Több évtizedes toposz a magyar politikában és a mindenkori ellenzék véleménye is az, hogy az aktuális kormány korruptsága az ország felemelkedésének legnagyobb kerékkötője. A korrupció miatt rossz az egészségügy és az oktatási rendszer állapota, ezért nem elég a nyugdíj, ezért nem tudunk felzárkózni a nyugathoz, stb.. Röviden „a korrupció minden rossz forrása” és ha a kormány nem azzal lenne elfoglalva, hogy a saját zsebét és a hozzá hű oligarcha réteget tömje tele pénzzel, „ha nem gáncsolná ilyen módon magyar a magyart”, akkor tejjel mézzel folyó Kánaánban élnénk.

Ezt az elképzelést azzal szokás alátámasztani, hogy lám, a „fejlett nyugati országokban” milyen alacsony szinten van a korrupció, ezért is sikeresek annyira. Csakhogy a történelem tanulságai szerint ennek épp az ellenkezője igaz: mikor egy ország gazdaságilag elér egy szintet, a javak nagyobb bősége a legális gazdagodási utak bőségét hozza és az addig korrupt rendszerek és szereplők egyre nagyobb mértékben térnek át legális működésre. Más szavakkal Svédország is ugyanolyan korrupt volt, mint most Magyarország, amikor hasonló szinten állt, majd a jó gazdasági teljesítmény a gazdaság kifehéredéséhez vezetett, mert már nem volt szükség a lopásra, legálisan is lehetett gazdagodni, amit ráadásul mindig kockázatmentesebb választani.

Ezt a folyamatot a hétköznapok szintjén megjelenő kis korrupció visszaszorulásában mi magunk is érzékelhetjük. Ahogy javulnak a bérek, illetve, ahogy költenek minőségbiztosításra a különféle intézmények, úgy tűnnek el olyan jelenségek, mint, hogy valaki megvesztegeti a rendőrt, vagy az ellenőrt, mikor kisebb kihágásért fülön csípik, vagy ajándékot visz a hivatalnoknak, hogy az ügyét vegyék előrébb. Egyszerűen olcsóbb kifizetni a büntetést és jellemzően nem annyira hosszú kivárni a sort, miközben bízhatunk abban, hogy ajándékok nélkül is hasonló bánásmódban lesz részünk, mintha korrumpálni próbálnánk.

Másrészt, ahogy arra néhány közgazdász, többek közt Pogátsa Zoltán rámutatott, a korrupció becsült összértéke egész egyszerűen túl kevés pénz ahhoz, hogy az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, a szociális ügyet, stb. meg lehessen reformálni belőle. Vagyis, ha minden politikus és minden állami tenderen induló vállalkozó talpig becsületes lenne, akkor sem élnénk összességében érezhetően sokkal jobban, legfeljebb nem szúrná a szemünket kevesek törvénytelen gazdagodása és álszent viselkedése. És persze ez sem utolsó szempont, ahogy arról már írtam, de főként nem ezen múlik a jólétünk és jóllétünk.

Egy további érdekesség a témában, hogy a mindenkori ellenzék mindig elszámoltatást ígér kormányra kerülése esetén, a vérmesebb politikusok személyesen küldenék börtönbe kormányon lévő ellenfeleiket – ami persze csak diktatúrában működne így –, amiből azután kormányra kerülve sosem lesz semmi. Ennek pedig az egyedüli komolyabb következménye talán az, hogy a társadalom széles rétegeinek bizalmát sikerült így eljátszania a politikai elitnek a rendszerváltás óta.

Ha kicsit általánosabban tekintjük a korrupció kérdését, akkor az mindig egy hiba a rendszerben, amit ki kell javítani, aminek a mértékét vissza kell szorítani. Vagyis abban nagy egyetértés szokott lenni, hogy a korrupció rossz és számoljunk le vele. Más a helyzet azzal, mikor a rendszer rendes, természetes működése vezet hibákhoz. Ha, mondjuk Gattyán György cégei és befektetései révén dollármilliárdos lesz, azt nem érezzük problémának, míg, ha Mészáros Lőrinc teszi ugyanezt kormányzati támogatásokból, azt már kritikusan szemléljük. Ha a világ nagy bankházait tulajdonló családok évszázadok óta hizlalják és örökítik egymás közt milliárdos vagyonukat, azzal semmi gondunk nincs, de ha a rendszerváltás után a privatizációnak nevezett lopásban meggazdagodott családok teszik ugyanezt, azt már nem tartjuk rendben lévőnek. Amit ezzel mondani akarok, hogy míg a korrupciót meglátjuk, addig a rendszerhibákra vakok vagyunk. Ebből pedig az következik, hogy a korrupció ellen – legalábbis a szavak szintjén – harcolunk, miközben a rendszerhibák létezésével sem foglalkozunk, pedig ezektől szenvedünk csak igazán hosszabb távon.

Rendszerhibának nevezek minden olyan jelenséget, ami a társadalmi rendet és stabilitást veszélyezteti. A blog rendszeres olvasói rendszeresen találkozhatnak is ezekkel. Rendszerhibának tartom a gazdasági világ elit mértéktelen gazdagodását, ami, ha az erőforrásaink egyszer szűkülni kezdenek, nagy eséllyel forradalmakhoz vezet majd, amint azt az ókor óta számos történelmi példa mutatja. Rendszerhiba szerintem a mértéktelen gazdasági növekedés hajszolása és a túlnépesedés, amik együtt több nagy civilizáció bukását eredményezték már (lásd pl. angkori civilizáció). Ezek ugyanis a környezet kimerítése és radikális átalakítása révén egy ponton erőforrás szűkösséget eredményeznek, ami párosulva a nagy vagyoni különbségekkel biztos recept a forradalomra és a polgárháborúra. Végül rendszerhibának tartom azt a módot és mértéket, ahogy a technológia jelen van a mindennapokban. Amennyire függünk tőle, ahogy elidegenít embereket és ahogy önként kiteregetjük a magánszféránkat általa. A gépeink legyártása és működtetése emészti fel azokat a nyersanyagokat és azt az energiát, amiknek a kitermelése, illetve megtermelése során keletkező környezetátalakítás, valamint károsanyag-kibocsátás felelős az ökológiai válságért. Másrészt egy társadalmi összeomlás esetén a technológiafüggőség csökkenti a lakosság túlélőképességét, illetve az elidegenedés és a magánszféra kiteregetése komoly lelki szenvedés forrása már most.

Hogy egy mondatban összefoglaljam az eddigieket, miközben klíma- és humanitárius katasztrófák sora felé robog a soha nem látott mértékben túlnépesedett és vagyoni szempontból szétszakadt, technológiafüggő, magányos és szorongó emberiség, nekünk a korrupcióval van bajunk.

Mivel ezekről mind írtam már részletesebben, amiket a linkekre kattintva megtalál a kedves olvasó, most tovább nem is ragoznám őket. Azt azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek mindegyike a kapitalizmus logikájából következik és azért is vagyunk többségében kritikátlanok ezekkel szemben, mert a hidegháború végével, a kapitalizmus győzelmével annak érdemi kritikája is véget ért, legalábbis szélesebb körben. Mert, bár a magukat szocialistának nevező rendszerek temérdek hibával működtek és nem voltak semmivel emberibbek a mai világrendnél, a marxi kapitalizmus kritika nagyon sok elemében pontos és helytálló. Csakhogy, mintha a Marxra hivatkozó rendszerek bukásával a marxi kritikát is a kukába dobtuk volna, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük.

Újabban ezt a kritikai pozíciót a zöld ideológiák vették át, hisz ma sokkal divatosabb zöldnek, mint szocialistának, netán kommunistának, vagy anarchistának lenni, ezzel azonban szintén foglalkoztam már.

A következő bejegyzésekben azt az utat szeretném körbejárni, ahogy a hidegháború formálta a világképünket és annak örökségére is ránéznék, ahogy az egykori logikák tovább élnek a mai gondolkodásunkban.