Kamaszként nagy rajongója voltam a Terminator filmeknek és a poszt-apokaliptikus jövőben játszódó regényeknek, így a közelmúltban bemutatott 6-dik részre, a Sötét Végzetre már csak nosztalgiából is kíváncsi voltam. Közben épp a Tóth Csaba által elindított sci-fi, fantasy, szuperhős és horror műfajokon keresztül társadalom- és természettudományos megközelítéseket bemutató könyvsorozat legújabb darabját, a Párhuzamos Univerzumokat forgattam. Innen pedig szinte már adta is magát, hogy az említett könyvsorozatban kevéssé tárgyalt Terminator univerzumot a pszichológia, azon belül is a rendszerszemlélet felől szemlélve én is írjak egy hasonló, „kéretlen fejezetet”. Ezt olvashatja most a Kedves Érdeklődő.

(Alább főként a filmekből és a Terminator TV sorozatból, kisebb részben pedig a regényekből és videojátékokból felépülő Terminator univerzumot veszem górcső alá, így óhatatlanul is spoilerezni fogok, ezért előre szólok azoknak, akik még nem látták/olvasták/játszották ezen műveket.)

Az első filmből megtudhatjuk, hogy a hadászati célokra fejlesztett szuperszámítógép, a Skynet egyszer csak öntudatra ébred és atomháborúba taszítja az emberiséget, a kevés túlélőt pedig gyilkos gépezetekkel, Terminatorokkal igyekszik levadászni. Reménytelen helyzetben lévő fajunk ugyanakkor megmenekül egy zseniális vezetőnek, John Connor-nak hála, aki ütőképes hadsereggé szervezi az ellenállni kész embereket és végül legyőzi a gyilkos MI-t, a teremtményeivel együtt. A Skynet azonban, elemezve a John jelentette fenyegetést arra a következtetésre jut, hogy még az Ítélet Napjának nevezett atomháború előtt el kell pusztítania a férfit. Így, az időutazás frissen felfedezett technológiáját használva percekkel az emberek győzelme előtt Terminatorokat küld vissza különböző időpontokba azzal a feladattal, hogy végezzenek John-nal, vagy annak születése előtt az anyjával, Sarah-val.

A nő és gyermeke végül csak úgy tud megmenekülni, hogy az emberi ellenállás is minden alkalommal visszaküld egy védelmezőt, hol egy emberi katonát, hol átprogramozott Terminatorokat, akikkel közösen újra és újra legyőzik a gyilkos kiborgokat/robotokat. A történet azonban nem áll meg itt, a Terminator 2 Ítélet Napjában Sarah úgy dönt, hogy visszavág és nem csak a fiát menti meg, de egyúttal megsemmisíti a még csak csíra állapotban lévő Skynetet és minden adatot és eszközt, amiből újra lehetne alkotni. Még a kutatásokat vezető tudós, Miles Dyson megölésétől sem riadna vissza, bár végül ez utóbbiban a fia és a segítségül küldött halálosztó megakadályozzák, hogy végül közösen hajtsák végre a szabotázst.

A Skynet tönkretételével tehát Sarah és John az, akik ténylegesen megváltoztatják a jövőt, így a folytatásokban, lényegében két alternatív valósággal találkozunk. A harmadik rész, a Gépek Lázadása szerint a Skynetet az USA kormánya valahogy mégis újraalkotta, így a Connor család akciója csak késleltetni tudta a világ végét, de megakadályozni nem. Minden további film, a TV sorozat, a regények és a játékok is ezt a történetet, vagy az eredeti, ’97-es apokalipszist éneklik meg, ahol John végül mindig győzedelmeskedik a gépisten felett. Még az atomháborút látszólag elkerülő és a Skynettel – ottani nevén Genesys-szel – az ötödik részben közvetlenül a 2017-re tolódott Ítélet Napja előtt leszámoló Sarah Connor és Kyle Reese, illetve az őket segítő átprogramozott Terminator akciója utáni záró jelenet is azt sugallja, hogy a kataklizma elkerülhetetlen.

Egyedül a legújabb, hatodik epizód szakít a kánonnal, itt ugyanis Connor-ék valóban sikerrel járnak, bár a különböző idősíkokba visszaküldött Terminatorok egyike, egy sosem volt jövő egyetlen képviselőjeként később megöli John-t. Sarah a gyászba belenyomorodva öregszik meg és a további Terminatorok érkezését várja, hogy revansot vegyen rajtuk.

Egy alkalommal azonban nem a szokásos halálosztók, hanem egy különös, új modell, a Rev 9-es és egy mesterségesen felturbózott képességű, lényegében kiborg nő, Grace hullanak le meztelenül az égből, akiknek nem cseng ismerősen a Connor név és mindketten egy Daniella Rose nevű fiatal nőt akarnak megölni/megvédeni. Sarah is beszáll a buliba és hamarosan kiderül számára, hogy egy alternatív jövő katonáival van dolga. Eszerint a Skynet megsemmisült a szabotázsban, de jóval később kifejlesztettek egy hasonló katonai MI-t, a Legion-t, ami elődjéhez hasonlóan atomháborút robbantott ki, majd elkezdte levadászni a túlélőket, némileg másfajta Terminatorokkal. Csakhogy ebben a jövőben nem jut szerep John Connornak – akivel ugye jóval az Ítélet Napja előtt végzett egy halálosztó –, helyette Daniella, vagy, ahogy barátai és harcostársai hívják, Dani áll az emberek élére és ő győzi le a Legion-t és ez az a pont, ahol érdemes behozni a történetbe a rendszerszemléletet.

Látszólag – az Ítélet Napja után játszódó negyedik epizód kivételével – minden nagyfilm cselekménye ugyanaz: adott egy MI, a Skynet/Genesys/Legion, ami magára nézve veszélyesnek ítéli az emberiséget, ezért ki akar bennünket irtani. Terve csak azért nem sikerül, mert egy kivételes képességű ember John Connor/Daniella Rose az atomháború után a romok között ellenállást szervez és végül legyőzi a gépeket. Ez a történet két toposzra épül, a gonosz MI és a kivételes hős legendáira. Csakhogy, ha igaz lenne egyik, másik, vagy mindkettő, akkor a Skynet pusztulását követően nem kellett volna eljönnie az Ítélet Napjának, illetve John halála után a gépisten akadálytalan győzelmet aratott volna az emberek felett. Hogy mégsem így történt annak az okait pontosan megmutatja nekünk a rendszerszemlélet.

Kezdjük a Terminator univerzum egyik kulcs elemével, az időutazással. Lényegében azzal a második világháború utáni dilemmával állunk itt szemben, hogyha valaki visszamenne az időben, mondjuk az 1910-es évekbe és megölné a fiatal Hitlert, azzal elkerülhető lenne-e a második világháború? A filmek válasza pedig az, hogy nem, csupán a háború bizonyos elemei és időpontja változnának, ami megfelel a valóságnak. Ugyanis nem egyedül Hitler volt az, aki elindította a háborút, sőt, a Führer személye kevéssé is fontos a konfliktus szempontjából, mivel a világégéshez vezető, rendszer szintű okok már nélküle és tőle függetlenül léteztek. A világuralomért folyó versengés Hitlertől függetlenül vezetett az első világháborúhoz, a Versailles melletti békékhez sem volt köze, amik kiszolgáltatott és függő helyzetbe hozták Németországot az évszázados ellenséggel, Franciaországgal szemben. (Mellesleg a két ország messzire nyúló konfliktusa is független Adolftól.) A kapitalista gazdasági berendezkedés strukturális hibái miatt kirobbant ’29-es gazdasági válság is kívül esett a későbbi Führer hatókörén, ahogy az is, hogy a demokratikus német kormányzat képtelen volt hatékonyan fellépni a megalázó, igazságtalan és nagyon szerencsétlen békefeltételek alapvető felülvizsgálatáért, hogy legalább esélye legyen a németeknek kilábalni a válságból. A franciák hajthatatlanságáról sem Hitler tehetett, ami tovább nehezítette a demokratikus német politikusok dolgát.

Hitler csupán egy radikális német párt, az NSDAP vezetője volt, akik hangzatos szlogenekkel kínáltak gyógyírt a bajokra. De kínáltak ilyet a német kommunisták is, csupán az ő PR-juk rosszabb volt, mert akkorra a Szovjetunió már a gyakorlatban is megmutatta, hogy mit jelent a kommunizmus kísérletének megvalósítása. No, nem a kisemberek szintjén volt ez elrettentő, hanem a tehetős németek körében, akik így szívesebben finanszírozták Hitlert, mint a szélsőbalosokat, ami megint csak nem Adolf érdeme.

Mik tehát a világháborúhoz vezető rendszerszintű tényezők? A világuralomért folyó verseny, aminek ideológiája az ókorig nyúlik vissza, a Versailles környéki békék, melyek folyamatosan fenntartották a feszültséget a győztes és a vesztes államok között, a világgazdaság strukturális problémái, amik egy gazdasági válságban csúcsosodtak ki és ami radikális megoldásokat tett elképzelhetetlenből kívánatossá és végül a demokratikus, béke párti politikai erők impotenciája. A háború feltételei tehát adottak voltak tőle függetlenül is és ha nem Hitler, akkor valaki más lett volna a befutó a Führer szerepére és ő indította volna el a világháborút, hacsak a szovjetek meg nem előzik ebben – hisz a kapitalista nyugat és a kommunista oroszok között is fennállt egy kibékíthetetlen ellentét, ami magában rejtette a háború kockázatát.

De hogy jön mindez a Terminatorhoz? Mikor a Skynet arra a következtetésre jut, hogy az emberek csak azért tudják legyőzni, mert van egy különlegesen tehetséges vezetőjük, John Connor, akkor a gépisten téved. Sarah Connor ugyanebbe a hibába esik, mikor azt képzeli, hogy megállíthatja a Skynetet, ha elpusztítja a Cyberdyne Systems laborját. Ugyanis egyikük sem veszi figyelembe, hogy a John-t és a Skynetet kitermelő körülmények egyik, vagy másik pusztulásával mit sem változnak.

Bár Connor jó parancsnok, az emberek egy idő után nélküle is megszervezték volna magukat, lett volna egy vezetőjük és jó eséllyel győznek is – ahogy erre Dani esete világít rá –, mivel egyrészt az atomháború és a Terminatorok az embereket technológia imádóból a technológiával szemben ellenségessé tették. Ráadásul a gépisten sarokba szorította és olyan dilemma elé kényszerített fajunkat a megsemmisítő táborok felállításával, hogy vagy harc nélkül halunk meg, vagy a harc által esetleg túlélhetünk. Nem nehéz kitalálni, hogy a vesztenivaló nélkül maradt személyek java része mit választ egy ilyen helyzetben. Amikor pedig a háború tétje a túlélés vagy a kihalás, csak annak van értelme az emberek szempontjából, ha mind az utolsó leheletükig küzdenek.

Mi több a gépek jól azonosítható közös ellenségként jelentek meg, amivel szemben csak együtt volt esélyük az ellenállóknak, így a különféle nemi, faji, vallási, nemzeti, politikai, stb. ellentéteket félretéve a túlélők kénytelen-kelletlen összefogtak, létrehozva egy minden addiginál egységesebb emberiséget. Természetes, hogy kellett valaki, aki a mozgalom élére áll és ilyen szűkös erőforrások mellett a hatékonyság mindennél többet számít, tehát a szelekciós nyomás miatt nem volt fontos se a származás, se az előélet, se a képesítés, csakis az, hogy az illető a gyakorlatban is eredményesen vezeti-e a gépek elleni harcot. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a John Connor-ság inkább egy intézmény, mint egy konkrét személy, amit bárki betölthet, ha az eredeti férfi kiesik, akár Daniella Rose is, mint arra Sarah Connor maga jön rá a hatodik részben.

És ugyanez igaz a Skynetre is. A gazdaság növekedési kényszere, ami rövidtávú profitmaximalizálásra és mind nagyobb piaci koncentrációra, illetve technológiai versenyre ösztönzi a cégeket, a gépistentől függetlenül létezett. Ahogy a nemzetállamokat lényegében túszul ejtő vállalati lobbik sem a Skynet teremtményei, melyek előbb említett érdekeit így a politika is kritikátlanul kiszolgálja. Nem a gépek tehetnek arról sem, hogy a tudomány és a technológia a vállalatok piaci érdekeinek lett alárendelve társadalmunkban. Azt érdemes megértenünk, hogy magát a Skynetet ugyan a Cyberdyne Systems fejlesztette ki, de a mesterséges intelligencia kifejlesztésére való igény a rendszer előbb említett elemeiből következik, megfejelve az egyre jobban technológiafüggővé váló lakosság támogató hozzáállásával. A Genesys, vagy a Legion példája épp azt mutatja meg, hogy puskákkal és bombákkal a kutatást csak lassítani lehet, de amíg megvan a gazdasági és politikai akarat a kifejlesztésére, addig megállítani nem.

A hatodik részben szintén Sarah az, aki a maga módján ezt ki is mondja. Mikor meghallgatja Grace történetét a Legion-ről, keserűen csak annyit tesz hozzá, hogy „Azok a szemetek semmiből sem tanulnak.”, utalva a gépistent kifejlesztő vállalatokra és kormányzatra – szűkebben talán a hadsereg vezetésére is –, de már föl sem veti, hogy akadályozzák meg az Ítélet Napját. A helyzet azonban az, hogy míg Sarah-nak volt miből tanulnia, épp az akciója sikere miatt, „Azok”, nem ismerték, nem is ismerhették a sötét jövőt, így nem volt miből okulniuk. Ha találkoztak is valamilyen formában Sarah történetével, az nem tűnhetett többnek számukra egy paranoid skizofrén nő zagyvaságainál. Pláne azok után, hogy ’97-ben ténylegesen nem volt atomháború, ami igazolta volna a történetét.

Visszatérve a Skynet/Genesys/Legion tehát nem csupán John/Dani zsenialitása miatt bukott el, hanem mert rengeteg stratégiai és taktikai hibát vétve egyszerűen nem volt elég hatékony az emberek kiirtásában. Másrészt az embereknek nem hagyott más választást, minthogy győzzenek, vagy kihaljanak, mivel belekényszerítette őket az élet-halál harcba.

Azon túl, hogy egy ilyen eszmefuttatás önmagában is érdekes lehet, a Terminator univerzum és ezen keresztül a rendszerszemlélet a valódi világunkra nézve is fontos tanulságokkal szolgál. Túl azon a kézenfekvő értelmezésen, hogy a mesterséges intelligencia kutatás veszélyes is lehet ránk nézve, ha a gépeket és az MI-t a technológia szimbólumának tekintjük, akkor a halálosztó sorozat azt üzeni nekünk, hogy a technológia révén önkéntelenül és tudattalanul ki is irthatjuk magunkat. Ugyanis a mi Skynetünk az ökológiai válságunk és a releváns szakértők ma már nem arról vitatkoznak, hogy létezik-e a probléma, vagy, hogy a technológiát használó ember tevékenysége okozza-e, hanem egyre inkább az a vita tárgya, hogy már elszabadult-e a klímaváltozás, vagy még kordában tartható. A Terminator világának kifejezéseivel az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e még az Ítélet Napját, vagy a Skynet már kilőtte az atomtölteteket és várja a becsapódást, amit mi csupán tehetetlenül nézhetünk.

A rendszerszemlélet abban is segít nekünk, hogy beazonosítsuk azokat a rendszer szintű jelenségeket, amik az ökológiai válsághoz és azon belül a klímaválsághoz vezettek, – szinte pontosan ugyanazok, amik a Skynetet is létrehozták a filmekben – illetve arról is ad némi tájékoztatás, hogy milyen jövőbeni forgatókönyvekre számíthatunk, ha így haladunk tovább és mire akkor, ha változtatunk ezeken. Itt azonban nem pontos jóslatokra kell gondolni, csupán olyan eseményhorizontokra, amiknek jelenleg a szélső értékei a kisebb, helyi szintű humanitárius válságok és katasztrófák óriási zöld reformok mellett, amelyek alapvetően alakítják át a gazdaságot, a társadalmat, az államokat és a politikát, illetve az emberiség kihalása abban az esetben, ha továbbra is erőltetjük az exponenciális gazdasági növekedést.

A közép távú jövő e két szélsőség között mozoghat, amennyiben nem történik valamilyen nem várt esemény/csoda, mint néhány, ma még elképzelhetetlen tudományos felfedezés, melyek segítségével közvetlenül képessé válunk a bolygó klímájának, ökoszisztémájának, illetve a talaj termő és vízvisszavevő képességének a manipulálására. De lehet ilyen egy nagyobb méretű aszteroida becsapódása is a bolygónkba, egy pusztító világjárvány, vagy egy fejlett idegen faj, ami már az ökológiai válság tetőpontja előtt kiirt/megtizedel bennünket, így változtatva a jelenlegi trendeken. Sőt, az sincs egészen kizárva, hogy egy MI is öntudatra ébredhet és jaj nekünk, ha ellenséget lát a teremtőiben…