Gyakran találkozom olyan mondatokkal, hogy a modern orvostudomány még csak gyerekcipőben jár, alig tud valamit, bezzeg a több ezer éves keleti gyógymódok bölcsességei… Magával a kijelentéssel nehéz vitatkozni, hisz a nyugati orvoslás alig pár száz éves, míg az ősi indiai, vagy kínai hagyományok a történelem hajnalára nyúlnak vissza. Attól persze, hogy valami régebbi, még nem feltétlenül jobb is…
Ha nagy általánosságban nézzük, a népi gyógyászat nagyon hasonlóan fejlődött, mint a modern tudomány: megfigyelték az embert és a környezetet. Ha észrevették, hogy bizonyos dolgok gyakran együtt járnak, azt leírták, mint az ayurvédikus megközelítésben a testalkat és a személyiségjegyek, illetve a jellemző megbetegedések közti lehetséges kapcsolatot (pl.: a sovány emberek irtóznak a hidegtől és hajlamosak szorongásra, depresszióra). Így elvben 6-7 ezer év tapasztalataira támaszkodhatnak, míg a nyugati orvoslás technikai eszközei révén pontosabb megfigyelésekre képes, olyan dolgokat is tud vizsgálni, amiknek a létezéséről a régiek még csak nem is álmodhattak.
Az imént azért írtam, hogy csupán elvben van több ezer évnyi előnye a keleti gyógyítóknak, mert valójában mind az indiai, mind a kínai orvoslás hosszú idő óta „megállt”, nem fejlődik tovább, tehát az a 6-7 ezer év inkább csak 1000-2000. Ezzel szemben a nyugati medicina folyamatosan változik, újra és újra felülbírálja önmagát.
Az ókorból ránk maradt tudás egy része valóban hasznos, modern eszközökkel is igazolható az eredményessége. Ilyen a meditáció, a jóga, a masszázs művészete, vagy annak a felismerése, hogy az életmód és a táplálkozás hatással vannak a testi-lelki egészségre, ahogy ezt a görögöktől származó mondás is tartja: „ép testben ép lélek”. (Tehát nem csak a kelet mesterei, de az antik nyugati hagyományok is őriznek szép számmal máig igaz bölcsességeket, bármennyire is divatos ma a távol-keleti irányzatokat sztárolni a nyugatiakat pedig leértékelni.)
Másrészt a babonák is jelenségek megfigyeléséből születnek (pl.: ha a csata előtt egy fekete madár jobbról-balra elrepül a horizont felett, győzni fogunk), ezek azonban csupán esetleges, véletlenszerű együtt járások. Máskor a kapcsolat tényleg megvan, de az értelmezés fordított, mint az ayurvédikus példában a sovány ember, aki irtózik a hidegtől és szorongásra, depresszióra hajlamos.
A hideggel szembeni esetleges ellenérzés nyilván következhet a testalkatból, hisz kevesebb zsírt raktároz a testében, ergo nincs, ami védje a mínuszoktól és sokkal fázósabb, mint egy nagyobb darab személy. A szorongásra és a depresszióra való hajlam azonban nem a „testtípus” következménye, hanem éppen fordítva, a szorongás és a depresszió is hat az anyagcserére, a táplálkozásra, ezért sokan amiatt soványak, mert erősen szoronganak/depressziósak és nem azért szoronganak/depressziósak, mert ilyen a testalkatuk. (Megjegyzem nem kevés szorongó ember menekül az evésbe, amitől éppen, hogy híznak és a depresszió is okozhat súlygyarapodást bizonyos esetekben.)
A másik oldalról a nyugati gyógyászatot érő kritikák egy része nagyon is jogos. A röntgenképeken, ultrahang, CT, PET és MRI felvételeken ugyan gyönyörűen látszanak a csontok és a szervek, de erre a sok részletre figyelve az orvosok nem ritkán szem elől tévesztik a nagy egészet, magát az embert.
A keleti és a nyugati hagyományban is fölismerték, hogy ha azt mondjuk „három miatyánk és elmúlik a fejfájás” és ezt a személy elhiszi, akkor tényleg megszűnik a fájdalma. Ez a placebo hatás, ami olyan erős, hogy a modern gyógyszerek hatékonysága is kb. 40%-ban ezen múlik. Ha bízom abban, hogy a tabletta leviszi a lázam, időben és fokokban is mérhető, hogy mennyivel gyorsabb és látványosabb lesz a hőmérsékletcsökkenés, mintha nem hiszek benne.
Üdítő, hogy lassanként az orvosok közt is kezd teret hódítani a szemlélet, hogy sikeresebbek lehetnek, ha a beteget gyógyítják, és nem a betegséget. Mindenki többé-kevésbé a saját teste szakértője és jellemzően felelősséget is érzünk azért, hogy egészségesek maradjunk, vagy újra azzá váljunk, ha megbetegszünk. Ezekre építve született meg a kompetens beteg koncepció, ami szakítva a korábbi, passzív beteg elképzeléssel, a pácienst is bevonja saját maga gyógyításába. Azt hangsúlyozza, hogy igenis aktívan tehetünk a saját egészségünkért, nem kell minden kontrollt és felelősséget átadnunk az orvosnak.
A modern medicina arra is kezd ráébredni, hogy eddig túlságosan a testre, a test gyógyítására helyezte a hangsúlyt és elhanyagolta a lelki működéseket, amik hasonlóan fontosak. Néhány évtizede már létező gondolat a magatartás orvoslás, vagyis, hogy a rendszeres, de nem túlzásba vitt testmozgás, a megfelelő mennyiségű alvás, a helyes táplálkozás és a káros szenvedélyek kerülése rengeteg megbetegedés kockázatát csökkenti nulla körülire. Az már inkább csak mostanában válik ennek a felsorolásnak a részévé, hogy a tartósan fokozott szorongás csökkentése is a tudatos életmódhoz tartozik, ahogyan a más emberekkel fenntartott egészséges kapcsolatok ápolása is.
A hatékony stressz-kezelés – ami nem azt jelenti, hogy ténylegesen lecsökkentjük életünkben a stressz szintjét, hanem azt, hogy ezzel megtanulunk együtt élni – olyannyira lényeges kérdéssé vált, hogy azt több nyugati ország az iskolai tananyag részévé tette és hazánkban is vannak ilyen törekvések. A jól működő társas kapcsolatok feltétele a kommunikáció, a konfliktuskezelés és az önismeret fejlesztése, ápolása, ezekre azonban egyelőre még kisebb hangsúlyt szokás fektetni.
Érdekesség, és megfontolandó a hagyományos kínai medicina szemlélete, hogy az orvosnak folyamatosan fizetést kell adni, amíg a páciens egészséges, ha azonban megbetegszik, csak akkor kap újra pénzt, ha meggyógyította. Ez a megközelítés élesen szemben áll azzal, amit ma a nyugati orvoslást nagyban meghatározó gyógyszer-lobbi képvisel. Míg a kínai hagyományban az orvos abban érdekelt, hogy a páciens egészséges legyen, a mi szemléletünkben a betegség jövedelmezőbb.
Végül, ahogy arról korábban írtam, a modern orvostudomány lényegében a halállal igyekszik szembeszállni, mintha azt nem fogadná el az élet természetes részének. Eközben pedig az élet minőségére nincs tekintettel. A test életfunkcióit akkor is igyekszik fenntartani, amikor az a léleknek már pusztítóbb a halálnál, feláldozva akár az emberi méltóságot is.
Összességében úgy látom, hogy a hagyományos gyógyászat tapasztalatait és a modern medicina pontosabb megfigyeléseit, tudományos szemléletmódját érdemes ötvözni, ahogy erre több kezdeményezés is törekszik. A nyugati orvoslás, vagy a népi praktikák bigott elutasítása sokkal kevésbé célravezető, mintha ezek kiegészítik egymást.
Utolsó kommentek