A világ nyugati felén ma annyira természetesnek vesszük, hogy képviseleti demokráciában élünk, hogy a szabad piac elvén működik a világgazdaság, hogy a fogyasztói társadalom vesz minket körül, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, hogy mindez másként is lehetne. Ahogy abba sem szoktunk belegondolni, hogy amit ma majdhogynem természeti törvénynek tartunk a politika, a gazdaság, vagy a társadalom működése kapcsán, az legnagyobb részt csupán a 20. század folyamán alakult így.

Kb. 85 évvel ezelőttig például az euro-atlanti kultúrkörben ugyanolyan elfogadott, main stream ideológia volt a rasszizmus, mint ma a tolerancia és nem csak a náci Németországban, meg a csatlósaik között, de a liberális elveket valló szövetséges országokban is. Sőt, ha az USA fekete polgárjogi mozgalmaira gondolunk, azt is kijelenthetjük, hogy bőven a ’70-es évekig rendben volt rasszistának lenni abban az Egyesült Államokban, ami ma a tolerancia egyik zászlóshajója a világon.

Napjainkban természetesnek tartjuk, hogy békében élünk, „a civilizált országok” lemondtak a háború lehetőségéről a külpolitikájukban. (Ezért is keltett óriási megdöbbenést Oroszország Grúzia, majd Ukrajna elleni háborúja az elmúlt években.) Hajlamosak vagyunk mindezt erkölcsi fejlődésnek látni és úgy értékelni, hogy „civilizálódtunk”, tanulva a 20. század két világháborújának borzalmaiból, valamint a diktatúrák kirekesztő és elnyomó gyakorlataiból. A valóságban azonban arról van szó, hogy az atomfegyverek megjelenésével a világ nagyhatalmai számára egy újabb világháború a kölcsönös, teljes megsemmisülés rémével fenyeget, és ettől való félelmükben tartózkodnak egymás közt a nyílt konfliktustól, nem azért, mert a világ mai vezetői morálisan fejlettebbek lennének, mint 1914-ben, vagy 1939-ben voltak. A többi ország pedig jórészt azért nem háborúzik, mert ezeknek a nagyhatalmaknak a vazallusai – vagy, ahogy ma mondjuk, a szövetségesei – és rájuk is vonatkozik az atom pattnak nevezett helyzet, uraik beleegyezése nélkül ugyanis nem illik háborút indítaniuk.

A demokrácia, a szabad piac, a fogyasztói társadalom, vagy épp a tolerancia eszménye addig „maradnak hatalmon”, amíg a mindenkori elitnek ez érdekében áll. Ahogy láthatjuk is a gyakorlatban a jobboldali populista államokban, mind a tolerancia, mind a demokrácia könnyedén zárójelbe tehető, vagy úgy fordítható az értelmezésük, ahogy a vezetésnek az épp előnyös. De ugyanígy baloldali vezetésű államokban a toleranciába nem férnek bele a szélsőségesnek bélyegzett vélemények, amiket törvényekkel kell tiltani, vagy egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni azokkal a személyekkel együtt, akik ilyet képviselnek. És ez nem is valamiféle újdonság. Az ókori Athénban is megfért egymás mellett a demokrácia eszménye a lakosság nagy részének kirekesztésével a hatalomból, a középkor keresztes háborúiban a keresztényi szeretet és a népirtás, vagy a gyarmatosítás idején a modernizáció és civilizáció gondolatának terjesztése tömegek rabszolgasorba taszításával.

A történelemben ugyanis általánosan igaz, hogy minden korban és kultúrában van olyan uralkodó eszme, ami leírja mi normális és mi nem az, hogy hogyan kellene élni és hogyan működik a világ és van emellett egy gyakorlat, ami több ponton eltér az eszmétől, esetenként ellent is mond annak. Harari professzor többek között ezeket az uralkodó eszméket nevezi elképzelt rendeknek Sapiens című sikerkönyvében és meggyőzően érvel amellett, hogy ilyenekre szükségünk is van annak érdekében, hogy nagy tömegben tudjunk együttműködni mi, emberek. Ezt az állítást én sem vitatom, de fontosnak tartom láttatni, hogy ezek az eszmék, vagy elképzelt rendek azok, amik: a képzeletünk termékei és csak azért léteznek, mert hiszünk bennük, nem objektív igazságok, vagy természeti törvények.

A Holokauszt, illetve Trianon kapcsán a bejegyzés sorozat előző részeiben igyekeztem több oldalról is bemutatni, hogyan működik a mindenkori uralkodó eszmét támogató emlékezetpolitika, vagyis a történelem „kreatív értelmezése” az aktuális győztesek szája íze szerint. Ebben az írásban a hidegháború hagyományostól eltérő megközelítésével folytatnám a sort, kiemelve az akkori elképzelt rendek hazugságait és máig ható örökségeit, illetve tanulságait, amikre legutóbbi, a korrupcióval és rendszerhibákkal foglalkozó írásomban már utaltam.

Különösen fontosnak tartom ezt a visszatekintést, mert véleményem szerint semmilyen más történelmi korszak öröksége nem hat annyira elevenen a mai gondolkodásunkra, mint a hidegháború logikája. Valahogy az iskolai történelemórákon mégsem szokás ezzel az időszakkal foglalkozni, az "időhiány miatt" szabadkoznak rendre a tanárok. De talán azért sem, mert rengeteg aktuálpolitikai áthallása van a közelebbi múlt értelmezésének, amitől sok pedagógus – érthető módon – idegenkedik.

De hogy ennyi felvezetés után a lényegre is rátérjek, mint minden konfliktusban, a hidegháború idején is előszeretettel osztották jókra és gonoszokra a világot a két tábor vezetői. A hidegháborút úgy igyekeztek láttatni, mint két ideológia, két gazdasági és társadalmi modell csatáját. Ennek megfelelően minden, amit a másik blokk képviselt, az csak rossz lehetett, amit viszont a mi blokkunk tűzött zászlajára, az kritikátlanul jó volt. Azzal pedig, hogy a kapitalista, képviseleti demokrácián alapuló nyugat gazdaságilag legyőzte a diktatórikus, szocialista szovjet blokkot, ennek a gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésnek a helyessége is „bebizonyosodott”.

Szándékosan fogalmazok így, mivel 1990 óta még a 2008-as gazdasági világválság sem tudott érdemi rendszerkritikát elindítani, miközben a társadalmi olló szegények és gazdagok között soha nem látott mértékűre nőtt, az emberiség az ökológiai válság szélére jutott és egy Kínából indult járvány hónapok alatt globális pandémiává tudott nőni. És ezek mindegyike a globalizált, kapitalista világrend mellékterméke.

Bár mára például unásig ismételt kifejezéssé vált a klímavédelem fontossága, a rendszer alapját adó gazdasági növekedési kényszert mégsem illetjük kritikával a main stream közbeszédben. Ugyanígy mantrázza a legtöbb fejlett országban a politikai elit a szegénység, a nyomor felszámolásának szükségességét, de érdemi vagyon újraelosztásról alig szól bárki. A legtöbb változást talán még a szabad piaci elvhez és ezen keresztül a globalizációhoz való gyakorlati hozzáállás módosulásában látom a világjárvány és az amerikai-kínai gazdasági háború óta. Mert bár nyíltan senki nem kérdőjelezi meg ezeket a vezető politikusok közül, mégis, egyre több törekvés mutat afelé, hogy globális ellátási láncok helyett a helyben termeléshez térne vissza több nyugati ország – a keletiekhez hasonlóan –, amit védővámokkal is igyekeznének megtámogatni.

De kanyarodjunk vissza kicsit a hidegháborúhoz! A nyugat ideológiája akkoriban a szabadságot állította központba, míg a kelet az egyenlőségre helyezte a hangsúlyt. Közben egymást bolsevik felforgatónak, illetve agresszív imperialistának igyekeztek láttatni a hatalmon lévők. Mindkét oldalon voltak azonban olyanok, akik ettől eltérő módon szemlélték a másik blokkot. Míg azonban a nyugati szocialisták egyre inkább kiábrándultak a Szovjetunió nagy építkezései és látványos eredményei mögött meghúzódó rabszolgamunkából, a koncepciós perekből, a vérbe fojtott forradalmakból, az agresszív külpolitikából, illetve a nyugatitól egyre látványosabban leszakadó életszínvonalból, addig keleten egyre többen a jólét, a szabadság és a boldogság levegőjét vélték felfedezni nyugaton. Olyannyira, hogy egy ponton már csak fallal bírták lakosaik jó részét a keleti táborban tartani az elvtársak, miközben nyugatról nem volt tömeges hajlandóság a keletre vándorolásra. Ez pedig a rendszer társadalmi elfogadottságának csökkenését hozta, így Oroszországnak folyamatosan fizetnie kellett „szövetségesei” megszállását, az ott állomásozó csapatok fenntartási költségeit. Ezzel szemben a jóval kisebb létszámú, így kevésbé költséges amerikai jelenlétnek még örültek is Nyugat-Európában.

Ezt a fajta ideológiai narratíva háborút a szovjetek csúnyán elbukták, hiába a kominformba és kominternbe ölt rubel milliárdokból terjesztett nemzetközi kommunista propaganda. Majd ez a vereség is hozzájárult a hidegháború tényleges elvesztéséhez.

Ami számomra itt érdekesebb, az a valóság és a képviselt ideológiák közti különbség. A nyugati vezetők és politikai elit valójában nem akartak mást, mint minden politikus: hatalmon maradni. Meg persze a kor geopolitikai valóságának megfelelően legyőzni a keleti blokkot, így terjesztve ki saját befolyási övezetüket az egész világra. Ennyiben teljesen jogos volt a szovjet kritika. Amerikának csupán eszköz volt a jóléti állam, vagy a szabadság és szerelem eszméje, egy jól eladható reklámfogás, hogy a keleti táborban aláássák a szocializmus társadalmi alapjait, nehogy nyugatra is átterjedjen az eszme. Azután, ahogy már nem volt rá szükség, a ’80-as évek második felétől, Reagen és Tatcher idejétől fokozatosan leépítették a jóléti államot, hogy a politikai és gazdasági elit az érdekeinek megfelelőbb keretben gazdagodhasson, erősödhessen tovább. Ma pedig a szabadság és szerelem helyére kerül egyre többször a konzervatív-keresztény ideológia, mert több szavazatot lehet vele szerezni.

Ugyanígy a Szovjetunió Sztálin uralmától kezdődően valójában az orosz imperializmus hagyományait folytatta külpolitikában, belpolitikában pedig a feudalizmus örökségét hozta vissza például a robotot idéző kommunista szombat intézményével és a zárt, az egykori nemességre hasonlító politikai osztály megteremtésével, bár azok előjogait kevésbé védték hivatalosan a törvények. Egyedül a gazdaságszervezésben jelent meg valami ténylegesen szocialista elem. Akárcsak Amerikában a jóléti állam, a kommunista ideológia is sokkal inkább csak eszköz volt a vezetés kezében, hogy birodalomépítő céljaikat elérjék, mint valóban vallott eszme, épp úgy, mint ma a nagyvállalatok zöld elköteleződése, vagy társadalmi szerepvállalása, amik igazából azt a célt szolgálják, hogy a vállalat minél több profitot termeljen azáltal, hogy mindenki másnál népszerűbb a fogyasztók körében, akik így inkább az ő termékeit veszik. Vagyis a szovjet vezetőket nem nagyon zavarta, hogy több ponton szembementek annak az embernek a koncepciójával, akire folyamatosan hivatkoztak.

Karl Marx ugyanis, mikor megfogalmazta eszméit, mindig világszocializmusról beszélt és talán nem is véletlenül. Akár ő maga is láthatta, hogy vágyott rendszere nem versenyképes a kapitalizmussal, azt eleve nem a piaci verseny világára álmodta meg. Ezzel szemben Lenin és követői kijelentették, hogy a szocializmus egy országban is megvalósítható. Csakhogy a Szovjetunió a kezdetektől fegyverkezési versenyre kényszerült más hatalmakkal, előbb a nyugati szövetségesekkel, majd a náci Németországgal, azután Amerikával és szövetségeseivel szemben. Ez a verseny, a második világháború pusztításaival karöltve pedig eltorzította és a marxi gondolattól egyre eltérőbbé alakította a megvalósult "szocializmust".

Vagyis a hidegháborús vereség nem azt bizonyította, hogy a kommunizmus életképtelen eszme, hanem csupán annyit, hogy versenyhelyzetben gazdasági értelemben alul marad a kapitalizmussal szemben az a rendszer, ami szocializmus címen megvalósult.

Az sem tett jót a marxi hagyományoknak, hogy a szovjet oroszok elfoglaltak egy rakás országot, köztük hazánkat, és bábkormányaikon keresztül erőszakos társadalom átalakításba, a rendszerük kényszerű importálásába kezdtek. Ez pedig igen távol állt "a munkásság szabad öntudatra ébredésétől és osztályharcától", amiről Marx beszélt, és ugyanúgy nem működött, mint napjainkban Amerika demokráciaexportja a Közel-Keleten. Ha a Szovjetunióban él, Karlt nagy valószínűséggel meggyilkolták, vagy munkatáborba zárták volna az épp hatalmon lévő "kommunisták", ha szóvá meri tenni, hogy itt bizony nem az ő nézeteit valósítják meg.

A fenti gondolatmenetet ma könnyen lehetne úgy értelmezni, hogy én marxista kommunista vagyok. Ha pedig ezt a jelzőt rám sütik, a szavaim máris hiteltelenné, érveim üres fröcsögéssé változnak. Az angolszász kultúrkörben ezt a jelenséget hívják cancel culture-nek és többen az internetes kommunikáció közbeszéd alakító hatásaként, vagyis valami újdonságként utalnak rá, holott a hidegháborús propagandaháború a két tábor között évtizedekkel a net feltalálása előtt már alkalmazta ezt a technikát – nem beszélve az ókorig visszanyúló korábbi példák soráról. Elég volt valakire rásütni keleten az imperialista, a fasiszta, vagy nyugaton a kommunista jelzőt, hogy elhiteltelenítsék a szavait.

És hogy nézzünk néhány közelmúltbeli példát is, 2015-ben Orbán Viktor felszólalt a kontrollálatlan migráció ellen, mire megkapta a nacionalista, a fasiszta és egyesektől a náci jelzőt, innentől pedig nem kellett foglalkozni az érveivel. Ugyanez történt Bernie Sanderssel az USA-ban a Demokrata Párt előválasztási kampányában. Kritizálta a nagyvállalatokra vonatkozó adózási szabályokat és az állam felelősségéről beszélt a szegényebb sorsú polgárokkal kapcsolatban, mire megkapta a kommunista jelzőt, így pedig lesöpörhették az asztalról az érvelését.

A fentiekből látszik, hogy a technikát politikai oldaltól és országoktól függetlenül, széles körben alkalmazzák és nagyon eredményes eszköz az érdemi párbeszéd megakasztására, a társadalmak végletes megosztására. Viszonylag egyszerű ugyanakkor ellene tenni: érdemes meghallgatnunk egymást akkor is, ha nagyon mást gondolunk egy közéleti kérdésről, mert olyan ritkán van, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másik meg mindenben téved. Másrészt az is szerencsés, ha nem fogadjuk el azt a logikát, hogy egy vitában mindenki valamelyik oldalon áll és nekünk is kötelezően oldalt kell választanunk, mert „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az utóbbi idézet már Rákosi szájából is puszta demagógia volt és azóta sem lett igazabb.

Marx és a rendszere például nem azért életképtelen, mert a fegyverkezési és piaci verseny mellett nem bírta ki az idő próbáját, hanem mert egy olyan idealista elképzelés, ami az erőszaktól, a proletárdiktatúrától az emberek morális nemesedését, a kommunista erkölcs megszületését várja, ami az új rend alapja lenne. Vagyis egy olyan, csodálatos fejlődésben hisz, ami példa nélküli a történelemben, mivel az emberiség az írásbeliség kezdete óta technikai értelemben bár sokat fejlődött, morálisan és személyiségműködést tekintve azonban talán semmit sem. Ettől persze szép törekvés az erkölcsi fejlődés, vagy a személyiségfejlesztés társadalmi méretekben is, de talán, mikor világjobbításban gondolkodunk, szerencsésebb azzal a társadalommal tervezni, ami itt van és azt keresni, hogy miként működhetne egy kicsikét jobban úgy, hogy tudjuk, gyökeresen nem fog megváltozni a közeljövőben. És attól, mert Marx megoldása az érzékelt problémákra finoman szólva nem a legszerencsésebb, a rendszerkritikája még lehet sok ponton helytálló. Másrészt abból, hogy Marx sok mindenben tévedett, nem következik, hogy Adam Smithnek – akit a közgazdaságtan mellett a kapitalizmus szellemi atyjának is tekinthetünk – mindenben igaza volt. Ez az érvelés pedig igen gyakran napjaink közéleti vitáiban is megjelenik. Politikusok egész sora igyekszik lejáratni ellenfeleit, hogy ezzel a saját igazát bizonyítsa. Pedig attól, hogy az egyik téved, a másiknak nem lesz automatikusan igaza, mégis, ezt a logikai hibát választók tömegei nem ismerik fel.

A hidegháború azonban a szélsőséges, ideológiai alapú közgondolkodás problematikáján túl egyéb tanulságokkal is szolgálhat nekünk. Például azzal, hogy nem csak értelmetlen, de kifejezette káros is arra herdálni a bolygó erőforrásait, hogy szembenálló blokkok erőt fitogtathassanak egy fegyverkezési és gazdasági versenyben. A mai ökológia válság nem kis részben ennek a versengésnek az eredménye, mégis, napjaink nagyhatalmainak vezetői az utóbbi években legalább annyit költenek fegyverkezésre, mint a hidegháború idején és eszük ágában sincs kiszállni a gazdasági versenyfutásból a növekedés korlátozásával. És miközben a profit mindenek elé helyezése a neoklasszikus közgazdaságtan zárt, mesterséges világában helyes hozzáállás, addig a valóságban minden releváns számítás szerint több, egyre inkább elkerülhetetlen ökológiai összeomláshoz vezet majd a közeljövőben.

Ugyanígy, attól, hogy a képviseleti demokrácia hosszabb távon életképesebb berendezkedés, mint a diktatúra, abból nem következik, hogy ne lenne érdemes vele szemben kritikusnak lennünk. Mint arra korábban többször kitértem, a részvételi demokrácia megteremtése talán egy társadalmilag feszültség-mentesebb és ökológiailag fenntarthatóbb berendezkedést eredményezhetne.

Végül a nyugat győzelmével egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy míg a szocialista táborban az államoknak voltak cégei, addig mára a cégeknek lettek államai. Lobbi erejük révén gyakorlatilag megvásárolták a politikai elitet és nekik tetsző törvényeket fogadtatnak el világszerte. Más néven ezt hívják túszul ejtett állam koncepciónak és innen érthető, hogy az ökológiai összeomlás árnyékában miért nem lehet még mindig a gazdasági növekedés káros voltáról beszélni. Hisz a cégek egyetlen célja a profit növelése, vagyis a vég nélküli növekedés és ezt igyekeznek az államok szintjén is érvényre juttatni.

Idevágó lábjegyzet, hogy érdekes számomra, hogy a nemzetállamot féltő, magukat konzervatív-kereszténynek nevező politikusok szerte a világon baloldali és liberális ideológiák, ködös háttérhatalmak, illetve szexuális és/vagy rassz alapú kisebbségek, valamint migránsok ellen harcolnak, miközben a nemzetállamra a legnagyobb veszélyt meglátásom szerint a világcégek korlátlan hatalmi túlsúlya, illetve az ökológiai válság jelentik.

A bejegyzés sorozat befejező részében a Rákosi- és Kádár-korszakkal, vagyis a hidegháború magyarországi vetületeivel foglalkozom majd, mint a mai hazai közgondolkodást leginkább meghatározó szellemi örökséggel.