Spanyolviasz

Úgy hiszem, hogy aki gyorsan, látványosan és viszonylag olcsón szeretné tömegek életét jobbá tenni a mai Magyarországon, annak a honi vállalati kultúrához kell hozzányúlnia. Korábban írtam már arról, hogy általánosságban mekkora szerepe van mindennapjainkban a munkahelynek, ebben a bejegyzésben pedig a dolgozók elégedettségét befolyásoló egyik legfontosabb tényezőt szeretném nagyító alá venni, a vezetői magatartást.

Nem vagyok szervezetpszichológus, ezért itt senki ne szakmai anyagra számítson. Annál is inkább, mivel az alábbi sorokat inkább első-, vagy másodkézből szerzett információk alapján írom – még ha ezek igen széleskörűek is –, így mindenki kezelje azokat fenntartásokkal.

Ahogy én látom, jelenleg a vezetői magatartás mindenféle, a témában végzett tudományos kutatás és vezetői tréning ellenére, itthon, a gyakorlatban mítoszokon nyugszik. Mivel az oktatási rendszerben nincs vezetőképzés, így akik valamilyen módon vezetői pozíciót kapnak, többnyire csak a saját élettapasztalataikra hagyatkozhatnak, amiket később is igen nehéz levetkőzni.

Ezen mítoszok nagy része a vezetői tekintélyhez kapcsolódik. A legtöbben, ha tekintélyszemélyekre gondolunk, akkor olyan emberek jutnak eszünkbe, akiktől gyermekkorunkban félni kellett: egy szigorú szülő, egy vasmarkú tanár. Nincsenek ezzel másként a vezetők sem, ezért hamar meg is születik az analógia a fejekben: tekintély=félelem.

A következő kérdés, hogy hogyan érhetjük el, hogy féljenek tőlünk? „Remek” példáink most is a segítségünkre vannak: üvölteni kell, büntetni és senki sem kérdőjelezhet meg! Ez a tekintélyelvű vezető szentháromsága. Innen érthető, hogy ennek a vezetőtípusnak miért létérdeke, hogy mindig neki legyen igaza. Ha ugyanis elismeri, hogy téved, abból számára logikusan következik, hogy megkérdőjeleződik a tekintélye, ami pedig a vezetői szerep egyik tartópillére.

A tekintélyelvű vezető másik mítosza, hogy csak úgy emelkedhet a többiek fölé, ha lenyomja azokat. Ezért is kell az üvöltözés, a büntetés és a félelem fönntartása. Ez a fajta döntéshozó a főnökeivel szemben alázatos, a vele egy szinten lévő kollégáival verseng, az alárendeltjei előtt pedig istennek hiszi magát.

A fentiek miatt fordulhat elő az is, hogy egy ilyen főnök időnként egyszerűen ellopja a beosztottai ötleteit, és a sajátjaként adja el azokat. Hiszen, ha másvalaki talál megoldást egy problémára, azt ő úgy élheti meg, hogy ez az illető kompetensebb nála, aki fölött nincs hatalma, aki veszélyezteti a pozícióját és a tekintélyét. Másként mondva a tekintélyelvű vezető egyik mottója, hogy „csak én lehetek okos”.

Azt el kell ismerni, hogy a tekintély valóban nagyon fontos eleme a vezetői szerepnek, azonban nem csupán félelemből táplálkozhat, hanem jutalmakból és bizalomból is, ahogy arról a hatalom természete kapcsán már írtam. Sőt, szerencsés esetben egy vezető mindhárom forrásból tud meríteni.

Az alá-fölérendeltségi viszonyt ugyanis nem csak az üvöltözés és a büntetés teremti meg, hanem a jutalmazás és a dicséret is. Ha dicsérek, azzal ugyanúgy fölérendelem magam a másiknak, mintha szidnám. A dicséretnek pedig megvan az az áldásos tulajdonsága, hogy sokakat motivál, sőt, lojálisabbá tesz. Akit megdicsérnek, az jellemzően jobban fogja érezni magát, szívesebben fog odamenni ahol megdicsérik – jelen esetben a munkahelyre – és kis mértékben kötődni fog ahhoz, akitől az elismerést kapja, vagyis lojálisabb lesz a vezetőhöz és általa a céghez is. Többször láttam, hogy emberek csak azért maradnak egy-egy vállalatnál, mert a főnökükhöz kötődnek, a főnök pedig nem tesz mást, mint, ha kell, dicsér, ha kell, szid, és ha kell, kiáll az embereiért a felső vezetéssel/tulajdonosokkal szemben.

Az előző mondatból az is következik, hogy időnként büntetni is érdemes. Meglepő módon sok embert éppen a ledorongolás motivál, míg a dicséret őket elkényelmesíti. A vezetőnek tehát azt is figyelembe kell vennie, hogy nem vagyunk egyformák. Akinek helyén van az önértékelése, annak a szidás azt jelenti, hogy „dolgozz keményebben, és jó leszel”, a dicséret pedig azt, hogy „csak így tovább”, de akinek nincs – és ők vannak többen –, arra egész máshogy hatnak. Egyesek, ha dicsérik őket, azt úgy veszik, hogy „lazíthatok, mert elértem a célt”, mások, ha szidják őket, azt úgy értik, hogy „nem vagyok elég jó és soha nem is leszek az”, ezért elmegy a kedvük az egésztől. Van, akire elég ráüvölteni, ha hibázik és jobban fog figyelni, másnak el kell magyarázni nyugodt hangon, hogy mi volt a gond, és abból tud tanulni. Egy elég jó vezetőnek tehát dinamikusan kell váltogatnia az eszközök között, nem lehet mindig csak szidni, vagy mindig csak dicsérni.

Mint láttuk a félelem mellett a jutalmazás is segít tekintélyt szerezni és azt fenntartani, de az előbbi példa azt is megmutatja, mit jelent ebben a vonatkozásban a bizalom. A vezető, aki kiáll az embereiért a vezetőség előtt, egyúttal azt is mutatja, hogy közösséget vállal a beosztottaival, mint egy jó, gondoskodó szülő. Ha az alkalmazottak azt érzik, hogy a főnök „a mi emberünk, közülünk való” és nem idegenként tekintenek rá, akit valamiért a nyakukra ültettek, akkor lojálisak lesznek hozzá, és tűzbe mennek érte. Bíznak abban, hogy a vezető az ő érdekeiket képviseli.

Másrészt a bizalom szakmai kompetenciából is fakadhat. Sokszor lehet látni, hogy valaki a hozzáértésével vívja ki tekintélyét a többiek előtt, függetlenül attól, hogy hivatalosan a vezetőjük-e, vagy sem. Ez az, ami egy tekintélyelvű vezető számára elképzelhetetlen: valaki úgy kerül a többiek fölé, hogy kiemelkedik közülük, nem pedig azzal, hogy lenyomja őket.

Ugyanakkor éppen ehhez kapcsolódik egy további mítosz is. Sok vezető úgy véli, hogy neki kell a legjobb szakembernek lennie, sőt, mindenhez neki kell értenie a legjobban. Az ilyen vezető nem adja ki a kezéből a munkát, inkább a beosztottai helyett is dolgozik, mert „minden csak akkor jó, ha én csinálom”, (vagyis nem tud bízni senkiben).

Amellett, hogy ez egy királyi út a munkamánia és a kiégés felé, azt is mutatja, hogy a fenti tételt a vezető félreértelmezi. Egy vezetőnek ugyanis nem a legjobb szakembernek kell lennie, sőt, nem kell mindent tudnia, vagy mindenhez értenie sem!

Vegyünk egy csavargyárat. Egy gépkezelő szakértő a gépek üzemeltetésében és ebben lehet, hogy jobb szakember, mint a főnöke és ez így is van rendjén. Ugyanis a vezetőnek a munkaszervezésben kell a legjobb szakembernek lennie, nem a konkrét gyártási/ügyintézési folyamatokban.

A jó vezető tehát szervező, aki képes rendszerben látni a folyamatokat. A munkát nem neki, hanem a beosztottaknak kell elvégezniük, az ő dolga, hogy ezeket kiossza, felügyelje és a munkavégzést akadályozó tényezőket lebontsa. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy jellemzően nem a vezető a kreatív agy egy cégnél, tehát nem neki kell a leginnovatívabbnak lennie, inkább az a fontos, hogy összegyűjtse, és rendszerbe illessze mások ötleteit, miközben az érdemeket nem veszi el ezektől az emberektől, épp ellenkezőleg, jutalmaz az újításokért.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a vezető elsődleges feladatai, hogy kiossza a teendőket, segítse, hatékonyabbá tegye a beosztottak munkavégzését, illetve összeszedje és hasznosítsa az emberek ötleteit.

A fent leírt, tekintélyelvű vezető ezekre nem alkalmas. Megfojtja az újításokat és a kreativitást, mert „csak ő lehet okos”. A feladatokat általában kiosztja ugyan, de nem segíti, hanem ugráltatja az alkalmazottakat. Olykor akár lehetetlent is elvár, mert egy diktátorhoz hasonlóan nincs realitáskontrollja. A hatékonyság növelésének leggyakoribb eszköze nála a félelemben tartás, a fenyegetés, amivel a másik oldalon letöri a motivációt a munkavégzésre és csökkenti a lojalitást a cég felé. Ritkábban jutalmazhat is, vagy „mézesmadzag politikát” folytatva, a jutalmak ígéretével próbál nagyobb teljesítményre ösztönözni.

Előnye ugyanakkor, hogy az ilyen vezető irányítása mellett a legnagyobb a termelékenység, a példánál maradva az ő gyárában készül a legtöbb csavar. Ha sok teljesen egyforma dolgot kell készíteni, akkor a tekintélyelvű vezető a legsikeresebb, ha viszont akárcsak a legkisebb mértékű kreativitásra is szükség lenne a munkához, nem ez a leginkább célravezető hozzáállás.

A tekintélyelvűség, tehát nem önmagában hiba egy vezetőnél, időnként kimondottan ez a legjobb megközelítés, de ha a főnök csak ezt tudja és nem képes a vezetési stílusok közt váltogatni, akkor több kárt csinál, mint hasznot.

További mítosza a hazai vezetői szemléletnek, hogy az emberek könnyen lecserélhetők, ezért nem kell őket megbecsülni sem emberileg, sem szakmailag, sem anyagilag. Óriási tévedés, ami, véleményem szerint, a Magyarországról való elvándorlás egyik fő motorja is.

A mítosznak azonban nem csak az a következménye, hogy a munkavállalók menekülnek a honi munkaerőpiacról, hanem maguknak a vállalatoknak is súlyos anyagi károkat okoz. Minden alkalmazott, még egy betanított munkás is jobban ismeri a saját munkáját, mint bárki, akit az utcáról a helyére fölvesznek. Azt a tudást ugyanis, hogy hogyan működik a cég, hogy milyen sajátosságokkal jár az adott munkakör, a legjobb oktatási rendszer sem tudná megtanítani, ezeket csak a vállalatnál töltött idő mutatja meg.

Ha lecserélünk egy dolgozót, az új embernek idő kell ahhoz, hogy szert tegyen erre a tudásra és legalább olyan jól el tudja látni a feladatait, mint az, akit kirúgtunk. Ezalatt az idő alatt biztosítani kell mellé embereket, akik betanítják – mellesleg addig ők sem tudják a saját munkájukat végezni –, és ne lepődjünk meg azon se, hogy az új alkalmazott többször fog hibázni és lassabban fog dolgozni, mint a már rutinos kollégák. Minél bonyolultabb a munkakör, ez a tanulási idő annál hosszabb, szélsőséges esetben akár fél év-egy év is lehet.

Ez alatt az idő alatt pedig a cégnek vesztességei lesznek a lassabb és több hibával dolgozó új munkaerő, illetve az őt betanítók kieső munkája miatt. Minél fontosabb a feladatkör, annál nagyobb lesz a vesztesség.

Tapasztalataim szerint mindezt igen gyakran nem gondolják végig a magyar vezetők, mielőtt valakiről döntenek, majd az utódnak nem biztosítanak elegendő időt a betanulásra, inkább az új embert is kirúgják, és másvalakit vesznek föl a helyére, hátha az majd varázsütésre mindent tudni fog.

Az elég jó vezetőnek természetesen a fentieken túl képesnek kell lennie a jó konfliktuskezelésre, kommunikációra és döntéshozatalra, amiket a legtöbb vezetői tréning fejleszteni igyekszik. Én itt azért nem foglalkoztam egyikkel sem, mert önmagában lehet akármilyen jól kommunikálni, dönteni és konfliktust kezelni, ha ezek alapja a fönti mítoszokon nyugszik, akkor nem jutunk előrébb.

A tanulságokat leszűrve a következőket tanácsolnám a ma és a holnap vezetőinek: 1.) A büntetés mellett lehet és kell dicsérni is. Sokat! 2.) Ami működik, azt így lehet erősíteni, ami nem, azt segíteni kell fejleszteni. Ez utóbbinál azt érdemes megnézni, hogy miért nem működik, mielőtt büntetnénk, fenyegetőznénk, vagy üvöltenénk. 3.) Az alkalmazottak többsége értelmes, kreatív ember, csak nyitott fül és bizalomteli légkör kell, hogy az újító hangok hallhatókká váljanak. Az innovációt fölkarolni, nem ellopni érdemes, az újítót jutalmazni és nem büntetni kell, lehetőleg pénzben is mérhető elismerés formájában. 4.) A beosztottak és a vezetők egy csónakban eveznek, ha összedolgoznak, eredményesebb lesz a munkavégzés, nő a cég profitja és mindenki jobban jár, mintha egymást fúrva gyöngítik a csapatszellemet. 5.) A főnök szervezzen, az alkalmazott dolgozzon, ne fordítva! 6.) A vezetők is értsenek a konkrét munkafolyamatokhoz, hogy tudják, mit várhatnak el, hol lehet faragni a hatékonyság növelése érdekében, ez utóbbit azonban nem szabad túlzásba vinni. 7.) Sem a hatékonyságmaximalizálás sem a pillanatnyi profitnövelés nem lehetnek fontosabb szempontok, mint a dolgozók lojalitásának megőrzése. 8.) Minden alkalmazott érték és ha a hűségük biztosított, az közép és hosszútávon komolyan megjelenik számokban is. 9.) Végezetül, amiről ebben az írásban nem ejtettem szót, csak a Hatalom kapcsán, a vezető vállalja a pozíciójával járó felelősséget és vegye kezébe az ennek megfelelő kontrollt, de se többet, se kevesebbet!

Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a megelőző korokban a hűtlenség nem úgy volt veszélyes két ember viszonyára, mint manapság, mert a férfi félrelépése nem a kapcsolat alapját és célját ingatta meg, hisz a gazdasági szövetség a családok között ettől még megmaradt és közös gyermekük is születhetett, a nő csalfasága ellenben sokkal nagyobb rizikót hordozott magában.

Azóta ez a nemek közti különbségtétel eltűnt, ami azonban nem jelenti azt, hogy polgárjogot nyert volna a megcsalás. Épp ellenkezőleg! Az uralkodó nagy Ő kultusz burkoltan nagyon is azt sugallja, hogy életünk végéig hűségesnek kell lennünk, sőt, immár nem szülői, vagy társadalmi kényszerből, hanem saját akaratunkból muszáj a monogámiát választanunk. Csak hát van itt egy kiskapu, mert csupán akkor kell így tennünk, ha ráleltünk a nagy Ő-re. Amennyiben viszont az aktuális társunkról kiderül, hogy nem ő az Ő, akkor kereshetünk tovább.

A monogámia ilyenfajta „modern” értelmezése az újradefiniált párkapcsolatból következik, aminek alapja a szerelem, illetve a bizalom és csak harmadsorban a gazdasági közösség – már csupán két ember és nem annyira két család között –, célja pedig a közös boldogság, a gyerek inkább másodlagos.

Ezzel párhuzamosan a hűtlenség is új értelemet nyert, ma ugyanis előfordulhat – ami régen csak elvétve esett meg –, hogy elhagy a társunk, mivel beleszeret a harmadikba. Ebből következik, hogy általában könnyebben megbocsátható az „egyéjszakás kilengés”, mint egy tartós viszony, vagy másként mondva a szexuális hűtlenség jellemzően kisebb „bűn”, mint az érzelmi megcsalás, hisz utóbbi rombolja a kapcsolat alapját adó szerelmet is.

Másfelől a félrelépés tönkreteszi a bizalmat a partnerek között, amit csak nagyon nehezen és lassan lehet újraépíteni. Ráadásul, eközben sérül a kapcsolat célja, vagyis a közös boldogság is. Következésképpen kijelenthetjük, hogy jelenleg a megcsalás mindkét nem esetében ugyanúgy veszélyes a kapcsolat alapjaira és céljára egyaránt.

Megfordítva, a szerelem, a bizalom és a boldogság törékenyebb kapcsolati alap és cél, mint a társadalmi nyomás, a gazdasági szövetség és a gyerek, nem tudnak úgy összetartani két embert, mint az utóbbi triász. Annál is inkább, mert gyakran látható, hogy ahol már van gyerek is, illetve számottevő közös vagyon, ott az emberek motiváltabbak a kapcsolat megmentésére, mint ahol ezek hiányoznak, illetve a hagyományos közösségekben, még akkor is, ha lehetséges a válás, előtte inkább tesznek erőfeszítéseket az együtt maradásért.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha a megcsalásnak mindkét nem esetében ekkora a rizikója, akkor miért csináljuk? Először is azt kell tisztázni, hogy nem egy, hanem kétféle megcsalás létezik: van, hogy a megcsalás a párkapcsolatban megélt hiány enyhítésére szolgál és van, hogy független a párkapcsolat minőségétől, a hűtlen fél személyiségéből, lelki sérültségéből következik.

Bár ebben az írásban csak az első esettel szeretnék foglalkozni, a válasz ezzel együtt is igen összetett. Talán érdemes a monogámia fő értékének, a hűségnek a vizsgálata felől közelíteni. A kultúra által sugallt mottó így hangzik: „Légy hű!” Igen ám, de kihez és meddig?

Mint láttuk, evolúciósan időszakos monogám/poligám, időszakos promiszkuus viselkedésre vagyunk „kódolva”, az uralkodó kultúra pedig ennek ellentmond. Ha önmagunkhoz akarunk hűek lenni, akkor bizony időnként félrelépünk. Ha a párunkhoz vagyunk hűek, akkor saját genetikai örökségünkkel vagyunk kénytelenek viaskodni, tehát a hűségnek és a hűtlenségnek is mindenképp ára van.

A dilemmát persze úgy is feloldhatjuk, ha időről-időre lecseréljük a partnerünket, így sok, rövidebb monogám kapcsolatban éljük le az életünket – lásd nagy Ő kultusz. A gyermekvállalással azonban megint csak bonyolódik a helyzet, hisz szintúgy evolúciós örökség, hogy gyermekeinknek „a legjobbat akarjuk”. Nekik pedig az a legjobb – ebből a szempontból –, ha a társunkkal jól működő, tartós kapcsolatot tudunk kialakítani, legalább arra az időre, amíg fölnőnek. Ez az idő azonban túl hosszú, közben a kapcsolat mindenképp megfakul.

Ilyenkor vagy közösen elkezdünk dolgozni a megjavításán, hogy új színt vigyünk az életünkbe, vagy a fellépő hiányérzet nyomán eltávolodunk és jellemzően félrelépés, munkamánia, vagy a gyerekek nevelésébe való menekülés lesz a vége.

A teljes képhez még hozzá kell tennünk, hogy idővel maga a kapcsolat is önálló értékké válik, ha kialakul a valódi kötődés két ember között. Mivel a jelenség univerzális, több kultúrában megfigyelhető, kell, hogy legyen evolúciós megalapozottsága, és óriási szerepe van abban, hogy a fenti paradoxonokat feloldjuk, sokat segít ugyanis a megbocsátásban. De mit is kell megbocsátani?

Maradjunk most csak a hűtlenségnél. Ha őszinték vagyunk egymáshoz és fel merjük vállalni, hogy a társadalom zöme szokott félrelépni, tehát a jelenség szabály, nem pedig kivétel, akkor se devianciának, se betegségnek nem tekinthetjük, legfeljebb morálisan ítélhetjük el.

Mikor kiderül, hogy megcsalt a párunk, azt jellemzően tragédiaként éljük meg, hisz „sosem gondoltuk volna, hogy velünk is megeshet”, mivel „az ilyesmi mindig csak a nem normális emberekkel történik”, ha mi lépünk félre és kicsit is működik a lelkiismeretünk, akkor pedig kemény bűntudat gyötör.

A szégyen miatt a hűtlen inkább félrebeszél, hazudozik, hogy le ne bukjon, és az egész kapcsolatot megfojtja a titok nyomasztó súlya. Rengetegszer tapasztalom, hogy mennyivel rombolóbb a párokra nézve az őszinteség hiánya, mint maga a félrelépés, mert így, szőnyeg alá rejtve a problémát, eleve lehetetlen kezelni. Amikor aztán kibukik a hűtlenség, annak kettős hatása van.

Egyrészt jön a fent leírt tragédia- és vele az eszköztelenség érzése – mivel, a moralizálásnak „hála”, kulturálisan nem soroljuk a megcsalást a normális párkapcsolati események közé, a legtöbb embernek nincs rá forgatókönyve, hogy hogyan kezeljen egy ilyen helyzetet. Másrészt kijózanítóan hat, mert napnál is világosabban mutatja, hogy „közöttünk valami nem működik”. Ekkor számít igazán, hogy milyen erős a kötelék, ami a párt addig összetartotta.

Ha valóban szeretik egymást, akkor a megcsaló tud bocsánatot kérni és teperni a kapcsolatért, a megcsalt fél pedig tud megbocsátani, amitől a kapcsolat képes tovább fejlődni afelé az érett párkapcsolatnak nevezett állapot felé, amikor „már nem számít, ki-kivel feküdt össze, mert haza egymáshoz járunk”. (Mellesleg ez lehetne a kvázi monogám kapcsolatok mottója is.)

Végezetül vessünk egy pillantást a valódi- és a kvázi monogámia nyugati alternatívájára, a nyitott kapcsolatra. Tagadhatatlan előnye a valódi monogámiával szemben, hogy nyitott kapcsolatban nem szükséges „kompromisszumokat kötni a génjeinkkel”, illetve a kvázi monogámiához képest fojtogató titkokat sem kell őriznünk a társunk előtt.

Ugyanakkor ez az alternatíva nem olyan „kipróbált”, mint az előző kettő, vagyis nincsenek meg a hagyományai, amik segítenének bennünket a mindennapokban, jellemzően nem ezt tanuljuk a szüleinktől, és mivel nincs kulturális beágyazottsága, a környezetünkkel sem könnyű elfogadtatni.

Egyébként nyitott kapcsolat alatt nem is beszélhetünk egységes fogalomról, hisz annak tekinthetünk az alkalmi párcserétől kezdve, az egymástól külön töltött, egyéjszakás kalandokon át, a párhuzamosan futó, tartós kapcsolatokig mindent, a félig nyitott és az időszakosan nyitott változatokról már nem is beszélve.

Általánosságban csak annyit mondhatunk róla, hogy lelki oldalról az intimitás általában lecsökken a pár tagjai között, a nemi élet pedig felpezsdül, illetve részben átértelmeznek olyan fogalmakat, mint a hűség, a megcsalás és a féltékenység. Ezen felül a fentiekből következik, hogy a nyitott kapcsolat szabályai nem olyan kőbevésettek, mint a monogám/poligám kapcsolatok esetében, ezeket mindig a párnak kell közösen lefektetni. Ha ebben sikerrel járnak, akkor akár hosszabb távon is működőképes lehet ez a felállás.

A kapcsolati egyensúly akkor tud megborulni, mikor valaki gyereket szeretne, mivel a szülőség mindig nagyobb elköteleződéssel jár és „összerántja” a párt. Amennyiben valamelyik szerető kezdi erőltetni a dolgot, akkor értelemszerűen válaszút elé kerül a kapcsolat. Ha a pár vágyik babára, akkor a nő az anyaság első hónapjaiban nem lesz elérhető külső partnerei számára, miközben nagyobb támogatásra szorul a férfi részéről – ha nem kapja meg, az komoly törést okoz a kapcsolatban. Eközben az újdonsült apaszereppel sem könnyű barátkozni, ami szintén a kalandozásoktól veszi el az időt és az energiát, feltéve, hogy a férfi nem hagyja egyedül a nőt a gyermekkel.

Mindent összefoglalva, bár természetünknél fogva közelebb áll hozzánk a promiszkuitás, a monogámiát hirdető nyugati kultúra ezzel szöges ellentétben áll. Ez a feloldhatatlannak látszó dilemma folytonos törést idéz elő a valódi monogámiát követelő elmélet és a kvázi monogám gyakorlat között.

Napjainkban csupán annyi változott a megelőző korokhoz képest, hogy a világiasodás, az emancipáció és a fogamzásgátlás forradalma révén átértelmeződött a szexualitás, a párkapcsolat és vele a megcsalás fogalma, amitől lényegében megszűnt a korábbi kettős mérce férfiak és nők között, illetve megengedőbb lett a környezet a szabados szerelmi élettel szemben, lazultak a határok. Ennek eredményeként a promiszkuitást többen merik fölvállalni nyitott kapcsolat formájában, aminek a közösségi elfogadottsága ugyanakkor igen alacsony, miközben monogám kapcsolatban a megcsalás továbbra is szégyellnivaló.

Másrészt a tartós párkapcsolat új alapokra helyeződött, de a szerelem, a bizalom és a közös boldogság romantikus triásza nem képesek olyan szilárdan összetartani két embert, mint a családok gazdasági szövetsége, a gyerek, és a társadalmi kényszer. Elég erős kapocs lehet ugyanakkor a kötődés, ha elfogadjuk, hogy a szerelem legfeljebb 2 év után mindenképp elillan és többé nem is tér vissza közénk eredeti formájában; ha normálisnak tekintjük, hogy lesznek konfliktusaink, ahogy azt is, hogy lesz egy olyan időszak, amikor egészen kiábrándulunk a másikból és csak a hibáit fogjuk látni, de ez a szakasz is véget ér és van visszaút egymáshoz.

Sokat segít a helyzeten, ha különválasztjuk a kötődést és a szexualitást, gondolok itt arra, ha az élet részének fogadjuk el, hogy időnként mást is megkívánunk a társunkon kívül, és ez fordítva sincs másként, ebből azonban nem következik automatikusan félrelépés és így nem is kell, hogy sérüljön a köztünk lévő emberi kapcsolat. A magánvéleményem az, hogy élhetőbb úgy felfogni egy kapcsolatot, mint egy nagyon szoros, áterotizált barátságot, szemben azzal a túlidealizált képpel, amit a szerelmes regények és filmek milliói közvetítenek. Ha stabil kötődést és nem élethosszig tartó szerelmet keresünk, igenis lehet tartósan boldognak lenni egy párkapcsolatban!

A cikksorozat első részében arról írtam, hogy a magántulajdonnal, vagyis lényegében a civilizációval együtt született meg a házasság intézménye és a hűség, mint a nőktől elvárt erény. Ezek a frigyek azonban alapjaiban különböztek a mi házasságképünktől, mivel sokkal inkább félig nyitott kapcsolatként működtek, a férfiakra ugyanis kevésbé vonatkoztak az önmegtartóztatás szabályai.

A mai értelemben vett monogámia tehát csak az egyik formája a házasságnak és nem is a legősibb. Az intézmény a zsidó közösségben alakult ki a „Mózesi időkben”, az új, monoteista egyház bábáskodásával, amit később átvett a belőle születő kereszténység, és elterjesztette Európa-szerte. A természetüknél fogva promiszkuus embereket persze nem volt könnyű rávenni az „életmódváltásra”, még egyházon belül sem, de évszázadok kitartó küzdelme árán sikerült megszilárdítani a monogámia-eszményt, mint a nyugati civilizáció egyik alappillérét – legalábbis papíron.

Ahogy azonban a 15. századi pestisjárványok, belviszályok, illetve korrupció következtében megrendült az egyház mindenhatósága és megjelent a humanizmus, majd a felvilágosodás, úgy változott a házasság megítélése is a kultúrában. Bár a nyílt promiszkuitás továbbra is tagadott érték maradt, azzal, hogy a házasság és vele a válás kikerült a papság kezéből és könnyebbé vált, lényegileg értelmeződött át a párkapcsolat és a hűség fogalma.

Eredetileg a házasság elsősorban nem két ember, hanem két család között köttetett és alapja a gazdasági és esetenként politikai szövetség volt, nem pedig a szerelem. Olyannyira, hogy a kereszténység a szerelmet egyfajta elmebajnak, káros dolognak tekintette – ahogy a keleti kultúrkörben sok helyen még ma is annak tartják. Akkoriban egészen tipikusnak és normálisnak számított, hogy a férj és a feleség kényszernek élte meg a kapcsolatukat, és ha tetszett, ha nem, meg kellett szokniuk egymást, mert elválni szinte lehetetlen volt. (A válás tilalmával persze könnyen biztosíthatták, hogy halálig tartson a házasság.)

Ugyanakkor számtalan napló, titkos levelezés és lelencházakba, kolostorokba, illetve apácazárdákba zárt fattyúk tömegei őrzik az emlékét, hogy a keresztényég minden tanítása ellenére mennyi férfi és nő szédült el olykor romantikus hevülettől vezetve, sőt, előbbiek nem ritkán feleségük tudtával.

Érzékletesen ragadták meg ezt a szellemiséget az első világháború idején játszódó Az admirális című filmben, ahol a főhős felesége, férje bontakozó viszonyát látva csak legyint, mondván, „szerelmes fajta”. Régen sem voltak tehát szilárdabb erkölcsök, csak képmutatásból akadt több az uralkodó kultúrában.

Az egészségügy forradalma az ipari forradalommal párhuzamosan azután újabb fordulatot hozott. A nyugati világban ma már szinte az összes megszülető csecsemő megéri a felnőtt kort, de a Föld más részein, még a legjobban nyomorgó régiókban is ugrásszerűen változtak a „halálozási trendek”, amitől egyrészt elkezdtünk túlnépesedni, és „sokáig élni”, másrészt a vagyonfelhalmozó társadalmakban többé nincs szükség a sok utódra az öröklés biztosításához, így általánossá vált az 1-2 gyermekes család.

Jelenleg minden erőforrást ez az 1-2 csöppség kap meg, de már nem elég „csupán” vagyont adni a kezükbe. Taníttatni kell őket és foglalkozni velük, szeretetet sugározni, hogy minél egészségesebbé fejlődjön a személyiségük, mert napjainkban ezek is nagyban meghatározzák a „sikerességet”, mind a párválasztásban, mind a karrierben – vagyis a vagyonfelhalmozó képességben. Ettől egyrészt költségesebbé vált a gyermeknevelés, másrészt a szülői feladatok jobban kihangsúlyozódtak, ami egy újabb lökés a tartós monogámia felé. Más szavakkal mind az apa, mind az anya úgy maximalizálhatja a kisszámú utód sikerét, ha a felcseperedés idejére összefognak és erős szövetségben, együttműködve élnek.

A fentiekből látható, hogy viszonylag gyorsan alkalmazkodunk a kulturális környezetváltozásokhoz és a génjeinkben lévő üzeneteket mindig az új feltételekhez igazítva alkalmazzuk. Ha pedig az előbb említett tendenciák kizárólagosak és általánosak volnának, akkor ma többségünknek tényleges monogám\poligám kapcsolatokban kéne élnünk, de, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, a valóságban egész más a helyzet.

Ennek egyfelől az a magyarázata, hogy az eddig leírtak csak a gazdagabb közép és felső rétegekre igazak. A szegények tömegei, akik nem tudnak vagyont és tudást biztosítani utódaiknak, továbbra is a mennyiség és nem a minőség elve alapján vállalnak gyereket, hisz akkor már mindegy, hogy kettő, vagy 50 fiam és lányom nem örököl utánam semmit, viszont mikor megöregszem, annál több sarjamra támaszkodhatom.

Másfelől az egészségügy fejlődésével nem csak a gyermekhalandóság csökkent le, de a fogamzásgátlás forradalma révén átértelmeződött a szexualitás is. A „gyerekgyártásról” átkerült a hangsúly a szex örömszerző funkciójára, és mellékesen biztonságosabbá vált a félrelépés. Így már nem kell a nem kívánt terhességtől tartani, illetve a nemi betegségeket is viszonylag nagy hatékonysággal ki tudjuk védeni, aminek eredményeként minden rétegben csökkent a hűtlenség kockázata – ezért veszítette el korábbi értékét a szüzesség.

Fontos továbbá kiemelni a kulturális hatások közül a feminizmust, ami a közélet mellett szexuális értelemben is elkezdte felszabadítani és egyenlősíteni a nőket. A folyamat persze máig sem ért véget, de azzal, hogy már a nők is élvezhetik a testiséget és legálisan vágyhatnak a szexre, szemben a korábbi passzív, a férfit kielégítő, alárendelődő, önmagával nem törődő szereppel, a régi mítosz, hogy a férfi természeténél fogva csalfa, míg a nő hűséges, erősen kezd töredezni.

Ezzel szemben egyre inkább az látszik, hogy a nők ugyanolyan gyakorisággal lépnek félre, mint a férfiak. Ráadásul sok esetben már nem is annyira az érzelmi elhanyagoltság áll ennek a hátterében, mint korábban, hanem pusztán a testi vágy a változatos, élvezetes erotikára, akárcsak a férfiaknál!

A jelenség persze egyáltalán nem meglepő, hisz a fogamzásgátlással a hűség, mint érték, elveszítette korábbi lényegét. A kulturális sztereotípiák változása is ebbe az irányba mutat: a társadalmi megbélyegzés többé már nem olyan szigorú a nők szabados szerelmi életével kapcsolatban, mint a megelőző korokban, így „a környezet rosszallása” egyre enyhébb és egyre kevésbé jelent visszatartó erőt – a férfiak esetében régen sem igen jelentett. Mi több, az általánossá váló, viszonylagos jólét, arra is lehetőséget biztosít, hogy valaki pár nélkül neveljen gyereket, még ha ez egy kevésbé optimális állapot is. Napjainkban nem szégyen többé egyedülálló szülőnek lenni, sőt, szociálisan – ha nem is megfelelő mértékben –, támogatjuk ezeket az embereket.

A cikksorozat lezáró részében az eddig tárgyalt kulturális és genetikai tényezők kölcsönhatásait összegezve arról szeretnék írni, hogy hogyan értelmeződött át napjainkban a párkapcsolat, mit jelent a hűség és a megcsalás a nagy Ő kultusz árnyékában.

Hűségről és hűtlenségről úgy írni, hogy azt ne vegyük kicsit magunkra, jóformán lehetetlen, mert majd mindannyiunkat csaltak már meg, vagy épp mi léptünk félre… Ez a mondat, azt hiszem, minden másnál beszédesebb választ ad a címbéli kérdésre. Főleg ha azt is hozzátesszük, hogy manapság szinte egyetlen kapcsolat sem tart a sírig.

A tudományos világban is egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a monogámia egy kulturális termék, nem pedig az emberi természet „normális” állapota – lásd például Christopher Ryan és Cacilda Jethá „botrányos” könyvét, vagy Terri Conley kutatásait –, és ezzel nem leértékelni szeretnék a monogámiát, ahogy a hűtlenkedést sem dicsőítik!

Fontosnak tartom kimondani, hogy a társadalom zöme valójában titkolt nyitott kapcsolatokban él hosszabb-rövidebb ideig, amit leginkább kvázi monogámiának nevezhetünk. A kvázi monogámia a nyugati társadalom talán legnagyobb tabuja, és mint minden taburól, erről is tilos beszélni. A hallgatás pedig rettenetesen megnehezíti az életünket, mert egyfelől kezelhetetlenné teszi a problémát, ha nem foglalkozhatunk vele, másrészt életidegen ideálokat tartunk miatta követendő normának.

Annak ellenére ugyanis, hogy a legtöbb pár esetében nem működik, hivatalosan a „valódi” monogámiát tekintjük egyedül elfogadhatónak, és hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha zömmel a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mesei mondat szerint működnének a kapcsolatok. Ebben a vonatkozásban egyszerűen nem veszünk tudomást a temérdek válásról, a meg sem házasodók egyre sokasodó tömegeiről és főként a rengeteg megcsalásról nem, ami a tapasztalatok szerint sokkal inkább szabály, mint kivétel.

Amíg a válások és a csökkenő házasodási kedv gyakran felröppenő témák, mint a modern család és párkapcsolat válságtünetei, addig nem szokás ennél mélyebb szintre menni és kimondani, hogy maga a monogámia van válságban.

Ahelyett, hogy szembenéznénk a tényekkel, inkább moralizálunk, a „dicső múltról” és az „erkölcstelen jelenről”, szebbnek hazudva az előbbit, mint amilyen az valójában volt, és a romantikus filmek vattacukor illatú rózsaszín felhőjébe fúrjuk a fejünket, abban reménykedve, hogy egyszer mi is megtaláljuk a nem létező nagy Ő-t.

A sírig tartó hűség eszményét kétségbe vonni, vagy csupán megpendíteni, hogy lehet másként is élni, egyenesen eretnekség. Elég, ha azt említem, hogy a szexuális másságok közül ma egyedül a biszexualitást nem fogadja el széles körben a nyugati társadalom. A heterók és a politikai korrektségre egyébként érzékenyebb melegek is előszeretettel tréfálkoznak mindkét nemhez vonzódó társainkon, mivel az a közös álláspont, hogy „a biszexuálisok egyszerűen csak nem döntötték még el, hogy kihez is vonzódnak”.

Az efféle „bizonytalanságot” pedig azért nehéz normális állapotként elfogadni, mert ez a legtisztább megkérdőjelezése annak, hogy a monogámia általános érvényűen mindenki számára a legjobb állapot volna, hisz egy biszexuális szükségszerűen minimum két, ellenkező nemű partnerrel tudja csak megélni vágyai beteljesülését.

Visszatérve az „örök hűség” alapú kapcsolatok válságához, véleményem szerint két fő ok áll a dolog hátterében. Az egyik a genetika, a másik a kultúra, melyek nem külön-külön fejtik ki a hatásukat, hanem erős kölcsönhatásban egymással.

Az evolúciós kutatásokból úgy tűnik, hogy a monogámiának csak bizonyos feltételek mellett és csak időszakosan van „támogatottsága” a génjeink szintjén. Több elméletalkotó szerint a történelem előtti időkben a nők a rejtetté váló peteérés révén a teherbeesésig maguk mellett tarthatták a pasikat, hiszen csak így lehetett biztos az illető az apaságban – feltéve, hogy őseink tisztában voltak a szex és a teherbeesés közti összefüggéssel –, ezután azonban a férfiak stratégiát váltottak és a közöttük kialakult hierarchiát is figyelembe véve újabb nőt igyekeztek megszerezni maguknak, hogy minél több utódot nemzhessenek. A hódítás sikere attól függött, hogy a kiszemelt asszony mennyire tartotta vonzónak a „don juant”– vagyis olyannak, akitől gyermekük majd jó géneket örököl.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ősember és a mai homo sapiens teste szinte hajszálra egyformán működik, akkor egy igen erős érvet kapunk az előbbi gondolatmenet alátámasztására, mivel joggal feltételezhetjük, hogy a mindent elsöprő szerelem érzése régen is 1-2 év alatt lecsengett, akárcsak napjainkban. Ennyi idő alatt bomlik le ugyanis az agyban, a szerelem kezdetén „mindent elárasztó” oxitocin hormon, aminek a „rózsaszín” felhőt köszönhetjük, és azt az érzést, hogy erre az időre senki mással nem akarunk lenni, csak a tökéletesnek látott párunkkal. Más szavakkal a lángoló szerelem időszakában a „vérünk” is a monogámia kezére játszik, de csak erre a rövid periódusra.

Az ősközösségekben tehát, a szexuális hűség kimondottan a szülőséghez kötődött és egy-egy kapcsolat esetében viszonylag rövid ideig tartott. (Mellékesen kb. 100.000 évig léteztünk ebben a formában, ezzel szemben a teljes ismert történelem nem egész 7000 év, a monogámia eszménye pedig csupán nagyjából 2500-3000 éves.)

Mivel az ősi családot ma összetartó kisközösségként képzeljük el, ahol több férfi és több nő élt együtt, egymást segítve, ezért a fenti „csalfaság” nem jelentette azt, hogy a leendő apa magára hagyta volna a terhes asszonyt, mert amit a férfiak levadásztak, vagy kihalásztak, az közös volt, ahogy a nők által gyűjtött magvak és bogyók is.

Ezen a helyzeten változtatott a letelepedett életmód és a magántulajdon megjelenése. Ahogy elkezdtünk vagyont felhalmozni, úgy született meg az öröklés kérdése. Ha egy apának sok gyermeke volt sok nőtől, akkor, amennyiben az összesnek egyformán szeretett volna adni, úgy a vagyona elaprózódott, és mindnek csak egy kevés jutott. Mivel a vagyon elkezdte nagyban befolyásolni a párválasztást és vele a „sikerességet” az életben, ezek a gyerekek felnőve igen rossz esélyekkel indultak volna. Ugyanakkor mind a nők, mind a férfiak abban érdekeltek, hogy gyermekeik a lehető legjobb párokat szerezhessék meg, ha felcseperednek, és így vigyék tovább a génjeiket.

Ezért tehát a vagyon- és tudásfelhalmozó társadalmakban átértékelődött a párkapcsolat és létrejött a házasság intézménye. Ez eredetileg nem jelentett mást, minthogy innentől mindenkinek megvolt az a hivatalos társa – vagy társai –, akivel törvényes örökösöket vállalhatott, minden más viszonyból pedig csak „fattyai” születtek.

Gondoskodnia kizárólag a hivatalos kapcsolatból származó gyermekekről kellett a férfinak, a törvénytelenekről nem, így a vagyon egyben maradhatott. Egyszersmind, annak a nőnek, akinek törvénytelen gyermeke született, egyedül, segítség nélkül kellett fölnevelnie a csöppséget, ez pedig egészen a legutóbbi időkig embertelenül nehéz, ínséges időkben egyenesen lehetetlen feladatnak bizonyult. Hisz a kultúra elítélte és a közösség kirekesztette a „szégyenben maradt” lányokat. Mivel a teherbeesés házasságon kívül veszélyessé vált, a nők részéről a hűség, mint önvédelem, új értékként, együtt született meg a magántulajdonnal.

Innen nézve könnyen érthető, hogy – a férfidominancia mellett – miért lehetett toleránsabb a társadalom a férjek félrelépéseivel szemben, és miért volt szigorúbb a feleség csalfasága esetén – az asszonyt akár halállal is büntethették. Ekkoriban a házasság célja a gyerek volt, és míg a nő teherbe eshetett a kaland során, addig a férfi csak a szeretőt „ejthette meg”, így a nő a kapcsolat célját veszélyeztette, a férfi viszont, ha hált feleségével is, egyáltalán nem.

Mindeközben a házaspár sem élvezhette felhőtlenül a testiség örömeit, hiszen minél több babájuk született, a vagyon annál több felé szakadt. Ennek kiküszöbölésére sokáig azt a módszert alkalmazták, hogy nem egyenlő arányban kaptak az utódok a „jussból” (pl. csak az első szülött örökölt, stb.). Így persze nem indult minden fiú és lány azonos esélyekkel, de legalább akadt egy, akit „jó családba” tudtak kiházasítani, hogy a vérvonal menjen tovább. A többi gyerekre mindig sanyarúbb sors várt, de szükség volt rájuk is, mert a magas gyermekhalandóság miatt nem lehetett tudni, hogy hány éri meg egyáltalán a felnőttkort és ki lehet az örökös.

Míg tehát korábban genetikai oldalról csak az apaság biztosításáig, de legfeljebb 2 évig szólt a monogámia, a történelmi időkben a gazdasági szükségszerűség megteremtette a hosszantartó párkapcsolat eszményét.

Itt tegyük hozzá, hogy a poligám házasság is erről a tőről fakad, a monogámia valódi ellentéte ugyanis sokkal inkább a promiszkuitás, vagyis a korlátok nélküli szexualitás, szemben a poligámiával, ami, bár kettőnél több szereplős viszonyrendszer, lényegében a monogámiához hasonlóan hűségen alapszik és kötöttségeket, korlátokat támaszt az egyénnel szemben.

A folytatásban a monogámia modern kori formájának születéséről, tündökléséről és válságáról olvashattok majd.

Nem vagyok közgazdász, sem kimondott gazdaságtörténész, inkább csak „műkedvelő laikusként” írom e sorokat a partvonal mellől. Abból indulok ki, hogy a fenntartható gazdaság modelljéhez, stílszerűen, nem kell föltalálnunk a spanyolviaszt, hanem az eddig megvalósult, középkori és újkori gazdasági koncepciókat józan paraszti ésszel átszitálva, mindegyik értékeit kiválogatva és ezeket összegyúrva éppen ehhez juthatunk el.

"Mielőtt fény gyúlt volna a fejekben"

Minden modern kori gazdaságpolitika alapja a feudális céhes ipar és az arisztokrácia uralta földművelés. Ennek kritikájaként jött létre a kapitalizmus és részben a fasiszta, az anarchista és a szocialista modell is, ezért kezdjük itt az „aranyásást”. Egyik kedves barátom mondta, aki a reklámiparban dolgozik, hogy az ő munkájára csakis azért van szükség, mert túl sokat termelünk mindenből, és túlkínálat van a piacon. A cégeknek azért kell versenyezniük a kegyeinkért, hogy az ő „mosóporukat” vegyük meg, mert többet árulnak, mint amennyire kereslet van. A céhes ipar egyik fő értéke éppen az volt, hogy nagyjából mindenből annyit gyártott, amennyire szükség volt, kicsit még kevesebbet is. A céh meghatározta, hogy egy évben melyik mester hány csizmát készíthet, azt milyen áron adhatja el, és ehhez mindenki tartotta magát, tehát korlátozva volt a fogyasztás, de egyszerre a profit is. Más szavakkal a piac szabályozta, korlátozta önmagát. Olyan volt piciben, mint később a trösztök uralta világpiac.

Ez a megoldás környezetbarátnak tekinthető, mai szemmel nézve, azonban nem csak azt limitálták, hogy hány csizmát lehet gyártani, de azt is, hogy hány mesterember kell, illetve kik lehetnek földtulajdonosok, így, modern szóval mondva, erősen korlátozott volt a társadalmi mobilitás. Nem csoda, hogy idővel kényelmetlen korláttá vált a „fenntartható gazdaság” kezdetben értelmes kerete, és az újkorban már tömegek lázadtak ellene. Ugyanez akadályozta a vállalkozást is, ami a feudális gazdaságpolitika életképtelenségéhez vezetett.

Másrészt a céhes ipar, bár remek minőségben gyártott, túl drága volt a silányabb, de olcsóbb, tömegtermelésben előállító manufaktúrákkal, majd gyárakkal szemben, melyek egyszerűen kiszorították a piacról.

Szabad a verseny?

A korlátokkal teli feudalizmus után aztán átjárta a világgazdaságot a szabadság levegője, ahogy a vállalkozó tőkések egyre több helyen magukhoz ragadták a hatalmat a 17-18. században. A szabad verseny és a liberális gazdaságpolitika sem volt azonban csodaszer. Sokan talán nem tudják, de a szabad versenyes kapitalizmus eredeti formájában az 1880-as évekre megszűnt. Akkorra ugyanis néhány mamutcég uralma alá vonta a terepet és iparágtól függően vagy monopolhelyzetbe került egyetlen vállalat, vagy két-három óriás fölosztotta a piacot egymás közt – mint egykor a céhek. Ez ellen születtek az USA-ban a tröszt ellenes törvények, vagyis azok a jogszabályok, amik korlátozzák, hogy egy gazdasági érdekcsoport mekkora részesedéssel lehet jelen a piacon. Más szavakkal, a tröszt ellenes törvények mesterségesen tartják fenn a versenyt – azóta is.

A szabad verseny ötlete egyébként részben Darwin természetes szelekció gondolatának a gazdaságra vetített változata. Eszerint a legrátermettebbek kiszorítják a kevésbé életképeseket – ahogy ez az evolúció során a fajokon belül és a fajok között is történik –, így csak ők maradnak fönn. Akik ezt kitalálták, csupán egy dologgal nem számoltak: míg az állatvilágban a legrátermettebb is meghal előbb-utóbb, így adva át a helyet a következő generációnak, a cégek elvileg akár örökéletűek is lehetnek. Ha pedig valaki monopolhelyzetbe kerül valamely területen, vagyis egyeduralkodó lesz, akkor egyszersmind fölszámolja magát a versenyt is.

Mindez azért fontos, mert már 1880-ra bebizonyosodott, hogy az önmagát szabályozó, liberális-kapitalista piac csupán illúzió, az államnak muszáj törvényi úton beavatkoznia a gazdaság működésébe, a kérdés csupán az, hogy milyen mértékben. Ez a dilemma merül föl újra és újra minden gazdasági világválság kapcsán.

A kezdetben szigorú szabályokat azután a befektetői csoportok lobbistái szép lassan lebontják, mire újabb válságba jut a szabad piac. Mert a törvények lazításával, lehet ugyan ideiglenesen növelni a profitot, de, mivel épp ezek a korlátozások tartják fönn az egyensúlyt, középtávon a folyamat igen költséges pénzügyi összeomláshoz vezet. (Arra most nem térnék ki részletesen, hogy egy gazdasági válság előnyökkel is járhat a gyöngébb tőkéscsoportok számára, hisz lehetővé teszi a piac újrafelosztását, de akár a kisebb vállalatok csődjével a nagyok piaci pozíciója is megerősödhet.)

Költség(es) haszon

A mai kapitalizmus tehát szabályozott, csupán ennek mértéke nő, vagy csökken időről-időre. Maga a rendszer költség-haszonelemzésen alapszik, aminek célja a profitmaximalizálás. Épp ezekben állnak a kapitalizmus legnagyobb értékei és egyben a legnagyobb buktatói is. A koncepció abban nagyszerű, hogy a haszon növelésében nemcsak a vezető réteget teszi érdekeltté, hanem a hierarchia legalján álló „kisembert” is. „Ha többet dolgozol, többet keresel – túlórapénz –, ha jobban dolgozol, bónuszt kapsz és ha a te ötletedtől hatékonyabbá válik a cég, abból neked is csurran-cseppen jutalom.” Így tehát mindenki motivált a haszon növelésében, mert abból mindenki részesül, aki hozzájárult – ideális esetben. A kapitalista gazdaság tehát motivál.

Emellett a költség-haszonelemzés egy nagyon jól használható szemlélet, csak nem abban a formában, ahogy ma alkalmazzuk. Mivel a profitmaximalizálás mindenek fölött álló cél, a gazdasági szakemberek hajlamosak egyszerűen „kifelejteni” néhány költséget a képletből, amitől látszólag azt az eredményt kapják, hogy a profit nő, a gazdaság pörög, a valóság azonban sokszor egészen más képet mutat.

Az egyik ilyen kifelejtett költség a társadalomra gyakorolt hatás. Ha, mondjuk egy táskagyárban a béreket letörjük és alacsonyan tartjuk, akkor egy táska előállítási költsége kisebb lesz. Ugyanakkor a munkások társadalma nyomorban fog élni és nem lesz képes megvenni a táskát, amit gyárt, csak más, tehetősebb országok lakóinak adhatunk el belőle. Így egyrészt elesünk jó néhány potenciális fogyasztótól, másfelől a szállítás máris megjelenik költségként. Harmadrészt a tartósan nyomorgó emberek előbb-utóbb föllázadnak és akár el is üldözhetik azt a politikai vezetést, amelyik engedte, hogy ilyen körülmények között gyártassunk, ami visszaüt ránk is. Negyedszer a tehetős piacokon is számolnunk kell azzal, hogy a szociálisan érzékenyebb emberek számára nem jó reklám, hogy nincstelenek helyzetét kihasználva gyártatjuk a táskáinkat fillérekért, amiket azután jóval drágábban értékesítünk, így akár bojkottálhatják is a termékeink vásárlását, további fogyasztókat veszítve ezzel. Végül nacionalista kritikusaink azért csatlakozhatnak a bojkotthoz, mert nem a cél országban teremtünk munkahelyet a helyieknek, „mikor ott is micsoda munkanélküliség van”, hanem egy „isten háta mögötti porfészekben” készíttetjük a táskákat.

A másik elfeledett költség a környezetrombolás. Ahhoz, hogy egyetlen táskát legyártsunk, áram kell, amit egy erőmű állít elő, ma még jellemzően igencsak környezetkárosító módon. Azután szükség van alapanyagra, amit egy másik gyár készít, szintén áramot használva – nem is beszélve a gyártás során fellépő környezetszennyezésről. Majd a kész alapanyagot el kell szállítani a mi gyárunkba, ami újabb károsanyag-kibocsátás. Ott legyártjuk az alapanyagból az áram hajtotta gépeinkkel a táskát, és közben megint szennyezünk, utána csomagoljuk. A csomagoló anyag ismét egy másik gyárból jön, tehát mindjárt meg is dupláztuk az alapanyag kapcsán már leírt tételeket. Végül a készárut el kell szállítani kamionon, hajón, vagy repülőn a boltokba, hogy eladhassuk, amivel ismét szennyezünk, de itt még nincs vége! A boltban, hogy szépen meg legyen világítva a táska, és sokan vigyék, újra áram kell, egy másik erőműből. Majd jön valaki és fizet érte bankkártyával, vagy készpénzzel. Apropó, belegondoltatok már, hogy a pénzt és a bankkártyát is hasonlóan állítjuk elő, mint a táskát?

Ráadásul, ha a táska tartós és sokáig nem megy tönkre, akkor a vevő csak hosszú idő után vásárol tőlünk újat, ezért a táskát értelemszerűen silány minőségben készítjük, tehát szemetet gyártunk. A másik lehetőség, hogy jó minőségben gyártunk, de elintézzük, hogy pár hónap múlva kimenjen a divatból, és aki erre ad, annak újat kelljen vennie.

És ez még csak egy táska!

Egyesek szerint minden jól van így, hisz másként nem lenne profit, nem „pörögne a gazdaság”. Csak azt felejtik el, hogy a szemét tömegtermelése révén a föld ásványkincseinek jelentős része 50-150 év alatt teljesen ki fog merülni. Ott van persze az újrahasznosítás, de gondoljunk bele abba, hogy milyen döbbenetes, hogy kb. 100.000 éve él homo sapiensnek hívott ember a bolygón, mi meg, ásványtól függően, a mai életvitelünkkel mindössze 250-400 év alatt teljesen kimerítjük a készleteinket.

Ennél is aggasztóbb a klímaváltozás. Évről-évre zajlik körülöttünk, de sokan észre sem vesszük, mert nem úgy néz ki, mint a katasztrófafilmeken, hogy egyik pillanatról a másikra lecsap a nagy meleg/hideg, hanem szépen, fokozatosan, lépésről lépésre halad a folyamat.

Rendben van, hogy a globális felmelegedés egy pontig természetes jelenség, a Föld normál ciklusainak része, de mára minden neves szakértő megegyezik abban – lásd a következő években, több részletben a témában publikálásra kerülő ENSZ jelentéseket –, hogy a mi környezetrongáló életmódunk is keményen közrejátszik a folyamatban és épp csak annyira erősítünk rá, hogy az otthonunkat többé-kevésbé lakhatatlanná tegyük. 3 fokos melegedés a tengervízben és egy csomó területet elnyel az óceán. Ha a Golf-áramlat leáll, szintén a víz melegedése miatt, Európában megfordul a széljárás és a nedves óceáni légtömeg helyett kapjuk a szárazat, vagyis a kontinens elsivatagosodik, stb.

Rövidtávon tehát lehet úgy növelni a profitot, hogy nem figyelünk a környezetre, de közép és hosszú távon a fogyasztóink meghalnak/elszegényednek és megszűnik a haszon, sőt, akár mi magunk is belepusztulhatunk ebbe. Másfelől már rövidtávon is lehetnek problémáink, ha a környezetvédők is beállnak a táskáinkat sújtó bojkottba a humanisták, meg a nacionalisták mellé, hiszen a környezetrombolás sem jó reklám.

Globális szempontból nézve ki merem jelenteni, hogy az a gazdaságpolitika, ami papíron profitot termel, de a valóságban akár az emberi faj kipusztulását is hozhatja, nem működik. Ideje a kifelejtett elemeket is beletenni a költség-haszonelemzésbe!

A feudális előjogok persze nem csak a szabad piac híveinek szúrták a szemét és akadtak olyan kritikusok is, akik a kapitalistáknál több szociális érzékenységet mutattak. Így született meg a kapitalizmussal és egymással is versenyezve a szocializmus, az anarchizmus és a fasizmus gazdasági modellje.

Egy ötéves terv(e)

A szabad piaccal szemben a másik véglet a szocialista tervgazdálkodás, ahol az állam uralja a gazdaságot és semmiféle versenynek nem enged teret. Ennek egyik értéke a teljes foglalkoztatottság, így itt nincsenek nyomorgó tömegek, sőt, a társadalmon belül elvileg mindenkinek egyenlő vagyonnal kellene rendelkeznie, tehát a vagyoni különbségek is sokkal kisebbek, mint a kapitalista modellben. Mielőtt azonban boldogan összecsapnánk a kezünket, hogy ez az üdvös út, tegyük hozzá, hogy a gyakorlatban nem arról volt szó, hogy a szegények fölemelkedtek a középréteg relatív jómódjának szintjére, hanem arról, hogy mindenki leszegényedett egy nagyjából egységes, az alsó-középrétegnek megfelelő anyagi szintre (a hatalom birtokosait kivéve, természetesen).

Mivel itt nem a profitmaximalizálás a cél, hanem a kitűzött tervek megvalósítása, nyugodtan lehet tartós termékeket gyártani, a gazdaság nem a fogyasztástól megy. A gond az, hogy mástól se. A szocializmus, mivel elítéli és bünteti a haszonnal termelést, megöli a motivációt. Ha sokat dolgozol, akkor se jutsz előre, ha lazsálsz, akkor se lesz rosszabb. Logikus, hogy a többség az utóbbit választja. Nem véletlenül bukott meg eredeti formájában a tervgazdálkodás a világon mindenütt. Kína, többek között azáltal lett sikeres, hogy fölismerte a profit fontosságát és a tervgazdálkodást a kapitalizmussal ötvözve egy új rendszert hozott létre.

Totalitárius egyenlőség és szabadság

Az anarchisták nem jutottak el odáig, hogy állami szintre emeljék az elképzeléseiket – paradox is lett volna, hisz magát az államot tartották rossznak és felszámolandónak –, kisebb léptékű próbálkozásaik mégis figyelemreméltóak.

Ezt az ideológiát ma sokan koszos, tarajos, kolduló punkokkal és a káosszal azonosítják, ám az anarchista filozófusok ennél jóval többről beszéltek. Tény, hogy a meglévő államokat káoszba akarták taszítani, de ez csak egy eszköz volt – mint Marxnál a proletárdiktatúra –, hogy elérjék az utópiát, a vagyon egyenlő elosztását és az államok nélküli világot. Ebben mindenki önfenntartó kistermelőként élne egymás mellett azonos nagyságú földön, a szomszédot nem háborgatva, időnként egymásnak segítve, de alapjában egymástól függetlenül. Senki nem uralkodna senkin, nem lennének országok, nem volna hatalom.

Bár ez az álom igen sok sebből vérzik és eredeti formájában megvalósíthatatlan, mégis fontos értékei az önfenntartás gondolata – persze nem a fenti utópia szerint, hisz a túlnépesedett bolygón ez fizikailag is lehetetlen volna –, illetve az itt és a szocializmusban is megjelenő szociális érzékenység.

"A sok erő mellett azért volt egy kis ész is"

A hitleri Németország államberendezkedése – a közhiedelemmel ellentétben – olyan kaotikus volt, hogy azt sok anarchista megirigyelte volna, és a gazdaságpolitikája sem tartogat sok értékes vonást, az olasz fasiszta állam azonban annál figyelemreméltóbb.

Benito Mussolini nemcsak szélsőjobboldali diktátor volt, hanem fél-laikus gazdaság- és társadalomfilozófus is, habár ebben a vonatkozásában sokkal kevésbé ismert. Marxszal ellentétben Mussolini nem ítélte el a piaci versenyt, sőt, a feudális előjogok sem álltak tőle távol, ha azok nem akadályozták a dinamikus gazdaság motorját, a vállalkozást. Ugyanakkor a szocialistákhoz és anarchistákhoz hasonlóan ő is fogékony volt a társadalmon belüli gazdasági feszültségekre, bár a későbbi Duce a vagyon egyenlőtlen eloszlását nem tartotta rossznak, helyette sokkal inkább úgy gondolta, a szegényeket épp a meggazdagodás reménye sarkallhatja több munkára, tehát a vagyoni különbségek a gazdaság szempontjából elengedhetetlenek.

Azonban felismerte, hogy a basáskodó, a dolgozóik szavára süket tőkések nemcsak a munkások igazságérzetét sértik, de a gazdaság érdekeit is. Így jutott el a korporatív állam ötletéhez, amit vezérként el is kezdett megvalósítani. Ennek lényege és fő értéke az érdekegyeztetés, cégek szintjén a dolgozók és a vezetők/tulajdonosok között, állami szinten minden az adott témában érintett fél között – pl. egy törvény kapcsán ilyenek a gazdasági szereplők, a civilek, a szakszervezetek, a törvény életbeléptetését és a rendelkezések betartatását végző hivatalok, illetve hatóságok képviselői. Épp ezért, egyedül a fasiszta államban voltak valódi értékként kezelve a szakszervezetek – a szocializmusban csupán a hatalom érdekeit szolgáló bábok –, csak itt bátorították őket valódi önszerveződésre – főleg eleinte.

Ismerős fogalom az érdekegyeztetés? Nem csoda, hiszen ma már minden "nyugati" ország átvette a koncepciót, céges szinten is gyakorta működik valamilyen formában, sőt, a részvételi demokrácia hívei is a Duce-tól merítettek.

Konklúzió

A fenti sorokat olvasva oda jutottam, hogy az eddig „lepárolt” értékekkel az volt a baj, hogy korlátlanul, a többi nélkül próbálták alkalmazni valamennyit, ezért mindegyik modell zsákutcának bizonyult. Ha például csak a fogyasztás és a profit drasztikus korlátozásával akarnánk elkerülni a klímakatasztrófát, az óriási társadalmi ellenállásba ütközne, ezért nem volna megvalósítható, ha azonban együtt alkalmazzuk a többi értékkel, akkor már egészen más megvilágításba kerül a korlátozás és arányosan is alkalmazható, hogy a „legkevésbé fájjon” a polgároknak és a cégeknek. Olyan modellre van tehát szükség, ami az összes értéket magába olvasztja és tudja kezelni.

Ilyen formán a működőképes, fenntartható gazdaság költség-haszonelemzés alapú, ahol a gazdaság társadalmi hatásait és a környezetrongálást is be kell venni a képletbe. Működőképességét az állami szabályozás által fenntartott piaci verseny szavatolja. A munkások is érdekeltek a profit előállításában, így maguk is motiváltak abban, hogy „jól menjen az üzlet”.

A modellt szociálisan érzékeny gazdaságpolitika jellemzi, vagyis egyrészt méltányos a bérezés, másrészt az elesettek segítése is érték, harmadrészt a teljes foglalkoztatottságra való törekvés célként jelenik meg. Ám itt nagyon fontos kiemelni, hogy senkit nem szerencsés belekényszeríteni a munka világába! Ha valaki nem kíván dolgozni, akkor érdemes vele leülni, beszélgetni és segítséget nyújtani annak lebontásában, ami az ő motivációját gátolja, de meg kell engedni, hogy bárki választhassa a munkanélküliséget és a nyomort. A teljes foglalkoztatottság tehát egy megközelítendő, de nem elérendő cél.

Ide tartozik még a társadalmi önszerveződés bátorítása, az érdekegyeztetés is, ami egyfelől bevonja a civileket és a munkásokat a gazdasággal, illetve a termeléssel kapcsolatos döntésekbe, így azokat ők is a magukénak érezhetik, másrészt – cég szinten – sokat segíthet a termelés racionalizálásában, ha olyan embereket kérdezünk, akik az adott munkafolyamatokban ténylegesen dolgoznak.

A modell másik oldala a fenntarthatóság. Ehhez egyik részről a tömeges túlfogyasztás és túltermelés gátlására van szükség, mégpedig a piaci szereplők önkorlátozása révén a fenti költség-haszonelemzésből következő korlátozott profit elvén, nem pedig állami nyomásra. Ennek egyik következménye a reklám- és a divatipar igen méretes visszaszorítása volna, a másik a tartós fogyasztási cikkek gyártása a szeméttermelés helyett. Ha valami elromlik és javítható, azt inkább javítsuk, ne lecseréljük.

Mindez máris egy új, eddig nem tárgyalt problémát hoz föl, az inflálódó pénz dilemmáját. A mai gazdaság talán legfontosabb motorja ugyanis a folyamatosan értéktelenedő pénz, ami arra ösztönöz, hogy mindig igyekezzünk növelni a bevételeket, mert a kezünkben lévő pénzösszeg vásárlóértéke napról-napra csökken. A fenntartható gazdasághoz stabil, nem inflálódó pénzre van szükség, aminek az értéke mindig állandó. Történelmi példából ez lehet, mondjuk az aranyalapú pénz.

Eddig szintén nem volt szó a termelési folyamatok környezetbaráttá tételéről a zöld technológiák révén. Ezeket is nagyon fontosnak, elengedhetetlennek tartom, de mint az eddigi tényezők, így ezek sem hozhatnak megoldást önmagukban, tehát az eddig leírtakkal együtt van értelmük.

A fenntarthatóság másik fontos pillére a túltermelés és túlfogyasztás megszüntetése mellett a tágan értelmezett „önfenntartás”, vagyis a helyben termelés. Amit csak lehet, állítsunk elő helyben, ott, ahol értékesíteni fogjuk, így nem kell a szállításból fakadó környezetrombolással számolnunk, és az nem jelenik meg költségként sem, a helyben teremtett munka révén pedig piaca is lesz a terméknek, ha a bérezés méltányos, ahogy fentebb írtam.

Végül a termelés minél nagyobb részét bízzuk emberi munkaerőre gépek helyett, hogy a súlyosan túlnépesedett Föld lakosságának értelmes munkát adhassunk, hisz a reklámipar visszaszorulásával, a stabil pénz bevezetésével, a túlfogyasztás és termelés megszüntetésével a mai nyugaton divatos „szolgáltató ipar” a töredékére zsugorodna össze, és tömegek maradnának munka és megélhetés nélkül. Ahhoz, hogy a cégek ismét emberekre bízzák a gyártást a gépek helyett arra volna szükség, hogy minimális állami terhet jelentsen a vállalatnak egy alkalmazott. Tehát a cégek arra legyenek motiváltak, akár gazdasági kedvezményekkel is, hogy minél több folyamatot ember végezzen, minél több dolgozójuk legyen. Ha a bolygó népessége fenntartható mennyiségűre csökken, ismét teret kaphat a gépesítés. (A túlnépesedésre, fontossága miatt, egy későbbi írásban bővebben is vissza szeretnék térni.)

Ha valakiről kiderül, hogy meleg, a család ösztönös reakciója általában ez: miért, mit rontottunk el? Egyesek nyíltan ki is mondják, mások csak gondolják, de mindenképp tipikusnak tekinthető, és míg a rokonság szempontjából egészen érthető a kérdés, ebben a néhány szóban benne van mindaz, ahogy a mai nyugati és főleg Kelet-Európai kultúra a melegekhez áll. Akkor is, ha már hivatalosan nem számít betegségnek, a közgondolkodás devianciának értékeli.

Ehhez képest erős kontraszt, hogy az ókorban elfogadott-, sőt, bizonyos közösségekben kívánatos dolognak tartották. A rómaiak szerint igaz szerelem csak két férfi között alakulhatott ki, mert csak két férfi tudja igazán megérteni egymást. A kőkemény, tesztoszterontól túlcsorduló spártai férfiak között pedig elvárt volt a bajtársakkal hálni, mert úgy hitték, hogy a homoerotikus élmény erősíti a katonák közötti összetartást. A rendíthetetlen harcosok képe ugyanakkor köszönőviszonyban sincs a médiában megjelenő, érzékeny, nőies, meleg férfiábrázolásokkal, pedig akadnak jócskán maszkulin melegek is, mint ahogy vannak férfias, de nagyon feminin leszbikus nők is.

Ez a torzítás úgy jöhetett létre, hogy a keresztény államegyház idejében a teljes szexuális kultúra bűnösnek és koszosnak lett bélyegezve. Még a heteroszexualitás is csak megtűrt szükséges rossz volt, ami pedig attól eltért, az már végképp a sátán művének számított.

A melegség ilyen fajta démonizálása az újkorban azután enyhülni kezdett, és mint oly sokféle másságot, ezt is betegségnek nyilvánították, amivel kapcsolatban többé nem a papság, hanem az orvosi kar volt az illetékes, azon belül is a születő lélekgyógyászat. A homoszexuálisok „gyógyítása” egészen a 20. század második feléig „fejlődött”, amikor is a kor vezető pszichológusai és pszichiáterei az akkori vizsgálatok eredményei alapján átértékelték a jelenséget, és kivették a betegségek közül.

Ebben a folyamatban kiemelkedően fontos Kinsey professzor munkássága, aki elsőként kezdte tudományos igényességgel kutatni az emberi szexualitást (a ’40-es években az USA-ban), és arra a „botrányos” megállapításra jutott, hogy a társadalom többsége nem heteroszexuális és még csak nem is homoszexuális, hanem biszexuális. Vagyis alapjában véve a homoerotikus érdeklődés valamekkora mértékben általánosan jelen van a népességben. Mindezt pedig nem valamiféle magasztos eszme nyomán jelentette ki, hanem a több, mint húszezer (!) emberrel folytatott személyes interjúi során leszűrt eredmények alapján vetette papírra, mivel tömegesen találkozott azzal a jelenséggel, hogy magukat heteroszexuálisnak tartó embereknek életük során volt egy, vagy több homoerotikus élményük is – ezt azóta a további kutatások is rendre megerősítik.

A fenti elméletet persze sok kritika érte, mégis, Kinsey felfedezései forradalmiak voltak, mert kétségtelenül kiderült, hogy a melegség nem egy elszigetelt aberráció, ami a társadalom alig 1 %-át érinti, hanem lényegesen gyakoribb.Az össznépesség kb. 10%-a vallja magát felvállaltan, vagy titkoltan egészen melegnek – ezt később más kultúrákban végzett kutatások is igazolták, vagyis nem a nyugati világ „mételyéről” van szó –, ehhez pedig hozzáadódnak a biszexuálisok tömegei, még ha nyíltan kevesen is mondják magukat annak. Ami pedig egy közösségben inkább tipikus, mint kivétel, az nem tekinthető betegségnek.

Ezt erősítette, hogy számos megfigyelés felhívta a figyelmet arra, hogy az állatvilágban több emlős faj esetében is jelen van a homoszexuális viselkedés, így az még csak nem is a homo sapiens sajátja. A lélekgyógyászat éles szemléletváltása tehát nem értékítélet, hanem tudományos állásfoglalás.

A fordulat után a mindenféle másságra kíváncsi média, részben jóindulatból, részben szenzációhajhászatból, elkezdte megjeleníteni a „melegséget”, illetve azt, amit annak gondolt, mégpedig úgy, hogy ebben a képben szándékosan ki legyen domborítva a különbözőség, mondván az mindig érdekes, így nézőket/olvasókat/hallgatókat vonzhat. A hosszú évszázadokon át megbélyegzett homoszexualitás azonban ettől nem nyert automatikusan polgárjogot.

Érdekesen kettős hatást váltott ki a melegség széleskörű ábrázolása. A magát liberálisnak valló emberek általában elfogadó, megengedő álláspontot vettek fel, miután felhívták a figyelmüket a jelenség természetes voltára. Ezzel szemben mindazok szemét szúrni kezdte a homoszexuálisok szerepeltetése a médiában, akik bármi okból addig is negatív, vagy elítélő módon viszonyultak hozzájuk. A mai napig ugyanez a tendencia látszik a melegfelvonulások kapcsán megjelenő indulatokban.

Itt érdemes kicsit kitérni arra, hogy a homoszexualitás esetében mit is jelent valójában az elfogadás, annak milyen szintjei vannak. A hétköznapokban illik nagyon toleránsnak lenni mindaddig, míg az egyneműek házassága, és különösen a meleg, vagy leszbikus párok gyermekvállalása szóba nem kerül, akkor azonban elpattan a cérna, mondván „hát még melegnek nevelik azt a szerencsétlent”. Ez a fajta „elfogadás” számomra igencsak kétarcú, mert ha valaki komolyan úgy gondolja, hogy a melegség normális, akkor miért volna baj egy gyermeket szándékosan meleggé nevelni – más kérdés, hogy ez lehetetlen, de erre még visszatérek.

Az el nem fogadás ugyanígy nem egységes álláspont. A legradikálisabbak betegségnek tartják, sőt bűnnek, amit tűzzel-vassal irtani kell, „másként ezek az aberráltak megrontják az egész társadalmat”. Ennél megengedőbb az a nézet, miszerint a csukott ajtó mögött mindenki azt csinál, amit akar, de „ne mutogassák”. Véleményem szerint ma a magyar társadalom nagy része ezt a szemléletet vallja, csak esetleg nem tudatosan. Ugyanide tartoznak azok a „toleránsok” is, akikről az imént írtam, mert bár fennen hirdetik, hogy az egyneműek szerelme oké, de ha két fiút/lányt látnak csókolózni, undorodva elfordulnak.

A másik oldalról a téma amiatt kényes, mert maga a meleg közösség is igen érzékeny minden velük kapcsolatos megnyilvánulással szemben. Többen szinte mások „orra alá dörgölik” a másságukat, mintha azt szeretnék kiprovokálni, hogy a körülöttük élők valljanak színt, hogy elfogadják-e őket vagy sem.

Ugyanez a hiperérzékenység van amögött is, hogy ma már „nem divatos” dolog azt kérdezni, hogy miért lesz valaki meleg, vagyis milyen okok húzódnak meg a homoszexualitás hátterében. Így térünk vissza a nyitó kérdéshez. Az ódzkodás egyrészt érthető, hiszen már a felvetésnek is lehet egy olyan mellékíze, hogyha normálisnak fogadjuk el, akkor miért firtatnánk, hogy valaki mitől lesz ilyen, vagy olyan szexuális beállítottságú, elvégre a betegségek okait szoktuk kutatni, a normális dolgokéit nem. Másrészt ez az érvelés sántít, hiszen, mondjuk, a szőke hajat senki nem tartja deviáns dolognak, tudományos szinten mégis kutatjuk az okát. Ugyanilyen alapon pedig azt gondolom, igenis helye van ennek a kérdésnek, mint ahogy a heteroszexualitás okait is érdemes megvizsgálni. Sőt, úgy hiszem, hogy amennyiben értelmet tudunk adni az egynemű szerelemnek, akkor az sokkal elfogadhatóbbá válik, hiszen bármi, amit ismerünk/értünk kevésbé félelmetes, vagy visszataszító, mint akármi, amiről gőzünk sincs.

Lássuk, mire jött rá eddig a tudomány! A heteroszexulitás egyértelmű evolúciós előnye a fajfenntartás, amiből a melegek – látszólag – „kizárják magukat”. Többen rámutattak azonban arra a tényre, hogy a homoszexuális emberek nagyban besegíthetnek testvéreik és unokatestvéreik gyerekeinek a nevelésébe, akik, még ha a saját gyermeknél kisebb arányban is, de az ő génjeiket is hordozzák és továbbörökíthetik. Ennek akkor lehet különös jelentősége, ha a nagyszülők valami okból nem képesek kivenni a részüket a gyermekek körüli teendőkből, így a meleg testvér/unokatestvér részben pótolhatja az ő hiányukat.

A biológiai alapú vizsgálatok arra jutottak, hogyha az anya a terhessége első harmadában tartós és magas stressznek van kitéve, akkor nagyobb valószínűséggel lesz meleg a gyermeke, amit magyarázhatunk egyfajta tudattalan védekezésként is a gyermekvállalással szemben, hisz a baba már a méhben „azt tanulja meg”, hogy a terhesség veszélyes dolog.

A pszichológiai megfigyelések annyit állapítottak meg, hogy a melegek egy része a saját nemére jellemző nemi szereppel nem tud azonosulni már gyermekkorban sem, illetve az apa sok esetben távoli, nem elérhető, vagy rossz vele a kapcsolat.

A nevelésre fókuszáló kutatások semmiféle összefüggést nem tudtak kimutatni a különböző nevelési formák és a melegség kialakulása között. Olyannyira, hogy meleg szülők gyerekei és heteroszexuális szülők gyerekei ugyanolyan arányban lesznek hetero-, illetve homoszexuálisok. Tehát a melegek által nevelt gyerekek sem „tanulják el” szüleiktől a melegséget – vagyis senkit nem lehet melegnek nevelni, következésképpen, ha valakinek meleg a gyermeke, attól még „semmit nem rontott el”. Ugyanezért nem tudják a melegek „megrontani” a társadalmat sem, az ilyesmit nem lehet csak úgy „divatba hozni”, hisz a nemi beállítódás sokkal „mélyebben van” a személyiségünkben, mint ameddig a divat elér.

A homoszexuálisokról általánosan elmondható, hogy a saját nemükhöz való vonzódás nem az ő választásuk, és ezt nagyon fontos kiemelni. Vagyis ez nem egy hóbort, amit a többiek bosszantására találnak ki, épp ezért „levetkőzni” sem tudják. Sajnálatos módon a szexuálterapeuták egy része sokat és komolyan küzdött azért, hogy olyan terápiás eljárásokat dolgozzanak ki, melyek révén „kikezelhető” a melegség. A legtöbb, amit elértek, hogy részben elnyomták a páciensek vágyait, ami azután jó eséllyel vezetett egyéb szexuális zavarokhoz – pl. csökkent nemi vágy –, de a „teljes áthangolás” nem sikerült.

A homoszexualitás olyannyira nem választás kérdése, hogy mikor valaki rájön, hogy meleg, akkor egészen gyakori, hogy azt először szégyelli, sőt, szeretné megváltoztatni, mert tudja, hogy mennyi elutasítás van ezzel kapcsolatban a szűkebb és tágabb környezetében. A szexuális beállítódás azonban olyasvalami, ami ha egyszer kialakult, utána már mindig úgy marad. Egyik bölcs oktatóm mondta, hogy amiről fantáziálunk, arra vágyunk. Nem egy meleg próbál úgy „kigyógyulni” az „állapotából”, hogy csak nőkkel fekszik le, miközben férfiakról fantáziál, vagy leszbikusok esetében éppen fordítva, de ettől még semmi nem változik, csak az történik, hogy hazugságban élik az életüket.

Végül az okokkal kapcsolatban van egy saját megfigyelésem is. Mivel csupán néhány eset alapján írom ezt, mindenki kezelje komoly fenntartással! Több olyan család történetét megismerve, ahol valamelyik gyerek/unoka meleg, feltűnt, hogy gyakori a több generáción át ismétlődő bántalmazás. A melegség talán részben ennek a szörnyű mintának a megtörése, hisz evolúciósan két dolog mozgat mindnyájunkat: az egyéni túlélés és a fajfenntartás. Ezek közül az előbbi az erősebb motiváció, mert ha nem vagyunk életben, fajfenntartani sem tudunk. Mivel az erőszak a túlélést súlyosan veszélyezteti, mindenféle viselkedés, ami az agresszió ellen hat, az életet erősíti, vagyis adaptív.

Az egyik példám egy leszbikus lány, akinek minden női felmenője a férje által bántalmazott asszony volt. Az ő leszbikusságát úgy is lehet értelmezni, mint egy menekülést ebből a sorsszerűen ismétlődő áldozati szerepből, hiszen ha nincs férj, akkor talán elkerülhető a bántalmazás is. A másik példám egy meleg fiú, ahol a családban szintén a férfiak voltak a bántalmazók, ő pedig azzal, hogy meleg lett, talán azt kerülte el, hogy egyszer belőle is bántalmazó férj, illetve apa váljon – arra itt most nem térnék ki, hogy a bántalmazás hogyan adódik át egyik generációról a másikra. (A bántalmazás mindkét példában fizikai bántalmazást, vagyis rendszeres és sokszor brutális verést jelentett, ám itt tenném hozzá, hogy bántalmazni szexuálisan, illetve verbálisan is lehet, sőt, ma már a gyermek elhanyagolása is bántalmazásnak számít a WHO szerint.)

E megfigyelésemet azért is mertem leírni, mert összecseng azzal a föntebb említett pszichológiai kutatási eredménnyel, miszerint a melegek egy része a saját nemi szerepével nem tud azonosulni, illetve az apa negatív figuraként jelenik meg. Tehát ma a bántalmazás is lehet egy adalék a melegség mögött – különösen, hogy a média által sugallt képben a melegség többek között erőszaknélküliséggel párosul –, de bizonyosan nem kizárólagos tényező!

Lezárásképpen hadd osszak meg egy-két személyes gondolatot a témában! Eddig szándékosan nem szóltam arról, hogy engem mennyiben érint a homoszexualitás: a 100%-ban heteroszexuálisok kisebbségéhez tartozom, se meleg, se biszexuális rokonom nincs, ráadásul a legközelebbi barátaim is mind heterók – tudomásom szerint. Mindezt azért nem említettem korábban, mert általában azt tapasztalom – magamon is –, hogy más szemmel olvasunk egy cikket, ha ilyennek, vagy olyannak tartjuk az íróját, ami különösen igaz a melegség esetében.

Életem során volt alkalmam megismerni jó néhány meleg/leszbikus embert és magamtól szinte egyikükről se mondtam volna meg, hogy „mások”, mert nem mások. Ugyanúgy viselkednek, öltöznek, beszélnek, gondolkodnak, éreznek és véreznek, mint én, vagy bárki más. Nincs bennük semmi különös, nem „reklámozzák”, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, ahogy én sem, hogy az ellenkezőhöz. Se nem szégyen, se nem büszkeség, sokkal inkább adottság.

Akinek e sorok megindították a fantáziáját és szeretne jobban is belemerülni a témába, annak merem ajánlani Fischer Eszter: Meleg a gyermekem?! című könyvét.

– Te mikor mész ki? – kérdezte egy kedves ismerősöm barátnője, akit akkor ismertem meg.

– Honnan? – kérdeztem vissza. Elsőre nem értettem a kérdést. Épp csak hogy megérkeztem a klubba és meglepődtem volna, ha már a bemutatkozásnál annyira ellenszenvesnek talál, hogy afelől érdeklődik, mikor fogok végre lelépni.

– Az országból. – vágta rá a legnagyobb természetességgel, mintha ez minden ember életében egy kikerülhetetlen mozzanat lenne.

– Miért mennék el? – értetlenkedtem tovább, talán annyira rossz benyomást tettem rá, hogy nem csak egy klubban, de egy országban sem tud létezni velem? Persze nem így értette. A barátai körében akkortájt divat lett, hogy külhonban próbálnak szerencsét, és ez az életérzés egészen magával ragadta őt is. A történethez még fontos hozzátenni, hogy a beszélgetés nem tegnap zajlott le, hanem úgy 2005 környékén, tehát bő 3 évvel a gazdasági világválság kezdete előtt.

Mára a fiatalabb generációk színe-java számára egészen természetes ez a dilemma, az ismerőseim jó része tervezi, vagy már bele is vágott a nyugat meghódításába, sőt, olyan is akad, aki mostanra hazaköltözött. Az egész benne van a levegőben, a médiumok időről időre hírt adnak róla, hogy ennyi, meg annyi polgár hagyta el az országot. Annak ellenére találkozom vele, hogy jó ideje messzire kerülök minden híradót, vagy arra csak kicsit is emlékeztető dolgot, nem hallgatok rádiót, nem nézek rendszeresen TV-t, és nem olvasok újságot sem, ahogy arról már korábban írtam.

Noha tapintható a kérdés jelenléte az életünkben és sokat is foglalkozunk vele, mégis úgy tűnik nekem, hogy valójában ez is egy nyílt tabu. Ott van, vitázunk róla, csináljuk, de érdemben beszélgetni az elvándorlásról szinte lehetetlenség. Olyan, mint ’56. Rengeteg érzés, indulat tapad hozzá, és ha valaki megszólal, akkor azonnal elkönyveljük, hogy vagy mellette van, vagy ellene. Átmenet nincs, csak fekete és fehér.

Akik mint jelenség tekintenek az elvándorlásra, többnyire a nemzethalált vizionálják benne, esetleg az állami szintű okait és következményeit boncolgatják, de magukat az elvándorló embereket rendszerint „nem látják” az általánosításoktól. Akik meg az emberek felől közelítenek, azok szinte kivétel nélkül a kinyílt határok és az uniós állampolgárság adta lehetőségek fölött lelkendeznek, és vakok az „árnyoldalakra”, vagy a nagyobb összefüggésekre. A két nézőpont között nincs híd, hozzám legalábbis nem ért még el ilyen anyag, épp ezért mostani cikkemben arra vállalkozom, hogy az elvándorlás derűs és sötét oldalát egyszerre mutassam be.

Először is nem mindegy, hogy ki miért megy ki az országból. Az egyéni indítékokból ugyanis az is kirajzolódik, hogy milyen általánosabb okok állnak a háttérben. Ma a legtöbbet hangoztatott szempont a csábítóbb álláslehetőségek és életszínvonal, így elsőként ezekről szeretnék beszélni.

A szakembereknek, ha keresett szaktudásuk van, anyagi értelemben és a karrierjük szempontjából mindenképp megéri a kaland. Jól jöhetnek ki belőle azok is, akik szaktudás nélkül, de konkrét, reális célokkal vágnak bele, tehát valamiért mennek külföldre és nem valami elől. Azoknak viszont, akik csak a „magyar nyomort” szeretnék „nyugati bőségre” cserélni, óriási szerencsére van szükségük. A többség számára ugyanis a külföldi munka önként vállalt rabszolgaság.

Kemény szavak ezek, de lássunk tisztán: akik nyugaton el tudnak helyezkedni, azok legnagyobb része olyan „alantas” állást kap, amit a helyiek nem hajlandóak elvégezni. Mosogatnak, takarítanak, felszolgálnak, stb. Szó szerint mi teremtjük meg az ottani életszínvonal fenntartásának lehetőségét, hogy ne kelljen bepiszkolni a kezüket. Az Unió szempontjából ez az egyik, amire Magyarország leginkább jó: olcsó munkaerőt biztosítunk nagy tömegben.

„Jó a pénz” mondják sokan, mégis öten nyomorognak egy két szobás menekültszállásszerű lyukban, és mirelitkaján élnek, félrerakni pedig nem tudnak fényévekkel többet, mintha itthon güriznének házi koszton a panelből. Másként mondva lemondanak a saját szoba luxusáról, a finom ételekről, sőt, még a szórakozásról is, ha spórolni akarnak. Miért? Hogy 5-10 év alatt összekaparjanak annyit, amiből itthon lakásuk lesz, vagy legalább az önerőre elég – feltéve, hogy hazajönnek. Ezt az 5-10 évet viszont senki nem adja majd vissza nekik. Mikor valaki benne van, talán nem is látja, hogyan szűkíti be az életét. Természetessé válik a nélkülözés és inkább csak utólag tűnik föl. Mikor majd itthon munkát szeretne és küldi az önéletrajzát, amiben az áll, hogy 5-10 évet mosogatott külföldön, akkor azt tapasztalja majd, hogy itthon is csak kulimunkát kap, a karrierje ugyanis nem mozdult előre, ő viszont ennyivel idősebb lett. A külföldi munkatapasztalat, ha ilyen jellegű, igazából nem ér semmit.

Sarkos persze ez a kép, eddig szándékosan inkább a negatívumokat emeltem ki. Azért tettem, mert az elvándorlók többségénél ilyen forgatókönyvekkel találkozom. Ami újdonság, hogy most már nem nyelvtudás és egészen végzettségnélküli emberek története ez, akiket ténylegesen rabszolgasorban tartanak bűnszervezetek, kihasználva kiszolgáltatottságukat és ostobaságukat, hanem nyelveket beszélő, diplomás polgároké, akik uniós jogaikkal élnek, és legális cégeknél dolgoznak.

Fölmerül tehát, hogy mi olyan vonzó mégis ebben a váltásban az értelmiségnek? Sokan említik, hogy ott van jövőkép, de ilyesmi csak a szerencsés keveseknek jut igazán, a többség akár haláláig is gályázhat, akkor is csak annyit ér el, hogy nagyobb albérletbe mehet, olyasmije nem lesz soha, amit a gyerekei megörökölhetnének. Ma még sok az álláslehetőség, de ahogy egyre többen települnek ki, úgy lesz egyre nehezebb elhelyezkedni is. Persze amíg van munkahely, addig talán föl sem tűnik ennek az életvitelnek a sebezhetősége. Ha viszont kirúgják és pár héten belül nem talál melót, akkor nem csak a munkáját veszti el, hanem a fedelet is a feje fölül, mert nem tudja tovább fizetni a horror árú bérleti díjat.

Mindezekkel együtt, ahogy beszélgettem kitelepült emberekkel, végül azt hiszem megláttam, mi az, ami fönt tudja tartani az ottani jobb világ ábrándját, és ez sajnos egy valós különbség Magyarországhoz képest: kint a takarítót is jobban megbecsülik, mint itthon a professzort. És most nem anyagi megbecsültségről van szó, emberileg becsülik meg jobban. Amitől ez az ország egyre több honfitársunknak élhetetlennek tűnik, a külföld pedig oly vonzó, az a hazai vállalati kultúra torzképe.

Itthon a cégek többsége azt érzékelteti alkalmazottaival, hogy lecserélhetőek, értéktelenek, akiknek hálát kellene adniuk, hogy egyáltalán van munkájuk. Szó nélkül lehúzhatnak bárkiről még egy bőrt, igazán bármit rákényszeríthetnek az alkalmazottakra, mindig erőből tárgyalnak, mert megtehetik, hogy ne egyezkedjenek, hogy ne tekintsenek egyenrangú félnek. Ki vagyunk szolgáltatva nekik. Kint ezzel szemben jellemzően emberként, és kicsit partnerként kezelik a legutolsó mosogatót is – nem mindenhol, de jellemzően. Nagyon figyelnek rá, hogy személyes méltóságában ne sértsenek senkit, sőt, olykor még dicsérnek is, meg előléptetnek. Mivel szerintem az elvándorlás legnagyobb húzóerejét ez a különbség adja, itthon ezen kell változtatnia azoknak, akik veszélyt látnak a jelenségben és szeretnék azt megállítani, vagy legalább lelassítani.

A következő ok, a tanulás. Aki más országban jár egyetemre, vagy főiskolára, akárcsak egy szemesztert, az nem pusztán nyelvismerettel és egy másfajta oktatási- és világszemlélettel gazdagodik. A külhoni félévek egyik legfontosabb gyümölcse, hogy az ottani élet önállóságra nevel, ugyanis ismeretlen környezetben a szülők és más rokonok támogatása nélkül kell boldogulni. Aki pedig egyszer megtanult a saját lábára állni, az többé nem is felejti el. Klebelsberg Kuno, hazánk jeles oktatásszervezője sem véletlenül alapított magyar intézeteket számos nyugat-európai országban, ahol magyar diákok tanulhattak hosszabb-rövidebb ideig. Ő is tudta, hogy hosszú távon az ott megszerzett tudás egyszer még itthon kamatozik.

Egészen a legutóbbi időkig ugyanis jellemzően hazatértek azok a fiatalok, akik külföldön szereztek diplomát, vagy csupán ott hallgattak néhány szemesztert. A hallgatói szerződés óta azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Ma egyre többen nyugati felsőoktatási intézményekre menekülnek a „röghözkötés” elől, vagyis hazai iskolákra már nem is felvételiznek, ha a családjuk elég módos, hogy fedezze a kint lét költségeit. Ezek az ifjú felnőttek pedig már nem véletlenül tanulnak odakinn: ott akarnak munkát szerezni, letelepedni, állampolgársághoz jutni, családot alapítani. Hogy miért? Talán idegenszívűek, hazaárulók, deviánsok? Aligha.

A hallgatói szerződés egy régóta létező és égető problémára irányított óriási figyelmet: a Magyarországon diplomát szerző diákok egy része később külföldön keres munkát, miközben a magyar állam fizette a tanulmányi költségeik kisebb-nagyobb hányadát. Hazánk szempontjából érthető, hogy az oktatásukba fektetett pénzt látni szeretnénk megtérülni is, ezért az a cél, hogy itthon tartsuk ezeket az embereket. Azonban a röghözkötés „csak a kerítést emeli magasabbra”, nem a valódi problémát kezeli. Olyan ez, mint a vasfüggöny az NDK-NSZK határon Berlinben a hidegháború alatt. Egy dög nagy, őrzött fal, ami arra szolgált, hogy a keletnémetek ne szökhessenek nyugatra. A fal építtetői – akárcsak a hallgatói szerződés kitalálói –, azonban nem vették észre, hogy maga a fal/szerződés egyben a saját kudarcuk elismerése is: ha az emberek jól érzik magukat valahol, akkor nem akarnak onnan elszökni. Az építménnyel/törvénnyel pedig azt vallották be, hogy nem tudnak a jelenleginél vonzóbb helyzetet még ígérni sem. Attól viszont, hogy rabokat csinálunk a menni készülőkből, a problémát nem oldjuk meg, inkább csak tovább mélyítjük.

Az igazi kérdés tehát továbbra is az, hogy miért akar sok jó képességű fiatal nyugaton szerencsét próbálni. A válasz röviden ennyi: elegük van. Hogy miből? „Az országból” mondják sokan. Akinek nincs jó füle a szavakra, máris fölszisszen, hogy idegenszívű, sőt, nem is igazi magyar az olyan, akinek elege van a saját hazájából. Elvégre a Szózatban is ott szerepel, hogy „itt élned, s halnod kell”!

Igazából nem Magyarországból van nekik elegük! A fentieken kívül három dolog van, ami meglátásom szerint elüldözi ebből az országból az embereket. Az első, mikor a családjuktól menekülnek, mert mondjuk a szülők bántalmazók, szenvedélybetegek, lelki sérültek, vagy éppen bűnözők. Ők nem a „hazából” menekülnek, hanem abból a rettenetből, amit az otthonnak hívott börtön falai közt gyermekként el kellett szenvedniük. Mert mit jelent az, hogy haza, hogyan tanuljuk meg ezt a fogalmat? Talán a térképen körberajzolt terület képe, a honfitársak milliói, a nemzeti ünnepek, a tradíciók, a nyelv, a nevezetességek, a hőseink, a történelmünk, a zászló, vagy a himnusz ugrik be erre a szóra elsőre? Egy frászt! Az otthon és a család. Csak azután jön az összes többi. Akinek pedig az otthon egy félelemmel teli lyuk, a család pedig szörnynek látszó emberi roncsok gyülekezete, annak igazán nincs hazája. Számára az a mondat, hogy „otthon lenni” nem egy melegséggel teli békés érzéssel párosul, hanem jeges pokol.

A második, amiből sokaknak elege van a kilátástalanság. Elegük van, hogy itt diplomásként is csak annyit keresnek és sokszor még kevesebbet, mint egy segédmunkás, miközben többnyire nem veszik őket emberszámba, azután hitelek alatt nyögve megpróbálnak otthont teremteni az örökös túlóra mellett, nem marad idő a párkapcsolatukra, gyereket vállalni nem mernek, hisz nincs miből és a mókuskerékből nem látszik a kiút. A külföld legalább reményt ad, ha sokszor hiút is. Nekik sem Magyarországgal van bajuk. Sokkal inkább azzal, hogy itthon nem látnak jövőt, amiért érdemes volna dolgozni. Ők már tudják, mi az a haza és hiányzik is piszkosul, ha már kint vannak. Akadnak, akik hazatérnek, de a rögvalóság sokukat megtöri, és inkább megint menekülnek, ha még tehetik.

„Ez a magyar valóság, ezt kell szeretni! Így élünk mi is érettségivel/szakmunkással/8 általánossal, bírják ki ők is.” – mondhatnánk, de csak ha nem értjük a lényeget. (Más kérdés, hogy napjainkban a kétkezi munkásoktól kezdve minden rétegből egyre többen nem látnak más kiutat, mint az ország elhagyását.) Mára odáig jutottunk, hogy néhány szakmát leszámítva egyszerűen nem éri meg diplomát szerezni, mert az „értelmiségi állásokban” nem, vagy alig több a pénz, viszont sokkal több a felelősség és az elvárás. Mikor bolti eladóként jobban kereshetek, mint orvosként, vagy tanárként, akkor kijelenthetjük, hogy ez az ország nem becsüli az észt, a szorgalmat és a szaktudást. Ezzel nem a bolti eladókat akarom bántani! Ahhoz is érteni kell, sőt, nagyon sok kompetencia szükséges, hogy valakiből igazán remek eladó váljon. Viszont nem tanulnak hozzá 3-5, vagy még több évig és nem a felnövekvő generációk nevelésének feladata, vagy a betegek élete, egészsége ül a vállukon. Kívánom, hogy az eladók keressenek jól, miközben hozzájuk képest a felelősség, a tanulmányok és a feladatok arányában az úgynevezett értelmiségiek jobban.

Ide kapcsolódik még az az időnként elhangzó vád, hogy a felsőoktatási intézményekben nem is csinálnak semmi hasznosat az ott tanulók, a megszerzett tudás semmit nem ér a gyakorlatban. Sajnos ez a vád a legtöbb esetben igaz, ahogy arról a Kompetens társadalomban részletesen írtam, de nem a diákok tehetnek az oktatás színvonaláról, hanem az egyetemek és főiskolák vezetői, végső soron pedig a mindenkori oktatási kormányzat. Ugyanakkor ez is egy ok, hogy miért ne itthon szerezzen valaki diplomát.

Végül a magyar kisebbrendűség az, amiből – érzésem szerint – megannyi fiatalnak elege lehet. Már a rendszerváltás előtt is menőbb volt minden, ami nyugatról jött, mint bármi, ami hazai, viszont a ’90-es években kialakult egy szemlélet, ami így foglalható össze: „ami magyar, az gagyi, ami külföldi, az menő”. Mára finomodott ugyan ez a filozófia, de alapjában véve még mindig meghatározó, különösen a popkultúrában. Ha pedig ócskának tartom azt, ami magyar, akkor végső soron magamat is le kell értékelnem, hiszen én is magyar vagyok, csak „magyar módra” tudok dolgozni, a festmény, fotó, zene, ruha, vagy épp film, amit készítek, az is „csak” magyar lesz, a magyar meg ugyebár gagyi. Külföldre települve talán magam mögött hagyhatom ezt a pesszimista, önostorozó szemléletet és én is lehetek „trendi külföldi”.

Persze ez csupán illúzió, kint is magyarok maradunk, viszont a probléma, ami ebben megjelenik nagyon is valós. Az egész magyar kultúra válságának hátterében az húzódik meg, hogy nem becsüljük magunkat és egymást. Ezért vergődik itthon jóformán minden művészeti ág. Ingyenes koncertek, filmvetítések, kiállítások tömegével fulladnak érdektelenségbe, miközben nyugati alkotók méregdrága estjeire nem sajnáljuk a pénzt. Pedig rengeteg érték van ebben a pici országban, még ha a csomagolás sokszor nem is csillog úgy, mint Hollywood, a belbecs miatt megéri észrevenni ezeket.

A harmadik szempont, amiről talán ritkábban szólunk az elvándorlás hátterét kutatva a család, a barátok és a tágabb rokonság. Azért nem tipikus a kitelepülő honfitársak esetében a családra és barátokra okként tekinteni, mert jellemzően itthon vannak és inkább abban van fontos szerepük, hogy egyesek miért jönnek vissza, nem pedig abban, hogy miért mennek el. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mert nem csak a hazajövetelnek, de a tartós kint maradásnak is a legkomolyabb tényezői ők.

Egyrészt szóltam már arról, mikor valaki a család elől menekül külföldre. A másik eset, hogy már kitelepült rokonokhoz, vagy barátokhoz költözik egy személy, aztán előfordul, hogy további itthon maradottak is követik őket, ha jól megy a soruk, így pedig egyre kevésbé van miért visszatérni Magyarországra. Végül, és talán ez a leglényegesebb forgatókönyv, az is megesik nem egyszer, hogy a külföldön töltött évek alatt hazánk fia, vagy lánya beleszeret egy helyi fiatalba és családot alapítanak. Ha eredetileg úgy is tervezte az illető, hogy pár év tanulás, vagy munka után visszatér a szülőföldjére, ez az új család igen gyakran kint tartja. Bár nem tudok rá statisztikát, de döntően azzal találkozom, hogy annak az országában telepednek le, aki eredetileg is otthon volt a szerelem hajnalán. Látogatóba persze vissza-visszatérnek, de életvitelszerűen nem költöznek ide. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy „ahol a családod, ott az otthonod”. Az ország tartós elhagyása mögött mindenképp ezt érzem vezető oknak. Aki nem alapít külföldön családot egy helyi párral, jó eséllyel visszatalál előbb-utóbb, ha a körülmények változnak.

Ennyi egyéni indítékot találtam az elvándorlás mögött és azt hiszem igen jól összefoglalható, hogy milyen tágabb összefüggések következnek mindebből. Röviden, ha valaki külföldre megy tanulni és nem ott alapít családot, akkor nagy valószínűséggel haza fog térni és tudása hasznára lesz az országnak. Ugyanez igaz a „minőségi” munkatapasztalatra is. Ezek tehát a kitelepülés hazánk szempontjából előnyös oldalai, ugyanakkor itt nem valódi elvándorlásról, csak ideiglenes külföldi tartózkodásról beszélhetünk, amit az államnak célszerű támogatnia.

A tényleges elvándorlás hátterében az embertelen magyarországi vállalati kultúra, a hallgatói röghözkötés, az összecsúszott fizetési olló, a biztató, reális jövőkép hiánya, a nyugatihoz viszonyítva alacsonyabbnak tűnő életszínvonal és az össznemzeti kisebbrendűségi érzés állnak. Ezek azok az okok, amiken társadalmi és kisközösségi szinten is lehet változtatni.

A család elől való menekülésre nincs jogszabályba foglalható gyógyír, de erről külön is szeretnék még írni. A külföldi családalapítás, ami a leghatékonyabban késztet ottani letelepedésre, egy lehetséges következménye a fenti okokból következő szerencsepróbálásnak, így inkább elfogadni, mint gátolni érdemes. Kezelni nem ezt kell!

A Demokrácia-diktatúra című írásban e két kormányzati formát a vezetés, illetve az állam működése szempontjából vizsgáltam, és kevés szót ejtettem a társadalomról. Úgy éreztem, a Kompetens társadalomban eleget foglalkoztam a témával, de néhány hozzászólás és beszélgetés alaposan elgondolkodtatott, amit ezúton is köszönök! Ezek nélkül nem juthattam volna el az alábbi felismerésekig.

Röviden, azt állítom, hogy a passzív társadalom a diktatúra társadalma, az aktív – vagy kompetens – pedig a demokráciáé. Közép- és Kelet-Európa politikai válsága – korrupt, rosszul működő, túl költséges, bürokratikus állam, a nép és a politikai elit különvált, nagyfokú a bizalmatlanság a politikusokkal szemben, a diktatúra a társadalom mind nagyobb része számára vonzóbb a demokráciánál – abból adódik, hogy míg a kormányforma demokratikus, a társadalom megmaradt passzívnak, vagyis diktatórikusnak.

Ez azt jelenti, hogy a közösség építőkövei továbbra is a tekintélytisztelet, az alázat és az alá-fölé rendeltségi viszonyok, illetve a paternalisztikus államszemlélet. A polgárok nem ismerik föl saját kompetenciáikat és túlzott hatalmat adnak a vezetők kezébe, a problémák megoldását általában magasabb szinttől várják, mint ahol igazán kezelhetőek lennének, ahogy erről a Hatalom című cikkben írtam.

Annyira mélyen velünk él ez a fajta gondolkodás, hogy talán észre sem vesszük a mindennapokban. Jó példa, mikor a közbeszédben minden választás előtt megjelenik az a retorika, hogy a „kis” pártok csak arra jók, hogy elszipkázzák a „nagyok” szavazóit, akik így esetleg elveszíthetik a választást. Először is nem egy pártnak vannak szavazói, a szavazók nem politikai szervezetek tulajdonai, hanem a szavazóknak vannak pártjai, akik közül választani lehet. Egyetlen párt sem kicsi vagy nagy önmagában, mi, polgárok tesszük őket kicsivé, vagy naggyá.

Mikor azt mondjuk, hogy korrupt és rossz az egész politikai elit, de nem lehet leváltani, akkor is a fenti logika szerint kesergünk. Holott az igazság az, hogy ha mindannyian parlamenten kívüli pártokra, vagy független jelöltekre voksolunk, akkor gyakorlatilag egyetlen nap alatt, törvényesen és vértelenül megbuktathatjuk a teljes addigi vezetést. Nem a világ igazságtalan működése, hanem mi magunk tartjuk hatalomban ezeket az embereket.

Továbbmenve, a passzív társadalom rövid távon a hatalmon lévőknek jó, hiszen így érdemben senki nem kérdőjelezi meg őket, (ezért is jöhetett létre a mostani állapot a posztszocialista országokban: a rendszerváltások környékén fölélénkülő civil szerveződést a parlamentekbe került pártok viszonylag nagy egyetértésben lehűtötték, a törvényhozásba a civileknek csak nagyon korlátozottan engednek beleszólást).

Azonban a nép nélkül nem lehetséges működtetni egy demokratikus viszonyok szerint fölépülő országot, így előbb-utóbb szükségszerűen politikai és gazdasági válsághoz jutunk, ami végül a hatalmi eliten csattan. Ezt elkerülendő két út kínálkozik: a hatalom vagy elmozdul a diktatúra irányába és ilyen módon „összhangba kerül” a passzív társadalommal, vagy a társadalom aktivizáló erőit segíti, akár csak azzal, hogy nem akadályozza az alulról szerveződét, és így a társadalom alakul demokratikussá.

Ha a vezetés az előbbi útra lép, azzal egyszersmind a passzív társadalmat is konzerválja. A passzív társadalom azonban széteső, mivel hiányzik belőle az önszerveződés. A passzív társadalomban az emberek nem fognak össze, csupán egymás mellett élnek – hisz a diktatúra az önszerveződést veszélyesnek látja és üldözi –, ha valaki bajba jut, a többiek jóval kisebb valószínűséggel segítenek neki, mert hiányzik a közösség élménye, az összetartozás érzése. Valójában a diktatúra sem tud a társadalom aktív munkája nélkül hosszú távon működni, csupán itt lassabban bukkannak elő a válságtünetek és azok időleges elfojtására durvább eszközök állnak rendelkezésre.

A kompetens, demokratikus társadalom felé úgy mozdulhatunk el, ha kisközösségi szinten kezdünk szerveződni. Ebben a különféle civil érdekvédelmi szervezetek, illetve a szakszervezetek mellett és talán mindezek előtt legnagyobb szerepe a lakóközösségeknek van. Ma a városban élők többségének erről a szóról leginkább talán a vitákkal terhes közgyűlések, lakógyűlések jutnak az eszükbe, a vidéki kisközösségekben élőknek pedig a „pletykaközösség”, amikor a faluban mindenki mindenkiről tud mindent, de ettől még nincs sokkal több összetartás, mint egy társasház egymás mellett, vadidegenként élő lakói között.

Mikor lakóközösségről írok, én nem ezekre gondolok, hanem arra, hogy az egy helyen élők valódi közösségé szervezhetők. Közösséggé szerveződés alatt viszont nem valamiféle rossz emlékű politikai mozgalmárságot értek, hanem egészen politikamentes, szabadidős programok mentén létrejövő, egymást segítő kisközösségek építését.

A régi, belső gangos bérházakban maga a gang az a közösségi tér, ahol össze lehet gyűlni és közös programokat lehet szervezni. A panelházakban és a modernebb társasházakban ilyen közösségi terek nincsenek és ezért fontos, hogy a közelben legyenek parkok, művelődési házak és játszóterek, ahol össze lehet gyűlni és lehet valamit közösen csinálni.

Ebben az önszerveződésben a több szabadidővel rendelkező idős, nyugdíjas embereké, az éppen munkát keresőké, a diákoké és az otthon lévő kismamáké lehetne a főszerep, akik szervezhetnek a lakóközösség számára a fizikai és anyagi lehetőségektől függően grillpartit, kirándulócsoportot, játszótéri közösséget, közösségi gyermekmegőrzőt, tanulókört, vitaklubot, filmklubot, tánccsoportot, stb. Ezek a közösségi élmények rengeteget segítenek a társadalom aktivizálásához és alapjai lehetnek a civil szerveződésnek is. Hiszen, ha az összetartozás élménye megszületik, valódi közösséggé kovácsolódnak az egyének, akkor ennek a közösségnek láthatóvá válnak az érdekei, amiket lehet és kell képviselni, illetve kapcsolatot lehet keresni más közösségekkel.

Ezen a szinten már rendkívül sok felmerülő probléma megoldható, aminek az elrendezését addig magasabb szinttől, állami szervtől várták az egyének. Például, ha kopár és lepusztult a ház melletti park, ahol rendszeresen összegyűlünk, akkor nem az önkormányzattal levelezünk, hanem összedobunk pár cserjére és együtt ültetünk bokrot, fát, meg virágot. Ha a szomszéd hangosan hallgatja a zenét, akkor nem rendőrt hívunk, mert nem merünk szólni neki, mivel nem is ismerjük egymást, hanem egyszerűen becsöngetünk és megkérjük, hogy halkítsa le. Ha valaki nem fizeti a közös költséget, akkor nem fenyegetőzünk, vagy nem fordulunk a hatósághoz, hogy kilakoltassuk, hanem leülünk és megbeszéljük, hogy hogyan tudnánk segíteni abban, hogy ő is hozzá tudjon járulni a közös kiadásokhoz, stb.

A kisebb ügyekből azután jönnek a nagyobb ügyek, amiket már csak települési, megyei, vagy állami szinten lehet elintézni, de az önszerveződés révén ezekben is képessé válunk közösségi álláspontot kialakítani és azt képviselni. A demokratikus, aktív társadalom, ilyen összetartó kisközösségek hálózatából áll. A kompetens társadalom tehát nem úgy jön létre, hogy én vagy bárki más leírja a „tutit”, azt sokan elolvassák és ettől mindenki nagyon kompetens lesz. Nem az oktatási reformot, vagy a közigazgatás átszervezését kell először elérni, hanem a legalacsonyabb szintű közösségszerveződés beindítását. Ezekben a közösségekben azután meg lehet vitatni a közös, hosszú távú célokat, ki lehet alakítani egy, a többség számára kívánatos, de mindenki véleményére nyitott álláspontot, amit azután lehet kommunikálni a hatalmi elit felé és rá lehet venni a vezetést, hogy ilyen irányú reformokat fogadjon el. Azt hiszem, a mi életünkben ennek a fajta társadalmi összefogásnak a megteremtése lehet reális cél, amiért dolgozni érdemes.

„Nem a munkád vagy és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy!” – mondja Tyler Durden a Harcosok Klubjában. Más szavakkal, nem vagy egyenlő azzal, amit teszel, azzal sem, amit mondasz, vagy ahogy kinézel és főleg azzal nem vagy egyenlő, amid van. A nyugati kultúrában mégis sokszor tesszük ki ezeket az egyenlőségjeleket úgy, hogy észre sem vesszük. Például, mikor azt mondjuk valakire, hogy jó ember, vagy rossz ember.

Jó és rossz emberek ugyanis nincsenek, csak emberek vannak, akik jó és rossz cselekedeteket hajtanak végre. Gyakran mégis néhány tett, vagy mondat alapján az egész személyiséget jónak, vagy rossznak bélyegezzük. Ha 6-8 évesen gondolkodunk így, azzal nincsen semmi baj, viszont mikor felnőttként még mindig jókra és gonoszokra osztjuk a világot, akkor alapjaiban válik lehetetlenné, hogy megértsük egymást.

Ha valakit rossznak kiáltunk ki, akkor nem próbáljuk értelmezni a cselekedeteit, hanem azt mondjuk, hogy azért tette, mert gonosz. Még mikor valami pozitív dolgot rak le az asztalra, akkor is ármányt sejtünk mögötte. És fordítva, ha egy „jó ember” követ el bűnöket, könnyebben fölmentjük, mondván ő jó és biztos ezzel is jót akart, miközben ugyanúgy nem értjük, mint a „rossz embert”.

Mikor így teszünk, moralizálunk, hiszen a „Jó” és a „Rossz” csak moralizálva tűnnek egyértelmű fogalmaknak, egyébként mindkettő relatív, de erre még visszatérek. A moralizálás pedig a leghatékonyabb módja annak, hogy lehetetlenné tegyük saját magunk számára a problémák megoldását.

Vegyük, mondjuk a családon belüli erőszakot. Aki moralizál, így érvel: „az áldozatokat (a nőket és gyerekeket) nem védi megfelelően a törvény azokkal az állatokkal (férfiak) szemben. Ki kell állnunk, hogy együtt véget vessünk ennek, hogy rányissuk a világ szemét a problémára!” Ez alapján tehát vannak a jó, ártatlan, gyámolításra szoruló – vagyis gyenge – áldozatok és a gonosz, állatias, veszélyes – tehát erős – bántalmazók. A megoldás pedig az, hogy összefogunk a gyengék oldalán, felhívjuk az erős állam figyelmét erre a tarthatatlan helyzetre, mire az hoz egy törvényt és megbünteti a bántalmazót. Másként mondva a nagy, erős megveri a kis, gyengét, erre beáruljuk a felnőttnek, aki „elveri” a nagyot, mert az bántotta a kicsit. Ismerős forgatókönyv? Hogy Pál Feri atyát idézzem: a felnőtt megveri a nagyobb gyereket amiért az megverte a kicsit, hogy egy életre megtanulja, hogy nagyobb nem verhet meg kisebbet… Elég paradox.

Másrészt valóban megoldás ez a megoldás? Ha az agresszort megbüntetjük, miután erőszakoskodott, akkor ezzel tényleg megszűntetjük a bántalmazást? Szerintem csupán igazságot szolgáltatunk valamiért, ami már megtörtént, és nem lehet visszacsinálni. Fontos lépés, de a nagy kérdés, hogy mi legyen ezután, hogy kerüljük el, hogy megismétlődjön az erőszak, vagy, hogy mások kövessék ezt a veszélyes példát. Még fontosabb megválaszolni, hogy hogyan lehetne megelőzni a bántalmazást – mert a valódi megoldás a megelőzés volna, ha vissza akarjuk szorítani a családon belüli erőszakot, nem az utólagos büntetés. (Erről bővebben is írtam a Kompetens társadalomban az igazságszolgáltatás kapcsán.)

A népi bölcsességet követve, miszerint az erőszak, erőszakot szül, hamar eljuthatunk oda, hogy szemüveget kell váltanunk, mert moralizálva semmire sem megyünk. Többször, több helyen leírták mások és leírtam már én is, hogy a bántalmazót és az áldozatot is leggyakrabban kicsi gyerekként verték a szülők, rendszeresen, brutálisan. Böszörményi-Nagy Iván, magyar származású amerikai családterapeuta zseniális gondolata, hogy azt adjuk vissza a környezetünknek, amit attól (vagyis jelen esetben a szüleinktől) kaptunk. Ezek az emberek pedig épp a saját kiskori bántalmazásuk traumáját verik le a világon, ezt a mintát ismétlik, mert nem tudnak mást. Félreértés ne essék, nem fölmenteni akarom őket! Amit tesznek, bűn. Innen nézve viszont meg lehet érteni mindkét felet és elindulhat egy párbeszéd. Mert gondoljunk bele, hogy milyen borzasztó lehet, ha valaki úgy érzi, csak akkor tud valamit elérni a párjánál, ha összeveri! És milyen szörnyű, mikor egy ember tudattalanul újra és újra olyan társat választ, aki bántalmazza, mert számára ez a természetes!

Sokan, ha ide eljutnak, elkezdenek haragudni a szülőkre, akik ezeket az embereket pici korukban terrorizálták, de vajon a szülők jókedvükből tettek így? Aligha. Nem az van inkább, hogy őket is bántalmazták a saját szüleik, meg azokat az övéik és így tovább? Persze lehet mondani, hogy nem minden bántalmazott gyerekből lesz felnőve bántalmazó, vagy áldozat. Így igaz! Ez bizonyítja, hogy az ördögi kört meg lehet törni. Ha valóban tenni szeretnénk a családon belüli erőszak ellen, akkor ezeket a gyermekkori bántalmazásokat kellene segítenünk feldolgozni, vagy ahogy a szaknyelv hívja,elgyászolni, hogy minél többen ki tudjanak lépni ebből a bizonyos körből. Büntetni is fontos, de az csak „tüneti kezelés”, a probléma gyökerét így lehet orvosolni.

Visszatérve az alapgondolathoz szeretnék még „szélsőségesebb” példákat hozni arra, hogy mennyire általánosan kategorizálunk valakit jónak, vagy gonosznak és ez mennyire kihat a világszemléletünkre. Gandhi, Teréz anya, vagy Nelson Mandela talán jó emberek voltak, Sztálin, Hitler és Osama bin-Laden pedig gonoszok? A róluk élő kép alapján igen, de ezek a képek, sohasem a valós személyekről szólnak, mindig eltúlzottak, fölnagyítanak bizonyos vonásokat, másokat meg elfednek. Mikor csak ezeket a képeket látjuk, akkor könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy az egész történelem a jó és a rossz küzdelméről szól. Ebből a „történelemből” pedig körülbelül annyi tanulságot vonhatunk le a jelenre vonatkozóan, mint egy Marvel, vagy DC képregényből.

Ezzel szemben, ha a saját korukba és körülményeik közé helyezzük a fenti személyeket az élettörténetükkel együtt, megérthetővé és egyben tökéletlenné válnak. Egyszerre „emberarcuk” lesz és kiderül, hogy olyanok, mint bármelyikünk, azt leszámítva, hogy híresek/hírhedtek. Ők maguk se nem jók, se nem rosszak, csupán a tetteik nagyszerűek, vagy rettenetesek.

A beosztottait terrorizáló főnök a munkahelyén kicsit „Josif Sztálin”, azután az utcán a nők jogaiért békésen tüntetve „Gandhi”, otthon meg „Teréz anyává” változik, mert ellágyul a szíve a gyerekei láttán, akik úgy ugráltatják, ahogy ő az alárendeltjeit.

Miért volnának nálunk kevésbé ezerarcúak a történelem meghatározó figurái? Vajon egy csokit lopó kis Mandela-t is jónak mondanánk, vagy egy beteg édesanyját ápoló ifjú Hitlert gonosznak? Teréz anyát már-már szentként tiszteljük áldozatos munkájáért, amit mások megsegítésére végzett, egészen föladva saját igényeit és vágyait, ha viszont ezt a testvérünk, vagy egy közeli barátunk tenné, akkor terápiára küldenénk, hisz látnánk azt is, hogyan szenved tőle – mármint az önfeladástól.

Talán ez utóbbi példa mutatja legjobban, hogy a jó és a rossz mennyire relatív fogalmak. Én ehelyett mindig azt nézem, hogy mi működik, mi tartható fenn hosszú távon és mi nem.

Ráadásul a jó/gonosz statikus kategóriák, ha valakit/valamit berakunk az egyikbe, vagy a másikba, akkor azt elkezdjük egysíkúan és egyoldalúan szemlélni, nem veszünk tudomást a hibáiról, vagy az erényeiről és úgy hisszük, hogy nem tud változni, mindig jó/rossz marad, pedig a világon csak egyetlen dolog állandó: a változás. A világunk ugyanis nem statikus, hanem dinamikus (mondták a Palo Alto-i kommunikációkutatók találóan). Az emberek tehát képesek változni! „Megjavulhatunk” és „el is romolhatunk”.

Én így gondolkodom az emberről, döntsétek el ti, hogy ez jó-e, vagy rossz…

Idegengyűlölet, démonizálás, félelem. Röviden ez a három szó a válasz a címben föltett provokatív kérdésre. A következő fejezetekben e triászt szeretném kicsit alaposabban körbejárni.

Idegengyűlölet

Az idegengyűlölet, vagy görög nevén xenofóbia vélhetően egyidős az emberiséggel. Az ősközösségek egymással érintkezve, de egymástól függetlenül léteztek. Ha egy idegen vetődött a területükre, sosem lehetett tudni, hogy „barát, vagy ellenség”. És nem csupán az illető szándékáról van itt szó, hogy mondjuk rabolni, vagy épp barátkozni akart, hanem arról is, hogy tudtán kívül lehetett betegség hordozója, potenciális veszélyt jelentve így az embercsoportra.

Az evolúció emiatt megerősítette azt a vonásunkat, hogy tartsunk mindenféle másságtól. Ugyanez érhető tetten a 8 hónapos kisbabák úgynevezett idegenszorongásában is, mikor függetlenül attól, hogy melyik kultúrában cseperednek és hogyan nevelik őket, 8 hónapos koruk körül a csecsemők automatikusan elkezdenek félni az idegenektől és ha ismeretlen, vagy nem közvetlenül a családhoz tartozó, az életükben napi szinten jelen nem lévő személlyel találkoznak, szégyenlősen a szüleik karjaiba bújnak, vagy sírni kezdenek.

Tehát ösztönösen van bennünk egy kis félsz az idegenekkel, a „másokkal” szemben. Ha igazán őszinték akarunk lenni magunkhoz, mikor egy eltérő rasszba tartozó személy jön velünk szembe az utcán, akkor időnként kicsit összeszorul a gyomrunk. Ez egy egészen normális reakció. A rasszizmus kutatói szerint legjobb, ha beismerjük magunknak, hogy így van, nem próbáljuk elfojtani, azután tudatosan igyekszünk harcolni ellene – feltéve persze, hogy nem szeretnénk előítéletes emberek lenni. Ám a jelenség könnyen átfordulhat idegengyűlöletté, ha alacsony önértékelés és sztereotípiák társulnak hozzá.

Vegyük, mondjuk az ókori Spárta példáját, ami az első dokumentáltan xenofób társadalom a történelemben. A spártaiak számban jóval kevesebben voltak, mint a városállamuk által földművelésre kényszerített rabszolgák, a helóták. Ezekre az emberekre azért volt szükségük, hogy ők termeljék meg az élelmet, míg a spártaiak egész életüket a harcművészet tökéletesítésére szentelték. Azonban a helóták nem önszántukból szolgálták Spártát, így fölmerült a gyanú, hogy esetleg egyszer föllázadnak majd uraik ellen – esetünkben ez a sztereotípia, vagyis helóta=veszélyforrás. Mint minden sztereotípiának, ennek is volt alapja, de korántsem mondható igaznak az összes rabszolga esetében.

Másfelől a spártai társadalom kínosan perfekcionista volt: minden férfinak tökéletes testű, keményszívű harcosnak kellett lenni, míg a nőknek ilyen harcosokat kellett szülniük, vagy a jövendő anyáit, akik ilyen harcosokat szülnek majd. Az „alkalmatlanokat” a legendák szerint a Taigetosz hegyről vetették le még csecsemőkorukban. Akiket viszont a vének megfelelőnek találtak, azok hosszú éveken át minden nap azért küzdöttek, hogy jobbak legyenek mindenki másnál.

Hogy valami újat is mondjak, mindettől a polgároknak az lehetett az alapélménye, hogy „nem vagyok elég jó, folyton harcolnom kell érte, hogy azzá váljak”. Az elégtelenség érzése pedig gyakorlatilag az alacsony önértékelés szinonimája.

Ez a három tényező, az idegenszorongás, az alacsony önértékelés és a sztereotípia, miszerint minden helóta potenciális lázadó, elég volt ahhoz, hogy hosszú évszázadokon át a férfivá avatás keretében minden spártai fiú egy éjszakán keresztül fegyvertelen rabszolgacsaládokat mészároljon halomra.

Ugyanez a gyilkos indulat mozgott azokban is, akik a középkor dzsihádjaiban, keresztes háborúiban, pogromjaiban vettek részt, akárcsak az őslakókat kiirtó gyarmatosítókban, vagy a Holokauszt és a Gulag megvalósítóiban. Az idegengyűlölet tehát nem pusztán rassz alapú, lehet vallási-, politikai-, vagy nemi identitás, sőt, egészségi állapot is a másság forrása, amit azért is fontos kiemelni, mert a hitleri Németország nem pusztán a zsidókat és cigányokat üldözte, de a baloldali és liberális nézetű „árjákat” is, nem beszélve a melegekről, biszexuálisokról, transszexuálisokról, fogyatékkal élőkről, bizonyos tudományágak képviselőiről és a vallásosságról. A rasszizmus tehát csupán egy szelete a náci örökségnek, habár gyakran az egészet ezzel azonosítjuk.

Apropó, gyakori tévedés, hogy csak a fehér ember lehet rasszista. Mikor romák, izraeliták, arabok, afrikaiak, ázsiaiak, vagy amerikai őslakók gyűlölködnek egymás közt a származásuk miatt, az is rasszizmus, mint ahogyan az is, ha a fehéreket gyűlölik, mert fehérek.

Röviden így tudnám összefoglalni az idegengyűlölet pszichológiáját és történetét, azonban pusztán az a tény, hogy ma sem vagyunk kevésbé xenofóbok, mint évezredekkel ezelőtt, nem magyarázza a Hitler kultusz bizonyos fokú továbbélését napjainkban, csupán egy fontos adalék hozzá.

Démonizálás

Képzeljünk el egy kisfiút, aki egy alkoholbeteg, perfekcionista, szadista hivatalnok apa büntetéseitől szenved egész gyermekkorában és szeretett anyja sem védi meg a nadrágszíjtól, hogy a többi válogatott megaláztatásról már ne is beszéljünk. A fiúcska érthetően félénk, zárkózott, sokat sír, az iskolában nincsenek barátai. A tanulásra nem tud kellően koncentrálni, ezért tanárai sem tartják sokra, apja pedig a nem megfelelő jegyek láttán csak még dühösebb és kegyetlenebb lesz.

A kamaszkor sem hoz számára több örömöt és szerelmeket, amik kevéske gyógyírt jelenthetnének e rettenetes múlt után, ugyanis csak az egyik heréje száll le. Az ifjú, ahogy a nemiség felé fordul a figyelme, ettől még értéktelenebbnek kezdi érezni magát, szégyelli a testét és inkább az egész szexualitástól elfordul. Piszkosnak bélyegzi, ahogy a húsevést is, meg az alkoholfogyasztást, a kábítószer élvezetet, a bulizást és mindenféle önfeledtséget. Nem is csoda, hisz ha ő kicsit is megfeledkezik magáról, máris ellátják a baját, így mindig viselkednie kell az apa szigorú erkölcseinek megfelelően, másként számára szétesik a világ.

Azután váratlanul meghal az apja. A vasfegyelem után lágyszívű anyja mindent megenged neki, amitől a fiú egyszerre szárnyakat kap. Már-már azt hihetnénk, hogy végre révbe ér, de az ifjú nem tud szabadulni a fájdalmaktól. Haragszik az öregre, haragszik a világra és leginkább haragszik saját magára, amiért hagyta, hogy ilyen terrorban tartsa az a szadista. Haragját először abban éli ki, hogy szakít az atyai életúttal és örökre hátat fordít a bürokrata karriernek, amitől kiskora óta undorodik, mivel azt apjával azonosítja. Helyette a művészettel kacérkodik, és ilyen irányba tanulna tovább, ám a sors még tartogat neki néhány csapást. Édesanyja hirtelen rosszul lesz és a rákból a jó zsidó orvos sem tudja kikezelni.

A fiú ezzel elveszti az egyetlen embert, akit igazán tudott szeretni és egyre csak haragszik a sok igazságtalanság miatt. Hiába felvételizik újra és újra a művészeti akadémiára, mindig elutasítják, a pénze elfogy és végül már csak hajléktalanként tengődve jár egyik átmeneti szállásról a másikra a húszas évei elején, abból szerezve kevéske összegeket, hogy bagóért eladja alkotásait gazdagoknak, akiket irigykedve szemlél.

Aztán kitör a háború, beáll a seregbe és végre először életében elismerik valamiben. Az egyenruhában nem egy elveszett áldozat többé, hanem olyan erős és hatalmas, mint egykor az apja volt. Ám az arany életnek néhány év múlva ismét vége szakad, mikor hazája megadja magát, amit sok bajtársához hasonlóan nem ért, hisz mélyen az ellenséges területeken húzódott minden frontvonal, az anyaország gazdasági összeomlása a lövészárokból nem látszik. A béke megalázó, mindenki nyomorog és teljes a zűrzavar. Csak azok a gazdagok, akik a műveit vették, azok ülnek pöffeszkedve a palotáikban, meg a bürokratáknak van jó dolguk, pedig népnyúzó aktatologató mind, nem is igazi munka, amit csinálnak. Ez ellen tenni kell!

És ekkor a fiú egyszerre rájön, hogy tehetséges szónok, az elégedetlenkedők élére áll, s hamarosan már tömegek kíváncsiak arra, amit mond. Előbb forradalommal, azután választások útján tör a hatalomra, amit végül megszerez, helyreállítja hazája becsületét, még az amerikai Time magazin is az év emberének választja, a pöffeszkedőket, az ingyenélő bürokratákat, meg a többi semmirekellőt pedig megbünteti. A mesébe illő fordulat azonban még korántsem jelenti a történet végét.

Az időközben egészen felnőtt ifjú, sikerei ellenére továbbra is az erős férfi szerepében tetszeleg egyenruhában, hogy a szívében lakó gyönge, bántalmazott kisfiút megóvja a világtól. Karrierje csúcsán még mindig fűti a harag és hamarosan már nem csak apja emlékével, de egész országokkal áll háborúban. Hiába győzi le egyiket a másik után, hiába bünteti könyörtelenül a bűnbaknak kikiáltott pöffeszkedőket, meg bürokratákat, semmi nem adja vissza sosemvolt gyermekkorát, szeretett anyját, vagy a művészi pálya álmát. Csak attól kap némi enyhülést, ha ezt az erős férfi szerepet egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra fújja, hogy a védtelen fiúcskát megóvja.

Kell is a védelem, mert ellenségei többször az életére törnek, amitől egyre gyanakvóbb és óvatosabb lesz, az erős férfi képet pedig szakadatlanul pumpálja magában, míg végül a lufi kipukkad és ő ott áll ismét, védtelen gyermekként a haragos világ előtt. Meg akarják alázni, szörnyű büntetést mérnének rá, ám a fiú ezt már nem bírja el és 56 éves korában önkezével vet véget életének.

Ő volt Adolf Hitler, az ember. A közgondolkodásban azonban nem így ismerjük, hanem a történelem őrült főgonoszaként, aki lángba borította a világot és milliókat irtatott ki, akinek a nevét gyűlölni és félni kell egyszerre még majd 70 évvel a halála után is. A kultúrában és a médiában sokkal inkább szörnyként jelenik meg, mint valós személyként. Ezt hívjuk démonizálásnak és paradox módon ez az egyik fő oka, hogy Hitler kultusza még ma is él.

Történészhallgató koromban sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy miként válhatott valakiből egy ilyen torz személyiség. Azután rájöttem, hogy nem maga a Führer az érdekes, hanem a követői. Adolf életútjából megérthető, miért lett olyan, amilyen, sokkal nagyobb talány, hogy miként tudott egy ilyen lelki sérült férfi vonzó lenni milliók számára.

A töprengésekből végül két dologra jöttem rá. Egyrészt Hitler csak kimondta, ami mindenkinek ott volt a nyelve hegyén – akárcsak Tyler Durden a Harcosok Klubjában. Az első világháborút lezáró megalázó békék után a megtépázott önbecsülésű német népben forrt az indulat, igazságérzetük joggal követelt revíziót, amit a békülékeny demokrata politikusok próbáltak elnyomni. Eközben a csökkent önértékelés egyik legjellemzőbb ellenszere, a bűnbakképzés is elindult a nyomorgó germánok között, a jómódú, profitéhes, gátlástalan zsidó tőkés képe pedig tökéletes célpontnak bizonyult, az egész rasszra kiterjesztve ezt a sztereotípiát.

Másrészt Hitler kampányfőnöke, Joseph Goebbels mesterien értett ahhoz, hogy miként lehet valakiből a sajtó segítségével kultfigurát kreálni. A Führer a maga idejében egyszerre volt példakép, stílusikon – gondoljunk a bajuszára –, sztárszónok és szexszimbólum. Ezt hívjuk idealizálásnak. A démonizálásban és az idealizálásban pedig az a közös, hogy mindkettő fölnagyítja a személyt. Sohasem az igazi Hitler volt tehát népszerű, hanem csupán ez a felfújt kép.

Az idealizált diktátor esetében persze könnyen belátható, hogy miért talált követőkre, a mai, démonizált náci vezér viszont elsőre talán furcsa, hogy mi okból lehet vonzó bárkinek is. Talán elfelejtették a haláltáborokat, vagy tényleg nem hisznek azokban?

Erre azt tudom mondani, hogy aki csak a Holokausztot látja, az nem értheti meg a nemzeti szocializmus továbbélését. A méretes rém alak ugyanis nem csupán ijesztő és gonosz, de erős is, nem úgy, mint a valódi Hitler. A bántalmazott, testi hibás, önértékelési problémákkal küzdő, depresszióra és paranoiára hajlamos fiú nem tudna senki példaképe lenni, a hatalmas Führer igen.

Kevés kivételtől eltekintve a neonácik hasonlóan sanyarú sorsú, magányos gyermekek közül kerülnek ki, mint amilyen egykor Adolf is volt. Kiközösítettként megszokják, hogy elfordulnak tőlük, lenézik őket, miközben a szeretetet nem, vagy alig ismerik. Érthető, hogy önbecsülésük fenntartására olyanokat keresnek, akiket ők is lenézhetnek, miközben a skinhead-ek közé állva többé nem lesznek egyedül, sőt, védelmet kapnak. Akik addig megvetették, vagy piszkálták őket, most félni fognak tőlük. A nagy izmok, az acélbetétes bakancs, a zord külső mind segít fönntartani ezt a látszatot, miközben valójában arra kellenek, hogy megóvják a védtelen kisgyereket odabent. A fajgyűlölő csoportok jelszavaiból jól látható, mit tartanak értéknek: erkölcs, erő, becsület, hűség, vér, stb.

Az erkölcsre és becsületre azért van szükség, mert a szülők becstelenek, isznak/drogoznak/elhagyták/bántalmazták őket, vagyis kiszámíthatatlanok, az erkölcs viszont követhető szabályokat ad, kiszámíthatóvá teszi az életet, tehát csökkenti a belső bizonytalanságot. Aki hűséges ezekhez, az elmondhatja magáról, hogy becsülettel él. A hűség egyben a csoporthoz való hűséget is takarja, ami azért fontos, mert a többiek nélkül magányosak, elveszettek volnának. Az erő egy vágy, a mélyben megbúvó, éretlen belső gyermek gyöngeségének kiegyensúlyozására, ez az erőkultusz valódi mozgatórugója. Végül a vérben érhető tetten legtisztábban a csökkentértékűség: azért kell a tisztavérűséget, a másoknál különbség érzését hangsúlyozni, értékként kiemelni, mert önmagukat egyébként értéktelennek látják, csak a vér az, ami fölemeli őket.

Félelem

A sztereotípiák és a csökkent önértékelés mélyén, akárcsak egykor a spártaiak esetében, ma a neonáciknál is egy közös érzés húzódik meg, ez pedig a félelem. „A félelem azután haragot szül, a harag pedig gyűlöletet” ragadta meg a lényeget Yoda mester a Csillagok háborújában. Mindaz tehát, amit eddig leírtam, csupán a félelemre adott válasz és innen nézve a skinhead-ség megérthetővé válik. Ide azért fontos eljutnunk, mert a nácizmus végső soron egyfajta hit, hittel pedig nem érdemes vitatkozni. Annál inkább van értelme a mögötte lévő érzelmekre figyelni. A szélsőséges nézeteket nem nagy ívű ideológiai, logikai vitákban, hanem érzelmi szinten lehet megváltoztatni.

Aki komolyan aggódik a nemzeti szocializmus továbbélése miatt és tenni szeretne ez ellen, annak a fönti folyamatokkal kell foglalkoznia. Az idegenszorongás természetes, a sztereotípiák lebontása lassú és hosszadalmas folyamat – ettől még fontos –, az alacsony önértékeléssel viszont a pszichológiára nyitott oktatási rendszer annál többet kezdhetne. A gyermekbántalmazás ellen törvénnyel föllépni nem lehet, de a leendő szülők fölkészítésével, lelki és részben szociális támogatásával nagyban visszaszorítható a jelenség.

A Hitler kultusz ellenszere, ha nem démonizáljuk őt, hanem ember méretűvé zsugorítjuk. A művészeknek nagy szerepe lehet abban, hogy valós személyként és ne főgonoszként láttassuk az egykori diktátort. Másrészt „ne reklámozzuk” a nácikat. Ezalatt például arra gondolok, mikor a Magyarország-Izrael focimeccsen néhány száz neonáci karlengetése a világsajtót is bejárta, pedig pusztán annyit kellett volna tenni, hogy nem fordítják feléjük a kamerát. Médiafigyelem nélkül a nácizmus nem tud megerősödni.

Végül a skinhead-ek esetében a félelmükkel, a legmélyebb érzéseikkel érdemes valamit kezdeni. Ha ebben segítséget tudnak kapni – sokszor már csak a börtönben –, nem lesz szükségük a nácizmusra a túléléshez.