mindent elértéktelenítene, ami régi, ami nem „modern”. Úgy tűnik, ennek esnek áldozatul az érett felnőttkorban lévők és a nagyszülők is.

A látszólag rohanó világunkban úgy tetszhet, hogy az Y-ok diktálják ezt az egyre nagyobb tempót, amihez jóformán már nem is tudunk alkalmazkodni, csak egy rakás civilizációs stresszbetegség árán, de ha jobban megnézzük, akkor ennek épp az ellenkezője igaz. Az el nem köteleződés, az életciklus-váltás késleltetése, a be nem lépés a felnőttkorba, valójában mind egyfajta fékezés. Más szóval egy ilyen ütemű változáshoz a társadalom már nem képes alkalmazkodni, csak úgy, ha sebességet vált.

Mikor egy fiatal ahelyett, hogy munkába állna, elkezd egy újabb egyetemet, akkor nem az „élethosszig tartó tanulás” szlogent érti félre, hanem úgy érzi, hogy még nem áll készen az életre és ebben kimondatlanul a szülők is megerősítik. Egyrészt azzal, hogy helyeslik és anyagilag is támogatják a sokszor már indokolatlan továbbtanulást, másrészt úgy, hogy „nem hívnak meg a felnőttek közé”, hisz a fiatalok igényeit kiszolgálva valójában továbbra is gyerekszerepben tartják őket, nem támasztanak felnőtt követelményeket velük szemben.

De mi ennek a haszna? Nos, ha a „gyerekek” sose nőnek föl, akkor a szülőknek sohasem kell megélniük az „üres fészek” állapotát, amivel elvesztik korábbi értelemben vett szülőszerepüket. Másrészt ekkor ismét kettesben maradnának házastársukkal, ha még nem váltak el, és sokkoló lehet szembesülni azzal, hogy egy szinte vadidegennel osztjuk meg az ágyunkat évtizedek óta, mivel annyira nem volt egymásra időnk, hogy „észre sem vettük, mennyire eltávolodtunk” (vagyis addig a gyerekek töltötték ki ezt a távolságot).

Adható persze egy kevésbé „önző” magyarázat is a szülők viselkedésére. Korunk fő értékei az újdonság és a boldogság. Előbbit az izgalmakhoz, a mozgalmassághoz, utóbbit pedig a gondtalansághoz társítjuk, amik együttesen a kamaszkorban öltenek testet. A popkultúra is azt sugallja, hogy felelőtlen tiniként élni még 30 évesen is „menő”, elköteleződni, családot alapítani, dolgozni pedig „lúzerség”. De hogy jön ez ide?

Úgy, hogy minden apa és anya a „legjobbat” szeretné gyermekei számára és, mert az idősek képviselte értékekkel szemben a mostani felnőtt generáció is az újdonság- és boldogsághajszolást tette magáévá, valójában sok szülő tényleg „lúzernek” tartja saját magát, és szeretné elkerülni, hogy a gyerekei is ilyen „lúzerek” legyenek egyszer.

Abba most nem mennék bele részletesebben, mennyire reális hiedelmek, hogy mindig boldognak kell lenni, illetve, hogy ami új, az mindig jobb, mint a régi, abba viszont már annál inkább, hogy a nagyszülők képviselte hagyományok és stabilitás hogyan értékelődött le néhány évtized alatt.

A két világháború, majd a hidegháború – mint a középkor végén a pestisjárvány, vagy a Római Birodalom alkonyán a népvándorlás – földindulásszerű változásokat hozott a társadalomban. Ahogy a „barbárok” elsöpörték Rómát és a pestis a katolikus egyház egyeduralmát, úgy vetett véget a férfidominanciára épülő hagyományos család- és nemi szerepfelfogásnak a modern háborúk szele.

A csatatereken és a táborokban apák és férjek milliói estek el alig néhány év alatt, miközben a nőknek is be kellett állniuk dolgozni a tűzhely mellől a gyárba. A férfiak fizikai hiánya azonban csak a kezdet volt. Az „apátlan” és „férj nélküli” társadalom egészen a ’60-as évek második feléig továbbra is maszkulin maradt, csupán kissé puhultak az addigi merev határok a két nem között. A nagy fordulatot, érzésem szerint, a Kubai Rakétaválság és a Vietnami háború együtt hozták el. Kuba rávilágított arra, hogy a világuralomért küzdő „férfi politika” olyan messzire ment a versengésben, hogy már csupán egyetlen gombnyomással kipusztíthatjuk a bolygót. Ám ahelyett, hogy ettől kijózanodva, a nemzetek és táborok közti vetélkedést enyhítve egy békésebb irányba mozdultunk volna, Johnson elnök immár hivatalosan is belépett a Vietnam dzsungeleiben zajló, értelmetlen gyarmati háborúba, a szocialista birodalmak pedig nem hivatalosan a másik oldalon.

Erre a társadalom egyre nagyobb része elkezdett egyre radikálisabban szembefordulni a hatalommal, nyugaton nyíltan, keleten inkább burkoltan. Tulajdonképp az történt, hogy a fiatalok elvesztették hitüket az államban, elúszott a vezetők iránti bizalmuk, és mint „engedetlen kamaszok”, elkezdtek visszafeleselni az „apáknak” és „nagyapáknak”.

Innen eredeztetem, az időskor válságát. Ugyanis, ha az addig képviselt hagyományok szerint halad tovább az élet, akkor talán mára véget ér az ember földi pályafutása. Az új feltételek – pl. az atomfegyver, mint eszköz – új megközelítéseket tettek szükségessé a túlélés érdekében, amit a nagyszülők nem tudtak megadni, a fiatalok viszont igen. Ennek pedig az lett a vége, hogy szép lassan minden alapvető értéket elkezdtünk megkérdőjelezni a közéletben és a magánéletben egyaránt. Ez a folyamat zajlik ma is, mert egyelőre nem találjuk az új egyensúlyt, ami újból stabilitást hozhatna, vagy azt is mondhatom, hogy a jelenlegi gazdasági modellel az állandó, gyors ütemű változást tettük „stabil” életformánkká, amit az Y-ok, a modern „hippi nemzedék” fékezni kezdett.

Egészében szemlélve az eddig vázolt modellt, a következő kép bontakozik ki: ha a társadalom, mint egység felől tekintünk a különböző generációkra, akkor azt mondhatjuk, hogy mindnek megvan a maga funkciója. A gyerekkor feladata a szocializáció, vagyis vágyaink megzabolázása a felnőtt világ előírásainak megfelelően. Ezután a kamaszkor a szabályok megkérdőjelezése, a fennálló rend kritikája által a közösség megújítását tűzi zászlajára. Ugyanakkor egyben az is a dolguk, hogy a serdülőkor végén „beálljanak a sorba”, vagyis a felnőttek közé, hisz a régi és az új szintéziséből születő új egyensúlynak a szülőkkel együtt a felnövő tinédzserek lesznek a fenntartói.

A felnőttkor tehát a társadalom működtetéséért felel, egy olyan rend őrei ők, ami a tinik reformáló törekvései és az idősek képviselte hagyományok küzdelméből születik. Következésképp az időskor szerepe „a fiatalok visszahúzása a földre” a bölcsesség és higgadtság révén, ami ennek az életszakasznak a sajátja. Vagyis a serdülőkor ellenpontjaként az öregek feladata a közösség megtartása a hagyományokon keresztül.

A mai társadalom válságában az látszik, hogy az idősek elveszítették korábbi tekintélyüket, ezért nem tudnak megfelelő ellensúlyt képviselni a fiatalok újító törekvéseivel szemben. Az Y-ok, korlátok nélkül, persze nem találják azt az egyensúlyt sem, amit majd szülőként képviselhetnének, ezért nem képesek a felnőttkorba lépni. A szülők nemzedéke eközben ezt az értékvesztett állapotot tudja csak fenntartani, amit maguk is próbálnak túlélni valahogy. A gyerekeknek ilyen körülmények között nem egyértelmű, hogy mihez kellene szocializálódni, így, „magukra hagyva”, szép lassan „elvadulnak”.

Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az öregkorral együtt a hagyományok is elértéktelenedtek, ami maga után vonta a közös identitástudat föllazulását. Ennek következtében elkezdtek széthullani a nemzeti, vallási és politikai törésvonalak mentén körvonalazott nyugati társadalmak. A súlytalan idősek nem képesek megtartani, összefogni a közösségeket, a népeket, ez pedig már középtávon a nemzetállamok felbomlásához vezethet, de erről egy másik cikkben írnék részletesebben.

Végezetül hadd hozzak ide egy teljesen más értelmezést az ifjú generáció el nem köteleződéséről! Egy elképzelés szerint a szegény néprétegek azért vállalnak már igen fiatalon, akár tizenévesen gyereket, mert rossz életkörülményeik miatt, alacsony az átlagéletkor a körükben, és ezzel párhuzamosan kicsi a reális esély a felemelkedésre, még akkor is, ha tanulnak és keményen dolgoznak. Vagyis egy nélkülöző lány hiába jár iskolába, és próbál azután karriert építeni, jó eséllyel nem jár majd sikerrel. Ha azonban a gyerekvállalást halogatja a felemelkedés reményében, akkor a szülei már valószínűleg nem lesznek olyan egészségi állapotban, hogy segíteni tudják, amikor végül szül. Ezzel szemben, ha fiatalon válik anyává, akkor legalább a saját édesanyjára támaszkodhat néhány évig.

Megfordítva ezt a logikát, és a módosabb rétegekre alkalmazva azt látjuk, hogy az átlagéletkor megnövekedett, de ezzel párhuzamosan a nyugdíjkorhatár is jelentősen kitoldódott. Ha egy középrétegbe tartozó fiatal a 20-as éveiben vállal gyereket, akkor átlagosan a 40-es éveiig várnia kell, hogy a szülei nyugdíjba menjenek, és nagyobb mértékben tudják kivenni a részüket a gyerek körüli teendőkből, míg a munkanélküli szegények esetében ez nem jelent problémát.

Ehhez hozzávéve az anyagi realitásokat, nem elég, hogy az ifjú pár minimális családi segítséggel kénytelen beérni a gyerek körül – feltéve, hogy a friss dédszülők sem „hadra foghatóak” –, mert emellett még a hitelt vagy az albérletet is nyögniük kell. Eközben az állam által nyújtott segítség arányaiban elhanyagolható a szüleiktől kapható időhöz és energiához mérten.

Ráadásul a kultúránkban domináns individualizmus meg is nehezíti a segítségkérést a szülőktől és nagyszülőktől, mert „nehogy már beleszóljanak, hogy hogy neveljem a gyereket!”, elvégre a segítséggel együtt érkeznek a hasznos és kevésbé hasznos tanácsok is. Másfelől a szülőkkel szembeni erős határhúzásra már csak azért is szükség van, mert az Y-ok éppen az identitás kialakításában és megerősítésében gyengék, így a szülői tanácsok ezt a frissen megszerzett énképet veszélyeztetik.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Y generáció felelősség- és elköteleződés-hárítása egyfajta lassítás a világ túlpörgetett változásorientáltságával szemben, amit a szülők is támogatnak, részben önös érdekből, részben pedig mert a nagyszülők helyett a kamaszok értékeit tették magukévá. A környezeti feltételekhez alkalmazkodni igyekvő társadalmunk szempontjából érthető az időskor leértékelése és a tinédzser évek felmagasztalása, akárcsak a fiatalok vagy a szülők nézőpontjából, azonban a stabilitás tartós hiánya, az újdonság és a boldogság „diktatúrája” élhetetlennek, egészségtelennek tűnik, ezért ez a fékezés egyben szükségszerű is.

Úgy gondolom, hogy a 21. század fő kérdése az emberiség számára a klímaváltozás és a túlnépesedés kezelése mellett az, hogy hogyan tanulunk meg bánni a technológiai fejlődéssel, miként tudunk úrrá lenni rajta, ahelyett, hogy az uralná az elménket, illetve, hogy nemzetállami, vagy globális társadalmi keretben működünk-e tovább.