Spanyolviasz

A titkok és tabuk világa az egyik legérdekesebb téma, számomra leginkább azért, mert átszövik az életünket, és óriási hatással vannak ránk anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk. Erre talán a legegyszerűbb példa, amikor egy szülő ajándékot vesz a gyerekének karácsonyra, majd eldugja azt a nagy ruhásszekrénybe a kabátok alá. Ha a gyerek bújócskázás közben beosonna oda, a szülő kedvesen megtiltja neki. A kicsi ettől persze vérszemet kap, és ahányszor az eszébe jut, mindig a szekrény körül ólálkodik. A szülő, hogy a titkot megőrizze, mondjuk bedühödik, mire jól lehordja a gyereket a neveletlensége miatt. Ha a kis csintalan tovább erősködik, esetleg még egy pofon is elcsattan, miközben az egész titok egy ajándékra épül, amivel a szülő a szeretetét akarja kifejezni a kicsi felé, de a titok megőrzéséért tett erőfeszítésekkel épp az ellenkezőjét éri el.

A titok tehát olyasmi, amiről az egyik ember tud, a másik előtt viszont rejtve van. A tabu ezzel szemben olyan dolog, amiről mindenki tud, de tilos róla beszélni. Ilyen mondjuk társaságban a hit, vagy a halál. A mai világban ugyanakkor a tabuk nagy része „nyílt tabu”, azaz a média a felszínen tele van velük, a hétköznapokban viszont agyonhallgatjuk őket. Gondoljunk a szexre, ami a bulvárlapoktól a divat-, film- és zeneiparon keresztül a reklámokig és a pornográfiáig mindenhonnan árad, mégis ezrével akadnak olyan párok, akik egyszerűen nem mernek erről beszélni még egymás között sem, nemhogy a gyermekeiket fölvilágosítanák.

Érdekes, hogy az ilyen nyílt tabukhoz hasonlóan működnek a pszichoszmatikus betegségek is – olyan testi tünettel járó betegségek, amik lelki okok miatt alakulnak ki és nem mondjuk egy vírusfertőzés miatt (pl. pikkelysömör, asztma, stb.) –, vagyis „ha mondani nem tudom, mutatom”. Itt is igaz, hogy amiről képesek vagyunk beszélni, az mindig egészségesebb, mint mikor csak mutatni tudjuk. A párhuzam abban is áll, hogy nem csak beszélni, de gondolkodni sem szoktunk a „ki nem mondhatóról”, hiszen „azt sem illik”. Ám mivel majd minden mélyebb téma ebbe a körbe van sorolva, mi marad nekünk, amiről „szabad” elmélkedni? Talán maga a gondolkodás vált tabuvá?

Ez a röpke eszmefuttatás jól szemlélteti, hogy mit tesznek velünk a titkok és tabuk: beszűkítenek. Vegyünk egy megcsalást, ami évekig el van titkolva. A megcsaló, hogy a félrelépést leplezze, lassanként kerülni kezd minden olyan témát a párjával, ami kapcsán lebukhatna. Tételezzük föl, hogy becsípve mindig őszinteségi rohama van, így inkább nem iszik a kedvese jelenlétében, sőt, tudatosan nem viszi őt olyan emberek közé, akik beárulhatnák, esetleg azokat a helyeket sem látogatja, ahol nagy a lebukás veszélye. Végső soron nem tud természetesen viselkedni azzal az emberrel, akit szeret, ezért úgy érzi, hogy távolodnak egymástól.

A társa közben azt veszi észre, hogy valamiféle fal van kettőjük között. Egyre kevesebbet beszélgetnek, egyre ritkábban mozdulnak ki és akkor sem élnek olyan társasági életet, mint korábban, sőt, mintha a másik kizárná őt az élete bizonyos területeiről. Ilyenkor gyakori forgatókönyv, hogy az illető önmagában kezdi keresni a hibát: „talán szégyell engem?”, „biztosan utálnak a kollégái, ezért nem hív már a céges bulikba, csak nekem nem mondja”, „már nem tetszem neki”, stb. Így szép lassan kiépül a bűntudat.

Maga a félrelépés, bár fájdalmas dolog, az a tapasztalat, hogy a legtöbb esetben kiheverhető. Azonban a titkok és hazugságok hálója, ami körülveszi, sokkal jobban megsebzi a kapcsolatot, mint pusztán a hűtlenség.

„Halottról vagy jót, vagy semmit!” – tartja a mondás, és mennyi kárt okoz ezzel. Ha a halott történetesen bántalmazott még életében és én erről nem beszélhetek, akkor belebetegszem. Ha vitáztunk, megbántott igaztalanul és én nem haragudhatok rá, akkor el kell fojtanom a haragom és depresszióba esem. Az efféle tiltások, amiket a tabuk és titkok rejtenek magukban, megnyomorítanak és nem csupán lelkileg.

Ugyanakkor egy titok óvhat is olyasmitől, amire a titok hordozója szerint nem állunk készen. A vallások titkainak őrzését gyakran magyarázzák így. Popper Péter mondta egy előadásán, hogy a legmélyebb spirituális titkokat nem adhatjuk oda a beavatatlanoknak, mert az olyan volna, mintha gyöngyöt szórnánk a disznók elé.

Én ezzel a szemlélettel nagyon nem tudok azonosulni. Eszerint ugyanis a „nagy titkok tudói” valami módon fölötte állnak a többi embernek, mint szülő a gyermek fölött. A titok, amit őriznek, vagy olyasmiket tartalmaz, ami mindenki javát szolgálhatja, ebben az esetben viszont – hacsak a hatalmukkal nem visszaélni szeretnének – kutya kötelességük azt megosztani mindenkivel. Ha ezt a tudást „az egyszerű emberek” esetleg nem értenék meg, akkor oktatni kell bennünket, hogy be tudjuk azt fogadni.

A másik eset, hogy ez a mögöttes igazság veszélyes, akkor pedig arra célszerű fölkészíteni bennünket, hogy hogyan védekezhetünk ellene. Az is lehet azonban, hogy csupán egy nagy humbug az, amit rejtegetnek, a titok csak arra szolgál, hogy eltakarja a semmit, ami az egész felekezet alapja, és azok a gyöngyök inkább csak vacak üveggolyók.

Ilyen „óvó titok” az is, mikor egy haldoklónak nem mondják meg, hogy gyógyíthatatlan. Ezek a kegyes hazugságok azonban sokkal inkább a titok őrzőjét óvják a kellemetlen beszélgetéstől és attól, hogy ők maguk szembenézzenek vele, hogy az az ember, aki előttük ül, már nem élhet sokáig, semmint a haldoklót. Az igazság az, hogy az őszinteség akármennyire is fáj, a hazugságnál mindig kegyesebb.

Megannyi kapcsolat nyugszik titkokon, tabukon, vagyis hazugságokon, amik ha kimondódnának, a kapcsolat véget érne. A szakítás persze mindig nagyon fáj. Hazugságban élni ennél valamivel kevésbé kínzó, ám a nap-nap után halmozódó szenvedésmorzsákat ha összeadjuk, a végén sokkal több fájdalmat kapunk, mintha lerántanánk a leplet, vállalnánk az egyedül maradást és tiszta lappal új szerelmet keresnénk.

A titok egy másik érdekes formája az államtitok, amiről legalábbis erősen sejthető, hogy a vezetők disznóságait hivatott elkendőzni. Ezek a titkok is óvnak, de megint csak a titok őrzőit.

Végezetül akadnak olyan titkok is, amiket „jó titkoknak” nevezek. Az úgynevezett privát szférát értem ez alatt, vagyis azt, hogy mindenki életének legyen egy olyan része, amiről csak ő tud, még a párját sem köteles ebbe beavatni.

Ennek azért van jelentősége, hogy minden ember megőrizhesse az egyéniségét, hogy azt érezhesse, hogy ő maga minden családtagja, barátja és a társa nélkül is létező személy, kicsit mindegyiktől független. A magánszféra titkai azonban egészséges esetben nem irányulhatnak senki ellen! Vagyis csupa olyan dolog tartozik ide, amiről akár tudhatna is bárki, senkinek sem bántó, ártó, vagy épp nagyon érdekes, egyszerű hétköznapi történések, mint, hogy olvastam egy jó könyvet, láttam egy filmet, hallottam egy dalt, stb. Ha valaki szeretőhöz jár, az ebben az értelemben nem a privát szféra része, mint ahogy az sem, ha egy barátot a háta mögött másokkal kibeszélünk.

Következő írásaimban sok nyílt és rejtett tabut szeretnék megingatni, titkokat kimondani, és remélem, ez másoknak is legalább olyan élvezetes lesz, mint nekem!