Az elvárásoknak való megfelelés az előző bejegyzésben tárgyalt elfogadás-megváltoztatás dilemma másik oldala. Ha azt élem meg, hogy a párom nem fogad el éppen olyannak, amilyen vagyok, akkor minden esetben azt érzékelem, hogy elvárásai vannak velem szemben, hogy milyen legyek – mert most még nem vagyok neki elég jó.
Legtöbben ilyenkor egy döntési szituáció előtt találjuk magunkat: „Próbáljak megfelelni az elvárásainak, vagy ne?” Közben nem vesszük észre, hogy maga a kérdés egy téves gondolaton alapszik. Sohasem mások, vagy a „világ” elvárásainak próbálunk ugyanis megfelelni, legfeljebb annak, amit szerintünk a többiek tőlünk várnak. Vagyis ezek a saját elvárásaink, amiket másoknak tulajdonítunk!
Ha találkozunk egy elvárással, mondjuk „Mutasd ki, hogy szeretsz!”, azt mindig saját magunkon átszűrve értelmezzük. Amennyiben van egy alapelvárás önmagammal szemben, hogy „Jó társ akarok lenni!”, akkor az előbbi kérést meghallva megfogalmazhatom, hogy „Figyelnem kell a másik szükségleteire! Ki kell mutatnom a szeretetemet!”.
Azután a következő héten rendszeresen elmosogatok helyette, csomagolok neki reggelit, a kedvenc újságjával lepem meg és nem értem, hogy szombat este miért üvölt velem könnyes szemmel, hogy:
– Te egyáltalán nem figyelsz rám, nem is szeretsz! Pedig kértem is, hogy mutasd ki és még erre se vagy képes értem!
– Hisz el is mosogattam, meg reggelit is csináltam, meg…
– De én azt kértem, hogy szeress!
Ilyenkor sértődötten juthatok arra a következtetésre, hogy „Ennek semmi nem elég!”, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem ugyanazt értjük a szeretet kimutatásán. Amit én adtam neki, az egészen más, mint amit ő kért. Tehát valójában nem az ő elvárásának próbáltam megfelelni, hanem annak, amit abból leszűrtem, de ez már egy saját elvárás.
A külsőnek érzékelt elvárások és a belső megfelelési kényszer annyira elnyomoríthatnak, hogy akár megszakíthatjuk minden emberi kapcsolatunkat is, csak, hogy az elvárásoktól szabaduljunk. Pedig valójában ilyen esetekben nem mások elvárásaitól szenvedünk, hanem a belsővé tett, saját elvárásoktól és attól, hogy ezeknek tűzön-vízen át meg akarunk felelni. Könyörtelenek vagyunk önmagunkkal szemben és esetleg úgy is „Jó társ akarok lenni!”, ahogy az nekem kicsit sem jó. Végül, mikor már beledöglök, és azt érzem, hogy nem kapok cserébe eleget, a páromra zúdítom az elégedetlenségem, mintha ő tehetne róla.
– Miattad adtam fel a karrierem, az álmaimat, most meg elhagysz?! Hogy tudsz így tükörbe nézni??
– Ki kérte? Te magad csináltad, most meg engem hibáztatsz ezért?
Ebben a párbeszédben az az igazán dühítő, hogy a válaszolónak tökéletesen igaza van. Érdemes megnézni, hogy mi van egy ilyen nagymértékű önfeladás hátterében, mert sokszor a saját félelmeinket bújtatjuk az elvárások mögé.
Mondjuk, félek attól, hogy ha belekezdek az álmaim megvalósításába, akkor elbukom. A bukásnál még mindig vonzóbb, ha az álmok csak álmok maradnak, magamat meg megnyugtatom azzal, hogy „Egy jó társ képes áldozatokat hozni a kapcsolatért!”. Ez a belső mondat alapvetően igaz, de amire használom, az hazugság.
Akár egy egész életet le lehet élni abban a tudatban, hogy „Mások elvárásainak próbálok megfelelni, értük élek!”. Nagyszerű dolgokat vihetünk így végbe, miközben sokszor magányosak vagyunk, azt éljük meg, hogy mi figyelünk másokra, de mások nem figyelnek ránk, vagy egyszerűen csak egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben, és nem értjük miért.
Ha csupán másokért élek, akkor önmagamért nem. Másoktól várom, hogy adják meg nekem azt a törődést, amit én nem adok meg saját magamnak. Nem foglalkozom azzal, hogy ki is vagyok, mert mondjuk, félek tükörbe nézni, félek a hiányaimmal, a sérültségeimmel és a hibáimmal találkozni.
A fenti példákkal több esetet próbáltam megmutatni, ahogyan félreértjük, vagy félremagyarázzuk az elvárásokat. A mások által támasztott követelményekkel szemben mindig szabadok vagyunk, még ha ennek a szabadságnak az ára olykor komoly büntetés is lehet – teszem azt börtönbe zárnak, mert loptam, nem tartottam tiszteletben más tulajdonát. A saját elvárásainkkal, vágyainkkal és félelmeinkkel szemben viszont csak akkor lehetünk szabadok, ha tudatosítjuk őket, ahelyett, hogy tudattalanul engedelmeskedünk nekik. Ha szembe merünk nézni azzal, hogy valójában miért cselekszünk rendszeresen így, vagy úgy. A szaknyelvben ezt hívjuk önismereti munkának.
Utolsó kommentek