Spanyolviasz

Hadd kezdjem egy személyes tapasztalattal! Mikor egyik kolléganőmmel workshopot tartottunk a párterápiáról, az egyik csoporttag azt kérdezte, létezik-e olyan párkapcsolat, amiért sosem kell dolgozni, ahol minden „természetesen”, „magától” történik. A felvetés azért nagyon érdekes és fontos, mert rengeteg emberrel találkozom, akik ebben reménykednek, sőt, ez alapján élik az életüket: ha nehézség van a kapcsolatban, akkor szakítani kell, hisz akkor ők biztosan nem egymáshoz valók. Az igazi kérdés e mögött az, hogy vajon megtalálhatjuk-e a nagy Ő-t.

A válasz: nem. Ugyanis nagy Ő-k nincsenek! Senkit nem teremtettek senkinek, még ha a kapcsolat elején úgy is tűnik! És itt nem a hit, vagy a spiritualitás szempontjából mondom mindezt, hanem egy egyszerű szakmai megfigyelést közlök. Nem pusztán a saját megfigyelésemet, hanem a párterápia elmúlt 60 éves történetének általános megfigyelését. Rengeteg kutató és terapeuta kollégánk tapasztalata ez.

Nagyon megnehezíti viszont az életünket, ha társak helyett nagy Ő-ket hajkurászunk. Hollywood egyik legkárosabb hatása szerintem abban áll, mikor elhisszük, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” és mi is erre kezdünk vágyni. Egy olyan tündérmesére, ami nem létezik.

Az igaz történet inkább így zárulna: boldogan éltek, amíg rá nem csodálkoztak a másik különbözőségeire, amik miatt egykor egymásba szerettek. Azoktól aztán meggyűlölték a másikat és rengeteg küzdelem, veszekedés és pár megcsalás, meg különköltözés után újra egymásra találtak. Végül boldogan dolgoztak a kapcsolatukon, amíg egyikük meg nem halt.

A mai írásomban ennek a történetnek csak egy icipici szeletét szeretném körbejárni, azt, amikor az egész elindul: hogy mitől, hogyan tetszik meg nekünk valaki.

Biológia

Az állatvilágban az emlősök a szexuális vágyat feromonok segítségével váltják ki egymásból. Jó néhány éve felvetődött, hogy talán az embernél is valami hasonló történhet, így szó szerint a szerelem kémiájáról beszélhetnénk. Talán ezért használunk dezodort, parfümöt. Az agykutatások azonban azt mutatják, hogy fajunknál a szaglókéreg elcsökevényesedett, a szaglás a látás rovására hátrébb szorult az érzékek sorában. Bár bizonyos, hogy az illatoknak is van szerepük a vágy fölébredésében, ez nem olyan kizárólagos dolog, mint az állatvilágban.

Ebből a felismerésből születtek azok a kutatások, melyek a másik látványának ránk gyakorolt hatásából indultak ki. Kultúraközi összehasonlító vizsgálatokból az derült ki, hogy rengeteg féle szépségideál létezik, de kultúra-általános, hogy mindkét nem számára jobban tetszik, ha a másik teste és főleg az arca szimmetrikus (ám a tökéletes szimmetria taszít), valamint a bőre a hibátlanhoz közelít és puha – mindez a nagyobb fokú egészség jele –, illetve a nők számára a markáns, széles áll, a jól látható ádámcsutka, és a széles váll-keskeny csípő testfelépítés a legvonzóbb.

A férfiaknak általában az tetszik, ha egy nőnek széles a csípője, a derék környékén gömbölydedebb, mivel ez arra utal, hogy a nőn kellő mennyiségű zsír van a fogamzó készséghez, illetve egy gyermek kihordásához. Ezért nem attraktív a legtöbb férfi számára az anorexiás nő, illetve az anorexia kutatói is megfigyelték, hogy sok anorexiást korábban szexuálisan bántalmaztak, és betegségük egyfajta nem tudatos védekezés lehet a kívánatosság ellen, hogy az újabb támadást megelőzzék.

Emellett az ember hangja is fontos hívóinger. A mély férfihang általánosan vágykeltő, a nők búgó mély, vagy épp magas, csilingelő hangját illetően azonban megoszlanak a férfi vélemények.

Ugyanakkor, ha itt is igaz, ami az embernél általában, hogy magasabb agyi kapacitásunknak köszönhetően részben fölülemelkedtünk az ösztönviselkedés szintjén, tehát részben tudatos kontrollunk van a cselekedeteink fölött, nem automatikusan reagálunk egy helyzetben, a „reflexek” pedig az érzelmeken, megérzéseken keresztül gyakorolnak ránk befolyást, akkor a testi vágynak van lelki oldala is. Másként mondva részben szocializált. Tehát már csak ezért sem tudunk tökéletes biológiai modellt adni a testi vágy fölébredésének hatásmechanizmusáról.

Evolúció

A legújabb kutatási irány az evolúciós hasznosság felől kezdte vizsgálni a párválasztást, főként az utódnemzésen és az utódgondozáson keresztül. Azt találták, hogy a férfiak számára a nő külseje a fontosabb, mivel ez árulkodik arról, hogy a nő egészséges utódokat fog tudni szülni. Erre épít a divatipar. A nők ehhez képest két, részben ellentétes stratégiát követnek: egyfelől ők is nézik a férfi külsejét, szintén azért, hogy mennyire egészséges, milyen jók a génjei. Másrészt azt is szem előtt tartják, hogy a férfi mennyire fog tudni gondoskodni róluk és a közös utódról, illetve erre mennyire lesz hajlandó, vagyis a nők számára a férfi viselkedése is latba esik. A két stratégia azért ellentétes, mert a tesztoszteron bomba, alfa hím jellegű férfiak egyáltalán nem az utódgondozásról és a párkapcsolati elköteleződésről híresek, ők inkább „izgalmat nyújtanak”, meg persze a jó géneket. Ezzel szemben a „gondoskodó férfiak” többnyire kevésbé vonzóak, unalmasabbak, de biztonságot adnak – talán éppen külsejüket kompenzálandó lettek szociálisabbak. Ez az ellentét legtisztábban akkor jelenik meg, ha egy nő férjnek egy „gondoskodó férfit” választ, ugyanakkor fölcsináltatja magát egy „alfa hímmel”, így megszerzi a genetikai előnyt és a társas támogatást is – már amíg ki nem tudódik a félrelépés.

Azt is megfigyelték továbbá, hogy a vonzó férfiak, magukhoz hasonlóan vonzó nőket, míg a vonzó nők, magukhoz hasonlóan vonzó férfiakat választanak társnak. Ennek egyik oka, hogy az önmaguknál szebbnek, kívánatosabbnak tartott párral élők magukat folyton úgy élhetik meg társukhoz viszonyítva, mint akik „nem elég jók”. Azonban a nők két ellentétes stratégiájának termékeként a férfiak számára „nyílt egy kiskapu”, ha nem volnának annyira vonzó megjelenésűek, de mégis annál jobb nőre fáj a foguk, mint amennyire ők jó pasik: „kompenzálhatják hiányosságaikat” olyan tulajdonságokkal, melyek a nő, illetve az utód szempontjából fontosak: mondjuk gazdagok, befolyásosak, nagyhatalmúak, vagy épp empatikusak, kedvesek, gondoskodóak, stb. A férfiak talán éppen ezt felismerve hajszolják a sikert, pénzt és hatalmat, de ugyanezért válhattak szociábilisabbá is.

A másik oldalról azonban egy nő, ha nem szép, lehet bármilyen kedves, vagy intelligens, csak magához mérten vonzó férfit talál majd. (Ez alól csupán a nagyhatalmú, gazdag, befolyásos nők kivételek, akik kilóra megveszik a „szépfiúkat”.) A plasztikai sebészet, smink-, kozmetikum-, és a diétaipar, illetve a szabadidősport is nagyrészt erre a felismerésre épít.

Ez azonban még mindig csak egy része a teljes képnek, ugyanis a kutatások szerint az együtt töltött idővel a körülöttünk lévő emberek általánosságban vonzóbbá válnak számunkra, már pusztán a jelenlétükkel is. Így ha, mondjuk egy munkahelyen sok időt vagyunk egy csinos kolléganő/férfi kolléga közelében, akkor egy idő után már ő is vonzóbbnak fog látni minket, ha elsőre nem is ült a szék mellé tőlünk. No persze csak akkor, ha semleges, vagy pozitív közös élményeink lesznek a meló során, például egymásra pillantunk néha, jókat beszélgetünk, húzzuk egymást, szellemesen poénkodunk, együtt oldunk meg valamit, stb. Tehát azzal is nő a vonzódás, ha megismerjük a másikat, és már az embert is látjuk, nem csak a férfit/nőt.

Általános lélektan

Egy férfi számára a leggyakrabban egy nő attól válik vonzóvá – az eddigieken túl –, ha kihívást jelent, meg kell hódítani, illetve ha kiszolgáltatott, segítségre szorul. Összegezve tehát a klasszikus férfiszerepet ébreszti föl a fickóban, mivel klasszikus nőként viselkedik. A másik gyakori eset, ha a nő kezdeményez, ő irányít mindent, gondoskodik mindenről, tehát anyaként, felnőttként viselkedik, a férfiból pedig a gyermeket hívja elő. Ez a két véglet, a valóság többnyire ezek között ingázik valamilyen arányban.

A nő számára a határozottság, magabiztosság, szellemesség, spontaneitás, magas intellektus és intelligencia tudnak vonzóak lenni, ekkor a klasszikus női szerep van megszólítva, az ilyen férfi mellett lehet gyönge, irányításra szoruló. A másik véglet a férfi kiszolgáltatottsága, sajnálatra méltósága, ami a nőben az anyát szólítja meg.

Egy szexualitást kutató hölgy jegyezte meg nemrég, hogy arra vágyunk a hálószobában, amitől a hétköznapokban megbotránkozunk. Ugyanerről beszélt egy színésznő is, mikor azt mondta, egy férfi legyen úriember az étteremben, de nehogy az legyen az ágyban. Mindezekből együtt következik a „rosszfiúság” vonzósága. A rosszfiú ugyanis részben határozott, „tökös” pasi, részben sérült gyerek – aki csak rossz úton jár, de meg lehet menteni –, mindamellett épp úgy pimasz és illetlen, ahogy attól a nő begerjed. Olyan kalandot ígér, „amire minden nő vágyik”, ráadásul kihívással is szolgál, hogy megszelídítse, megmentse őt a nő a szerelem által.

Ide kapcsolódik a párválasztás egyik családterápiás elmélete, a szülő imágó teória. Ez azt mondja ki, hogy anyánk\apánk után választunk magunknak társat. Azonban nem pont olyan embert választunk, mint anyánk\apánk, hanem csak azokat a negatív vonásait keressük, amik miatt mi szenvedtünk kicsi korunkban, azért, hogy a szerelmen keresztül egy új kapcsolatban közösen fölül tudjunk emelkedni ezeken, és kiskori sebeink így nyerjenek orvoslást. Ha tehát valakinek zárkózott, visszafogott szülei vannak, az nagy valószínűséggel inkább talál magának egy zárkózott, visszafogott társat. Ezért van az, hogy a „jókislányok” általában kerülik a sok nő számára oly vonzó „rosszfiú” típust – már amikor férjet választanak.

Egy másik elképzelés ugyanakkor kiegészítő szükségletekről beszél. Eszerint azt keressük a másikban, ami a mi családunkból hiányzik, esetleg ott megtagadott érték, mondjuk ilyen lehet a kreativitás. A kapcsolat elején tetszik, hogy a másik milyen szabad, mennyire színes, később pedig éppen ennek az árnyékától kapunk hülyét, mondjuk, hogy milyen összeszedetlen és rendetlen. Ezért van az, hogy egyes „jókislányok”, főként, ha félrelépésről van szó, akkor szinte mágnesként tapadnak a „rosszfiúkra”.

 Fiús lányok, lányos fiúk

Ezek az elméletek viszonylag sok oldalról megközelítve, egész jól leírják a nőies nőket és a férfias férfiakat, de ott vannak még a fiús lányok, illetve a lányos fiúk, akikre az eddigiek csak korlátozottan igazak. Őket a szüleik vagy másik neműnek várták, és annak is nevelték, még ha nem is kimondva, vagy túlzott felelősséget raktak rájuk, például velük neveltették a kisebb testvért, illetve nem voltak a gyerek támaszai – tehát szaknyelven parentifikálódtak.

Egy fiús lány nevet a disznó vicceken, sőt, ő is ilyeneket mond, beszól, nem nyafog, nem hisztizik, hangosan böfög és szellent, esetleg bunyóban is benne van, mindig racionális próbál lenni, verseng, törtet, talpraesett, nem kell megmenteni, igazán nincs szüksége senkire. Mindezek miatt sok különféle férfitípusnak bejön, mások meg félnek tőle.

Azonban ez a fajta nő „nem ismeri magában a nőt”. Úgy udvarol, mint egy férfi, úgy szexel, mint egy férfi és úgy is szakít – mindent keményen. Ebből következik az árnyéka is: ha gyermekszülésre kerül a sor, jellemzően „összecsinálja” magát, mert nem csak jó nőképe, de jó anyaképe sincs, nem tudja, hogy váljon szülővé. Hiányzik belőle a lágyság, nehezére esik a gyöngédség, gyakran nehezebben boldogul az érzelmekkel, nem ismeri föl azokat megfelelően, se magában, se a másikban. Problémás neki az elköteleződés, nem ritkán biszex/leszbikus, vagy épp férfivé műtteti magát. Szinte biztos, hogy radikális feminista, és ha párszor megégette már magát a szerelem terén férfigyűlölő is. Alapvető problémája van a saját szexusával és nagy a „tökösség” mögött zavar van és bizonytalanság, amit azonban nem mer bevallani. Előfordulhat személyiségzavar is. Ezeknek a nőknek – hetero esetben – felváltva a macsó alfahímek kellenek, illetve a lányos fiúk. Előbbivel verseng, szado-mazochista kapcsolatban van, amibe belebetegszik/a másikat betegíti meg/belehal/a társa hal bele, vagy pedig elmenekül belőle. A lányos fiúk választásának ezzel szemben az az oka, hogy így a magában meg nem élt nőiességet a párjától kaphatja meg.

A lányos fiúk – modern szóval metroszexuálisak – érzelmesek, lehet velük beszélgetni, empatikusak, szinte anyaian gondoskodóak, háziasak, az átlagnál jobban odafigyelnek az ápoltságra, higiéniára, szőrtelenek, érzékenyek, szoktak sírni, hisztizni, kompromisszum készek, jól neveltek. Végső soron könnyebb velük együtt élni sok nő számára, viszont nem nyújtanak biztonságot fizikailag veszélyes helyzetekben, mert „tutyimutyik”, félősek, többnyire nem túl gyakorlatiasak és az ágyban sem „tökösebbek”, mint azon kívül. Valójában hasonlóak egy barátnőhöz. Ezért csalják aztán meg őket alfahímekkel. Itt a női rész van csúcsra járatva, amiből következhet biszexualitás, vagy homoszexualitás, illetve transzszexualitás is, de mindenképp van egyfajta szerepbizonytalanság, ám míg a fiús nő ezt leplezi, a lányos férfi kiteregeti mindenkinek.

E két jelenségről azért is írok részletesen, mert ma tendenciaszerűen van jelen a generációmban mindkettő, sőt, egyfajta ikonok, példaképek lettek a művészetekben is. Ugyanakkor a fenti megfigyelések inkább csak általános tendenciákat mutatnak, nem úgy kell érteni őket, hogy minden lányos fiú és minden fiús lány éppen ilyen.

Transzperszonális pszichológia

A két legutóbbi embertípus kapcsán érdemes megnézni a transzperszonális pszichológia egyik megteremtőjének és a pszichoanalízis második leghíresebb figurájának a témában írt elméletét. Carl Gustav Jung úgy gondolta, hogy a személyiségünk igen sok részből áll össze. Nekünk itt két dolog érdekes: az első a Persona és az Árnyék koncepció. A Personánk tulajdonképp az a tudatos részünk, amit a világ felé mutatunk, legegyszerűbb értelmezésben, hogy jók vagyunk-e, vagy gonoszok. Ennek a részben tudattalan párja az Árnyék, vagyis azoknak a tulajdonságoknak az összessége, amiket nem élünk meg, de ugyanúgy bennünk vannak. Az Árnyék lehet fekete abban az esetben, ha jó embernek mutatjuk magunkat a Personánkon keresztül, tehát ekkor az Árnyék az összes „gonosz” vonásunkat egyesíti, és lehet fehér, amikor kifelé „rosszak” vagyunk, és itt vannak a jó tulajdonságaink eltemetve.

Ha a szexualitásra és a nemi szerepekre használjuk ezt a rendszert, akkor az derül ki, hogy mondjuk egy lányos fiúban is ott van a férfi, csak épp árnyékban és a fiús nőben és ott van a nő, csak szintén az árnyékban. Jung arról is beszél, hogy az életünk során előbb-utóbb szembe kell néznünk az árnyékunkkal, vagy annak egy részével, így válhatunk csak teljes emberré. Másként mondva tehát, mindenkiben megvan mindenféle szerep, csak nem mind van egyformán kidolgozva. A kevéssé kidolgozott részeken kell „gyúrni”, és ettől a személy mind több ember számára válik majd vonzóvá, illetve mind tejesebb és boldogabb életet élhet.

Kapcsolódó saját élmény, hogy mikor bölcsészkarra mentem, ahol sok nő és kevés férfi vett körül, és sokszor tőlem várták a segítséget/megoldást kétkezi gyakorlatiasságot igénylő helyzetekben – amikben egyébként nem vagyok jó, és inkább kerülöm az ilyen szituációkat –, én pedig segítettem, még ha kicsit lassabban, körülményesebben is, mint mások, akkor sok olyan jellegű lány is fölfigyelt rám, akik más körülmények között nem. Azután kísérletképpen megpróbáltam határozottabban viselkedni, ahogy az a klasszikus férfiszerepben elvárt, és kiderült számomra, hogy tudok ilyen is lenni, tehát ez is én vagyok. Másrészt mindez azt eredményezte, hogy ettől számos nő férfiasabbnak látott a visszajelzéseik alapján, mint amennyire én annak tartottam magam.

Jung másik fontos gondolata, hogy minden férfinak van animája, vagyis egy benne élő nőkép, illetve minden nőnek van animusza, ami meg a benne élő férfikép. Ezekről azt mondja, hogy az anima, illetve az animusz úgy működik, hogy kivetítjük a körülöttünk élő nőkre és férfiakra, akiket azonosítunk is ezzel. Mivel szerinte ilyen rávetített képeken keresztül sorolunk be minden embert az álomnő, céda, jó anya, macsó pasi, papucsférj, stb. kategóriákba, így tulajdonképp csupán eltorzítva látjuk a többieket. Vagyis nem is a konkrét személyt érzékelem, hanem csak az általam rávetített anima/animusz képet, ami alól az évek alatt jó esetben kikandikálhat a valódi ember is. (Mikor szerelmesek leszünk, akkor ebbe a képbe szeretünk bele, amit valakire ráaggatunk. Erről képzeljük azt, hogy megtaláltuk a nagy Ő-t, így ténylegesen mi csinálunk a másikból „Igazit”.)

Jung: anima és animusz szintjei (fejlődési sorrendben) irodalmi, történelmi és mitológiai példákkal (ez alapján: http://lelkiegeszsegert.hu/muveszetszovegek/szemelyisegesarchetipusok.pdf):

No mármost azok a nők és férfiak, akikre az első két szint valamelyikét vetítjük, számunkra nem tűnnek intellektuálisan és személyiségükben fejlettnek, de ezekkel szeretnénk szexelni. A harmadik és negyedik szinten álló férfiak és nők ellenben sokkal remekebb embernek tűnnek, de hozzájuk meg testileg vonzódunk kevésbé.

A legjobb esetben persze minden anima/animusz szintet rá tudunk vetíteni egyetlen személyre és mindig azt, amelyik az adott szituációnak épp megfelel, ehhez azonban szuperfejlett személyiséggel kellene rendelkeznünk, ami többnyire nincs.

Az elmélet ugyanakkor azért is érdekes, mert arról is sokat mond, hogy mi az, ami szexuális értelemben nem vonzó, tehát ami úgymond „megöli a kémiát”: minden, ami bennünk szocializált. Vagyis a „jókisfiúság”/„jókislányság”: illedelmesség, lelkizés, visszafogottság, mélyfilozófia, társadalmi korlátok precíz betartása, kényszeres tisztaság, stb. Ezeknek is megvan a helye egy kapcsolatban, csak nem a hódítás szakaszában. Ilyenkor inkább a „barbár” örökségünk megélése (vagyis az első és a második szint) a célravezetőbb, ám csakis óvatosan, szociálisan elfogadott formába csomagolva. Ha túl jó a csomagolás, akkor „nem szexi”, amit csinálunk, ha pedig nem elég, akkor bunkó, szexista fráternek/nimfomán cédának leszünk elkönyvelve.

Kognitív pszichológia

A kognitív elméletalkotók nem sokat foglalkoztak a nemi vonzalom felébredésének okaival, de pár elképzelésük itt is hasznos. Először is megfigyelték, hogy a nők és a férfiak világérzékelése eltér. A férfiak jellemzően egészeket látnak, de elsiklanak a részletek fölött, a nők pedig a részletekre figyelnek, és nem látják az egészet. Ezért problémás sok lánynak, ha szakadt pólót, pulcsit, koszos cipőt, stb. lát egy fiún, mert az ilyen részletekre azonnal felfigyelnek a nők. Az ápolt szőrzet és jó állapotú, egymáshoz és az alkalomhoz illő ruhák kombinációja a legtöbb lánynál alapfeltétel. Ezek a férfi úgymond ékei, mint pávánál a hatalmas farok toll.

Szintén a megjelenéshez tartozik, hogy amit magunkról gondolunk, és ahogyan magunkat érezzük, az kihat a külsőnkre is. Ennek megfelelően hordjuk a hajunkat, a ruhánkat, a testszőrzetünket, stb. Például egy kényszeresen szabálykövető nő valószínűbb, hogy szoros copfba, vagy kontyba fogja a haját, ahol egyetlen szál sem állhat ki. Sminkjében arca „éles” vonásait erősíti meg, ezzel szigorúbb ábrázatot fest magára, mint amilyen neki egyébként adatott, a ruhái mind patyolat tiszták, visszafogottak színben és szabásban egyaránt, bár lehetnek tapadós, sokat sejtető darabok is. Minden „elvágólag van” rajta, sőt, az egész mozgása nagyon célratörő és egyben darabos, robotszerű. Ilyen értelemben a kinézet alapján valóban meg lehet ítélni az embert, és ennek a tudatosítása teszi lehetővé, hogy manipulálni is lehet vele. A mentalisták, csalók és szélhámosok jórészt ebből élnek, de a divatvilág és a szépségipar sem rest ezt kihasználni.

Összefoglalva

Ha valaki férfiasan/nőiesen vonzónak akar tűnni, akkor 1.) olyan ruhákat válasszon, amik a férfiasnak/nőisnek tartott formához hasonlatossá teszik az alakját, és játszani kell a hajviselettel, arc- és testszőrzettel is, a minél előnyösebb megjelenés érdekében. Lényeges ugyanakkor, hogy a jól szabott öltözék csupán ráerősíteni tud a kívánatos testalkatra, azt helyettesíteni nem. A nyugati kultúrában ma ilyen a karcsúság a nőknél, valamint a kisportoltság a férfiaknál, mert ezek egyfelől a jó egészséget, másfelől a jó anyagi státusz meglétét sugallják, mivel az illetőnek van ideje, pénze és energiája törődni a testével. Tehát már a megismerkedés előtt erőfeszítést kell tenni a másik lenyűgözésére – akárcsak az állatvilágban, ahol különféle testi jegyekkel készülnek a hódításra, melyek a hétköznapokban egyébként fölöslegesek, sőt, a hímek/nőstények túlélési esélyét még sok esetben csökkentik is (megint jó példa a hím páva farktolla, ami máskülönben a mozgásban, menekülésben akadályozza az állatot). 2.) Fontos a jó illat, ápoltság. 3.) A nemi szerepnek megfelelő, jó modorú viselkedés szóban, de egyértelműen kihívó viselkedés non-verbálisan. Erre egy példa, hogy míg a hűség és a biztonság ígérete a második, harmadik randin már lehet vonzó vonás, a megismerkedéskor a kaland izgalmának ígérete az, ami igazán kívánatossá tesz. Itt említem, hogy általánosan vágykeltő viselkedés a jó értelemben vett gátlások nélküliség, felszabadultság, sokan ennek a kiváltására isznak/drogoznak ismerkedéshez. Mellékesen az is ide tartozik, hogy ma jó pár fiúsabb beállítottságú nő a férfi flegmaságát kihívásként értékeli és ezzel vonzó lesz számára az illető. 4.) Az összkép legyen hiteles, vagyis mindezt úgy érdemes megvalósítani, hogy megtaláljuk magunkban a „vonzó részt”, és annak megfelelően „építjük fel” a megjelenésünket, abból dolgozunk, ami megvan, tehát legfeljebb erősíteni kell bizonyos vonásokat/adottságokat, nem kifejleszteni nem létezőket.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy maga a kémia a másik egész lényétől és a saját, rávetített belső szükségleteinktől indul, vagy nem indul be. Az előbbi a tág értelemben vett megjelenésből fakad, beleértve a külsőt, a mozgást, a hangot, az illatot, a viselkedést és az olyan non-verbális jelzéseket, mint egy márkajelzés a nadrágon, karórán, slusszkulcson, vagy épp anarchia tetoválás a vállon, ami valamelyik anima/animusz szintet „hívja meg”. Mivel mindenkinél mást, ezért nem mindenkinek leszünk egyformán vonzóak. Utóbbi ezzel szemben rólunk, a tudatalatti vágyainkról, hiányainkról szól.

Másfelől legalább ennyire fontos, hogy észrevegyük, kinek jövünk be és kinek nem. Ezt a másik viselkedéséből, gesztusaiból lehet levenni. Ha nőként/férfiként viselkedik velünk, akkor hajrá, ha barátként, akkor maximum az együtt töltött idő segíthet meglátnia bennünk a férfit/nőt, de erre nincs semmi garancia.

A 21. század talán legerősebb tabuja a mi kultúránkban a halál. Miközben már a vállunkat sem rándítjuk, ha egy filmben meghal valaki, és a híradókban is megszokottá vált a téma, addig zavarba jövünk, ha szeretteink elvesztésével, vagy a saját elmúlásunkkal szembesülünk. A halál olyasmi, amiről „nem illik” és ezért nem is szoktunk beszélni. Még akkor sem, ha ténylegesen meghal valaki, aki közel állt hozzánk. Az elhunytról persze megemlékezünk, a gyászról szabad szólni, de magáról a halálról nem. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha máskor nem is, egy temetésen mindenki szembesül a végzettel.

Mindannyiunkban él egy kép arról, hogy mit jelent nekünk az élet vége, de ezt egyszerűen nem lehet másokkal megosztani. A világunkban a halál démoni gonosznak van beállítva, egy csuklyás, sötét alaknak, aki csontváz fejével rajtunk röhög, miközben újra és újra megmeríti kaszáját az élők tengerében. Félelmetes kép, nem csoda hát, hogy nem szeretünk „ránézni”.

Ehhez képest ennek az írásnak már maga a címe is paradox, hiszen hogy lehet egy ilyen rémnek bármi értéke? A dilemma feloldásában az segíthet, ha megnézzük, hogy hogyan torzítottuk ilyenné a végzet arcát. Nagyjából az ipari forradalom hajnaláig a halál „közöttünk járt”, vagy másként mondva természetes része volt az életnek. 10 csecsemőből, csak 2-3 érte meg a 3 éves kort és csak 1-2 a felnőttséget. Az átlagéletkor még a jobb időkben is alig súrolta a 40-et, az összetartó falusi kisközösségekben pedig egészen mindennapos dolognak számított, hogy valaki eltávozik az élők sorából.

Mai szemmel mindez talán ijesztőnek tűnik, már-már részvétlennek, de tegyük hozzá, hogy az akkoriak is ugyanúgy gyászolták a szeretteiket, mint a ma embere, sőt, a gyásznak még sokkal inkább megvolt a helye a mindennapokban, mint ma. Három dologban különböztek csupán tőlünk: az egyik, hogy a halál akkor szó szerint szem előtt volt, nem dugták el kórházak falai közé és leplek alá, ahogy azt ma tesszük, másrészt a földi lét a szerencsés kevesek kivételével mindenkinek szenvedéssel teli, a napi betevőért folytatott munka köré szervezett monotóniában telt, amihez képest a kényelmes túlvilág ígérete megváltással kecsegtetett. Végül a humanizmus megjelenéséig az egyén kevésbé számított, mint a közösség, mindenki egy nagyobb, nemes ügynek, isten szolgálatának szentelte magát, és ha valakit e szolgálat közben ért el a vég, akkor az illető abban a tudatban hunyhatta le a szemét, hogy ezzel is a közösség üdvére volt.

A 15. század nagy pestisjárványai idején vált először félelmetessé a halál. Ekkor egész városok lakossága veszett oda hetek alatt, és a pusztulás ilyen intenzitásban már fölfoghatatlan volt. A járványok olyannyira fölkavarták a kor emberét, hogy abba beleremegett még maga a római katolikus egyház is. A betegség néhány év alatt lecsengett ugyan, és utána már csak elszórtan, kisebb területeket érintve ütötte föl ismét a fejét, a hatása azonban kitörölhetetlen maradt. Sokak számára megkérdőjeleződött isten és a túlvilág léte és inkább a kézzelfogható mindennapi élvezeteknek kezdtek élni, mint a magasztos célnak és egy bizonytalan földöntúli jutalom ígéretének.

A humanizmus, az ókori hagyományokhoz visszanyúlva fontossá tette az egyént és ezzel mellékesen fölértékelte az életet is. Olyannyira, hogy ebben a képben a halál zavaró tényezővé vált, életidegen lett, hiszen az elmúlással véget ér a fölmagasztalt egyéniség létezése, láthatóvá válik törékenységünk és az, hogy ha istent játszunk is, egyszerű halandók maradtunk.

A kibontakozó orvostudomány éppen ezért szép lassan a betegségek elleni küzdelem helyett magával a halállal kezdett szembeszállni. Ma egyes radikális „életigenlők” szerint a halál egyenesen kóros állapot, amit ki lehet küszöbölni, hogy mindannyian örökké élhessünk.

A másik oldalról a technika fejlődésével a háborúk egyre vadabbak és pusztítóbbak lettek, amik ugyanolyan fölfoghatatlan borzalommá változtatták a halál arcát, mint korábban a pestis. Háborúból pedig akadt bőven. Végül mindez együttesen elhomályosította a halál értékeit.

Mert bizony akad neki jó pár. Legkönnyebben úgy vehetjük észre ezeket, ha elképzeljük milyen lenne az a föld, ahol nincs halál. Egy ilyen világban semmi nem volna egyszeri és megismételhetetlen, épp ezért minden elveszítené az értékét. Mint egy videojátékban, ahol, ha elakadunk, vagy elbukunk, egyszerűen újrakezdjük az egészet. Semminek nem volna tétje, tehát minden megmaradna felszínesnek. Más szavakkal a halál képes értéket adni a legapróbb dolgoknak is.

Ha egy szürke hétköznapot csak úgy tekintünk, mint egyet a sok közül, ami olyan, mint a többi, akkor unalmasnak tűnhet az életünk, amiben nem történik semmi. Ha viszont a halál felől nézünk rá, mint egy olyan napra, amikor élmények sokasága ér, lehetőségek egész tárháza áll előttünk, de mindez csak egy pillanatig tart, azután elillan, akkor még egy kismadár csiripelése az ablak alatt, vagy az ócska kávé íze is megtelik élettel és egyszerre millió apró csodát veszünk észre magunk körül.

E gondolatokat persze már többen is leírták. Amiért valójában elkezdtem írni ezt a cikket, ahhoz egy lépéssel távolabbról kell megnéznünk a halál nélküli földet, onnan, ahonnan már az egész emberiség látszik. Ha soha senki nem halna meg, akkor a bolygót szó szerint ellepnék az emberek.

Bármennyire élesen hangzik is, ki kell mondani, hogy a mai kor legégetőbb problémái, vagyis az üvegházhatás és a túlnépesedés nem léteznének, ha engednénk a halálnak, hogy tegye a dolgát. Azáltal ugyanis, hogy valaki meghal, egy új életnek enged teret. Az orvostudomány fejlődésével azonban sikerült elérnünk, hogy elodázzuk a halált. Így viszont sokan még nem adják át a helyüket, miközben a kis életek sorban születnek egymásután. Az így túlnépesedő emberiséget pedig etetni kell, ruházni és tetőt adni a feje fölé, hogy az életszínvonalról már ne is beszéljek. Ezek együttesen okozzák a bolygó ökoszisztémájának fölborulásával fenyegető mértékű környezetszennyezést.

A halál tehát paradox módon az élet fenntartásában is nagy szerepet vállal, ha nem csupán az egyénre, de az egész fajra tekintünk. Apropó, a halál visszaszorulásával a genetikai hibák száma igencsak fölszaporodott az emberiségben, mivel a természetes szelekció jóformán megszűnt, ahogy arról David Attenborough is beszámolt. Ezek egy részét az életmódunkkal tudjuk ellensúlyozni, más részével megtanulunk együtt élni, azt azonban levonhatjuk konklúzióként, hogy a mai emberiség kevésbé életképes, mint mondjuk a középkori és nem pusztán kényelemmániája miatt.

Én például meg sem foganhattam volna természetes körülmények között, mert édesanyám egy gyermekkori betegségébe már rég belehalt volna. Így viszont lehetőséget kaptam rá, hogy rendkívül rossz szemeimmel, ferde és részben csigolyahiányos gerincemmel, szívritmuszavarommal és némiképp gyenge csontjaimmal teljes értékű életet éljek, ráadásul a testi problémáimmal még csak nem is vagyok kirívó a generációmban.

Ha el tudnánk fogadni, hogy a halál az élet természetes része, akkor az egészségügyünk nem az élethossz további nyújtásán fáradozna, inkább az életminőségre kerülhetne a hangsúly. Szerintem ugyanis nem az a fontos, hogy meddig élünk, hanem az, hogy hogyan. Amikor halálos betegeknek mindenféle szerek és beavatkozások révén adunk még néhány hónapot, miközben magatehetetlen, emberi méltóságuktól megfosztott roncsként léteznek ágyhoz és gépekhez kötve, akkor nem az életüket hosszabbítjuk meg, hanem a haldoklásukat. Az az állapot, legalábbis számomra, már nem élet.

Úgy gondolom, hogy mai lehetőségeink fényében indokolt volna újradefiniálni, orvosi és lélektani értelemben is, hogy mit tekintünk életnek és nem csak azt, hogy mikortól beszélhetünk életről – ahogy az abortusz körüli viták kapcsán fölmerül –, hanem azt is, hogy meddig tart, hol van az a pont, amikor a halál ideje jön el.

Az iskolában azt tanuljuk, hogy a demokrácia a létező államberendezkedések legjobbika, ahova minden civilizált országnak el kell érnie, a diktatúra meg a rossz, a barbár, ami ellen mindenáron harcolni kell. Ebben a formában viszont ez egyszerűen nem igaz. Mindkét kormányzati módszernek van előnye és hátránya egyaránt.

A diktatúra jellemzően centralizált, egy ember, vagy egy csoport kezében van minden hatalom és ennek köszönhetően rendkívül gyorsan tudnak döntések születni, és azok végrehajtására is elegendő néhány óra, vagy akár néhány perc. Ez különösen előnyös mindenféle krízishelyzetben. Másfelől a diktatúrákban, mivel a hatalmon lévők mindent az ellenőrzésük alatt tartanak, bizonyos szempontból jobb a közbiztonság. Ha a diktatúra nem korrupt, jól működik, akkor nincs szervezett bűnözés, tiszták a szabályok, amikhez mindenkinek tartania kell magát, és aki nem „renitens”, annak akár egészen jó élete is lehet. Ezen kívül a diktatórikus kormányok minden döntés felelősségét magukra vállalják, atyáskodnak a nép fölött, ami a polgárok szemével nézve tulajdonképpen egy elég kényelmes állapot.

Másrészt az összes modern kori diktatúra sajátja, hogy akármilyen szép eszmék mentén is születtek, végül elkorcsosultak. Ez alatt azt értem, hogy a vezetők előbb vagy utóbb meggyőzik magukat a saját tévedhetetlenségükről, nem bírják a kritikát, még akkor sem, ha építő jellegű, és azt képzelik, hogy minden úgy van jól, ahogy azt ők mondják. Ettől az egész merevvé válik és a hatalmon levők eltávolodnak a valóságtól.

Jó példa a diktatórikus vezetés realitásvesztésére, amikor a Nagy Francia Forradalom idején az éhező asszonyok a király palotájához vonultak és az egyik grófkisasszony megkérdezte, miért elégedetlenkednek a tömegek. Erre valamelyik inas azt felelte, hogy nincs kenyér, mire a grófkisasszony a legnagyobb jóindulattal rávágta, hogy egyenek akkor kalácsot.

Ez az ifjú hölgy egyszerűen semmit sem tudott arról a népről, ami neki hatalmat és gazdagságot adott. Fogalma sem volt róla, mit jelent az éhezés és éppen ez történik a diktátorokkal is. Nem látják, hogy mi megy az országban, így bármilyen jó vezetők is egyébként, bármennyire jóindulatúak, semmit sem tudnak a valós helyzettel kezdeni mindaddig, míg ki nem nyitják a fülüket és szemüket az igazságra, akkor is, ha fáj. Ez az, ami nem szokott megtörténni, így a diktátorok többsége békés, vagy véres úton, de megbukik. Előtte azonban még megélhetjük, hogy a rendszer embertelenné torzul és a polgárok ellen fordul. Ezen a ponton a hatalom nem a közjóért cselekszik többé, hanem öncéllá alakul, a diktátor minden eszközt saját pozíciója védelmezésére használ föl, elfeledve az ideológiát, amivel hatalomra került és a nép szolgálata helyett már csak uralkodni akar.

Mindennek az az oka, hogy a diktatúrát a modern korban jellemzően rosszul alkalmazzák. Az ókori Róma a köztársaság idején, mikor nagy válság tört ki, fél évre diktátort választott az állam élére, aki erre az időre, de csak erre az időre, korlátlan hatalmat kapott, hogy kezelje a krízist. Azután visszaállt a köztársaság. A diktatúra tehát időszakosan és nem örökké szóló állapotként képes működni, hisz ekkor tudnak leginkább érvényesülni előnyei, a gyorsaság és a célorientáltság, a merevség miatt kialakuló hátrány pedig ilyen rövid idő alatt nem jelentkezik.

A másik oldalról a demokrácia legnagyobb hátrányai, hogy lassú, általában túl bürokratikus és nem eléggé hatékony az irányítás, illetve az állam működtetése. Nem tud mit kezdeni a válságokkal, krízisekkel és a nagyobb szabadság áraként kisebb a biztonságérzet, kevésbé lehet tudni, hogy milyen szabályokhoz érdemes alkalmazkodni, az állam kisebb mértékben, vagy egyáltalán nem gondoskodik rólunk, és abszolút nem gondolkodik helyettünk. Minden felelősség a saját életünkkel és az állam életével kapcsolatban a miénk.

Ezzel szemben az az előnye, hogy az ország minden polgárának számít a véleménye, közösen születnek a törvények és azokat együtt hajtjuk végre…, legalábbis papíron. Ahogy a Hatalom című cikkben írtam, ma a többség számára a büntetéstől való félelem a fő motiváció a társadalmi szabályok betartására, ha pedig így van, akkor fölmerül a kérdés, hogy valóban demokráciában élünk e. Mert mi is a demokrácia? Szó szerint népuralom. És ahol a nép uralkodik, ott a nép hoz törvényeket önmaga számára. Ezeket azután a sajátjának érzi és belső motivációja van, hogy ezek szerint éljen. A mi törvényeinket viszont nemhogy nem érezzük a sajátunknak, de még csak nem is ismerjük, az elkészítésükhöz pedig közünk sincs. Így persze belső motiváció sem akad, hogy betartsuk azokat, a hatalom részéről tehát marad a megfélemlítés, a büntetéssel való fenyegetés, vagy a jutalommal ösztönzés. A valódi demokráciában „a nép van hatalmon”, a nép meg nyilván nem fogja fenyegetni önmagát. Abban a rendszerben amiben mi élünk, a nép és a hatalom különvált, így bizonyos értelemben itt nincs demokrácia. De ha nem a nép uralkodik, akkor kicsoda?

Montesquieu óta tudjuk, hogy a demokrácia a 3 hatalmi ág – a törvényhozás(=parlament), a végrehajtó hatalom(=kormány) és az igazságszolgáltatás(=bíróság és rendőrség) – szétválasztása által jön létre, azt viszont már jóval kevesebben látják, hogy ettől még nem lesz népuralom, mindez csupán az előfeltétel. Ha a kormányzás független a parlamenttől, és a bíróság, illetve a rendőrség munkájába se szól bele a másik kettő – ahogy fordítva a bírák és a rendőrök sem hoznak törvényeket, vagy vezetik az államot – akkor a hatalom széttagolt ugyan, de ettől még nem demokratikus. Csak akkor válik azzá, ha folyamatos érdekegyeztetés zajlik a társadalom különböző csoportjai között és ezek alapján történik a törvényalkotás, amik mentén a kormány irányítja az adott országot, az igazságszolgáltatás pedig a betartásukra ügyel. Más szavakkal a nép hozza önmaga törvényeit, senkit nem hagynak ki ezek előkészítéséből.

A demokráciának persze több fajtája létezik, mondhatnánk. Az egyik véglet a totális demokrácia, amit az ókori Athén valósított meg. Ebben az esetben mindenki részt vesz minden törvény megalkotásában és a fontosabb kormányzati döntések is közösen születnek, vagyis nincsenek képviselők, a parlament az összes választójoggal rendelkező polgárból áll össze. Ez a modell nagyon tetszetős ugyan, de működésképtelen, mert ha mindenki naphosszat csak „törvényalkot”, akkor senki sem ér rá dolgozni.

A másik véglet a képviseleti demokrácia, ebben élünk ma. 4 évente megválasztjuk, hogy kik képviseljenek minket a parlamentben, de a választási ciklus során megszülető törvényekhez jóformán közünk sincs. Azokat érdekegyeztető tanácsok készítik elő és véleményezik, de kik ülnek ezeken? Elsősorban lobbisták, vagyis pénzügyi csoportok hivatásos érdekképviselői és ritkábban szakszervezetek, illetve civil szervezetek, ez utóbbiaknak azonban jóval kisebb szavuk van, mint a befektetőknek. Arra a kérdésre tehát, hogy ki uralkodik valójában, itt a válasz: a gazdasági és politikai elit – hazánkban egymással alaposan összefonódva. Ez a tőke uralma, vagyis a kapitalista „demokrácia”, de erről majd később.

Végül ott van e kettő átmenete, a részvételi demokrácia, ami mostanában egyre többek számára érdekes és vonzó alternatíva. Bár a részvételi demokrácia tulajdonképpen gyűjtőfogalom, többféle modell tartozik ide, a lényege az, hogy a polgárok aktívan részt vesznek a törvénykezésben és az állam irányításában. Ennek az egyik módja, hogy civil szervezetekbe és szakszervezetekbe tömörül mindenki, majd a fontosabb jogszabályok létrehozása előtt érdekegyeztetést tartunk, ahol minden érintett csoport képviselőit egy asztalhoz ültetjük és közösen határozzuk meg a törvény célját.

Példán keresztül ez úgy nézne ki, hogy amellett, hogy mondjuk 3. kerületi lakosként a kerület képviselője védené az érdekeimet a parlamentben, a zenészek szakszervezetének tagjaként a zenészszakszervezet képviselője az olyan törvények kidolgozása során képviselne engem, amik zenészként vonatkoznak rám. Ugyanígy a tömegközlekedéssel utazók civil szervezete védhetné az álláspontomat az ilyen irányú törvények kapcsán, az alsó-középrétegbeli, városi értelmiségiek civil szervezete, mint alsó-középrétegbeli, városi értelmiségit képviselhetne, stb. Miben különbözik ez a mai gyakorlattól?

Először is abban, hogy az érdekegyeztetések során mindenkinek ugyanannyi szava lenne, mint a többieknek, minden érintett be volna vonva a jogalkotásba, szemben a mostani állapottal, ahol „elhangzik pár beszéd, de nincs párbeszéd”. A jelenlegi rendszer minderre egyébként elvileg lehetőséget ad, azonban részben a kormányaink nem mindig hívnak érdekegyeztetésre, részben mi magunk nem szerveződünk hatékonyan civil szervezetekbe és szakszervezetekbe, hogy a meghívást kiharcoljuk, illetve, ha ott is vagyunk, egyenlő szavunk akkor sincs.

A másik alapvető különbség, hogy részvételi demokráciában a civil szervezetek és szakszervezetek, vagyis mi, a nép is kezdeményezhetnénk törvényeket, sőt, egészséges esetben a legtöbb törvény civil kezdeményezésre születne meg. Bár bizonyos keretek között most is van ilyesmire lehetőség, ez koránt sincs megkönnyítve, a gyakorlat pedig igen távol van ettől, aminek az egyik legalapvetőbb oka, hogy nem vagyunk demokráciára nevelve: a fent leírtak jó része nem szerepel a tananyagban és a legtöbb polgár számára egészen új információ.

Mielőtt továbbmennénk, itt megállnék egy pillanatra és szánnék néhány bekezdést arra, hogy milyen egy „jó” polgári érdekszövetség, mi mentén szerveződhetnek ilyenek. Az egyik logikus szempont, ha az egy szakmába tartozók fognak össze, ez a szakszervezet. A másik lehetőség, ha valamilyen szempontból közös helyzetű emberek alakítanak szövetséget, mint mondjuk a nagycsaládosok. Ilyenkor van szó civil szervezetről. Vannak még a valamely nemzetiséghez, etnikumhoz tartozók szervezetei, ami egy további speciális kategória.

Civil szerveződésnél tehát az a fontos, hogy hasonló helyzetben lévő emberek fogjanak össze, az összefogás azonban ne tömörítsen se túl sok embert – ekkor a sok egyéni különbség elvész –, se túl keveset – ekkor meg elaprózódik a civil szektor. Mondok egy példát. A gazdasági réteghelyzet lehet jó szempont az összefogásra, de ha mondjuk a mélyszegénységben élők összefognak, nem tudják majd hatékonyan képviselni az érdekeiket, mivel egészen más igényei és céljai lehetnek egy pici faluban élő személynek, mint egy nagyváros nyomornegyedében lakónak. Ezért érdemes pontosabban körülhatárolni, hogy kikkel járunk hasonló cipőben.

Végül az is lényeges, hogy ne értelmetlen szempontok mentén szerveződjünk. Például a vörös hajúak civil szervezete nem tudom, hogy miben tudna engem képviselni, mert vörös hajú társaim valószínűleg ezerféle élethelyzetben vannak egymáshoz képest, így nem igazán látszik a közös érdek és cél.

Néhány bekezdéssel korábban azt írtam, hogy azért nem élünk egészen demokráciában, mert a nép és a hatalom különvált, ez azonban nem pontos megfogalmazás. Ugyanis a nép és a hatalmon lévő elit sohasem alkotott közös halmazt. Minden korban a gazdaság krémjét adó kis közösség – ami egyébként nem egységes, egymással is rivalizáló érdekcsoportokból áll – irányított, és mikor ezt a szabályt valahol megpróbálták fölrúgni, forradalom/felkelés tört ki, melyben a pénzügyileg megerősödött társadalmi réteg erőszakkal vette át a hatalmat, lásd az átmenetet a hűbériség korából a rendiségbe, vagy az Angol Polgári Forradalmat, a Nagy Francia Forradalmat, stb.

Mindkét utóbbi forradalom esetében egyébként az történt, hogy a földművelésben érdekelt papság és nemesség a királlyal együtt elveszítették a gazdaságban a vezető pozíciót az iparosokkal, kereskedőkkel, vagyis a vállalkozó nagypolgársággal szemben. Azonban a hatalomban továbbra is aránytalanul nagyobb súllyal képviseltették magukat a régi rendek. A tőkések előbb tárgyalások útján, szép szóval kérték a tortából az őket adójuk alapján megillető részt, de mivel a földbirtokos arisztokraták nem engedtek, erőszakhoz folyamodtak. Bár a forradalmakat döntően a szegényebb néprétegek vívták – különösen a francia forradalom esetében –, ezzel, tudtukon kívül, a tőkések érdekeit szolgálták.

A történelemből tehát levonható az a tanulság, hogy aki adója révén jobban hozzájárul az állam fenntartásához, az többnyire ennek megfelelően nagyobb beleszólást kap az állam életébe. Vagyis ez természetes folyamat, minden korban ennek mentén oszlik meg a hatalom. A modern nyugati világ azért kétarcú, mert miközben továbbra is az éppen aktuális gazdasági elit irányít, azt próbálják elhitetni velünk, hogy egyenlők vagyunk, hogy demokráciában élünk, hogy mi, a nép uralkodunk önmagunk felett.

A részvételi demokráciában a fenti illúzió igazzá válhatna, mégpedig azért, mert bár a tőkések több adóval járulnak hozzá az állam működtetéséhez, mint egy-egy kisember, összefogva már közel azonos, vagy még nagyobb gazdasági erőt képviselünk. Meglátásom szerint csak így érhető el a valódi demokrácia.

Régóta foglalkoztat, hogy tulajdonképpen mi is az a hatalom, mit jelent, ha valakinek hatalma van egy másik személy fölött és egyáltalán miért hagyjuk, hogy bárki felettünk álljon. A válasz nem lesz rövid, de annál érdekesebb.

Először is azt kell tisztáznunk, hogy a hatalom virtuális dolog, vagyis csak a fejünkben létezik. Úgy működik, hogy elhisszük, hogy egy másik embernek hatalma van fölöttünk, mivel azt gondoljuk, hogy ez a személy valamiben kompetensebb nálunk, így bizonyos mértékig átadjuk neki a kontrollt a cselekedeteink felett. Másként mondva azt tesszük, amit ő mond, ahelyett, hogy szabadon cselekednénk.

Nem csak a kontrollt adjuk azonban át, hanem a felelősséget is. Hányszor hallhatjuk háborús bűnöket elkövető katonák szájából, hogy „parancsra tettük”, és végső soron igazat mondanak. A hatalom ugyanis nem úgy működik, hogy vagy van fölöttem hatalmad, vagy nincs, hanem fokozatai vannak. A skála egyik végpontja, amikor egyenrangúak vagyunk, a másik vége a feltétlen engedelmesség, amit a hadseregben és egyéb fegyveres testületeknél várnak el. Az ilyen nagymértékű alárendelődésnek pedig így hangzik a mottója: „ne gondolkozz, csak csináld”.

A hétköznapokban rengeteg probléma származhat abból, ha két ember máshova teszi ezen a képzeletbeli skálán, hogy hol vannak ők egymáshoz képest. Kezdjük egy párkapcsolati példával. Jellemző, hogy valamelyik fél kompetensebbnek gondolja magát a társánál és elkezd „főnökösködni”, teszem azt Lujza folyton megmondja Jenőnek, hogy mit csináljon. De mivel kompetensebbnek gondolja magát, ezért nem csak ráparancsol, hogy mondjuk mosogasson el, hanem abba is beleszól, hogy hogyan mosogasson: „Ne folyasd annyira a vizet!”, „Ne úgy tartsd a szivacsot!”, „Kevesebb mosószer is elég!”, stb. Ettől persze Jenő feszült lesz és jobb esetben kiáll magáért, amiből hatalmi harc kerekedik, rosszabb esetben viszont elfogadja, hogy Lujza a főnök, aki mindent jobban tud, így a férfi gyerek szerepbe kerül, Lujza lesz a „szülő”. Ez egyrészt kinyírja a szexuális életüket, másrészt Jenő lassan depresszióba zuhan, vagy egyéb betegség alakul ki nála. Mindez persze leegyszerűsítés, de szerintem jól megvilágítja a lényeget.

Munkahelyi környezetben talán még nyilvánvalóbb konfliktusok fakadnak abból, ha nem egyformán ítéljük meg, kinek mennyi hatalma van. Vegyünk például egy főnök-beosztott viszonyt. Mondjuk, hogy a beosztott nem tartja kompetensnek főnökét, ezért szerinte közelebb vannak az egyenrangúsághoz, vagy durvább esetben saját magát a főnöke fölé helyezi. Az első szituációban nem fogja végrehajtani a főnök utasításait, de legalábbis megkérdőjelezi azokat, utóbbi helyzetben viszont ő kezd el parancsolgatni a vezetőjének.

Ha a főnök nem tartja magát kompetensnek, akkor gyakran nem meri fölvállalni a megnövekedett felelősséget, és vagy mindent ráhagy a beosztottakra, esetleg még utasításokat sem képes adni, vagy frusztrációját úgy vezeti le, hogy folyton hisztizik, üvölt és veszekedik az alárendeltjeivel, hogy saját alkalmatlansági fantáziáját leplezze. Ha bármi balul sül el, akkor természetesen sohasem ő a hibás – hiszen nem vállalja a vezető pozícióval járó felelősséget, csak a kontrollt szeretné átvenni. (Ennek egyik iskolapéldája a diákjait fegyelmezni képtelen tanár, aki habzó szájjal osztja az egyeseket és intőket mindenféle eredmény nélkül.)

A skála másik végén az a vezető áll, aki egy mezei irodában is tábornoknak képzeli magát és beosztottait jóformán emberszámba sem véve mindig csak parancsolgat. Nem meglepő, hogy senki véleményére, vagy gondolataira nem kíváncsi, elvégre egyedül saját magát tartja kompetensnek, azt viszont határtalanul. Azon sem kell csodálkozni, ha valakit emberi méltóságában megsért, vagy megaláz, esetleg teljesen méltatlan körülmények között egyszerűen kirúg, hisz az ő szempontjából az alatta dolgozók eszközök, nem pedig személyek.

A hatalom tehát leegyszerűsítve azt jelenti, hogy átadom a cselekedeteim feletti kontrollt és az ezzel járó felelősséget egy másik embernek, mert kompetensebbnek tartom őt egy adott témában. Minél kompetensebbnek tartom magamhoz képest, annál nagyobb mértékben gyakorolhat fölöttem hatalmat. Bennem itt fölmerül, hogy mi okból működünk így. Egyszerűbben fogalmazva rendben van, hogy ezt csináljuk, de miért.

A válasz részben a szülő-gyerek kapcsolatban van. Egy csecsemő valóban függ a szülőtől, annak tényleges hatalma van fölötte, ha nem táplálja, meghal. A gyereknek tehát elemi érdeke alkalmazkodni a felnőtthöz, miközben az is, hogy fölhívja a szükségleteire a figyelmet és így rábírja a szüleit, hogy megkapja, amit szeretne. Ez utóbbi miatt tűnik úgy sokszor, hogy „a gyerek irányítja a szüleit”.

Ahogy cseperedünk – jó esetben –, ez a huzavona egyre finomabb, „civilizáltabb” mederbe kerül, de egészen a kamaszkorig a felnőtt tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Minden kicsi, aki azzal szembe megy, megtapasztalhatja, hogy „ki az úr a háznál” és ez bizonyos mértékig jól is van így. A felnőtt érettebb, valóban kompetensebb a legtöbb dologban, mint gyermeke, aki gyakran a szülő segítségére szorul, tehát kénytelen átadni a kontrollt. Másfelől az első évek gondtalansága nem lehetne teljes, ha a felelősséget a kicsinek kéne viselnie, így ez – mellékesen még jogilag is – szintén a felnőtt dolga. Vagyis a szülő-gyerek kapcsolat bizonyos szempontból a „hatalmi helyzet” tökéletes prototípusa. Amiatt is, mert kamaszkorra az alá-fölérendeltség folyamatosan közelít az egyenrangúság felé, így a hatalom skála jellegét is itt tanuljuk meg, mint ahogy azt is, hogy meg kell küzdenünk az egyenlőbb pozícióért. A kamaszok lázadása erről is szól.

Ugyanakkor, mire belépünk a munka világába, elméletben egyenlővé válunk a többi felnőttel, ennek ellenére rendszerint megengedjük bizonyos embereknek, hogy hatalmat gyakoroljanak fölöttünk, amit pedig nem lehet csupán a neveltetésünkkel magyarázni. Így érkezünk el a hatalom forrásainak kérdéséhez.

Korábban azt írtam, hogy azért adjuk át a kontrollt és a felelősséget másnak, mert kompetensebbnek tarjuk magunknál. Ez a kijelentés azt sugallja, mintha mindezt tudatosan csinálnánk, holott általában észre sem vesszük, mikor ilyet teszünk, annyira természetesnek tűnik. Másfelől olyan üzenete is van a mondatnak, hogy a hatalom átadás mindig egy pozitív dolog, hiszen ha a másik jobban tudja nálunk és ezt mi is felismerjük, hát had irányítson ő.

A valóságban ugyanakkor igen gyakran félünk az illetőtől és csakis ezért rendelődünk alá. Mondjuk, az oviban van egy nálunk jobban bunyózó, erősebb fiú, akinek követjük a parancsait, mert attól tartunk, hogy különben megver. Ez a fiú ilyenkor is kompetensebb nálunk, csak épp nem feltétlenül a homokvárépítésben, amire bennünket utasít, hanem a verekedésben. A hatalom egyik forrása tehát a félelem.

Egy másik, igen gyakori eset, mikor azért követünk egy személyt, mert cserébe jutalmat remélünk. Képzeljünk el például egy csapat futballhuligánt. Ha nincs köztük vezér, széthúznak és egymást püfölik, ha viszont valaki az élükre áll, a többiek meg követik, akkor az emberek félni kezdenek tőlük, mert együtt már náluk erősebb figurákkal, sőt kisebb csoportokkal is elbánnak. A követők, bár alárendeltjei a vezérnek, cserébe több hatalmuk lesz más emberek fölött. Ez az ő jutalmuk. Hasonlóan épült föl a korabeli társadalmakban a harcosok közti hierarchia is. Itt a főnök abban kompetensebb a többieknél, hogy mindenkinél eredményesebben el tudja magáról hitetni, hogy jó parancsnok – függetlenül attól, hogy ez igaz-e. A hatalom második forrása tehát a jutalom.

Végül az a helyzet is előállhat, hogy valakit tényleg alkalmasabbnak tartunk egy adott dologban magunknál, mondjuk a párunkról elismerjük, hogy jobban beosztja a pénzt mint mi, ezért átengedjük neki a vezető szerepet ebben és csak ebben a kérdésben. Ilyenkor a hatalom alapja a bizalom.

A hatalomnak ezeken túl jellemzője még, hogy fölfelé összeadódik. Ez azt jelenti, hogyha valakinek hatalma van fölöttem, és ő alárendeli magát egy harmadik személynek, akkor ez az illető automatikusan fölém is kerül, ráadásul két szinttel fölém. Hiszen ő megmondhatja a fölöttem állónak, hogy az mit csináljon, aki ennek mentén fog utasítani, hogy én mit csináljak. Ezt a sort hívjuk hierarchiának, ami mindenféle szervezet alapja. Számomra itt elég furcsa, hogy a mi kultúránk hajlamos a hierarchiát fölülről, a legfelső vezető nézőpontjából szemlélni, holott az alulról épül fel.

Ezen a ponton megállnék egy pillanatra. A közép- és kelet-európai gondolkodásban a történelmi hagyományok miatt az állam vezetőire úgy szokás tekinteni, mint afféle atyuskákra és anyuskákra, akiknek fölülről kell megoldaniuk a saját hétköznapi gondjainkat, míg mi passzívan szolgáljuk őket – ez a paternalisztikus államszemlélet. Hiába élünk demokráciában, ez a felfogás továbbra sem változott. Nap, mint nap a politikusokat okoljuk életünk majd minden nyűgéért, elvégre övék a kontroll és a felelősség is. Hol itt a baj?

Ott, hogy a vezetőink ezt a kontrollt és felelősséget tőlünk kapják, amit, ha olyan kedvünk van, meg is vonhatunk tőlük. Ilyenkor nem tartjuk be a törvényt, mondjuk nem fizetünk adót. Ha csak 10 ember tesz így, őket börtönbe zárják, vagy megbüntetik, ha viszont 10 millió, az államhatalom megszűnik. Ezen az elven működik a forradalom. A hatalom tehát bármikor megkérdőjelezhető.

Másrészt az ilyen passzív társadalmakra általában jellemző, hogy a polgárok a szükségesnél nagyobb mértékben ruházzák rá a kontrollt és a felelősséget a vezetőkre. Más szóval ahelyett, hogy saját magam megoldanék, mondjuk egy emberi konfliktust a főnökömmel, a munkatörvénykönyv megváltoztatását követelem, hogy velem jogszabályban garantálva ne lehessen így, meg úgy bánni. Ami itt hiányzik, az az egészséges öngondoskodás.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a mi politikai vezetőink hatalmának mi az alapja. Azok részéről, akik feltétlen hívei egy pártnak, lehet a kompetenciába vetett bizalom és az esetleges jutalom reménye, ami egy-egy zsíros állami megrendelés, vagy kényelemes pozíció formájában ölthet testet. A többséget azonban sokkal inkább a félelem motiválja az engedelmességre. Jellemző, hogy számos törvénnyel nem értünk egyet, egy rakás adót pedig igazságtalannak érzünk és csak azért tartjuk be/ fizetjük be ezeket, mert félünk a rendőrségtől, a bíróságtól, a NAV-tól, stb. Eközben azonban alkalmatlannak gondoljuk a vezetőket, sőt, rablónak, bűnözőnek mondjuk őket. Összegezve tehát a kelet közép-európai államok összetartó ereje a félelem.

A félelemre épülő hierarchia azonban nagyon is ingatag dolog, ugyanis, ha a polgárok elkezdik fölismerni saját kompetenciáikat, megerősödhetnek annyira, hogy többé nem félnek változtatni, másfelől csak addig félünk, míg van mit féltenünk. A gazdasági világválsággal ugyanakkor egyre többen válnak nincstelenné, a mélyszegénységben élőknek pedig elég kevés okuk van megőrizni a társadalmi rendet, annál több felborítani azt. Ilyenkor fölnagyítódnak olyan problémák, mint a korrupció, vagy az állami vezetők hozzá nem értése, és nem kérdés, hogy a politikusok lesznek bűnbaknak kikiáltva, ha kenyértörésre kerül a dolog. Ahogy egy készülő dalszövegben is írom „…túl sokat lopni nem szabad, mer’ a végén csak kötél és lámpavas marad”.

A fenti gondolatsor kifordított példájával szerettem volna szemléltetni a hatalom utolsó fontos jellemzőjét, vagyis azt, hogy a hatalom a társadalmi és bármiféle szervezeti együttműködés alapja. Hatalom nélkül nincs állam, nincsenek szabályok, nincs összefogás – hisz az összefogást is valakinek „össze kell fognia”. Ha nem volna hatalom, akkor mindenki mindenben öngondoskodásra lenne utalva, ami egy sokszorosan túlnépesedett bolygón például azt jelentené, hogy a többség képtelen volna megoldani a neki szükséges mennyiségű élelemtermelést és éhen veszne. Tehát nem ördögtől való az alá-fölé rendeltségi viszony, ahogy a hierarchia sem, csak lehet nagyon sötét dolgokra is használni és nem mindegy, hogy min alapulnak.

Összegezve tehát: a hatalom a cselekedeteim feletti kontroll és – az ezzel járó – felelősség részleges átadását jelenti, mert a fölöttem álló személyt valamiben kompetensebbnek gondolom magamnál. Ennek a kompetenciának az alapja lehet a bizalom, a jutalom, vagy a félelem és minél nagyobb mértékben hiszem, hogy ezek bármelyikében a fölöttem álló kompetensebb, annál több kontrollt és felelősséget adok át neki, függetlenül attól, hogy ezt ő igényli vagy sem. A hatalomról elmondható még, hogy természeténél fogva fölfelé összeadódik, amit hierarchiának nevezünk. Ez képezi az alapját a társadalmat és az államot megteremtő együttműködésnek, ugyanakkor a hatalom és ezen keresztül a hierarchia is bármikor megkérdőjelezhető.

Mindig meglepődöm, mikor emberek elismerően elámulnak azon, hogy „mennyi mindent tudok” – ami alatt sokszor azt értik, hogy mennyivel többet tudok náluk. Már csak azért is, mert egyfelől nem tartom magam zseninek, sőt, éppen hogy átlagos az intelligenciám, a „tudásom” java része pedig egyszerű, logikus felismerések sora, amikre bárki rájöhet. Másfelől ezek az emberek nagyobbrészt olvasott, rendkívül értelmes, magasan művelt személyek, nem a világra épp csak ráébredő tizenévesek, ráadásul nem ritkán idősebbek nálam akár egy-két évtizeddel is.

Persze nagyon jól esik, mikor ilyen elismeréseket kapok, de valahogy mégis van ebben valami furcsa és kissé zavarba ejtő. Elkezdtem elmélkedni, hogy mi lehet ennek az oka és a válasz „homlokon csapott”. Ha ugyanis nem vagyok zseni, és intellektuálisan sem vagyok jobb ezeknél az embereknél, akkor csak az lehet a különbség, hogy én valamit másképp csinálok, mint ők. Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán egyszerre ráeszméltem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt, vagyis inkább mögötte, épp azt csinálom: gondolkodom.

Ma a tájékozottságnak hatalmas a presztízse, ezért folyton tájékozódunk. Az információ kultusza olyan nagy, hogy hajlamosak vagyunk azt a tudással azonosítani, pedig az információ nem több puszta adatnál. Valódi tudás csak akkor lesz ezekből az adatokból, ha fejben dolgozunk velük kicsit, gondolkodunk rajtuk, nem pedig akkor, ha csak nyersen elraktározzuk. A gondolkodás helyett viszont a legtöbb ember inkább még több információt keres, nehogy lemaradjon valamiről, így alig jut ideje gondolkodni.

Nekem ezzel szemben az információ csak addig értékes, amíg képet kapok általa egy témáról, azután a gondolkodásé a terep. Nem érzem szükségét, hogy folyamatosan újabb és újabb tudásmorzsákat halmozzak föl az adott területről, mert ha már képes vagyok elkezdeni gondolkodni róla, elég információm van. Ha pedig közben föltűnik, hogy valamilyen oldalát nem értem jól, még mindig utánanézhetek annak is.

Én ebben vagyok más. Két éve szinte egyáltalán nem nézek, olvasok, vagy hallgatok semmilyen híreket, és korábban sem voltam „hírfüggő”. „Hírtelen” ember lettem, ami egészen felszabadító érzés, próbáljátok ki! Az a tapasztalatom, hogy ha valami tényleg fontos, az amúgy is eljut hozzám.

És ha már a híreknél járunk, ma a nagybetűs Média, beleértve az újságokat, a rádiót, a TV-t és az internetet is, alapvetően befolyásolják a világnézetünket. Nem egyszerűen „segítenek” a véleményformálásban, hanem helyettünk alkotnak véleményeket, amiket mi átveszünk, és ezekből hozzuk létre a „saját” elképzeléseinket, de nézzük inkább a gyakorlatban!

Vegyünk egy hírt, mondjuk, hogy esett a forint árfolyama. A híradásokban soha nem áll meg ennyinél a beszámoló, hanem médiumtól függően hosszabban, vagy rövidebben, de meg is magyarázzák, hogy a forint árfolyamesése mit jelent pontosan. A híradás többi része tehát következtetés, vagyis vélemény.

Ma a jól tájékozottság azt jelenti, hogy valaki nem csupán egy helyről szerzi az információit, hanem megnéz/elolvas/meghallgat más forrásokat is arról, hogy esett a forint árfolyama, tehát több véleményt is megismer. Ettől viszont nem fog többet tudni a forint árfolyameséséről, csupán több véleménnyel találkozik.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Miért van egyáltalán szükség rá, hogy megmagyarázzanak nekünk egy hírt? „Mert ilyen témákhoz az emberek többsége nem ért”, jöhetne a válasz, de miért kéne szakembernek lenni, hogy tudjuk, mit okoz az életünkben a forint árfolyamának csökkenése? Ehhez nem szakértelem kell, csak józan paraszti logika!

A híreknek nevezett véleményekkel az a baj, hogy sokan a végére már nem is emlékeznek arra, hogy mi volt maga az alaphír, és így el sem kezdhetnek gondolkodni róla. A gondolkodás helyére véleményeket raktunk. A „tájékozott” ember egynél több véleménnyel is találkozik, és ezekből gyúrja ki az álláspontját.

Végül sokaknak talán nehéz lehet elengedni azt az érzést, hogy ha nem lógnak folyton a hírforrásokon, akkor lemaradnak valamiről, pedig valójában amikor így tesznek, épp akkor maradnak le a legfontosabbról: a saját életükről.

Többször is találkoztam vallásos emberekkel, akik úgy érveltek az ateizmus ellen, hogyha nincs isten, akkor miért alakultak volna ki a vallások. Bár szerintem azzal igazolni isten létét, hogy minden kultúrában kialakult a vallás egy formája, logikailag kissé sántít, maga a kérdés mégis nagyon érdekes. Kicsit jobban megnézve valójában itt nem is egy, hanem két kérdéssel állunk szemben: az egyik, hogy mi az oka a vallások születésének, a másik pedig, hogy létezhet-e vallás isten nélkül is.

Kezdjük az elsővel! A válaszhoz először eljátszottam azzal, hogy képzeletben egy ősember bőrébe bújtam. Az ő fejükkel gondolkodva pedig a megoldás egészen kézenfekvő: mikor az emberiség még nem tudta magyarázni a természet dolgait, kitalálta magának istent, ezzel enyhítve kicsit az elemeknek való kiszolgáltatottságán. Innentől, ha leégett az erdő ahol addig vadásztak, azt mondhatták, hogy bizonyára bűnösen éltek, és ha jobban követik az „úr” parancsait, akkor életük jobbra fordul majd. Kvázi ilyen módon „befolyásolhatták” a természetet. Bár mostanra egyre inkább a tudomány kerül ennek a fajta istennek a helyére, a módszert mindmáig használják, akik valamiféle áldozat felajánlásával próbálják rávenni a teremtőt arra, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Mondjuk egy hétig minden délután elmondok 5 miatyánkot, ha cserébe te, Uram, elintézed, hogy Lujzával összejöjjünk.

Mikor ide eljutottam, rájöttem, hogy a kérdés nem csupán az, hogy mi okból jöttek létre a vallások, de az is, hogy miért maradtak fönn, különösen a modern tudományok megszületése óta. Az erre adott válaszhoz a vallás funkcióját kezdtem végiggondolni, ahogy a civilizációval együtt változott.

Ha az emberek felől közelítünk, akkor talán mindenek fölött ki kell emelni, hogy a vallásos hit reményt ad, hogy az élet majd jobbra fordul, tehát a vallás lelki kapaszkodó. Részben ennek a funkciónak a speciális esete a halál utáni lét képe, lelkünk halhatatlanságának ígéretével. Továbbá a vallás azt is sugallja, hogy a világ és az életünk valahogyan több, mint amit az 5 érzékszervünkkel tapasztalni tudunk belőle. Bizonyos értelemben csodákat és „varázslatot” ígér, tehát reményt a kiútra a „szürke hétköznapokból”.

Másfelől, ha a hitet nem csak magányosan gyakoroljuk, akkor egy gyülekezetbe járva átélhetjük a közösséghez tartozás örömét, ami az újkor hajnaláig létszükséglet is volt. Ha ugyanis tartoztunk valahová, akkor minden alkalommal, mikor bajba kerültünk, vagy megbetegedtünk, a közösség segítséget nyújtott nekünk, ha viszont egyedül voltunk, akár éhen is halhattunk. A vallás tehát fizikális és társas értelemben is támasz, egyházi keretben gyakorolva azt.

Végül, ahogy a nagycsaládban élést fölváltotta a modern társadalomban élés, az rengeteg új nehézséggel járt. Ugyanis a társadalom törvényszerűségei semmivel sem egyszerűbbek a természet törvényeinél.

Itt érkezünk el a szent iratok szerepéhez, amik, mint korábban írtam, életmód tanácsadó gyűjtemények. Ezekből az emberek iránymutatást kaptak, hogy hogyan éljenek együtt a többiekkel, mégpedig istennek tetsző módon. Így garantálták a rendet, melyet isten szentesített, ami mind az embereknek, mind az államnak egyformán érdeke volt. Az egyház tehát törvényeket ad. Nem mellesleg érdemes megemlíteni, hogy a halál koncepciók ezekhez a törvényekhez is szorosan kapcsolódnak, ugyanis minden vallás nagyjából azt mondja, hogy a földi lét során mindenki azt tehet, amit akar, isten abba nem szól bele, viszont cselekedeteinktől függ majd, hogy mi lesz velünk a halál után. A törvények betartásának tehát nagy tétje van a halálunk utáni létezés szempontjából.

A vallás azonban nem csupán azért maradt fönn, mert az emberek életében hasznos funkciókat töltött be, hanem azért is, mert a hatalom szempontjából is vannak értékes tulajdonságai. Az állam felől közelítve a kérdéshez a vallás nem csupán törvényeket ad, de irányíthatóvá is teszi a tömegeket. Elég csak kijelenteni, hogy ez, vagy az isten akarata és a hívők követnek, vagy ha azt állítjuk, hogy amit elkövettünk, isten nevében tettük, máris igazolva van a legsúlyosabb bűn is.

A vallások fejlődését látva, az sem meglepő, hogy nyugaton az egyistenhit lett uralkodóvá: ha több isten is létezik és én isten akaratára hivatkozom, mások hivatkozhatnak egy másik isten másfajta akaratára is és nem kell követniük engem, ha viszont egy az isten, akkor nincs kibúvó. Mindez persze csupán az éretlen vakhitre igaz. Ezt elkerülendő fontos, hogy a vallásos emberek ápolják, fejlesszék a hitüket, és érett vallásossággal éljenek, úgy ugyanis nem válnak ilyen könnyen megvezethetővé.

Térjünk most rá a másik alapkérdésre, hogy lehet-e vallás isten léte nélkül is. Első ránézésre ez egy igen durva felvetés, mert a vallások legmélyebb alapját piszkálja meg. A válaszhoz szerintem a hit tulajdonságain érdemes elgondolkodni. A hit alapjában véve egy nem racionális, vagyis érzelmi alapú meggyőződés. Mondjuk, azt hiszem, hogy vannak ufók. Ez egy érzés, amit se megerősíteni, se cáfolni nem tudunk logikailag, és mivel nem tudáson alapszik, az is elképzelhető, hogy nincsenek ufók, de ettől még hihetek bennük.

Ugyanez a helyzet istennel is. Úgy is hihetünk benne, hogy közben nem létezik, „csak” a fejünkben/szívünkben. Istennek tehát nem kell föltétlenül egy önálló tudattal és akarattal bíró független valaminek lennie, a belső érték- és normarendszerünket, a lelkiismeretünket is hívhatjuk istennek. És ez a gondolat még csak nem is új és nem is az enyém. Sigmund Freud már a 19-20. század fordulóján leírta a szuperego koncepcióban, miszerint gyermekként a szüleink képét belsővé tesszük és lelkiismeretünkként őket halljuk a fejünkben, illetve énideálként is ők mutatják az utat, hogy merre kéne fejlődnünk. Egy kisgyermek számára pedig a szülei istenek, akik minden hibájukkal együtt is tökéletesek.

Ezzel a belső szülővel is lehet érett kapcsolatot kialakítani. Lehet tőle kérni, lehet hozzá fordulni vigaszért, vagy épp reményért. Az én ateista hitvilágomban így látom istent. Szerintem mindenkinek olyan az istene, mint ő maga: minél fejlettebb a személyisége, annál fejlettebb lesz az istene is, sőt a kettőjük kapcsolata is. Szerintem egy ilyen isten semmivel sem kevésbé tiszteletreméltó, mint amelyiket független önálló lényként képzeljük el. Ez az isten is teremt, mégpedig általunk. Mivel nagyban hat rá a kultúra, amelyben élünk, még közösséget is ad a körülöttünk élőkkel, tehát univerzális jellege van. Hogy minek nevezzük, az pedig már ízlés, vagy frappánsabban mondva hit dolga.

Hadd kezdjem mindjárt egy kemény kijelentéssel: az ateizmus nem való mindenkinek. Sokan talán azért mondják magukat ateistának, mert nem gondolják végig, hogy ez mivel is jár, de minderről majd később.

Ha már a vallásosság kapcsán szétválasztottunk néhány fogalmat, először ezt kell tennünk az ateizmus esetében is. A hétköznapokban ugyanis, tapasztalataim szerint, gyakran összekeveredik az ateizmus(=hit nélküliség) az antiteizmussal(=istenhit ellenesség). Az ateizmus a vallásos hit elutasítását jelenti, ezzel szemben az antiteizmus vallás- és egyházellenességet. Egy ateista tehát nagyjából ezt mondja: „azt hiszem, hogy nem létezik isten”, míg egy antiteista egész másról beszél: „vesszen a vallás, vesszenek az egyházak”. Utóbbi, istenről nem is feltétlenül mond bármit, akár hihet is benne, hogy létezik, ő ugyanis a vallás és a rá épülő egyházak ellen küzd, szempontjából mindegy, hogy van-e isten, vagy nincs. Az antiteizmus vallásilag intoleráns, tulajdonképp hasonló, mint a térítő vallások misszionáriusai, hisz a maga álláspontjáról akarja meggyőzni a vallásos embereket. Sok antiteista talán egyszerűen csak ateistának mondja magát, ez azonban nagy tévedés a részükről, mivel az ateizmusban lényegileg nincs benne az intolerancia, attól, hogy én nem hiszek istenben, elfogadhatom mások hitét. Az antiteizmus tehát harcos irányzat, hasonló dac jellemzi a tekintélytisztelettel szemben, mint a kamaszkort, míg az ateizmus békés.

A fogalmak tisztázása után írnék néhány szót az ateista és a vallásos emberek kapcsolatáról is, mivel maga a kapcsolat nagymértékben befolyásolja az értékítéleteinket. Főleg keresztény berkekből hallom időnként, hogy még az ateizmus iránt toleráns hívők is sajnálattal beszélnek a nem hívőkről, mint akik a hit és isten nélkül nem lehetnek teljes mértékben boldogok, nem élhetnek maradéktalanul kiteljesedett életet. A másik oldalról az ateisták köréből is gyakran ugyanilyen mondatokkal találkozom, csak épp fordított előjellel: sok ateista a vallásos embereket gyermekinek és éretlennek látja, akik egy homályos hókuszpókuszokkal teli mesébe kapaszkodnak középpontban egy zsarnoki, télapó-szerű istenséggel.

Szerintem egymás el nem fogadásának a legmélyebb alapja éppen itt van: meg vagyunk róla győződve, hogy nekünk van igazunk, és ezért minden további nélkül a másik csoport fölé helyezzük magunkat, őket gyereknek nézzük, akikhez mi, felnőttek, leereszkedünk. A vallási tolerancia föltétele azonban az, ha meglátjuk a másik értékeit, és egyenrangúként tekintünk rá, mint aki a mi igazságaink nélkül is lehet teljes és érett.

Itt kell leszögezni, hogy mind a vallásosság, mind az ateizmus hitvilágra épül, és mint ilyen, mindkettő lehet érett és éretlen is. Tehát az ateizmus sem jelent hit nélküliséget! Az érett vallásossággal sokat foglalkozik a teológia, az érett ateizmus fogalmát viszont szerintem én írom le most, itt először. A továbbiakban éppen ezért főleg az érett ateizmussal fogok foglalkozni, de mindvégig párhuzamba állítva a vallással.

Talán nem meglepő, ha azzal kezdem, hogy az ateizmusnak is épp azokkal a kérdésekkel kell szembenéznie, mint a vallásnak, csak ezekre eltérő válaszokat ad. Már írtam a világ keletkezéséről, ami az ateisták szerint a természet törvényszerűségei nyomán jött létre, míg a hívők isten teremtő munkájának tulajdonítják azt. Ennél fontosabb kérdés a halál, és ami utána van.

Minden vallás gondoskodik hívei megnyugtatásáról, valamifajta halál utáni lét képét festve: vagy túlvilág van, vagy újjászületés, de mindenképp van folytatás. Az érett ateizmus többek közt a halállal való szembenézést is jelenti. Ha isten nincs, túlvilág sincs, és újjászületés sem, tehát az ateizmus szerint a lélek is halandó, nem csak a test, a halál a teljes megsemmisülés, ami után nincs semmi. Nincs második esély.

Ennek a felismerése félelmetes és fájdalmas lehet. Ha innen nézzük, talán fölmerülhet a kérdés, hogy hogyan lehet bárki ateista? Sokaknak még a pokolba jutás is vonzóbb, mint hogy nincs semmi, hogy tulajdonképp az életünk cél nélküli, hisz így is, úgy is meghalunk, nem vagyunk része egy nagy egésznek, vagy tervnek, csak magunk vagyunk.

Ugyanakkor, a másik oldalról nézve az, hogy nincs túlvilág, és nincs reinkarnáció sem, azt is jelenti, hogy az életünkkel nem kell elszámolnunk senki előtt, csupán önmagunknak tartozunk felelősséggel, és ebben máris megmutatkozik a szerintem legfontosabb különbség vallásosság és ateizmus között: a vallásosság alapértéke a biztonság, a támasz, az ateizmusé a szabadság, a függetlenség. Míg a vallásos ember támaszt lelhet istenben és hívőtársaiban, illetve az egyházszervezetben, addig az ateizmus teljesen független hitrendszer, vagy a fonákjáról nézve magányos dolog.

Kanyarodjunk most vissza egy pillanatra az egyik fönti mondathoz: még a pokolba jutás is vonzóbb, mint, hogy nincs semmi. Nem is olyan rég világosodtam meg, hogy részben ez az érzés áll az összeesküvés-elméletek mögött is. Azokban ugyanis mindig a háttérből manipuláló emberek gonosz mesterkedése rontja meg a világot, és sodor minket is veszélybe, vagy dönt nyomorba, stb. összeesküvés-elmélettől függően. Ám még egy ilyen világ is kevésbé félelmetes, mint az, ahol senki sincs a kormányrúdnál és a világ arra tart, amerre egymással birkózva lökdössük. Ebben az esetben ugyanis egyfelől nem tudjuk, hová fogunk jutni, de nem csak mi, senki sem, másfelől nem lehet az összeesküvőkre hárítani a felelősséget az életünk, környezetünk, országunk, stb. sorsának alakulásáért, mert a felelősség a miénk, mindannyiunké.

Aki éretlen hitvilággal él, az mindig mindenért ilyen külső tényezőket okol. Ha valami rossz dolog történik, akkor az az ördög műve, vagy isten rosszul végzi a dolgát, a főnök szemét, a tanár pikkel ránk, stb., de mi semmiképp nem vagyunk felelősek érte, nem is kell semmin változtatnunk. Mi csak a „körülmények áldozatai” vagyunk, passzív mártírok. Ezeknek az embereknek isten csak egy kifogás, hogy nekik maguknak ne kelljen erőfeszítéseket tenniük.

Ezzel szemben az érett ateizmusban, akárcsak az érett vallásosságban, benne van a teljes felelősség vállalása önmagunkért, csak más és más az odavezető út. Aki elért az érett ateizmus állapotába, az csakis önmagáért, önmaga miatt él úgy, ahogy teszi. Az ateizmusban nincs leírva mi jó és mi rossz, ezért a személynek saját értékeket és célokat kell találnia, és ha ezeket megszegi, a legszigorúbb bíróság előtt felel: a saját lelkiismerete előtt. Ezeket olvasva elmondható, hogy az ateizmus egocentrikus hit, az ateista magában hisz, isten helyére az embert, illetve önmagát rakja.

Visszakanyarodva az imént megkezdett gondolathoz, minden ateistának meg kell keresnie a saját útját, és éppen ebben az útkeresésben láthatóak meg a vallások értékei. Ugyanis a szent iratok rengeteg bölcsességet rejtenek, csak nyitott szem és szív kell, hogy ezeket megértsük. Nem szükséges tehát mindentudó gondolkodónak lenni, hogy saját normarendszert dolgozzunk ki. Ráadásul az ateistának megvan az a luxusa is, hogy nem csupán egy vallás könyveiben mélyedhet el, hanem akár az összesben, mégpedig anélkül, hogy akármelyik pártjára állna.

Mondok egy példát: a keresztény és a zsidó hitben a monogámia a párkapcsolat egyetlen legális formája, ezt az elképzelést pedig erkölcsi szemszögből indokolják meg. Mohamed próféta, aki jól ismerte a keresztény és a zsidó vallást is, de emellett az emberi természetre sem volt vak, az iszlám hit létrehozásakor megengedte, hogy a férfiak több feleséget is választhassanak, ha azokat el tudják tartani – a nőknek még nem engedte meg fordítva ugyanezt. Ha most ezeket a vallási tételeket egymás mellé tesszük, megérthetünk egy fontos dolgot: a monogámia döntés kérdése, nem pedig természeti törvényszerűség, mint ahogy a hűtlenség is az. Ha pedig mi magunk döntünk a hűség mellett, és azt nem egy külső nyomásnak engedve viseljük el, akkor egyrészt nem fogunk tőle szenvedni, másfelől jobb eséllyel tartjuk azt meg, mert ha megszegjük, erkölcsi törvényt szegünk, mégpedig a saját erkölcsi törvényünket.

Mindebből összefoglalva két dolog lényeges: az egyik, hogy nekünk, ateistáknak is fontos megismernünk, megszívlelnünk a vallások igazságait. A másik, hogy egy ateista is élhet „keresztényi” életet, vagyis cselekedhet azonos értékek szerint, mint egy hívő, ha azokat ő is értéknek tartja és attól, hogy nem hisz istenben és nem jár vallásos gyülekezetbe, még nem él automatikusan bűnben, akire a kárhozat vár, ha nem mentik meg a lelkét. Aki ezt a két mondatot el tudja fogadni, az valóban képes tolerálni mások vallását, és nem érzi szükségét annak, hogy a saját igazáról megpróbáljon meggyőzni olyanokat, akik nem az ő hitét osztják. Épp ellenkezőleg, innentől mindenki hitére nyitottan, kíváncsian tekint, mint amit jó volna megismerni, ahelyett, hogy meg akarná változtatni, és a saját képére formálná azt.

A 20. század utolsó harmadában az addig zárt hindu világ vallási vezetői elkezdtek nyitni a nyugat felé, és sokak megdöbbenésére azt mondták, hogy bár a hindu vallás sokrétű és szerteágazó, az élet igazságai olyan hatalmasak, hogy ők még így is csak egy szeletét birtokolják ennek az igazságnak, a többi szelet pedig a többi felekezet kezében van. Mindezzel azt jelentették ki, hogy minden egyház nézőpontja egyformán helyes és mindre ugyanúgy szükség van, mert a világunk bonyolultabb annál, mint hogy azt egyetlen hitrendszer felől szemlélődve megérthetnénk. Úgy hiszem, ez a valódi vallási tolerancia, az ateizmus pedig szintén egy hitrendszer, ami sajátos, szabad, független látásmódja miatt kapocs lehet más hitvilágok között anélkül, hogy bármelyik részévé válna.

És ha már a szabadságnál tartunk, az ateistát nem köti a sors sem. A teljes felelősségért cserébe ő a saját szerencséjének kizárólagos kovácsa. Ezen felül a szabadság a többi embertől való szabadságot is jelenti: az érett ateista elfogadja, hogy bizonyos értelemben mindig egyedül van, csak magára számíthat, egyedül született és úgy is hal majd meg. Egyedülléte pedig abból fakad, hogy a teste áttörhetetlen akadályként áll a többi emberrel való teljes egyesülés előtt, ahogy azok teste is vele és egymással szemben.

Bár az útját minden ateista maga járja, ezen az úton lehetnek családtagok, szerelmek, barátok és ellenségek, akik elkísérik egy darabon. Ha pedig az egyedüllétet fogadjuk el, mint természetes állapotot, akkor ez azzal az előnnyel jár, hogy könnyebb földolgozni mások elvesztését, ami persze nem azt jelenti, hogy egy ateista ne kötődhetne másokhoz, csupán annyit, hogy a kötődést fölbonthatónak tekintjük és nem örök életre szólónak. A spirituális élmények épp azért olyan nagyszerűek, mert pillanatokra kapcsolódni tudunk általa más emberekhez, vagy dolgokhoz. Az érett ateizmus sem mentes tehát a spiritualitástól. A fenti mondatokat olvasva talán kezd világossá válni, hogy mire is gondoltam az elején, mikor azt írtam, hogy az ateizmus nem való mindenkinek.

A következő, minden vallásban és az ateizmusban is felbukkanó dilemma, a testi vágyakhoz való viszony. Az 5 nagy világvallásból 4 önmegtartóztatásra szólít fel – kereszténység, iszlám, zsidó vallás, buddhizmus –, és csak a hinduizmus beszél arról, hogy a vágyak beteljesítése az üdvös út. Talán azért is van fontos helyen kezelve a test és annak a szükségletei, mert ez egyfajta kapocs ember és állat között, és maga a test egészen profán, földhözragadt dolog, nincs benne semmi éteri, transzcendens, vagy spirituális. Tud viszont koszos lenni, éhes, meg büdös és akár undorítónak is találhatjuk. Összefoglalva tehát nem „emelkedett”, hanem nagyon is földközeli, ráadásul állati múltunkra emlékeztet, amit a korlátozó vallások megzabolázandónak, veszélyesnek, vagy épp teljes boldogságunk útjában állónak látnak. Külön érdekesség ezek mellett, hogy a szexuális vágy a világvallások közül csupán egyben kerül kitüntetett helyre a többihez képest: a kereszténységben – annak is bigott változatában. Itt ugyanis a szexet még jobban kell korlátozni, mint az összes többi vágyunkat, az még több piszkosságérzéssel és bűntudattal van átitatva.

Ehhez képest az ateizmusban, mivel nincsenek előre adott, kész szabályok, így a testi vágyak kezeléséről is minden ateistának magának kell döntenie. Lehet az önkorlátozást választani, ha fogytán vannak a készletek az adott dologból, vagy tapasztaljuk, hogy a mértéktelen fogyasztás ránk, vagy környezetünkre nézve káros, esetleg függővé válunk tőle, más esetben viszont, ha racionális alapja nincsen vágyaink megzabolázásának, akkor nehéz megokolni, miért cselekednénk késztetéseinkkel szemben. Én abban hiszek, hogy a testünk többnyire tudja, mi a jó neki, és „szól”, hogy mikor, mire van szüksége. Egyedül drogokkal lehet megzavarni, máskülönben legföljebb abból lehet gondunk, ha megbetegszünk, vagy nem értjük jól az üzeneteket. Ez utóbbi orvoslására nagyon jóban kell lennünk a testünkkel.

Végül érdekes kérdés, hogy hogyan viszonyul az ateizmus istenhez. Látszólag egyszerű a válasz: az ateizmus szerint nincs isten. Én azonban jobban szeretem azt mondani, hogy nem hiszek istenben. Így ugyanis nem zárom ki a létét, csak azt mondom, hogy én nem hiszek benne, de el tudom fogadni, ha más hisz. Tehát nem kérdőjelezem meg egy vallásos ember hitének tárgyát, csupán azt mondom, nekem más a hitem.

Ha egy társaságban szóba kerül a hit, vagy a vallás, akkor a legtöbben zavarba jövünk, függetlenül attól, hogy ateista, vagy vallásos emberekről legyen szó. Ez az egyik olyan téma, amiről „nem szokás beszélni”. Ha pedig valaki mégis így tesz, akkor máris arra gondolunk, hogy az illető legalábbis illetlen, vagy rosszabb esetben valamiféle kattant hittérítő, és inkább megpróbáljuk megvonni a szót és másfelé terelni a társalgást. Az ilyen tabukkal pedig az a baj, hogy sok félreértés, feszültség és félelem tud fölhalmozódni a hallgatás mögött, ami tovább erősíti a vágyat, hogy „inkább ne is beszéljünk róla”, illetve remek táptalaj a más nézetűek meg nem értéséhez és el nem fogadásához. A vallás és az ateizmus kapcsán pedig jó sok dolgot össze szoktunk keverni.

Ezek tisztázásához a vallás felől nézve először is el kell választanunk egymástól a spiritualitást és a vallásosságot. Előbbi az én értelmezésemben minden olyan eseményre vonatkozik, mikor valahogy „túlnövünk” a testünk fizikai korlátain. Vagyis mikor együtt zenélünk másokkal és improvizáció közben hirtelen mindenki ugyanazt kezdi játszani, pedig nem beszéltük meg előre, vagy mikor a kedvesünkkel befejezzük egymás mondatait, de az is ide tartozik, mikor tánc, vagy szeretkezés közben szinte „eggyé olvadunk” a másikkal. Ezekben az esetekben közös hullámhosszra kerülünk más emberekkel és énünk határait kölcsönösen kiterjesztjük egymás felé. A spirituális élményhez azonban nincs szükség másokra: mindenféle módosult tudatállapot is ilyen. A teljesség igénye nélkül ide értem a meditációt, a hipnózist, a drogokkal elért tudatváltozást, a sporttevékenység közben, vagy a figyelmünket lekötő munka során föllépő valamit, amit Csíkszentmihályi Mihály flownak nevezett el, de azt is, mikor egy műalkotást nézve, hallgatva vagy olvasva katarzist élünk át. Ez mind spirituális élmény, és nem kell vallásosság ahhoz, hogy megtapasztaljuk valamennyit, bár tény, hogy minden vallás alapja az ember „spirituális élmények átélésére való képessége”.

Maga a vallásosság már egy másik fogalom és igen összetett. Egyfelől, aki vallásos, annak van vallásos hite, aki „csak” spirituális élményeket él át, annak nem feltétlenül. Ugyanakkor, ha valaki spirituális élmények nélkül vallásos, az egy nagyon éretlen és üres vallásosság. Ezen keresztül látható talán a leginkább a különbség a spiritualitás és a vallásosság között. Egy ilyen ember számára az összes vallási szertartás csupán dogmatikus formaság. Az imája gépies, az istentisztelet során a közös éneklés alatt sem él meg semmi közösséget a többiekkel, mint ahogy a szent tárgyak látványától sem járja át valami katarzisszerű borzongás. A saját istenével valójában nincs kapcsolata, inkább egy jól nevelt gyerek ő, aki monoton alázattal végzi a napi vallásos rutint, de valójában a szent szövegek mondatait nem érti. Olyan, mint egy funkcionális analfabéta.

Másfelől a vallásosság közösséghez tartozást is jelent, ami a spiritualitásban egyáltalán nincs benne. Ráadásul ez a közösséghez tartozás formalizált, feltételekhez, beavatásokhoz kötött, ami a spiritualitástól szintén idegen.

Harmadrészt minden vallásnak van szentírása, ami egyfajta életmód tanácsadó gyűjtemény: feketén-fehéren benne van, hogy hogyan kell élni, mi jó, mi rossz. Ez egyrészt kapaszkodót ad a híveknek, hogy eligazodjanak a világban, másrészt, ha csupán dogmatikusan bebiflázva, rugalmatlanul, nem átgondolva használják ezeket, akkor már sokkal inkább korlátokká válnak. Ma sok ateista számára épp ezek a korlátok látszanak a leginkább a vallásokból, és részben ezért is utasítják el azokat. Kívülről nézve ugyanis számos vallás rendkívül embertelen és életidegen, megnyomorító arcot mutat.

Következő lépésként szét kell választani a vallást és a hitet. Hite ugyanis mindenkinek van, a nem vallásos embereknek is, legfeljebb nem tudnak róla! Az ősrobbanásban hinni ugyanis semmivel sem egzaktabb dolog, mint istenben, mivel bizonyítani ezt sem tudjuk, de ami még fontosabb, ha tudnánk is igazolni egyik, vagy másik létét, az sem zárná ki automatikusan a másikat – hiszen isten teremthette a világot ősrobbanás által is, de ugyanúgy a fizika, kémia és biológia törvényei is lehetnek a világ „teremtői”. Ez a kérdés egyébként, mivel a mi életünkön a válasz semmit sem változtatna, véleményem szerint teljesen fölösleges. Hite tehát az ateistáknak is van, én például magamban hiszek és az emberben, de erre később még visszatérek.

Összegezve: a vallás, bár alapja a hit és alapja a spiritualitás is, mégsem azonos egyikkel sem.

Végül még egy különbségtétel vár ránk: szétszálazni a vallást és az egyházat. Legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy a vallás magánügy, az egyház pedig egy intézmény, de ennél azért kicsit bonyolultabb a dolog. A vallásosság ugyanis nem feltételez automatikusan egyházhoz tartozást is, azonban az egyház nem csak közvetlenül van hatással a hívőkre. A keresztény egyház például hierarchizált, tekintélytiszteletre épít, a tekintélytisztelet pedig a keresztény kultúrkörben mindenkit „megfertőző” érték, nem csak az egyház követőire jellemző. Ugyanez a helyzet a hagyománytisztelettel is, vagy a változásokhoz való hozzáállással: vallásos emberek – még ha nem egyházi értelemben vallásosak is –, nagyobb valószínűséggel lesznek a konzervativizmus és a fontolva haladás hívei, mint a nem-hívő polgárok. Ebben az értelemben tehát az egyház egy mindenkit érő kulturális hatás, a vallásosság pedig ennek a hatásnak a befogadását növeli meg. (Ez utóbbi megállapítást nem tudományos kutatásokra, csupán személyes megfigyelésekre és egyszerű logikára alapozva írom, így lehetséges, hogy a jelenség statisztikailag nem szignifikáns.)

Ha már az egyházaknál járunk, hasznos dolog megemlíteni, hogy mi is a szerepük: én úgy látom, eredetileg és lényegileg a hívők összefogása, oktatása, azok lelkének ápolása, tehát hasonló feladatok, mint amit ma a lélekgyógyászat és a pedagógia végez. Ezekben a minőségekben az egyházak nagyon hasznosak, mert részben utat mutatnak, csoportos támaszt tudnak nyújtani, részben vigaszt, részben pedig reményt, de végső esetben akár konkrét tárgyi segítséget is. Azonban van az egyházaknak egy veszélyesebb arcuk is: mikor a hívek irányításával foglalkoznak a lelkiismeretre apellálva. Innen nézve az egyház a tömegmanipuláció eszköze, politikai tényező, és a zárt hierarchiából következően diktatórikus intézmény. Ha a két minőséget egymás mellé tesszük, látható, hogy többé-kevésbé az egyház két szintjéről beszélünk: az első a hívőkkel közvetlenül érintkező papság szintje, az utóbbi pedig az egyház vezető tisztségviselőinek, bürokratáinak a szintje.

Az első rész lezárásaképp hadd osszak meg egy személyes megfigyelést. A mindennapokban több alkalommal is volt szerencsém megtért emberekkel beszélgetni, akik korábban ateisták voltak. Nagyon érdekes számomra, hogy mindegyikük történetében akad egy közös mozzanat: az életük egy pontján azt érezték, valami hiányzik, és hiába keresték hétköznapi dolgokban a megoldást, valahogy nem akart szűnni ez az érzés, csak azután, hogy valamilyen formában rátaláltak istenre. Sokáig úgy hittem, hogy nekem soha nem volt hasonló hiányérzetem, és talán ezért sem éreztem soha isten hiányát, de tovább gondolkodva rá kellett jönnöm, hogy tudom, miről beszélnek. Ugyanakkor nekem olyan spirituális élmények, mint az együtt zenélés, a filmnézés, a munka öröme, vagy épp az írás mámora mindig kitöltötték az űrt.

Másrészt arra is rá kellett ébrednem, hogy nagy különbség van az ő egykori ateizmusuk és az én ateizmusom között. Ők csak elutasították istent családi hagyományaik, nem vallásos környezetük, vagy az egyházak kevésbé vonzó vonásai hatására, amikkel azonosították a hitet. Ezen túl azonban nem tettek semmilyen értéket isten helyére. Ténylegesen nem volt hitük, mármint tudatos hitük nem. Ezt a területet egyszerűen elhanyagolták és bizonyos értelemben csak a mának, a pillanatnak éltek. Aztán történt valami, mondjuk meghalt egy közeli hozzátartozójuk és egyszerre ott álltak letaglózva, rémülten, eszköztelenül az elmúlás előtt. Vagy beszerezték az „amerikai álom” minden kellékét, de még mindig nem voltak tőle boldogok és belátták, hogy a még több pénz és még több tárgy sem teszi majd őket azzá.

Ehhez képest az én ateizmusom tudatos választás, és átgondolt hitrendszer van mögötte. Sok évbe telt, mire érthető formába tudtam fogalmazni, hogy nekem miért tud teljes lenni az életem isten nélkül is: mert van hitem, csak ez nem vallásos hit. A következő részben erről szeretnék írni egy kicsit.

A feminizmus meg én régóta kerülgetjük egymást. Először úgy 10 éve randiztunk egy szeptemberi délutánon az ELTE BTK-n, az Ajtósi Dürer sor azóta Dürer kertként elhíresült épületében. Gender studies volt a szeminárium neve, ahol belé gabalyodtam és azóta, „szeretlek is meg nem is” viszonyban vagyok vele.

A hőskor szüfrazsettjeit, az egyenlő jogokért küzdő amazonokat, akik nem átallottak nadrágot húzni és olykor szoknyát meg alsóneműt égetni nagyon szeretem, ahogy a mai „liberális feministákat” is, akik a nemek egyenlő kiteljesedéséért dolgoznak. A mindenhol szexizmust kiáltó, minden, szerintük helytelen dolgot korlátozni, vagy betiltani akaró „radikális feministákat” akik összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal, viszont nem.

Férfiak és nők nem vagyunk egyformák. Tudom, hogy az uniszexizmus korában nem divatos ilyet kijelenteni, de sajnos „a tények makacs dolgok”. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb, felsőbbrendű, vagy értéktelenebb a másiknál, csupán sok mindenben különbözünk. És éppen ezekkel a különbözőségekkel egészítjük ki egymást. Minderről viszont már olyan sokan írtak olyan sokat, hogy nem is mennék bele jobban.

Hadd folytassam inkább egy botrányos kijelentéssel! Szerintem a feminizmus a második világháború után győzött! Elérte az eredeti célját, hogy nők és férfiak minden tekintetben egyenlők legyenek a törvény előtt. A mozgalmat, amit addig a harc kötött össze, ezután a felbomlás fenyegette, ezért néhányan új ellenséget kerestek.

Az aktivisták egy része ezt a nem egyenlő bánásmódban találta meg, és azért kezdtek kardoskodni, hogy a törvények szelleme a gyakorlatba is átmenjen. Olyan problémákat igyekeznek megoldani, mint mondjuk, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb fizetést kap, mint egy férfi. A liberális feministák ugyanakkor nem csak „női” problémákat tűztek a zászlajukra, hanem „férfi” gondokat is, például azt, hogy egy férfi is otthon maradhasson az újszülött gyermekkel, ha szeretne, míg a nő inkább dolgozna. Ez a küzdelem tehát már nem a nőkért, hanem az egyenlőségért folyik, a szó szoros értelmében pedig nem feminizmus többé, hanem egalizmus.

Az egalizmus viszont nem polgárjogi csatározás, hanem „pszichológiai hadviselés” a legnemesebb értelemben, ezért nem is lehet utcai demonstrációkkal és látványos akciókkal megnyerni. A fizikai erő itt teljesen haszontalan, ugyanis most nem törvények kicsikarása a cél, hanem évszázados sztereotípiák újragondolása. A férfiak nem azért keresnek többet, mert ezt egy törvény előírja, hanem mert a hagyományos kép még mindig az, hogy a férfi a családfenntartó, amit a nő jövedelme legfeljebb csak kiegészít, ha kell egyáltalán dolgoznia. (A bejegyzés megírása utáni években készült szociológiai kutatások a témában kimutatták, hogy a bérkülönbség mögött legnagyobb részt a szülési szabadság miatt megtörő karrier út áll. Az előző gondolat csupán 1-3%-ot magyaráz a jövedelmi különbségekből - a szerző.) Ennek a hiedelemnek a másik oldala, hogy csak a nő tudja, mi kell a csecsemőnek, ezért az apák gyakorta kiszorulnak a gyermeknevelésből az első években.

Az alapvető nehézség mindkét sztereotípia mögött ugyanaz: a két nem képviselői nem tekintik egymást partnernek. Persze a partnerség nem azt jelenti, hogy a férfiak elnőiesednek, a nők pedig elférfiasodnak, ahogy azt ma sokan félreértik, csupán annyit, hogy a másikat is ugyanolyan kompetensnek tartom, mint saját magamat, ezért rá merek bízni dolgokat, nem félek támaszkodni rá. Másként mondva bízunk egymásban. Ilyen fajta bizalmat pedig csak oktatással, hosszú évek alatt és sok munka árán lehet kiépíteni, szabályokkal, rendeletekkel nem tudjuk rákényszeríteni senkire. Azt állítom tehát, hogy a feminizmus kora lejárt és most az egalizmusé, a kulturális, lelki és szellemi megújulásé a főszerep.

A női polgárjogi harcosok egy másik csoportja ugyanakkor megmaradt „valódi” feministának, mikor egy egészen más ellenséget találtak maguknak: a férfit, akit hatalmaskodónak, erőszakosnak és félelmetesnek látnak. Ez a férfi nőket bántalmaz, lenézi őket, csak egy darab húsnak, szexuális kelléknek tartja valamennyit és a gyerekekkel sem bánik kesztyűs kézzel. Tulajdonképpen egy faragatlan, csapodár, élvhajhász pszichopata a legrosszabb, szadista fajtából.

Tényleg vannak ilyen férfiak, sőt ilyen nők is, de a radikális feministák sajnos az összes férfit ilyennek látják. És mivel ilyennek látják, a cél sem lehet kérdés: le kell győzni a férfiakat, mert a soviniszták korának vége, helyette nőuralom szükséges!

Nemrég véletlenül láttam egy riportot egy felvonulásról, ahol talán a nemi erőszak ellen tüntettek, és az egyik aktivista hölgy dühösen mesélte a riporternek, hogy kenutúrán volt az előző héten, ahol több férfi is megbámulta és ajánlatokat tett neki, amit ő kikért magának. A történethez még hozzátartozik, hogy egy olyan nő mesélte mindezt, aki láthatóan mindent megtett azért, hogy ne tűnjön nőiesnek. Úgy hiszem – és ez ma a második botrányos kijelentésem –, hogy a radikális feminizmus valójában a tagság nőiséghez és a szexualitáshoz való problémás viszonyából táplálkozik.

Nem mernék általánosítani, de fogadnék rá, hogyha a radikális feministák között körbekérdeznénk, akkor az átlagnépességhez képest jóval több olyan személyt találnánk a soraikban, akiket gyermekkorában, vagy felnőttként szexuálisan, fizikailag, vagy verbálisan rendszeresen bántalmaztak, megnyomorítottak, legtöbbször az apjuk, nevelőapjuk, vagy nagypapájuk, esetleg nagybácsijuk, illetve férjük\párjuk. Ha nem őket bántalmazták, akkor tanúi voltak annak, hogy az anyjukkal, vagy a testvéreikkel erőszakoskodtak.

Emellett a másik gyakori ok a radikális feminizmus mögött szerintem a korlátozó, prűd nevelés, alacsony önértékeléssel és negatív anyaképpel kombinálva. Az ilyen embereknél nagyon is érthető, hogy veszélyesnek, ellenségesnek látják a férfiak világát, fontos azonban tudatosítani, hogy ez egy torzkép, ami túláltalánosításokból táplálkozik.

Érdemes végignézni, hogy milyen témákban szólalnak meg radikális feministák. Az egyik, leginkább kiemelt kérdés a ’70-es-’80-as évektől kezdve a pornográfia (két szakdolgozatot írtam a témában, így elég részletesen ismerem az ezzel kapcsolatos nemzetközi álláspontokat és kutatásokat).

A radikál-feministák azt állítják, hogy a pornográfia a nők lealacsonyításának és eltárgyiasításának egyik legfőbb eszköze. A hölgyeket szextárgyaknak állítja be, nemi erőszak elkövetésére buzdít ellenük, mert azt sugallja, hogy titkon minden nő erre vágyik, sőt, egyes ultraradikális szószólók szerint a férfiak nőkkel szembeni elfojtott gyűlöletüket a pornón keresztül engedik ki, ami azért keletkezett bennük, mert a nők egyenlő jogokra tettek szert, és időnként magasabb pozícióba kerülnek, mint egy-egy férfi, amit a férfibüszkeség nem bír el.

Egyrészt a kapcsolódó kutatások és a gyakorlat azt mutatja, hogy magának a szexnek az ábrázolása semmilyen formában nem növeli a nőkkel szembeni erőszak elkövetésének esélyét – a pornó legalizálása óta nem emelkedett, sőt, egyes helyeken csökkent a nemi erőszak gyakorisága –, csupán akkor válnak megengedőbbé a nézők ezzel szemben, ha a filmen, vagy képen a nőket bántalmazzák is, ez a hatás azonban akkor is fellép, ha nincs szex a felvételen, csak erőszak. Tehát a jelenség eredendően az erőszak ábrázolásához köthető, nem a pornóhoz.

Ugyanakkor gyakran találkozom a fenti gondolatmenetnek egy finomabb, szélesebb rétegek által elfogadott változatával is: eszerint a pornográfia legalizálása óta egyre terjedőben van az anális szex kipróbálása, amit a pornó számlájára írnak, mivel szinte minden felnőtt film kötelező kelléke a „popószex”. Az anális közösülés pedig a nők lealacsonyításának eszköze – mondják –, a nőkön való uralkodás szimbóluma, merthogy fájdalmas és fizikai kockázatokkal is jár.

Az análszex terjedését valóban több kutatás kimutatta a nyugati kultúrkörben, de akik ezt a véleményt hangoztatják, kifelejtenek ezzel kapcsolatban néhány dolgot: először is nem új jelenségről van szó, hanem az ókor óta dokumentáltan létező közösülési formáról, ami ma úgymond a reneszánszát éli – valószínűleg már az őskorban is űzték az emberek, erről azonban nincsenek forrásaink. Másodszor az állatvilágban is látunk rá példát szép számmal, tehát úgymond „természetes”. És bár sok esetben valóban a dominancia szimbolizálására szolgál, ahogy a börtönlakók között is részben ilyesmiről van szó, korántsem lehet minden esetet ide sorolni. Gondoljunk csak a meleg férfiakra, akik nem ritkán szeretkeznek így, mégpedig gyöngéd érzelmektől vezetve, nem pedig egymást megalázva. Harmadszor a legtöbb nő számára a hüvelyi közösülés is fájdalmas az első, vagy első néhány alkalommal – szexuális diszfunkció esetén később is. Azt is tanulni kell, akárcsak az anális szexet, ami szintén nem jár fájdalommal, vagy csupán „kellemes fájdalommal”, ha jól, érzéssel és gyakorlottan csinálják. Végül a kutatások szerint a popószexet kipróbáló nők kb. egyharmada élvezi és rendszeresen gyakorolja a szeretkezés ezen formáját.

Ha mindezt mellévesszük, akkor az anális szexhez társított mítosz, miszerint lealacsonyít, egyben homofób, szegényes szexuális műveltségről árulkodik és azokról a nőkről, akik szeretik és gyakorolják azt állítja, hogy rendszeresen megalázzák önmagukat.

Ennél is tágabb, de ide kapcsolódó kijelentés, miszerint a pornó szabadosabbá, könnyelműbbé tesz. Az ismerőseim körében valóban látok olyan tendenciát, miszerint a szex leértékelődött és már nemcsak a fiúk, de a lányok is tudatosan keresnek egyéjszakás kapcsolatokat, nem csupán „belesodródnak” ezekbe, mint korábban. Az ilyenfajta szabadosság szerintem egyrészt legalábbis még egy tényezőhöz, a párkapcsolatok modern kori válságához ugyanúgy köthető, ráadásul máshonnan nézve, van pozitív oldala is.

Sokat töprengtem azon, hogy egyes lányok miért viselkednek szinte férfi módjára, büszkén falva a pasikat, a kritikákkal mit sem törődve. Végül rájöttem, hogy a „mindenki mindenkivel kavar” felállás, amit ma több nagy haveri társaságban tapasztalok, egyben azt is jelenti, hogy ezek a hölgyek tudják élvezni a szexet. Szakítva a sztereotip képpel, miszerint a nő szemérmes, szende és passzív, ők merik vállalni, hogy vannak igényeik az ágyban és nem félnek kezdeményezni sem, hogy ezeket beteljesítsék.

Innen nézve mindez éppen a nők szexuális egyenjogúsodásának egy állomása. Persze a folyamat magában rejti annak a veszélyét is – mondhatnánk –, hogy ezeknek a hölgyeknek egy része nem lesz képes az elköteleződésre és így a valódi intimitásra sem, amitől azután szenvednek – ahogy az a „Don Juanokkal” is gyakran megesik –, de az ilyen tévutak mögött egészen más okok állnak, amikre itt most nem térnék ki.

A radikális feministák másik zászlóshajója a „szexizmus elleni küzdelem”. Ezalatt azt értik, hogy a férfiak és nők mindenfajta megkülönböztetése ellen küzdeni akarnak, hogy egy teljesen androgűn, uniszex világot kapjunk. Olyasmik tartoznak ide, mint, hogy „a kislányokat ne öltöztessük rózsaszínbe, a kisfiúk ne hordjanak kéket”, „a lányok ne csak babázzanak, a fiúk ne csak kisautókkal játsszanak” – tehát kicsi kortól „neveljük ki” a gyerekekből a nemi sztereotípiákat, pontosabban úgy neveljük őket, hogy ezek ki se alakuljanak. „A nők is inkább válasszák a karriert és a függetlenséget a családdal szemben”, „mindannyian úgy öltözködjünk, hogy takarjuk el a másodlagos nemi jegyeinket és mindent, ami „szexis” – mellet, hasat, feneket, lábat –, „a férfiak és nők kezeljék egészen egyformán egymást”, vagyis ne engedje előre a férfi a nőt, ne adja rá a kabátját, ne tolja alá a széket, ne adja át a helyet, ne hozzon neki virágot – sehogy ne éreztesse, hogy a nő a „gyengébbik” nem tagja, stb.

Én ezekről beszélek, amikor azt mondom, hogy összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal. Ráadásul, ha végigfutjuk a fenti listát, akkor az is látszik, hogy az ilyen nők elférfiasodnak, a női értékek és erények kiteljesítése helyett azokat egészen elnyomják és azonosulnak a klasszikus férfinormákkal. Mikor olyasmit írok, hogy ezen hölgyeknek gondjuk van a saját nőképükkel, akkor erre gondolok.

Mert igaz, hogy egy férfi is otthon maradhat a pici babával, sőt, fontosnak is tartom, hogy már egész korán bevonódjanak az apák a szülői feladatokba, mert nekik is ugyanúgy tanulni kell ezt az új szerepet, mint a nőknek az anyaságot, de ettől még nem tudják helyettesíteni az anyát. A férfi nem képes szoptatni, amire pedig a csöppségeknek nagy szükségük van a személyiségfejlődésük szempontjából. Nem elég csak a lefejt anyatejet, vagy a babatápot beléjük diktálni, kell az a fizikai közelség is, azok az érintések, amik a szoptatással járnak – ha erre vam lehetőség, persze. Ha a férfi próbálja átvenni az anyai funkciókat, ez mind kimarad és annak később még kárát lát(hat)juk – természetesen csak akkor lehet belőle gond, ha rendszeresen ismétlődik, nem akkor, ha egyszer-egyszer előfordul.

A férfi tehát nem tud jobb anyja lenni a gyermeknek, mint a nő, de lehet a „legjobb apja”. A gyermekvállalás pedig nem a nők rabszolgasorban tartásának eszköze, ahogy azt néhány ultraradikális feminista hangoztatja, hanem – jó esetben – egy közös kaland, amit a szülők együtt vállalnak és mindketten ott és úgy tesznek érte, ahogy a nemüknek megfelelően a leginkább tudnak.

Végül a radikális feministák kiemelt témája még a nemi erőszak, a családon belüli erőszak és az ezek ellen való küzdelem. Míg egyrészt nagyon nemes feladat felhívni a figyelmet eme problémákra, azt is érdemes tudatosítani, hogy egyik sem oldható meg tüntetésekkel, vagy törvénymódosításokkal. Bár sokan úgy hiszik, de ma sem a túl megengedő törvényi- és társadalmi környezet, vagy a munkáját félvállról vevő rendőrség tehet róla, hogy ilyen bűnesetek előfordulhatnak, hanem azok a tragikus egyéni életutak, melyek amögött vannak, ahogyan valaki erőszaktevővé válik. A valódi ellenszer a pszichoterápia és a lelki nevelés, nem csupán a keményebb börtönbüntetés, vagy a határozottabb rendőri föllépés, erről azonban sajnos nem gyakran hallok. Sokak számára talán fontosabb, hogy fölvessenek problémákat, azután pedig azokkal kapcsolatban elégedetlenkedjenek, minthogy a megoldást keressék.

Mindezt összegezve tehát nem hiszek abban, hogy ha az egyik nem a másikat ellenségnek tekinti és igyekszik legyőzni azt, akkor így előrébb juthatnánk. Így éltük le az ismert történelem java részét és bőven látszanak a hibák, amikből tanulhatunk. Ezen az alapon utasítom el a hímsovinizmust és a radikál-feminizmust egyaránt. Mint ahogy azt is szerencsétlennek tartom, amikor androgűn jövőképet kergetve tudatosan próbáljuk elfojtani minden vonásunkat, ami férfias, vagy nőies. Nem hímnős csigák vagyunk, hanem egy kétnemű fajhoz, a homo sapienshez tartozunk. Fogadjuk el, mást amúgy sem tehetünk! Versengés, vagy uniszexizálás helyett partnerség kell, egymás kölcsönös tisztelete és a különböző értékek megbecsülése, egy szóval egalizmus – ha már mindenképp az izmusokhoz ragaszkodunk.

Életünk jelentős részét virtuális világokban éljük le, de ez nem csupán a számítógépek elterjedése óta van így. Mikor megnézünk egy filmet, vagy elolvasunk egy könyvet, akkor néhány röpke órára a főhős szerepébe képzelhetjük magunkat, ugyanúgy, mint mikor játszunk, vagy csupán fantáziálunk. Olyan izgalmakban lehet így részünk, amiktől a való életben félünk, vagy épp elborzadunk, ebben a mintha világban azonban nagyon is feldobnak és kikapcsolnak a „szürke hétköznapokból”.

Lényegében arról van szó, hogy szinte ösztönösen menekülünk a saját életünk elől. A szórakoztatóipar pedig erre az „ösztönünkre” épült fel. Az egyik percben még rendíthetetlen katona vagy, aki két kézzel öli az embereket, aztán futballsztár, vagy épp szupermodell, majd mennyei szerető, mindezt pedig anélkül, hogy e szerepek árnyoldalaiba is bele kéne merülnünk. Minket nem lőhetnek meg, nem poszttraumás stressz zavarral térünk vissza a harctérről az üres lakásba, ahonnan a családunk már rég elmenekült előlünk. Nincs széthajtva a szteroidokkal teletömött testünk, hogy a nem létező magánéletet, meg az evészavarokat már ne is említsem. Nem kaphatunk nemi betegséget, és nem is mondhatunk csődöt az ágyban, sőt, még az udvarlással se kell bajlódni, csak egy kattintás, és máris a szemeink előtt vetkőzik vágyaink tárgya, ha pedig megunjuk, csak nyitunk egy új lapot a böngészőben.

Ezek mind mintha élmények. Sok-sok mintha boldogság, mintha izgalom, felelősség és kötöttségek nélkül. Mintha élnénk.

Mindig is akadtak olyanok, akiket magukba szippantottak ezek a mesevilágok, olyannyira, hogy szinte már nem is a valóságban éltek. Korábban álmodozóknak, hóbortosoknak, vagy épp könyvmolynak hívták őket, ma a számítógépfüggő a divatos címke. Nem új tehát a jelenség, csak a csomagolás változott és a méretei.

Még csak 30 éves vagyok, de kamaszkorom óta óriásit fordultak a trendek. Míg tinédzser éveimben computerbuzinak bélyegezték azt, aki huzamosabb időt töltött számítógép előtt és vesztesnek tartották, addig mára megannyi fiatal számára, ami nem online történik, az nem is létezik. Szinte mindenkinek van „simogatós telefonja”, és sokan egyfolytában az internethez kapcsolódva élnek, hogy azonnal megoszthassák ismerőseikkel, bármi zajlik is körülöttük, ez a jelenség pedig nem csak a kamaszokra, de a 20-40 éves korosztályra is egyre jellemzőbb.

Az iparszerű szórakoztatás korszaka szerintem abban hozott változást, hogy a valós és a mintha élmények aránya megfordult az életünkben az utóbbi javára. Végső soron ennek az a következménye, hogy ténylegesen kevesebbet élünk. A mesterséges élmények áradata egyszerűen maga alá gyűri a hús-vér valóságot. A mintha világban ugyanis minden kényelmes, gyors, az igényeink szerint alakítható, méghozzá erőfeszítés nélkül. A mintha élmények azután mintha vágyakat is generálnak: mondjuk meglátjuk a főhős új Gucci táskáját és nekünk is olyan kell. (Ezzel operál a reklámipar.) Így aztán a való életünkben elkezdünk azért dolgozni, hogy a mintha vágyainkat kielégítsük. A mintha vágyak beteljesülésekor viszont csak mintha boldogságot kapunk, tehát igazán csupán egy olcsó hamisítványt, ami hamar elillan, mi meg ismét elkezdjük érte a hajszát, csak mindig egy kicsit nagyobb dózisban.

Igazi érzelmet sajnos kizárólag valódi vágy beteljesülésekor élhetünk át a valódi világban. Ezért pedig erőfeszítést kell tenni, olykor egészen sokat, nem jön gyorsan, néha akár évekre, vagy évtizedekre is szükség van hozzá, és rengeteg kellemetlenséget is el kell viselnünk a siker érdekében.

A mintha világ ugyanakkor sokat segít, mikor el szeretnénk lazulni. A kreativitás tere is lehet, amennyiben a hétköznapi szabályok és logika nélkül álmodhatunk benne nagyokat. (Ez az, amit csak a képzeletünket megmozgató mintha világok adnak meg, így az olvasás és a fantáziálás, szemben a passzív virtuális valósággal, amit a filmek és a számítógépek nyújtanak.)

Probléma abból adódik, ha a mesterséges környezetet látjuk valódinak és bedőlünk annak, hogy amit ott tapasztalunk, az nekünk is jár, az az igazán izgalmas, elkezdjük összehasonlítgatni az életünkkel, és végül a valóság egyszerre megszürkül. Ha elhisszük, hogy az életünk tényleg unalmas, akkor vagy rosszul éljük, vagy csukott szemmel járunk, de legvalószínűbb, hogy mindkettő igaz. És könnyebb ugyan színes-zajos káprázattal elterelni a figyelmünket, mint változtatni a szokásainkon, meg a látásmódunkon, de a mintha boldogság előbb-utóbb mindannyiunknak kevés lesz, akkor pedig csak három út marad: szenvedés a sírig, az iménti rögösebb, vagy a még mélyebb kábulat a drogok révén.

Talán mindaz, amit itt leírtam, másoknak egészen banális és magától értetődő, de nekem nagyon is meglepő felismerés volt, mikor rádöbbentem, hogy hány féle módon menekülök a valóság elől: kicsi gyerekkorom óta meséket költök, és magányos óráimban gyakran máig bennük élek a képzeletemben, ezek egy részéből regényt, vagy novellát írok, közben pedig egészen elrugaszkodom a realitástól. Annyira, hogy ilyenkor nem is a monitort látom, meg a billentyűzetet, hanem a megelevenedő történet lebeg a szemeim előtt. Azután falom a filmeket, sokat sportolok, ami közben nem ritkán fejben egész máshol járok, olykor-olykor számítógépes játékokkal is játszom, és ha mindez nem lenne elég, zenélek, zenét hallgatok, illetve elolvasok egy cikket, novellát, vagy regényt.

Ami ennél is megdöbbentőbb felismerés volt, hogy naponta legalább 8-9 órát töltök így a mintha világban. Ugyanis mindben az a közös, hogy a figyelmem elkalandozik az engem körülvevő fizikai valóságról és arról, amit épp teszek, így pedig rengeteg apró csodáról maradhatok le. Ezt onnan tudom, hogy mikor valódi élményeket élek át és a környezetemre figyelek, mindig látok valami újat, izgalmasat, érdekeset. El is határoztam, hogy többet fogok „kifelé” figyelni.