Ha valakiről kiderül, hogy meleg, a család ösztönös reakciója általában ez: miért, mit rontottunk el? Egyesek nyíltan ki is mondják, mások csak gondolják, de mindenképp tipikusnak tekinthető, és míg a rokonság szempontjából egészen érthető a kérdés, ebben a néhány szóban benne van mindaz, ahogy a mai nyugati és főleg Kelet-Európai kultúra a melegekhez áll. Akkor is, ha már hivatalosan nem számít betegségnek, a közgondolkodás devianciának értékeli.

Ehhez képest erős kontraszt, hogy az ókorban elfogadott-, sőt, bizonyos közösségekben kívánatos dolognak tartották. A rómaiak szerint igaz szerelem csak két férfi között alakulhatott ki, mert csak két férfi tudja igazán megérteni egymást. A kőkemény, tesztoszterontól túlcsorduló spártai férfiak között pedig elvárt volt a bajtársakkal hálni, mert úgy hitték, hogy a homoerotikus élmény erősíti a katonák közötti összetartást. A rendíthetetlen harcosok képe ugyanakkor köszönőviszonyban sincs a médiában megjelenő, érzékeny, nőies, meleg férfiábrázolásokkal, pedig akadnak jócskán maszkulin melegek is, mint ahogy vannak férfias, de nagyon feminin leszbikus nők is.

Ez a torzítás úgy jöhetett létre, hogy a keresztény államegyház idejében a teljes szexuális kultúra bűnösnek és koszosnak lett bélyegezve. Még a heteroszexualitás is csak megtűrt szükséges rossz volt, ami pedig attól eltért, az már végképp a sátán művének számított.

A melegség ilyen fajta démonizálása az újkorban azután enyhülni kezdett, és mint oly sokféle másságot, ezt is betegségnek nyilvánították, amivel kapcsolatban többé nem a papság, hanem az orvosi kar volt az illetékes, azon belül is a születő lélekgyógyászat. A homoszexuálisok „gyógyítása” egészen a 20. század második feléig „fejlődött”, amikor is a kor vezető pszichológusai és pszichiáterei az akkori vizsgálatok eredményei alapján átértékelték a jelenséget, és kivették a betegségek közül.

Ebben a folyamatban kiemelkedően fontos Kinsey professzor munkássága, aki elsőként kezdte tudományos igényességgel kutatni az emberi szexualitást (a ’40-es években az USA-ban), és arra a „botrányos” megállapításra jutott, hogy a társadalom többsége nem heteroszexuális és még csak nem is homoszexuális, hanem biszexuális. Vagyis alapjában véve a homoerotikus érdeklődés valamekkora mértékben általánosan jelen van a népességben. Mindezt pedig nem valamiféle magasztos eszme nyomán jelentette ki, hanem a több, mint húszezer (!) emberrel folytatott személyes interjúi során leszűrt eredmények alapján vetette papírra, mivel tömegesen találkozott azzal a jelenséggel, hogy magukat heteroszexuálisnak tartó embereknek életük során volt egy, vagy több homoerotikus élményük is – ezt azóta a további kutatások is rendre megerősítik.

A fenti elméletet persze sok kritika érte, mégis, Kinsey felfedezései forradalmiak voltak, mert kétségtelenül kiderült, hogy a melegség nem egy elszigetelt aberráció, ami a társadalom alig 1 %-át érinti, hanem lényegesen gyakoribb.Az össznépesség kb. 10%-a vallja magát felvállaltan, vagy titkoltan egészen melegnek – ezt később más kultúrákban végzett kutatások is igazolták, vagyis nem a nyugati világ „mételyéről” van szó –, ehhez pedig hozzáadódnak a biszexuálisok tömegei, még ha nyíltan kevesen is mondják magukat annak. Ami pedig egy közösségben inkább tipikus, mint kivétel, az nem tekinthető betegségnek.

Ezt erősítette, hogy számos megfigyelés felhívta a figyelmet arra, hogy az állatvilágban több emlős faj esetében is jelen van a homoszexuális viselkedés, így az még csak nem is a homo sapiens sajátja. A lélekgyógyászat éles szemléletváltása tehát nem értékítélet, hanem tudományos állásfoglalás.

A fordulat után a mindenféle másságra kíváncsi média, részben jóindulatból, részben szenzációhajhászatból, elkezdte megjeleníteni a „melegséget”, illetve azt, amit annak gondolt, mégpedig úgy, hogy ebben a képben szándékosan ki legyen domborítva a különbözőség, mondván az mindig érdekes, így nézőket/olvasókat/hallgatókat vonzhat. A hosszú évszázadokon át megbélyegzett homoszexualitás azonban ettől nem nyert automatikusan polgárjogot.

Érdekesen kettős hatást váltott ki a melegség széleskörű ábrázolása. A magát liberálisnak valló emberek általában elfogadó, megengedő álláspontot vettek fel, miután felhívták a figyelmüket a jelenség természetes voltára. Ezzel szemben mindazok szemét szúrni kezdte a homoszexuálisok szerepeltetése a médiában, akik bármi okból addig is negatív, vagy elítélő módon viszonyultak hozzájuk. A mai napig ugyanez a tendencia látszik a melegfelvonulások kapcsán megjelenő indulatokban.

Itt érdemes kicsit kitérni arra, hogy a homoszexualitás esetében mit is jelent valójában az elfogadás, annak milyen szintjei vannak. A hétköznapokban illik nagyon toleránsnak lenni mindaddig, míg az egyneműek házassága, és különösen a meleg, vagy leszbikus párok gyermekvállalása szóba nem kerül, akkor azonban elpattan a cérna, mondván „hát még melegnek nevelik azt a szerencsétlent”. Ez a fajta „elfogadás” számomra igencsak kétarcú, mert ha valaki komolyan úgy gondolja, hogy a melegség normális, akkor miért volna baj egy gyermeket szándékosan meleggé nevelni – más kérdés, hogy ez lehetetlen, de erre még visszatérek.

Az el nem fogadás ugyanígy nem egységes álláspont. A legradikálisabbak betegségnek tartják, sőt bűnnek, amit tűzzel-vassal irtani kell, „másként ezek az aberráltak megrontják az egész társadalmat”. Ennél megengedőbb az a nézet, miszerint a csukott ajtó mögött mindenki azt csinál, amit akar, de „ne mutogassák”. Véleményem szerint ma a magyar társadalom nagy része ezt a szemléletet vallja, csak esetleg nem tudatosan. Ugyanide tartoznak azok a „toleránsok” is, akikről az imént írtam, mert bár fennen hirdetik, hogy az egyneműek szerelme oké, de ha két fiút/lányt látnak csókolózni, undorodva elfordulnak.

A másik oldalról a téma amiatt kényes, mert maga a meleg közösség is igen érzékeny minden velük kapcsolatos megnyilvánulással szemben. Többen szinte mások „orra alá dörgölik” a másságukat, mintha azt szeretnék kiprovokálni, hogy a körülöttük élők valljanak színt, hogy elfogadják-e őket vagy sem.

Ugyanez a hiperérzékenység van amögött is, hogy ma már „nem divatos” dolog azt kérdezni, hogy miért lesz valaki meleg, vagyis milyen okok húzódnak meg a homoszexualitás hátterében. Így térünk vissza a nyitó kérdéshez. Az ódzkodás egyrészt érthető, hiszen már a felvetésnek is lehet egy olyan mellékíze, hogyha normálisnak fogadjuk el, akkor miért firtatnánk, hogy valaki mitől lesz ilyen, vagy olyan szexuális beállítottságú, elvégre a betegségek okait szoktuk kutatni, a normális dolgokéit nem. Másrészt ez az érvelés sántít, hiszen, mondjuk, a szőke hajat senki nem tartja deviáns dolognak, tudományos szinten mégis kutatjuk az okát. Ugyanilyen alapon pedig azt gondolom, igenis helye van ennek a kérdésnek, mint ahogy a heteroszexualitás okait is érdemes megvizsgálni. Sőt, úgy hiszem, hogy amennyiben értelmet tudunk adni az egynemű szerelemnek, akkor az sokkal elfogadhatóbbá válik, hiszen bármi, amit ismerünk/értünk kevésbé félelmetes, vagy visszataszító, mint akármi, amiről gőzünk sincs.

Lássuk, mire jött rá eddig a tudomány! A heteroszexulitás egyértelmű evolúciós előnye a fajfenntartás, amiből a melegek – látszólag – „kizárják magukat”. Többen rámutattak azonban arra a tényre, hogy a homoszexuális emberek nagyban besegíthetnek testvéreik és unokatestvéreik gyerekeinek a nevelésébe, akik, még ha a saját gyermeknél kisebb arányban is, de az ő génjeiket is hordozzák és továbbörökíthetik. Ennek akkor lehet különös jelentősége, ha a nagyszülők valami okból nem képesek kivenni a részüket a gyermekek körüli teendőkből, így a meleg testvér/unokatestvér részben pótolhatja az ő hiányukat.

A biológiai alapú vizsgálatok arra jutottak, hogyha az anya a terhessége első harmadában tartós és magas stressznek van kitéve, akkor nagyobb valószínűséggel lesz meleg a gyermeke, amit magyarázhatunk egyfajta tudattalan védekezésként is a gyermekvállalással szemben, hisz a baba már a méhben „azt tanulja meg”, hogy a terhesség veszélyes dolog.

A pszichológiai megfigyelések annyit állapítottak meg, hogy a melegek egy része a saját nemére jellemző nemi szereppel nem tud azonosulni már gyermekkorban sem, illetve az apa sok esetben távoli, nem elérhető, vagy rossz vele a kapcsolat.

A nevelésre fókuszáló kutatások semmiféle összefüggést nem tudtak kimutatni a különböző nevelési formák és a melegség kialakulása között. Olyannyira, hogy meleg szülők gyerekei és heteroszexuális szülők gyerekei ugyanolyan arányban lesznek hetero-, illetve homoszexuálisok. Tehát a melegek által nevelt gyerekek sem „tanulják el” szüleiktől a melegséget – vagyis senkit nem lehet melegnek nevelni, következésképpen, ha valakinek meleg a gyermeke, attól még „semmit nem rontott el”. Ugyanezért nem tudják a melegek „megrontani” a társadalmat sem, az ilyesmit nem lehet csak úgy „divatba hozni”, hisz a nemi beállítódás sokkal „mélyebben van” a személyiségünkben, mint ameddig a divat elér.

A homoszexuálisokról általánosan elmondható, hogy a saját nemükhöz való vonzódás nem az ő választásuk, és ezt nagyon fontos kiemelni. Vagyis ez nem egy hóbort, amit a többiek bosszantására találnak ki, épp ezért „levetkőzni” sem tudják. Sajnálatos módon a szexuálterapeuták egy része sokat és komolyan küzdött azért, hogy olyan terápiás eljárásokat dolgozzanak ki, melyek révén „kikezelhető” a melegség. A legtöbb, amit elértek, hogy részben elnyomták a páciensek vágyait, ami azután jó eséllyel vezetett egyéb szexuális zavarokhoz – pl. csökkent nemi vágy –, de a „teljes áthangolás” nem sikerült.

A homoszexualitás olyannyira nem választás kérdése, hogy mikor valaki rájön, hogy meleg, akkor egészen gyakori, hogy azt először szégyelli, sőt, szeretné megváltoztatni, mert tudja, hogy mennyi elutasítás van ezzel kapcsolatban a szűkebb és tágabb környezetében. A szexuális beállítódás azonban olyasvalami, ami ha egyszer kialakult, utána már mindig úgy marad. Egyik bölcs oktatóm mondta, hogy amiről fantáziálunk, arra vágyunk. Nem egy meleg próbál úgy „kigyógyulni” az „állapotából”, hogy csak nőkkel fekszik le, miközben férfiakról fantáziál, vagy leszbikusok esetében éppen fordítva, de ettől még semmi nem változik, csak az történik, hogy hazugságban élik az életüket.

Végül az okokkal kapcsolatban van egy saját megfigyelésem is. Mivel csupán néhány eset alapján írom ezt, mindenki kezelje komoly fenntartással! Több olyan család történetét megismerve, ahol valamelyik gyerek/unoka meleg, feltűnt, hogy gyakori a több generáción át ismétlődő bántalmazás. A melegség talán részben ennek a szörnyű mintának a megtörése, hisz evolúciósan két dolog mozgat mindnyájunkat: az egyéni túlélés és a fajfenntartás. Ezek közül az előbbi az erősebb motiváció, mert ha nem vagyunk életben, fajfenntartani sem tudunk. Mivel az erőszak a túlélést súlyosan veszélyezteti, mindenféle viselkedés, ami az agresszió ellen hat, az életet erősíti, vagyis adaptív.

Az egyik példám egy leszbikus lány, akinek minden női felmenője a férje által bántalmazott asszony volt. Az ő leszbikusságát úgy is lehet értelmezni, mint egy menekülést ebből a sorsszerűen ismétlődő áldozati szerepből, hiszen ha nincs férj, akkor talán elkerülhető a bántalmazás is. A másik példám egy meleg fiú, ahol a családban szintén a férfiak voltak a bántalmazók, ő pedig azzal, hogy meleg lett, talán azt kerülte el, hogy egyszer belőle is bántalmazó férj, illetve apa váljon – arra itt most nem térnék ki, hogy a bántalmazás hogyan adódik át egyik generációról a másikra. (A bántalmazás mindkét példában fizikai bántalmazást, vagyis rendszeres és sokszor brutális verést jelentett, ám itt tenném hozzá, hogy bántalmazni szexuálisan, illetve verbálisan is lehet, sőt, ma már a gyermek elhanyagolása is bántalmazásnak számít a WHO szerint.)

E megfigyelésemet azért is mertem leírni, mert összecseng azzal a föntebb említett pszichológiai kutatási eredménnyel, miszerint a melegek egy része a saját nemi szerepével nem tud azonosulni, illetve az apa negatív figuraként jelenik meg. Tehát ma a bántalmazás is lehet egy adalék a melegség mögött – különösen, hogy a média által sugallt képben a melegség többek között erőszaknélküliséggel párosul –, de bizonyosan nem kizárólagos tényező!

Lezárásképpen hadd osszak meg egy-két személyes gondolatot a témában! Eddig szándékosan nem szóltam arról, hogy engem mennyiben érint a homoszexualitás: a 100%-ban heteroszexuálisok kisebbségéhez tartozom, se meleg, se biszexuális rokonom nincs, ráadásul a legközelebbi barátaim is mind heterók – tudomásom szerint. Mindezt azért nem említettem korábban, mert általában azt tapasztalom – magamon is –, hogy más szemmel olvasunk egy cikket, ha ilyennek, vagy olyannak tartjuk az íróját, ami különösen igaz a melegség esetében.

Életem során volt alkalmam megismerni jó néhány meleg/leszbikus embert és magamtól szinte egyikükről se mondtam volna meg, hogy „mások”, mert nem mások. Ugyanúgy viselkednek, öltöznek, beszélnek, gondolkodnak, éreznek és véreznek, mint én, vagy bárki más. Nincs bennük semmi különös, nem „reklámozzák”, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, ahogy én sem, hogy az ellenkezőhöz. Se nem szégyen, se nem büszkeség, sokkal inkább adottság.

Akinek e sorok megindították a fantáziáját és szeretne jobban is belemerülni a témába, annak merem ajánlani Fischer Eszter: Meleg a gyermekem?! című könyvét.