„A történelmet a győztesek írják”, tartja a mondás, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a történettudomány lényegében minden korban és kultúrában egyfajta propagandaeszköz. Propagandaeszköz, mert mindig valamilyen ideológiai és politikai szempontból magyarázza a múlt eseményeit és ezzel érték és normarendszert közvetít az olvasóknak/nézőknek/hallgatóknak. Vagyis az épp aktuális győztesek mondják meg, mi helyes és mi helytelen, mi követendő és mi elvetendő. Lajos királyunk hódító háborúit ma például a nemzet dicsőségére valónak tartjuk, ezért is illetjük a Nagy előnévvel, akárcsak Nagy Sándort, vagy Nagy Katalin cárnőt. Továbbá háborúik sikeresebb katonáit hősként mutatjuk be. Mindezzel azt üzenjük, hogy a katonai terjeszkedés, az erőszakos birodalomépítés jó, dicső dolog, a gyilkolásban jeleskedő katonák vitézek, hősök, példaképek minden fiú és férfi számára.

Ugyanezt egy pacifista történész úgy magyarázná, hogy Lajos, Sándor és Katalin véreskezű zsarnokok, akik tömegeket ölettek, vagy nyomoríttattak meg testileg és lelkileg. Liberális szemüvegen keresztül megszállók és elnyomók ők, akik fittyet hányva a népszuverenitásra, katonai erejükre alapozva feljogosítva érezték magukat, hogy a szomszédos népekre rákényszerítsék az uralmukat, akár háború árán is. Zöld nézőpontból a Föld erőforrásait értelmetlen, kicsinyes céljaik elérésére fecsérelték tekintet nélkül az ökoszisztémára gyakorolt hatásokra – hisz a háborúkhoz fegyver, állatok és élelmiszer kellett, amihez érceket bányásztak, a művelés alá vont szántóföldeket „a természettől vették el”, illetve fákat vágtak ki. Egy feminista történész talán arra helyezné a hangsúlyt, hogy az erőszak dicsőítésével a hagyományos – értsd soviniszta – férfi- és nőképet erősítették, maga Katalin, bár cár lehetett, férfiként kellett, hogy gondolkozzon és cselekedjen, másként nem érvényesülhetett volna.

A sort még folytathatnám, de talán ennyiből is látszik, hogy mennyire más megvilágításba kerül és a mi számunkra mennyire más üzenetet hordoz, ha ugyanazt az eseményt különböző nézőpontokból közelítjük meg. Korábban, a magyarság eredettörténete kapcsán írtam már arról, hogy miként használják politikusok a történelmet propagandaeszközként, akár a múlt meghamisítása árán is, a Holokausztot körbejárva pedig a 20. század egy máig ható traumájának tágabb értelmezésével arra tettem kísérletet, hogy bemutassam egyebek mellett azt is, miként befolyásolja a gondolkodásunkat az úgynevezett emlékezetpolitika. A mostani bejegyzésben ezt a sort folytatnám, ezúttal Trianon elemzésén keresztül.

Bár 100 éve történt, a Holokauszthoz hasonlóan a Trianon trauma is máig ható, identitásformáló és átpolitizált esemény, amiről nem lehet úgy írni, hogy az indulatokat ne váltana ki. És éppen ez az átpolitizáltság az egyik, amit ebben a posztban a fókuszba szeretnék állítani, másrészt arra keresem a választ, hogy mi vezetett Trianonhoz, miért hat még napjainkban is ilyen elevenen és milyen tanulságokkal szolgálhat számunkra ez a nem gyógyuló seb.

A Trianonhoz vezető út

Érdekes számomra, hogy, akárcsak a Holokauszt esetében, Trianonról is a történelmi kontextusból kiragadva szokás beszélni. Gondolok itt arra, hogy rendre kimarad az elemzésekből az a hosszú út, ami magához Trianonhoz vezetett, pedig önmagában nem érthető meg sem a Trianoni döntés, sem annak etnikai villongásokkal tarkított utóélete. Megítélésem szerint a tágabb történelmi környezet, azaz a Habsburg hódoltság, illetve az első világháború értelmezése nélkül Trianonról nagyjából annyit mondhatunk – és éppen ezt is teszi a ma uralkodó jobboldali emlékezetpolitika –, hogy óriási igazságtalanság történt a magyarsággal szemben, ami a franciák, vagy általánosítva a győztes nyugati hatalmak gonoszságának a következménye. Mindez meg is alapozza a gonosz nyugat, áldozati Magyarország retorikát, amit ma számos módon aktualizálva – Soros, Brüsszel, háttérhatalom – közvetít felénk a kormányzat.

Hogy hazánkkal szemben hatalmas igazságtalanság volt a trianoni döntés, az nem kérdés, traumatikussá pedig az utóélete miatt vált, amire később még visszatérek. De egyrészt már itt fontosnak tartom kiemelni, hogy Trianon nem csak a magyarok saját ügye, de minden kárpát medencei nép történetét befolyásoló közös esemény. Másrészt korántsem a világháborúban győztes országok vezetőinek gonoszsága szülte, sokkal inkább egyfajta számító, pragmatista logika, amit ma imperializmusként is ismerünk, egészen az ókorig nyúlik vissza, minden európai állam – illetve számos afrikai, amerikai és ázsiai –, így a középkori Magyarország uralkodói is alkalmazták és máig elevenen él a politikai gyakorlatban. (Az imperializmus szót a hidegháború alatt a szovjetek és csatolósaik a "gonosz nyugati" szinonimájaként használták, pedig eredeti jelentése birodalomépítő és a Szovjetunió vezetői ugyanúgy imperialisták voltak, mint az USA, vagy épp Kína urai.)

A Sumer városállamok korától kezdve, de talán még régebb óta igyekeznek a politikai elitek fegyverrel és gazdasági erővel rákényszeríteni hatalmukat a többi embercsoportra, ebből olykor nagy birodalmak születtek, mint Nagy Sándor állama, vagy a Római Birodalom, de egyik sem volt fogható a gyarmatosítás korának világhatalmaihoz. Az 1. világháború valójában egyrészről ezeknek a hatalmaknak, hatalmi tömböknek a versengése volt a világuralomért, vagyis a szuperhatalmi státuszért. Másrészt az ipari forradalommal felborult a feudalizmus hatalmi egyensúlya, a vállalkozó nagypolgárság javára. Utóbbiak az óriási üzletnek számító felfedezések és a modern technológiák révén egyre nagyobb vagyonokat halmoztak föl és egyre hatalmasabb cégeket, cégbirodalmakat hoztak létre. Ez a tőke és hatalomkoncentráció pedig addig nem látott, óriási gazdasági szakadékot teremtett az iparosodó társadalmakban, miközben tömegeket vonzott/kényszerített a hagyományos, paraszti vidéki életformából a modern, városi munkás életformába. Mindez föllazította, átalakította az addigi társadalmi rendet és komoly feszültséget teremtett minden ilyen országban. A Nagy Háború, ahogy egészen a 2. világháborúig nevezték, arra is alkalmas volt, hogy ezt a társadalmi feszültséget levezesse, legalábbis a hatalmi elitek így hitték.

„Hazatértek, mire a falevelek lehullanak!” – ígérték a katonáknak a politikusok és a tábornokok a világégés kezdetén és minden okuk megvolt a bizakodásra, hiszen a 19. század háborúi a modern fegyverek révén sokkal rövidebbek, de egyben sokkal brutálisabbak is lettek, mint a megelőző korok konfliktusai. Jellemzően 1-2 döntő ütközet elég volt a győzelemhez, és csak ritkán fordult elő, hogy néhány hónapnál tovább húzódott volna a vérengzés. A tömegek pedig hittek a vezetőiknek, sőt, lelkesen vonultak harcba.

Az első világháború kapcsán számomra az egyik legmegdöbbentőbb jelenség éppen ez, vagyis, hogy kevesek hatalmi érdekének hogyan tudtak megnyerni tömegeket, akik önként és motiváltan indultak a frontvonalba. Ehhez kellett a sok hősi történet, amivel egy militáns férfiideált állítottak a társadalmak elé, azután fontos adalék volt a nemzet érdekére való hivatkozás, végül Németország és Franciaország esetében a német-francia ellentét generációk alatt jól kimunkált ideológiája, miszerint ez a két nép történetileg ősellenség. A képelt pedig máig működik, gondoljunk pl. az USA 2003-as, Irak elleni háborújára, amihez a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások adták az egyik ürügyet – pedig Iraknak semmi köze nem volt hozzájuk –, Saddam Husszein állítólagos tömegpusztító fegyverei voltak a másik ürügy – amiket már rég megsemmisítettek –, az országban a militáns férfiideál és a fegyvertartás kultusza régi hagyományokkal bír, végül az Irak elleni amerikai gyűlölet az 1990-es első Öböl Háború nyomán már jól ki volt érlelve, amit, akárcsak a 2003-as megszállást, valójában kizárólag az USA és leginkább néhány olajvállalat gazdasági érdekei miatt indítottak. De ez utóbbira Trianon jelenségköre kapcsán is hozhatunk példát, gondoljunk csak a szlovák-magyar, vagy a román-magyar gyűlölködésre, amikre hamarosan részletesen is kitérek.

Visszakanyarodva az első világháborúhoz a szépen hangzó ígéret ellenére, hogy őszre mindenki a saját ágyában térhet nyugovóra az öldöklés 5 évig elhúzódott és 37 millió ember halt/nyomorodott meg, vagy tűnt el, illetve került hadifogságba a konfliktus miatt. A tömegek, sokadszorra tapasztalhatták a saját bőrükön, hogy milyen könyörtelen ideológia az imperializmus és, hogy a háború mindig a gazdag kevesek érdekeit szolgálja a sokaság szenvedése és nyomorúsága árán, nincs abban túl sok hősiesség. Nem véletlen, hogy a kommunista, a szocialista és a szélsőjobboldali ideológiáknak is igen jó táptalajként szolgált a lövészárok: mind egyként utasította el a feudális társadalom maradványait, a kiváltságos nemeseket és uralkodói osztályt, őket téve meg bűnbaknak a sok borzalomért. A világháborúba és az azt követő gazdasági válságba jóformán minden tartósan hadat viselő országban belebukott az addigi politikai elit. Forradalmakban megdőlt az orosz cárság, a német császárság, szétesett és megdőlt a Habsburg császárság, de a győztes államokban is hasonló folyamatok játszódtak le az elkövetkező években, csak békésebb formában, választások útján. Az 1. világháború a határvonal a modern és a hagyományos társadalmak között Európa szerte.

A sors fintora ugyanakkor, hogy a forradalmak és forradalmi választási eredmények nyomán nem egyenlőbb társadalmak jöttek létre, csupán nyugaton megerősítették hatalmi pozícióikat az új, nagypolgári elitek, a legtöbb országban immár lerázva a megmaradt feudális cicomákat is, Oroszországban pedig hozzájuk hasonlóan zárt, belterjes kommunista elit jutott vezető szerephez. Ezek az elitek pedig semmivel sem voltak kevésbé imperialisták és embertelenek, mint feudalisztikus hagyományokat dédelgető elődeik.

És így érkezünk el lassanként Trianonhoz. Mert ne felejtsük el, hogy az első világháború idején Magyarország is egy birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, "az imperializmus minket már évszázadokkal korábban bedarált", a Trianoni békeszerződés pedig a világháborút zárta le hazánk számára.

Hogy a helyzetünkkel jobban tisztában legyünk, érdemes kicsit visszatekinteni a „dicső” múltra egy a hagyományos emlékezetpolitikáétól kissé eltérő szemüvegen keresztül. Miközben a történelemkönyvek rendre a büszke, független és sikeres középkori Magyarország képét festik elénk – amiben persze van sok igazság –, a magyar állam tulajdonképp mindig is két birodalom, a Német-Római Császárság és a Bizánci Birodalom, majd utóbbi bukása után az Oszmán Török Birodalom szorításában, a kettő között egyensúlyozva létezett. Ahhoz sosem voltunk elég erősek gazdaságilag és katonailag, hogy ezek bármelyikével szemben is tartósan megvédhettük volna magunkat nyílt invázió esetén, de sokáig az volt a szerencsénk, hogy mindkét – mindhárom – államalakulat másutt kötötte le erőit.

Ez a szerencse pontosan 1541-ig tartott ki, amikor két erős szomszédunk – akkoriban a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom – szinte egy időben felénk fordult és felosztotta hazánkat egymás közt, egymással is háborúzva. Ez volt az első lecke arról, milyen az, ha nagyhatalmak döntenek a sorsunk felől, amit a török hódoltság „150 éve” és a vele párhuzamosan futó, de jóval tovább tartó Habsburg hódoltság 377 éve alatt még igen sok további követett.

Bár az emlékezetpolitika a török megszállást a romlás századaiként emlegeti, a Habsburg függésben töltött további századokat pedig a lassú felemelkedés és építkezés, a modernizálódó Magyarország képeivel társítja – és persze ez is igaz –, ez utóbbi sokkal pusztítóbb hosszú távú következményekkel bírt ránk nézve. A Habsburg Birodalom ugyanis egy soknemzetiségű államalakulat volt, amit a Habsburg család mindenkori vezetője szeretett volna vasmarokkal, egy kézből irányítani. Problémát okozott azonban a számukra, hogy a bázisukat adó osztrákok gazdaságilag akkoriban ugyan jóval erősebbnek tekinthetők a többi etnikumnál, de számarányukat nézve kisebbségben voltak, a magyarok pedig túl nagy tömböt képeztek és túl sok és régi függetlenségi hagyománnyal bírtak. Hogy ezt ellensúlyozzák, a Habsburgok a jó öreg „oszd meg és uralkodj” elvhez nyúltak. Különféle jogok és kedvezmények megadásával ügyesen rájátszottak a nemesi nemzetek identitásában az egymással szembeni féltékenységre, így végső soron megalapozva a szlovák-magyar, román-magyar és szerb-magyar ellentétet.

Érdemes ugyanis tudatosítani, hogy ezek a népek századokon át éltek együtt, egymás mellett békességben, akár keveredve, házasodva is egymás közt. Az egymással szemben máig táplált indulatok pedig – mint minden esetben, amikor „népek gyűlölik egymást” – politikusok egykori és aktuális céljait szolgálják, ezért törekedtek és törekednek most is fenntartani azokat. Utóbbihoz pedig jó táptalajul szolgál az azóta eltelt idők kölcsönös sérelmeinek sora, melyeket épp a mesterségesen szított ellenségesség miatt követtek el.

Azzal, hogy a függetlenségünket önerőből nem tudtuk kivívni egészen 1918-ig, az őszirózsás forradalomig, évszázadokra a Habsburgok által rajzolt kényszerpályára kerültünk és ennyi idő elég volt, hogy elmélyüljenek az etnikai ellentétek és a nemzeti identitások is egyre inkább egymással szemben fogalmazódjanak meg. Ráadásul a szabadságunkat utóbb csak a Trianoni békediktátummal nyertük el teljes mértékben, méghozzá igen magas áron. Ahogy ismeretes, elveszítettük a középkori ország területének 2/3-át és a magyar etnikumú lakosság 1/3-át.

Tudnunk kell azonban, hogy az első világháborút lezáró békéket a kiötlőik nem tartós megoldásnak, csupán pillanatnyi fegyverszünetnek szánták. És az újabb háborúra készülő franciák úgy okoskodtak, hogy Magyarország biztosan Németország oldalára állna a következő konfliktusban is, ezért jól meg kell gyengíteni, míg szomszédainkat, abban a reményben, hogy ők hálából a franciákat segítenék, igencsak igyekeztek megerősíteni. Így veszítettük el a vasúthálózatunk, iskolahálózatunk, ásványkincseink és egyéb erőforrásaink jelentés részét, valamint az iparunk egy érzékelhető hányadát is. A győztesek tehát gazdasági és katonai megfontolások, nem az akkor már létező etnikai elv alapján húzták meg a határokat, de semmiképp nem merő gonoszságból, vagy azért, mert utálták volna a magyarokat – bár volt köztük, akire utóbbi tagadhatatlanul igaz volt.

Trianon következményei

Azt hiszem, nagyon is érthető, hogy a trianoni döntés hatalmas gazdasági és lélektani sokkja határozta meg és tartotta kényszerpályán a Horthy korszakban hazánk vezetőit, a politikát és úgy általában a közgondolkodást. Az már talán kevésbé egyértelmű, hogy egy 100 évvel ezelőtti esemény hogyan és miért hat máig olyan elevenen, mint a mi esetünkben a Trianon trauma. Miért van az, hogy, mondjuk a tatárjárás, a török hódoltság, vagy épp a Habsburg hódoltság miatt pár ezer hagyományőrzőn kívül már senki nem búsong, Trianon mégis újra és újra bekerül még az aktuálpolitikába is?

Erre a kérdésre, azt hiszem kétféle válasz adható. Egyrészt, amint utaltam rá és a későbbiekben még részletesen kibontom majd, a különféle kapcsolódó emlékezetpolitikák tartják elevenen. Másrészt, megítélésem szerint Trianon igazi tragédiáját nem az elvesztett területek, vagy lakosságszám nagysága mutatja leginkább, hanem a régióra erőltetett helyzet utóélete. Az erőszakos vagyonelkobzások, a kitelepítések, a határon túli magyarok szlovákká, románná, szerbbé, stb. kényszerítése, a nyelvhasználat és a kulturális élet korlátozása és végül a népirtások oda-vissza. Vagyis emberi történetek sokasága, családi vesztességek és tragédiák generációkon átívelő sora teszi élővé mindmáig ezt a jelenségkört. És szándékosan írok itt jelenségkört Trianon helyett. Mert fontosnak tartom kiemelni, hogy magából a trianoni döntésből ezek egyike sem következett szükségszerűen!

Ahhoz, hogy a szomszédaink az első pillanattól ellenségként tekintsenek a határon túlra, vagyis hozzájuk került magyarokra és sokszor borzalmasan bánjanak velük, nagyon is kellett a Habsburgok már idézett megosztó politikája. Ráadásul, ha belegondolunk, a trianoni döntés egy olyan helyzetet teremtett, ami erre még nagymértékben rá is rímelt. Szomszédaink részben Trianon kapcsán nyerték el a függetlenségüket, részben ekkor egészülhettek ki az addig kényszerűen osztrák-magyar fennhatóság alatt élő nemzettestvéreikkel. De ennél még többet is kaptak: nagy kiterjedésű, tisztán, vagy nagy többségében magyarlakta területeket. És az ilyen „többlet nyereségek” éppen úgy hatottak, mint egykor a különféle plusz jogok a Habsburg birodalomban, növelték a szomszédos népek féltékenységét egymás felé.

Abban ráadásul biztosak lehettek a szomszédaink, hogy, akárcsak addig ők maguk, ezután Magyarország vezetése fog mindent megtenni, hogy visszaszerezze elcsatolt testvéreit és velük együtt legalább a magyalakta területeket is. Abban ugyanakkor már kevésbé lehettek biztosak, hogy a nagyhatalmak a jövőben sem veszik majd figyelembe az etnikai elvet határrendezési kérdésekben. Vagyis elemi érdekük fűződött hozzá, hogy az országaik területi integritásának megvédése végett „feltörjék” a színmagyar részek etnikai összetételét, így véve el a jogalapját minden etnikai elv szerinti területi követelésnek.

A helyzetet pedig tovább bonyolította, hogy szomszédaink nemzeti identitása az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomása alatt formálódott és a másodrendű státuszukat kompenzálandó, hatalmas történeti ősökre hivatkoztak – pl. dáko-román elmélet – (mindenféle valós tudományos alap nélkül). Majd ennek megfelelően, az etnikai határvonalakhoz képest jóval nagyobb területeket tulajdonítottak a magukénak szülőföld címszóval. Így, ha csak a román példánál maradunk, nagyjából a Balaton vonaláig követelték volna maguknak hazánk keleti és középső részeit. Vagyis még a trianoni döntéssel is elégedetlenek voltak, annak magyaroknak kedvező revíziójáról pedig nyilván hallani sem akartak. Ugyanígy hazánkban is szép számmal voltak olyanok, akik nem álltak volna meg az etnikai határoknál és a középkori Magyarország minden egykori részét visszakövetelték. Ezt a minden oldalon jelenlévő történeti jog és terület alapú revíziós törekvést nevezzük irredentizmusnak.

A trianoni döntés tehát „jó alap” volt ahhoz, hogy tovább mélyüljön a magyarság és a szomszédaink közti ellenségesség, önmagában azonban „csak” gazdasági és katonai értelemben volt traumatikus hazánk számára. A döntésben érintett országok vezetőinek és népeinek hiedelemrendszere és egymáshoz való viszonya vezetett a személyes és családi tragédiák hosszú sorához.

Az etnikai elv alapú és az irredenta revízió volt hazánk külpolitikájának 2 meghatározó, egymással versengő doktrínája a második világháború végéig. Ezzel szemben hozták létre szomszédaink magyarellenes szövetségüket, a kis antantot és végső soron ennek mentén sodródtunk fokozatosan német függésbe, ahogy a franciák és a britek továbbra is süketek maradtak a magyar panaszokra és kérelmekre, míg a Harmadik Birodalom részben nyitott volt a revízióra. Majd e két elv vezetett oda, hogy beléptünk az újabb világháborúba a nácik oldalán, miközben a magyarlakta területek egy részét több részletben visszakaptuk Hitlertől, Szlovákia pedig pl. elvesztette függetlenségét, Jugoszlávia megszállt országgá vált.

Részben az ezektől az elvektől való félelem volt az, ami a második világháború vége után ismét elcsatolt részeken (második Trianon) immár szocialista testvérekké vedlett szomszédainkat arra ösztönözte, hogy sokszor még a korábbiaknál is durvábban folytassák a határon túli magyarok üldözését, a magyarlakta részek etnikai felhígítását – másrészt a bosszúállás igénye fűtötte őket a magyar atrocitások miatt, amit csapataink és a civilek a rövid időre visszavett területeken elkövettek.

A Habsburgok idejéből örökölt ellenségességen túl tehát nagyon is érthető, hogy amíg hazánk a revízióra törekedett, szomszédainknak ez fenyegette a területi integritását, sőt, akár magának az államnak a létét is a szlovákok esetében, tehát mindez elevenen tartotta a magyarellenességet, részünkről pedig fordítva, az ő cselekedeteik miatt a szomszédaink gyűlöletét. De hogy miért hat Trianon öröksége ma is a napi politikára, azt még mindig nem válaszoltam meg. Hisz a szovjet megszállás 55 éve, vagyis a Rákosi- és a Kádár-kor során itthon beszélni sem volt szabad róla, gondolni is tilos volt a revízióra. Ironikus módon, szocialista-kommunista elvek mentén le kellett mondanunk a nacionalista követeléseinkről, miközben szomszédaink tisztán nacionalista félelmek fűtötte magyar-üldözését senki nem kérte rajtuk számon a szocialista-kommunista elvek alapján. És ennyi idő elég volt ahhoz, hogy elérjék a céljaikat és változatos eszközökkel feltörjék a színmagyar területeket, talán a romániai Székelyföld kivételével.

1990 után az ismét függetlenné váló Magyarország többé nem tűzte zászlajára a revíziót, a szomszédokkal fenntartott jó kapcsolatra törekedtünk és törekszünk nagyrészt azóta is. Pár ezer szélsőjobboldali emberen kívül senki nem követel az azóta eltelt 30 évben sem hasonlót. A ma meghatározó jobboldali politikusok is megelégednének a határon túli magyarok kisebbségi jogainak tiszteletben tartásával, legerősebb követelésük a Székelyföldi autonómia. Ukrajna kivételével az EU és a NATO tagjaiként szövetségesek vagyunk szomszédainkkal katonai és gazdasági értelemben egyaránt. Akkor miért szövi át mégis a magyar, a szlovák, a román, a szerb és az ukrán politikát is a trianoni örökség?

Ennek az oka ugyanaz, mint az emlékezetpolitikák esetében általában: pillanatnyi politikai haszonszerzés. A szomszédos népek közti megosztottság ugyanis komoly politikai potenciált hordoz magában azzal, hogy ellenségképet ad. Emlékszik még a kedves olvasó, mit írtam korábban a soknemzetiségű Habsburg Birodalomról? A császárok, hogy a sok különféle identitású csoportot egyben tartsák és uralkodni is tudjanak felettük, az „oszd meg és uralkodj” elvéhez nyúltak. Más szavakkal ellenségképet csináltak egymás számára a nemzetiségekből, hogy, míg azok egymással szemben acsarkodtak a többlet jogokra és kedvezményekre féltékenyen, az osztrák Habsburg fennhatóságot nem kérdőjelezte meg senki. A mai, nyugati nemzetállamok is mind ilyen, színes, sokféle csoportidentitással átszőtt konstrukciók és már nemcsak abban az értelemben, hogy soknemzetiségű a lakosság, de abban az értelemben is, hogy az azonos nemzetiségű lakosok is végletesen megosztottak egy rakás ideológiai törésvonal mentén.

Ezt nevezik egyesek modern értékválságnak, mivel nincs egy olyan vezető eszme, amihez mindenkinek tartania kell magát – mint amilyen például a feudalizmus volt egykor –, hanem párhuzamosan számos ideológia, vallás, világlátás közül választhatunk, sőt, ezeket keverhetjük is. (Ami mellesleg a liberalizmus győzelméből következett, mert, ellentétben a legyőzött abszolutista-feudális eszmerendszerrel, a liberalizmus nem követel kizárólagosságot, hanem lényegéből fakadóan a szabad választást védi, mint szentséget, még akkor is, ha valaki épp a liberalizmussal szemben választja, mondjuk a konzervativizmust.)

Visszatérve tehát jelenlegi politikai vezetőink hasonló dilemmával találják szemben magukat, mint egykor a Habsburgok: miként tartsanak egyben egy sokszínű társadalmat és hogyan uralkodjanak fölötte? Erre a szociálpszichológia eddig 2 választ fogalmazott meg, vagy adj csoportokon átívelő, együttműködést igénylő közös feladatokat, vagy közös ellenséget adj, akivel szemben összefoghatnak. És, bár egyre többször megjelenik az első út, ami egyben a történelmi sebek feloldásában is segítene, a másodikhoz még mindig túl sokan és túl sokszor nyúlnak, és ez tartja fájóan elevenen Trianon emlékét.

Trianon az emlékezetpolitikában és a kiutak, tanulságok

Talán nem túlzás, ha azt állítom, 1920-ban a trianoni döntést minden magát magyarnak valló ember tragédiának élte meg. Tragédiának, mert rokonok, barátok, szerelmek, egykori bajtársak lettek egyik napról a másikra üldözött határokon túli kisebbségekké, vagy épp nincstelen földönfutókká, ha Magyarországra költöztek. És tragédiának, mert 5 évnyi könyörtelen háborúság, megnyomorított és megölt férfiak tömegeinek áldozata tűnt egyszerre teljesen hiábavalónak (több, mint 2 millió magyar halt, vagy nyomorodott meg a harcokban és ezen felül 800 ezernél is többen estek hadifogságba). Ilyen áron talán senki nem örült a függetlenségnek és annak, hogy megszabadultunk a Habsburgoktól. Emellett, mint utaltam rá nagy volt az egyetértés a revízió követelésében is, csak abban volt jóformán vita, hogy etnikai, vagy irredenta alapon, illetve, hogy csak békés, vagy akár háborús úton is akarjuk-e Trianon felülvizsgálatát.

Mára azonban korántsem ilyen egységes Trianon és következményeinek a megítélése. Két egymástól markánsan jól elkülönülő narratíva uralkodik a közgondolkodásban. A már részben idézett jobboldali emlékezetpolitika szerint Trianon nemzeti tragédia, amiért főként a gaz, győztes nyugat, részben a szomszédaink a felelősek. Maga Horthy Miklós és tágabban a Horthy korszak a megalázott nemzet büszkeségének helyreállítója, míg Rákosi és Kádár hazaárulók azért is, mert lemondtak a határon túli magyarok védelméről és asszisztáltak a szomszédaink magyarellenes etnikai politikáihoz. Szerintük ezt az áruló örökséget vitte tovább a rendszerváltás után a politikai baloldal, ami 2004-ban a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról kiírt népszavazáson csúcsosodott ki, az akkor kormányzó baloldali-liberális koalíció ugyanis ez ellen foglalt állást. Az eredménytelen szavazást a határon túliak megalázásának nevezték konzervatív oldalról és sokan valóban így is élték azt meg. Ami csak megerősített egy fájó törésvonalat, miszerint a határon túli magyarok, ha átköltöztek is Magyarországra, sokszor csak másodrendű polgároknak érezték magukat, akik nehezebben kapnak magyar állampolgárságot, mint egy idegen ország magyarul sem beszélő polgára. A baloldallal szemben a 2010 óta kormányzó jobboldal a határon túli magyarok érdekeinek képviselője nemzetközi fórumokon is, pénzzel, kapcsolatokkal, programokkal és befolyással támogatják a határokon átnyúló összmagyar összetartozás gondolatát. Trianon kapcsán emlékműveket és nemzeti gyásznapot hoztak létre azt üzenve: „Örökre emlékezzünk rá!”

A baloldali emlékezetpolitika szintén elismeri Trianon traumatikus és igazságtalan voltát, de a Horthy-féle revíziós törekvéseket eleve elhibázottnak, hovatovább fasisztának láttatja és gyakran össze is mossa az akkori antiszemitizmussal, megalapozva ezzel a Horthy rendszer nácikra hasonlító, elnyomó, kirekesztő képét. A szovjet megszállás időszakát nem hozza összefüggésbe a trianoni örökséggel, a rendszerváltás után pedig a határon túli magyarok, szerintük egyre inkább a hazai jobboldal eszközeivé váltak. A NATO és EU tagság, mondják, olyan keretet nyújthat a határon túliak számára, amelyben biztosított a magyarság összetartozása és a kisebbségi jogok védelme. A kettős állampolgársággal több millió Fidesz szavazó megjelenését vizionálták és egyben a szomszédok provokálását látták benne, ami épp a határon túli magyarokon csattanhat, így ellene foglaltak állást. Ennél még radikálisabb megközelítés Gyurcsány Ferenc álláspontja, miszerint, ha nem itt adóznak, ne legyen beleszólásuk sem az itteni politikába. A baloldal üzenete Trianon kapcsán valami ilyesmi: „Bocsásd meg és lépj tovább!”

Ezen a ponton hadd osszak meg egy személyes és talán pontatlan, de számomra igen szomorú megfigyelést. Sokszor találkozom azzal, mintha Trianon csak a magyarok és főleg a jobboldaliak traumája lenne, míg a Holokauszt mintha csak a zsidók és balliberálisok traumája volna. A két tábor képviselői azután kölcsönösen azt üzenik a másiknak: „Bocsásd meg és lépj tovább!”, és nem értik, ez a másik oldalnak miért olyan bántó, miközben vérig sértődnek, ha a saját vesztességükről mondják ugyanezt.

Már nem emlékszem ki mondta, hogy a Holokauszt feldolgozásában itthon az hozhatna előrelépést, ha a társadalom nagyja eljutna oda, hogy nem félmillió zsidó, hanem félmillió magyar lelte benne halálát és azt hiszem ugyanez igaz Trianonra is. Ha ismét eljutunk oda, hogy ez egy közös trauma, egy közös vesztesség, ami nemi, politikai, életkori, szexuális irányultságbeli, szocio-ökonómiai hovatartozástól/státusztól/csoporttól függetlenül minden szegmensét érintette a magyar társadalomnak és érinti a határon túliak révén ma is. Erre volt biztató példa a közelmúltban az ukrán nyelvtörvény kapcsán, hogy minden politikai oldal közösen ítélte el azt magyar részről.

Másfelől a szomszédos országokkal való, kölcsönösen partneri viszony és együttműködés vezethet el oda, hogy a határok bármelyik oldalán is éljenek magyarok, románok, szlovákok, ukránok és szerbek, ne érezzék magukat egymás ellenségeinek, sokkal inkább a közös területen osztozó rokonoknak, egy sok szempontból közös sorsú közösség tagjainak. A gondolat ráadásul nem is új, Kossuth Lajos már az 1848-’49-es szabadságharc leverése után nem sokkal felismerte, hogy Kelet-Közép Európának csak összefogva, szövetségben van esélye ellensúlyozni a nagyhatalmak befolyását a régióra. Ez volt a Dunai államkonföderáció terve, ami ma ugyanúgy aktuális, mint 1850-ben volt. Mert Trianon nem csak a magyarságot, de a Kárpát medence minden népét érintő esemény volt, feldolgozni is csak közösen lehet.

Végül Trianon a traumákon túl számomra a szabadságról és a függetlenségről szól és ebben a vonatkozásban érdemes lehet levonni egy további tanulságot. Minden ország gazdasági és katonai erejével arányos mértékben tud csak szabad lenni a többi állammal szemben. A szabadság nem öröktől kapott jog, hanem kikényszeríthető eredmény. Bármennyire civilizáltnak és békésnek tartjuk is a mai nyugati világrendet, bárhogy bizonygatjuk is a liberális alapelvek természeti törvényekhez hasonló, axiómaszerű igazságait, az előző mondat tényszerűen ma is áll. Nem tehetjük meg például büntetlenül, hogy a fenntarthatóság érdekében felhagyunk a kapitalista gazdaságszervezéssel, de nem léphetünk ki a képviseleti demokrácia keretei közül sem. Azután nem oszlathatjuk föl a hadsereget, sőt, időről-időre (megszálló) katonákat kell küldenünk távoli országokba, miközben "önként" vállaltuk a kényszert, hogy évente a GDP 2%-át a sereg fejlesztésére és fenntartására fordítjuk, stb. Azért nem tehetjük meg, mert az EU és a NATO tagjai lettünk, illetve, mert főként Németországtól és részben Oroszországtól függünk gazdaságilag.

Az imént azért tettem idézőjelek közé az önként szót, mert például a NATO-hoz, vagy az EU-hoz való csatlakozás is egy soktényezős geopolitikai kényszerpálya miatt vált szükségessé. Ha úgy nézem, mindkét szövetség tagjának lenni a nagyobb jó, ha úgy nézem, a kisebbik rossz. A Dunai Föderáció gondolata ehhez képest biztosítana egy harmadik utat. Mert napjaink békés diplomáciai klímájában a szabadság az én olvasatomban azt jelenti, hogy szabadon eldönthetjük, hogy milyen mértékben és kivel szemben mondunk le a szabadságunk egy részéről annak érdekében, hogy szövetségre léphessünk velük. A Dunai Föderációhoz tartozni – akár az EU-n belül, platformként – azért volna előnyös számunkra, mert ma az Unió elsősorban Németország, illetve Franciaország (és főként a német és francia vállalatok) érdekeinek a képviselete köré szerveződik, a kelet-közép európai régió törekvései azonban részben eltérnek, részben ellentétesek e két európai nagyhatalom (és vezető cégeik) érdekeivel. Jó volna a V4-eknél hatékonyabb ellensúlyt képezni velük szemben!