Spanyolviasz

Míg évezredeken keresztül a párkapcsolat célja az utódok létrehozása volt, ma ez már nem olyan egyértelmű. A téma igen színes és szerteágazó, aminek itt csak egy pici szeletét szeretném megragadni: Ki érett meg a gyerekre, a nő, a férfi, vagy a kapcsolat?

A mindennapokban viszonylag gyakran találkozom az előző kérdéssel, részben a későbbre tolódott gyermekvállalás miatt, részben pedig azért, mert a jelenkorban nincs egy mindenki által elfogadott közös értékrend, hanem egymás mellett élő különféle normarendszerek versenyeznek egymással. Nem ritka, hogy egy párkapcsolatban az egyik fél családja úgy tartja, hogy gyerek – és sokszor házasság – nélkül nem élet az élet. Közben a másik ember családi üzenete, hogy „Élj gondtalanul!”. Nem kell hozzá komoly szaktudás, hogy lássuk, ebből bizony komoly konfliktusaik lehetnek.

Az sem ritka alaphelyzet, hogy néhány hónapos ismeretség után a pár máris „babaprojektbe” kezd, mert „benne vannak a korban”. Közben egymást még alig ismerik, a kapcsolatuk elég gyönge lábakon áll, de „40 évesen hova várjunk?”. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik valamilyen okból félnek a gyerektől, a szülőszereptől, a felelősségtől, vagy bármitől, ami ezzel jár.

Azt figyeltem meg, hogy a félelmeink köré szép lassan hajlamosak vagyunk ideológiát is gyártani, amivel megindokoljuk, hogy a félelmünk igenis reális, racionális: „Egy ilyen világra gyereket szülni? Felelőtlenség!”, vagy „Míg nincs x millió forintunk, nem állunk készen egy gyerekre. Az én fiam/lányom nem fog nélkülözésben élni!”, vagy „De hisz még mi sem nőttünk fel (30-40 évesen), hogy tudnánk így jó szülők lenni?”, stb.

A fenti mondatokban van persze némi realitás is, de miközben látszólag megóvom a leendő gyermekemet attól, hogy a világ szörnyűségeivel találkozzon, hogy nélkülöznie kelljen, vagy éretlen szülők mellett nőjön fel, egyúttal esélyt sem adok neki az életre, hogy a nehézségeket legyűrje, a maga lábán boldoguljon és a szülők hibáiból tanulva, egészségesebb, érettebb felnőtté válhasson.

Nincs tökéletes kor és hibátlan szülők sem! Mindannyian sérülünk az első éveinkben és később, felnőve is. Ez az élet természetes része. Épp ezek a sérültségek ösztönözhetnek arra, hogy változzunk, hogy növekedjünk lélekben és szellemben, amennyiben vesszük a fáradtságot és szembenézünk velük. A gyereknek, ha van mit ennie és van hol aludnia, akkor főként szeretetre és törődésre van szüksége, nem pénzen megvehető kütyükre, meg magánórákra. Ezek a hiedelmek mégis erősen beleivódtak a kultúránkba és segítenek a félelmeinket ésszerűnek látni.

Visszatérve a nyitókérdéshez, a párterápia egyik alapvetése, hogy egy párkapcsolatban mindig hárman vagyunk, én, a másik és maga a kapcsolat. Ami jó nekem, nem biztos, hogy jó a társamnak, vagy a kapcsolatnak és fordítva, olykor pedig, ami egyikünknek sem jó igazán külön-külön, a kapcsolatunknak épp az a legjobb. Erre a legerősebb példa, mikor nekem is van szeretőm, a társamnak is van és ettől én is jól érzem magam, meg ő is, látszólag harmónia honol közöttünk, a kapcsolat középtávon általában mégis leépül. Vagy fordítva, egy kompromisszum után egyikünk sem repes az örömtől, a kapcsolat mégis azáltal épül, ha megegyezünk, hogy, mondjuk, 2 gyermekünk lesz, nem 1 és nem 3.

Mikor a gyerekkérdés fölmerül, és ez feszültséget okoz egyik, vagy másik félben, akkor mindig szoktam adni egy elgondolkodtató kérdést: „Ha te volnál az a kicsi baba, aki ebbe a kapcsolatba beleszületne, hogy látnád most magadat és a társadat, mint szülőket, és hogy látnád a kapcsolatot, milyen lenne abban élni?”. Ilyenkor valójában azt kérem a klienstől, hogy nézzen rá önmagára, a párjára és a kettejük kapcsolatára egy másik nézőpontból, mint ahonnan egyébként szokta vizsgálni a dolgokat.

Ezek a szempontváltások csodákra képesek! Sokszor megérthetővé válnak általa mindkettőnk félelmei, észrevehetjük, hogy milyen gazdag, virágzó kapcsolatban élünk, vagy épp ellenkezőleg, egy olyanban, amiben semmiképp sem szeretnénk felnőni.

A gyermekvállalás tulajdonképp a legmélyebb elköteleződés valaki iránt. A házasságot, az összeköltözést, a közös vagyont vissza lehet csinálni, de a gyereket soha. Ha valakivel szülőtársak leszünk, az egy életünk végéig szóló kötelék, ami akkor is fönnmarad, ha már nem vagyunk egy pár. Bár ezt kevesen gondolják végig, de ha születik egy babánk, majd szétmegyünk, és új párt találunk, az ex, jobban, vagy kevésbé „bele fog folyni” még az új párkapcsolatunkba is, ha másként nem, a láthatások megszervezése körüli cécó nyomán biztosan.

Vannak persze, akik elhagyják a gyermeküket és tesznek a szülői feladatokra. Az a tapasztalat, hogy lélekben még velük is ott él a szülőszerep, jellemzően bűntudattal társítva, amiért sorsára hagyták a fiukat/lányukat. Azután, épp ez a bűntudat és a kapcsolódó szégyen nehezíti, hogy esetleg mégis fölvegyék vele a kapcsolatot.

A gyermekvállalással foglalkozó összes kutatás kiemeli, hogy miközben ez egy nagyszerű dolog, minden másnál mélyebb szinten összeköt két embert, mégis, egyúttal ez a legnagyobb tehertétel is egy átlagos párkapcsolatra nézve. Nem elég, hogy egy új szerepet kell tanulnunk általa, és a babasírás miatt, akár hónapokig kialvatlanok leszünk, még a társunktól is elfordulunk és ő is tőlünk. Jobb esetben úgy, hogy mindketten a babára hangolódunk, egyikünk sem szorul ki a szülőségből, és legalább apaként, illetve anyaként támaszkodhatunk a másikra.

Szülés előtt és után minimum hetekig, de nem ritkán hónapokig orvosilag tiltott a szex. Az újdonsült anyukák nagy többsége egyébként is nehezen talál vissza a feleség szerepbe, még azután is, hogy már lehetőség volna az együttlétre. A másik oldalról az is előfordul, hogy a férj csak az anyát látja a párjában, nem a nőt, ezért ő az, aki hárítja a testiséget.

Jellemzően a feleség marad otthon a gyerekkel, így több gügyögést fog hallani, mint felnőtt beszédet, ami sokak egybehangzó véleménye szerint „debilizáló”, míg nagyobb részben a férjre hárul a család anyagi terheinek átvállalása. A nőnek meg kell küzdenie a plusz kilókból és a szoptatás után gyakran megereszkedő mellekből fakadó testkép változással. Mindketten tartósan kimerültek.

Ráadásul ez a felsorolás csupán a normálisan bekövetkező változások nagyobb részét tartalmazza, amivel az újdonsült szülőknek minden párkapcsolatban szembe kell nézniük, nem az olyan extrém eseteket, mint a szülés utáni depresszió/pszichózis, vagy a férj terhesség alatti hűtlensége. Egyszóval tehát szülővé válni kemény meló és utána visszaépíteni a párkapcsolatot ugyancsak az. Ezért a nyitó kérdéshez visszatérve szerintem az a legfontosabb, hogy a kapcsolat legyen kész a gyerekvállalásra. Ha kölcsönösen elköteleződtünk a társunk felé, kialakult a bizalom, megtanultunk, többnyire eredményesen, kommunikálni és konfliktust kezelni – tehát volt már pár durvább nehézségünk is –, a családi örökségeinket lelki értelemben összefésültük, vannak közös normáink és szokásaink, akkor ezt az akadályt is jó eséllyel sikeresen vesszük majd.

Ellenkező esetben sincs katasztrófa, de arra számítsunk, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz!