Hadd kezdjem mindjárt egy kemény kijelentéssel: az ateizmus nem való mindenkinek. Sokan talán azért mondják magukat ateistának, mert nem gondolják végig, hogy ez mivel is jár, de minderről majd később.

Ha már a vallásosság kapcsán szétválasztottunk néhány fogalmat, először ezt kell tennünk az ateizmus esetében is. A hétköznapokban ugyanis, tapasztalataim szerint, gyakran összekeveredik az ateizmus(=hit nélküliség) az antiteizmussal(=istenhit ellenesség). Az ateizmus a vallásos hit elutasítását jelenti, ezzel szemben az antiteizmus vallás- és egyházellenességet. Egy ateista tehát nagyjából ezt mondja: „azt hiszem, hogy nem létezik isten”, míg egy antiteista egész másról beszél: „vesszen a vallás, vesszenek az egyházak”. Utóbbi, istenről nem is feltétlenül mond bármit, akár hihet is benne, hogy létezik, ő ugyanis a vallás és a rá épülő egyházak ellen küzd, szempontjából mindegy, hogy van-e isten, vagy nincs. Az antiteizmus vallásilag intoleráns, tulajdonképp hasonló, mint a térítő vallások misszionáriusai, hisz a maga álláspontjáról akarja meggyőzni a vallásos embereket. Sok antiteista talán egyszerűen csak ateistának mondja magát, ez azonban nagy tévedés a részükről, mivel az ateizmusban lényegileg nincs benne az intolerancia, attól, hogy én nem hiszek istenben, elfogadhatom mások hitét. Az antiteizmus tehát harcos irányzat, hasonló dac jellemzi a tekintélytisztelettel szemben, mint a kamaszkort, míg az ateizmus békés.

A fogalmak tisztázása után írnék néhány szót az ateista és a vallásos emberek kapcsolatáról is, mivel maga a kapcsolat nagymértékben befolyásolja az értékítéleteinket. Főleg keresztény berkekből hallom időnként, hogy még az ateizmus iránt toleráns hívők is sajnálattal beszélnek a nem hívőkről, mint akik a hit és isten nélkül nem lehetnek teljes mértékben boldogok, nem élhetnek maradéktalanul kiteljesedett életet. A másik oldalról az ateisták köréből is gyakran ugyanilyen mondatokkal találkozom, csak épp fordított előjellel: sok ateista a vallásos embereket gyermekinek és éretlennek látja, akik egy homályos hókuszpókuszokkal teli mesébe kapaszkodnak középpontban egy zsarnoki, télapó-szerű istenséggel.

Szerintem egymás el nem fogadásának a legmélyebb alapja éppen itt van: meg vagyunk róla győződve, hogy nekünk van igazunk, és ezért minden további nélkül a másik csoport fölé helyezzük magunkat, őket gyereknek nézzük, akikhez mi, felnőttek, leereszkedünk. A vallási tolerancia föltétele azonban az, ha meglátjuk a másik értékeit, és egyenrangúként tekintünk rá, mint aki a mi igazságaink nélkül is lehet teljes és érett.

Itt kell leszögezni, hogy mind a vallásosság, mind az ateizmus hitvilágra épül, és mint ilyen, mindkettő lehet érett és éretlen is. Tehát az ateizmus sem jelent hit nélküliséget! Az érett vallásossággal sokat foglalkozik a teológia, az érett ateizmus fogalmát viszont szerintem én írom le most, itt először. A továbbiakban éppen ezért főleg az érett ateizmussal fogok foglalkozni, de mindvégig párhuzamba állítva a vallással.

Talán nem meglepő, ha azzal kezdem, hogy az ateizmusnak is épp azokkal a kérdésekkel kell szembenéznie, mint a vallásnak, csak ezekre eltérő válaszokat ad. Már írtam a világ keletkezéséről, ami az ateisták szerint a természet törvényszerűségei nyomán jött létre, míg a hívők isten teremtő munkájának tulajdonítják azt. Ennél fontosabb kérdés a halál, és ami utána van.

Minden vallás gondoskodik hívei megnyugtatásáról, valamifajta halál utáni lét képét festve: vagy túlvilág van, vagy újjászületés, de mindenképp van folytatás. Az érett ateizmus többek közt a halállal való szembenézést is jelenti. Ha isten nincs, túlvilág sincs, és újjászületés sem, tehát az ateizmus szerint a lélek is halandó, nem csak a test, a halál a teljes megsemmisülés, ami után nincs semmi. Nincs második esély.

Ennek a felismerése félelmetes és fájdalmas lehet. Ha innen nézzük, talán fölmerülhet a kérdés, hogy hogyan lehet bárki ateista? Sokaknak még a pokolba jutás is vonzóbb, mint hogy nincs semmi, hogy tulajdonképp az életünk cél nélküli, hisz így is, úgy is meghalunk, nem vagyunk része egy nagy egésznek, vagy tervnek, csak magunk vagyunk.

Ugyanakkor, a másik oldalról nézve az, hogy nincs túlvilág, és nincs reinkarnáció sem, azt is jelenti, hogy az életünkkel nem kell elszámolnunk senki előtt, csupán önmagunknak tartozunk felelősséggel, és ebben máris megmutatkozik a szerintem legfontosabb különbség vallásosság és ateizmus között: a vallásosság alapértéke a biztonság, a támasz, az ateizmusé a szabadság, a függetlenség. Míg a vallásos ember támaszt lelhet istenben és hívőtársaiban, illetve az egyházszervezetben, addig az ateizmus teljesen független hitrendszer, vagy a fonákjáról nézve magányos dolog.

Kanyarodjunk most vissza egy pillanatra az egyik fönti mondathoz: még a pokolba jutás is vonzóbb, mint, hogy nincs semmi. Nem is olyan rég világosodtam meg, hogy részben ez az érzés áll az összeesküvés-elméletek mögött is. Azokban ugyanis mindig a háttérből manipuláló emberek gonosz mesterkedése rontja meg a világot, és sodor minket is veszélybe, vagy dönt nyomorba, stb. összeesküvés-elmélettől függően. Ám még egy ilyen világ is kevésbé félelmetes, mint az, ahol senki sincs a kormányrúdnál és a világ arra tart, amerre egymással birkózva lökdössük. Ebben az esetben ugyanis egyfelől nem tudjuk, hová fogunk jutni, de nem csak mi, senki sem, másfelől nem lehet az összeesküvőkre hárítani a felelősséget az életünk, környezetünk, országunk, stb. sorsának alakulásáért, mert a felelősség a miénk, mindannyiunké.

Aki éretlen hitvilággal él, az mindig mindenért ilyen külső tényezőket okol. Ha valami rossz dolog történik, akkor az az ördög műve, vagy isten rosszul végzi a dolgát, a főnök szemét, a tanár pikkel ránk, stb., de mi semmiképp nem vagyunk felelősek érte, nem is kell semmin változtatnunk. Mi csak a „körülmények áldozatai” vagyunk, passzív mártírok. Ezeknek az embereknek isten csak egy kifogás, hogy nekik maguknak ne kelljen erőfeszítéseket tenniük.

Ezzel szemben az érett ateizmusban, akárcsak az érett vallásosságban, benne van a teljes felelősség vállalása önmagunkért, csak más és más az odavezető út. Aki elért az érett ateizmus állapotába, az csakis önmagáért, önmaga miatt él úgy, ahogy teszi. Az ateizmusban nincs leírva mi jó és mi rossz, ezért a személynek saját értékeket és célokat kell találnia, és ha ezeket megszegi, a legszigorúbb bíróság előtt felel: a saját lelkiismerete előtt. Ezeket olvasva elmondható, hogy az ateizmus egocentrikus hit, az ateista magában hisz, isten helyére az embert, illetve önmagát rakja.

Visszakanyarodva az imént megkezdett gondolathoz, minden ateistának meg kell keresnie a saját útját, és éppen ebben az útkeresésben láthatóak meg a vallások értékei. Ugyanis a szent iratok rengeteg bölcsességet rejtenek, csak nyitott szem és szív kell, hogy ezeket megértsük. Nem szükséges tehát mindentudó gondolkodónak lenni, hogy saját normarendszert dolgozzunk ki. Ráadásul az ateistának megvan az a luxusa is, hogy nem csupán egy vallás könyveiben mélyedhet el, hanem akár az összesben, mégpedig anélkül, hogy akármelyik pártjára állna.

Mondok egy példát: a keresztény és a zsidó hitben a monogámia a párkapcsolat egyetlen legális formája, ezt az elképzelést pedig erkölcsi szemszögből indokolják meg. Mohamed próféta, aki jól ismerte a keresztény és a zsidó vallást is, de emellett az emberi természetre sem volt vak, az iszlám hit létrehozásakor megengedte, hogy a férfiak több feleséget is választhassanak, ha azokat el tudják tartani – a nőknek még nem engedte meg fordítva ugyanezt. Ha most ezeket a vallási tételeket egymás mellé tesszük, megérthetünk egy fontos dolgot: a monogámia döntés kérdése, nem pedig természeti törvényszerűség, mint ahogy a hűtlenség is az. Ha pedig mi magunk döntünk a hűség mellett, és azt nem egy külső nyomásnak engedve viseljük el, akkor egyrészt nem fogunk tőle szenvedni, másfelől jobb eséllyel tartjuk azt meg, mert ha megszegjük, erkölcsi törvényt szegünk, mégpedig a saját erkölcsi törvényünket.

Mindebből összefoglalva két dolog lényeges: az egyik, hogy nekünk, ateistáknak is fontos megismernünk, megszívlelnünk a vallások igazságait. A másik, hogy egy ateista is élhet „keresztényi” életet, vagyis cselekedhet azonos értékek szerint, mint egy hívő, ha azokat ő is értéknek tartja és attól, hogy nem hisz istenben és nem jár vallásos gyülekezetbe, még nem él automatikusan bűnben, akire a kárhozat vár, ha nem mentik meg a lelkét. Aki ezt a két mondatot el tudja fogadni, az valóban képes tolerálni mások vallását, és nem érzi szükségét annak, hogy a saját igazáról megpróbáljon meggyőzni olyanokat, akik nem az ő hitét osztják. Épp ellenkezőleg, innentől mindenki hitére nyitottan, kíváncsian tekint, mint amit jó volna megismerni, ahelyett, hogy meg akarná változtatni, és a saját képére formálná azt.

A 20. század utolsó harmadában az addig zárt hindu világ vallási vezetői elkezdtek nyitni a nyugat felé, és sokak megdöbbenésére azt mondták, hogy bár a hindu vallás sokrétű és szerteágazó, az élet igazságai olyan hatalmasak, hogy ők még így is csak egy szeletét birtokolják ennek az igazságnak, a többi szelet pedig a többi felekezet kezében van. Mindezzel azt jelentették ki, hogy minden egyház nézőpontja egyformán helyes és mindre ugyanúgy szükség van, mert a világunk bonyolultabb annál, mint hogy azt egyetlen hitrendszer felől szemlélődve megérthetnénk. Úgy hiszem, ez a valódi vallási tolerancia, az ateizmus pedig szintén egy hitrendszer, ami sajátos, szabad, független látásmódja miatt kapocs lehet más hitvilágok között anélkül, hogy bármelyik részévé válna.

És ha már a szabadságnál tartunk, az ateistát nem köti a sors sem. A teljes felelősségért cserébe ő a saját szerencséjének kizárólagos kovácsa. Ezen felül a szabadság a többi embertől való szabadságot is jelenti: az érett ateista elfogadja, hogy bizonyos értelemben mindig egyedül van, csak magára számíthat, egyedül született és úgy is hal majd meg. Egyedülléte pedig abból fakad, hogy a teste áttörhetetlen akadályként áll a többi emberrel való teljes egyesülés előtt, ahogy azok teste is vele és egymással szemben.

Bár az útját minden ateista maga járja, ezen az úton lehetnek családtagok, szerelmek, barátok és ellenségek, akik elkísérik egy darabon. Ha pedig az egyedüllétet fogadjuk el, mint természetes állapotot, akkor ez azzal az előnnyel jár, hogy könnyebb földolgozni mások elvesztését, ami persze nem azt jelenti, hogy egy ateista ne kötődhetne másokhoz, csupán annyit, hogy a kötődést fölbonthatónak tekintjük és nem örök életre szólónak. A spirituális élmények épp azért olyan nagyszerűek, mert pillanatokra kapcsolódni tudunk általa más emberekhez, vagy dolgokhoz. Az érett ateizmus sem mentes tehát a spiritualitástól. A fenti mondatokat olvasva talán kezd világossá válni, hogy mire is gondoltam az elején, mikor azt írtam, hogy az ateizmus nem való mindenkinek.

A következő, minden vallásban és az ateizmusban is felbukkanó dilemma, a testi vágyakhoz való viszony. Az 5 nagy világvallásból 4 önmegtartóztatásra szólít fel – kereszténység, iszlám, zsidó vallás, buddhizmus –, és csak a hinduizmus beszél arról, hogy a vágyak beteljesítése az üdvös út. Talán azért is van fontos helyen kezelve a test és annak a szükségletei, mert ez egyfajta kapocs ember és állat között, és maga a test egészen profán, földhözragadt dolog, nincs benne semmi éteri, transzcendens, vagy spirituális. Tud viszont koszos lenni, éhes, meg büdös és akár undorítónak is találhatjuk. Összefoglalva tehát nem „emelkedett”, hanem nagyon is földközeli, ráadásul állati múltunkra emlékeztet, amit a korlátozó vallások megzabolázandónak, veszélyesnek, vagy épp teljes boldogságunk útjában állónak látnak. Külön érdekesség ezek mellett, hogy a szexuális vágy a világvallások közül csupán egyben kerül kitüntetett helyre a többihez képest: a kereszténységben – annak is bigott változatában. Itt ugyanis a szexet még jobban kell korlátozni, mint az összes többi vágyunkat, az még több piszkosságérzéssel és bűntudattal van átitatva.

Ehhez képest az ateizmusban, mivel nincsenek előre adott, kész szabályok, így a testi vágyak kezeléséről is minden ateistának magának kell döntenie. Lehet az önkorlátozást választani, ha fogytán vannak a készletek az adott dologból, vagy tapasztaljuk, hogy a mértéktelen fogyasztás ránk, vagy környezetünkre nézve káros, esetleg függővé válunk tőle, más esetben viszont, ha racionális alapja nincsen vágyaink megzabolázásának, akkor nehéz megokolni, miért cselekednénk késztetéseinkkel szemben. Én abban hiszek, hogy a testünk többnyire tudja, mi a jó neki, és „szól”, hogy mikor, mire van szüksége. Egyedül drogokkal lehet megzavarni, máskülönben legföljebb abból lehet gondunk, ha megbetegszünk, vagy nem értjük jól az üzeneteket. Ez utóbbi orvoslására nagyon jóban kell lennünk a testünkkel.

Végül érdekes kérdés, hogy hogyan viszonyul az ateizmus istenhez. Látszólag egyszerű a válasz: az ateizmus szerint nincs isten. Én azonban jobban szeretem azt mondani, hogy nem hiszek istenben. Így ugyanis nem zárom ki a létét, csak azt mondom, hogy én nem hiszek benne, de el tudom fogadni, ha más hisz. Tehát nem kérdőjelezem meg egy vallásos ember hitének tárgyát, csupán azt mondom, nekem más a hitem.