Spanyolviasz

Hűségről és hűtlenségről úgy írni, hogy azt ne vegyük kicsit magunkra, jóformán lehetetlen, mert majd mindannyiunkat csaltak már meg, vagy épp mi léptünk félre… Ez a mondat, azt hiszem, minden másnál beszédesebb választ ad a címbéli kérdésre. Főleg ha azt is hozzátesszük, hogy manapság szinte egyetlen kapcsolat sem tart a sírig.

A tudományos világban is egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a monogámia egy kulturális termék, nem pedig az emberi természet „normális” állapota – lásd például Christopher Ryan és Cacilda Jethá „botrányos” könyvét, vagy Terri Conley kutatásait –, és ezzel nem leértékelni szeretnék a monogámiát, ahogy a hűtlenkedést sem dicsőítik!

Fontosnak tartom kimondani, hogy a társadalom zöme valójában titkolt nyitott kapcsolatokban él hosszabb-rövidebb ideig, amit leginkább kvázi monogámiának nevezhetünk. A kvázi monogámia a nyugati társadalom talán legnagyobb tabuja, és mint minden taburól, erről is tilos beszélni. A hallgatás pedig rettenetesen megnehezíti az életünket, mert egyfelől kezelhetetlenné teszi a problémát, ha nem foglalkozhatunk vele, másrészt életidegen ideálokat tartunk miatta követendő normának.

Annak ellenére ugyanis, hogy a legtöbb pár esetében nem működik, hivatalosan a „valódi” monogámiát tekintjük egyedül elfogadhatónak, és hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha zömmel a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mesei mondat szerint működnének a kapcsolatok. Ebben a vonatkozásban egyszerűen nem veszünk tudomást a temérdek válásról, a meg sem házasodók egyre sokasodó tömegeiről és főként a rengeteg megcsalásról nem, ami a tapasztalatok szerint sokkal inkább szabály, mint kivétel.

Amíg a válások és a csökkenő házasodási kedv gyakran felröppenő témák, mint a modern család és párkapcsolat válságtünetei, addig nem szokás ennél mélyebb szintre menni és kimondani, hogy maga a monogámia van válságban.

Ahelyett, hogy szembenéznénk a tényekkel, inkább moralizálunk, a „dicső múltról” és az „erkölcstelen jelenről”, szebbnek hazudva az előbbit, mint amilyen az valójában volt, és a romantikus filmek vattacukor illatú rózsaszín felhőjébe fúrjuk a fejünket, abban reménykedve, hogy egyszer mi is megtaláljuk a nem létező nagy Ő-t.

A sírig tartó hűség eszményét kétségbe vonni, vagy csupán megpendíteni, hogy lehet másként is élni, egyenesen eretnekség. Elég, ha azt említem, hogy a szexuális másságok közül ma egyedül a biszexualitást nem fogadja el széles körben a nyugati társadalom. A heterók és a politikai korrektségre egyébként érzékenyebb melegek is előszeretettel tréfálkoznak mindkét nemhez vonzódó társainkon, mivel az a közös álláspont, hogy „a biszexuálisok egyszerűen csak nem döntötték még el, hogy kihez is vonzódnak”.

Az efféle „bizonytalanságot” pedig azért nehéz normális állapotként elfogadni, mert ez a legtisztább megkérdőjelezése annak, hogy a monogámia általános érvényűen mindenki számára a legjobb állapot volna, hisz egy biszexuális szükségszerűen minimum két, ellenkező nemű partnerrel tudja csak megélni vágyai beteljesülését.

Visszatérve az „örök hűség” alapú kapcsolatok válságához, véleményem szerint két fő ok áll a dolog hátterében. Az egyik a genetika, a másik a kultúra, melyek nem külön-külön fejtik ki a hatásukat, hanem erős kölcsönhatásban egymással.

Az evolúciós kutatásokból úgy tűnik, hogy a monogámiának csak bizonyos feltételek mellett és csak időszakosan van „támogatottsága” a génjeink szintjén. Több elméletalkotó szerint a történelem előtti időkben a nők a rejtetté váló peteérés révén a teherbeesésig maguk mellett tarthatták a pasikat, hiszen csak így lehetett biztos az illető az apaságban – feltéve, hogy őseink tisztában voltak a szex és a teherbeesés közti összefüggéssel –, ezután azonban a férfiak stratégiát váltottak és a közöttük kialakult hierarchiát is figyelembe véve újabb nőt igyekeztek megszerezni maguknak, hogy minél több utódot nemzhessenek. A hódítás sikere attól függött, hogy a kiszemelt asszony mennyire tartotta vonzónak a „don juant”– vagyis olyannak, akitől gyermekük majd jó géneket örököl.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ősember és a mai homo sapiens teste szinte hajszálra egyformán működik, akkor egy igen erős érvet kapunk az előbbi gondolatmenet alátámasztására, mivel joggal feltételezhetjük, hogy a mindent elsöprő szerelem érzése régen is 1-2 év alatt lecsengett, akárcsak napjainkban. Ennyi idő alatt bomlik le ugyanis az agyban, a szerelem kezdetén „mindent elárasztó” oxitocin hormon, aminek a „rózsaszín” felhőt köszönhetjük, és azt az érzést, hogy erre az időre senki mással nem akarunk lenni, csak a tökéletesnek látott párunkkal. Más szavakkal a lángoló szerelem időszakában a „vérünk” is a monogámia kezére játszik, de csak erre a rövid periódusra.

Az ősközösségekben tehát, a szexuális hűség kimondottan a szülőséghez kötődött és egy-egy kapcsolat esetében viszonylag rövid ideig tartott. (Mellékesen kb. 100.000 évig léteztünk ebben a formában, ezzel szemben a teljes ismert történelem nem egész 7000 év, a monogámia eszménye pedig csupán nagyjából 2500-3000 éves.)

Mivel az ősi családot ma összetartó kisközösségként képzeljük el, ahol több férfi és több nő élt együtt, egymást segítve, ezért a fenti „csalfaság” nem jelentette azt, hogy a leendő apa magára hagyta volna a terhes asszonyt, mert amit a férfiak levadásztak, vagy kihalásztak, az közös volt, ahogy a nők által gyűjtött magvak és bogyók is.

Ezen a helyzeten változtatott a letelepedett életmód és a magántulajdon megjelenése. Ahogy elkezdtünk vagyont felhalmozni, úgy született meg az öröklés kérdése. Ha egy apának sok gyermeke volt sok nőtől, akkor, amennyiben az összesnek egyformán szeretett volna adni, úgy a vagyona elaprózódott, és mindnek csak egy kevés jutott. Mivel a vagyon elkezdte nagyban befolyásolni a párválasztást és vele a „sikerességet” az életben, ezek a gyerekek felnőve igen rossz esélyekkel indultak volna. Ugyanakkor mind a nők, mind a férfiak abban érdekeltek, hogy gyermekeik a lehető legjobb párokat szerezhessék meg, ha felcseperednek, és így vigyék tovább a génjeiket.

Ezért tehát a vagyon- és tudásfelhalmozó társadalmakban átértékelődött a párkapcsolat és létrejött a házasság intézménye. Ez eredetileg nem jelentett mást, minthogy innentől mindenkinek megvolt az a hivatalos társa – vagy társai –, akivel törvényes örökösöket vállalhatott, minden más viszonyból pedig csak „fattyai” születtek.

Gondoskodnia kizárólag a hivatalos kapcsolatból származó gyermekekről kellett a férfinak, a törvénytelenekről nem, így a vagyon egyben maradhatott. Egyszersmind, annak a nőnek, akinek törvénytelen gyermeke született, egyedül, segítség nélkül kellett fölnevelnie a csöppséget, ez pedig egészen a legutóbbi időkig embertelenül nehéz, ínséges időkben egyenesen lehetetlen feladatnak bizonyult. Hisz a kultúra elítélte és a közösség kirekesztette a „szégyenben maradt” lányokat. Mivel a teherbeesés házasságon kívül veszélyessé vált, a nők részéről a hűség, mint önvédelem, új értékként, együtt született meg a magántulajdonnal.

Innen nézve könnyen érthető, hogy – a férfidominancia mellett – miért lehetett toleránsabb a társadalom a férjek félrelépéseivel szemben, és miért volt szigorúbb a feleség csalfasága esetén – az asszonyt akár halállal is büntethették. Ekkoriban a házasság célja a gyerek volt, és míg a nő teherbe eshetett a kaland során, addig a férfi csak a szeretőt „ejthette meg”, így a nő a kapcsolat célját veszélyeztette, a férfi viszont, ha hált feleségével is, egyáltalán nem.

Mindeközben a házaspár sem élvezhette felhőtlenül a testiség örömeit, hiszen minél több babájuk született, a vagyon annál több felé szakadt. Ennek kiküszöbölésére sokáig azt a módszert alkalmazták, hogy nem egyenlő arányban kaptak az utódok a „jussból” (pl. csak az első szülött örökölt, stb.). Így persze nem indult minden fiú és lány azonos esélyekkel, de legalább akadt egy, akit „jó családba” tudtak kiházasítani, hogy a vérvonal menjen tovább. A többi gyerekre mindig sanyarúbb sors várt, de szükség volt rájuk is, mert a magas gyermekhalandóság miatt nem lehetett tudni, hogy hány éri meg egyáltalán a felnőttkort és ki lehet az örökös.

Míg tehát korábban genetikai oldalról csak az apaság biztosításáig, de legfeljebb 2 évig szólt a monogámia, a történelmi időkben a gazdasági szükségszerűség megteremtette a hosszantartó párkapcsolat eszményét.

Itt tegyük hozzá, hogy a poligám házasság is erről a tőről fakad, a monogámia valódi ellentéte ugyanis sokkal inkább a promiszkuitás, vagyis a korlátok nélküli szexualitás, szemben a poligámiával, ami, bár kettőnél több szereplős viszonyrendszer, lényegében a monogámiához hasonlóan hűségen alapszik és kötöttségeket, korlátokat támaszt az egyénnel szemben.

A folytatásban a monogámia modern kori formájának születéséről, tündökléséről és válságáról olvashattok majd.