Talán nem mondok azzal nagyon meglepőt, hogy a gyereknek nem „csak” önmagukkal rendben lévő, érett személyiségű szülőkre, de élhető társadalmi és fizikai környezetre is szükségük van. Ebben a bejegyzésben azt szeretném kibontani, hogy milyennek látom a mai, globális társadalmi környezetet a gyermekek szempontjából, a fizikai környezetről pedig külön bejegyzésben lesz szó.

A társadalmi környezet szerintem attól élhető, ha van rá mód, hogy legitim módon felnőhessenek és kiteljesedhessenek annak polgárai. Ami alatt egyfelől azt értem, hogy a munkaerőpiac és a családok szocio-ökonómiai státusza lehetővé tegye, hogy a szülők elegendő időt tudjanak önmagukra, a társukra és a gyerekükre fordítani, hogy esélyük legyen jól lenni – vagyis ne minden erejük és idejük a pénzszerzésre menjen el. Másrészt azt, hogy a gyerek számára elérhető legyen az oktatás és az egészségügy megfelelően magas színvonala, hogy felkészítse őt a felnőtt életre, majd pedig felnőve neki magának is legyenek meg a lehetőségei az önfenntartáshoz és a családalapításhoz – tehát szerezhessen munkát, találhasson párt, juthasson ételhez, italhoz és otthonhoz.

De nézzünk egy konkrét példát! Az ősközösségek életformája és életszínvonala mai szemmel mélyszegénységnek tűnik, tagjai könnyen áldozatul eshettek betegségnek, ragadozóknak, de akár a többi embernek is. Gyakran éheztek és vándoroltak, alig voltak ingóságaik, nemhogy ingatlanuk. Mégis, ha szempontot váltunk azt látjuk, hogy a tagoknak, ha elég ügyesek és szerencsések voltak, a gyermekkort átvészelve lehetőségük nyílt teljes értékű tagokká válni a közösségben. Szabadon gyűjtögethettek, halászhattak és vadászhattak, a közösségen belüli hierarchia szerint pedig párt is választhattak. Vélhetően a hierarchiában való előrejutás elsősorban az egyéni képességektől és nem a származástól függött.

Ezzel szemben ma, még a nyomorgóknak is jobb egészségügyi ellátás, több élelem, biztonságosabb otthon és több ingóság jut, mint egykor a legsikeresebb törzsfőknek. Ennél tehát sohasem volt élhetőbb társadalmunk, mondhatnánk, ha felületesen szemléljük a képet. Mert bár anyagi értelemben szegényebb volt a civilizáció előtti ember, a ma mélyszegénységben élő milliárdoknál – a Föld lakosságának kb. a fele a mélyszegénységi küszöb alatt él (!) –, a lehetőségeit tekintve mégis lényegesen jobb helyzetben volt.

Ma a nyomort elsősorban vagyoni, gazdasági kérdésként kezeljük, azt tartjuk nyomorgónak, akinek sokkal kevesebb van, mint amit normálisnak gondolunk, a szegénységnek azonban van egy ennél fájdalmasabb arca is. Az anyagi nélkülözésben éhezhetünk, szomjazhatunk és fázhatunk, érezhetjük magunkat kiszolgáltatva betegségeknek, ragadozóknak és mindenekelőtt a többi embernek. Ez a fajta nélkülözés a jelent szűkíti be.

Az ősember azonban, ha éhes volt, elmehetett vadászni, halászni és gyűjtögetni. Túl azon, hogy az ökológiai válság miatt egyre kevesebb a vadon élő állat és növény, ha ma valaki ezeket a módokat választaná táplálékszerzésre, azt orvvadásznak, orvhalásznak, vagy rablónak bélyegeznénk és börtönbe zárnánk. Ha behúzódna valahova melegedni, mint őseink, illegális házfoglalónak, vagy betörőnek neveznénk. Ha szerszámokat készítene, hogy megvédje magát, elítélnénk illegális fegyverviselésért.

Ma a szükségeltek legális kielégítésének csupán egyetlen módját fogadjuk el: a pénzért való vásárlást. Ahhoz pedig, hogy valaki törvényesen keresse meg a megélhetéséhez szükséges javak árát tanulni kell, ezzel javítva a munkaerőpiaci helyzetén. Csakhogy aki éhes, szomjas, esetleg beteg is, nem tud tanulni. Ha a környéken nincs iskola, nem tud tanulni. Ha kiégett, alulfizetett tanárok foglalkoznak vele eleve túl nagy osztálylétszám mellett, nem szerezheti meg az előrejutáshoz szükséges tudást. Ha nincsenek szülei, ezért magát kell megvédeni és fenntartani, nem tud tanulni. Ha vannak szülei, de nem tudnak gondoskodni önmagukról sem, neki a testvéreire is gondot kell viselni, nem tud tanulni. Ha már gyerekként munkát kell vállalnia, hogy a családnak legyen mit enni, nem tud tanulni, stb..

Így aki ma mélyszegénységben él, óriási hátránnyal indul a tehetősebb rétegek gyermekeivel szemben, miközben az ősidőkben közel sem volt hasonló mértékű ez a fajta vagyoni, hatalmi különbség a társadalmon belül. Ha pedig valaki ki akar törni a nyomorból, akkor ritka kivételektől eltekintve, vagy az élsport, vagy a bűnözés útjára kell lépnie, vagyis nagyon szűkek a társadalmi mobilitás lehetőségei és ez az, ami a szegénységnél is pusztítóbb. Ha nincs élelmed, attól csak éhes leszel, ha viszont nincs legális lehetőséged, hogy a helyzeteden változtass, az a reményt veszi el tőled.

Meggyőződésem, hogy a világ szegényeinek nem pénzre, élelmiszer- és gyógyszersegélyekre van elsődlegesen szükségük, hanem arra, hogy megengedjük nekik, hogy önfenntartó életet élhessenek. Ne vegyük el a földjeiket, hogy a saját élelmük helyett a mi hasznon növényeinket termesztessük rajta, vagy épp az ásványaikat bányásszuk ki onnan saját használatra. Ne szennyezzük a vizeiket az odatelepített gyárak mocskával. Ne irtsuk ki az erdőiket az ültetvényeink miatt, stb..

Ha mindemellett még a társadalmi felemelkedés esélyét is megteremtjük a hatékony oktatás, szociális ügy és egészségügy közreműködésével, az is nagyszerű, de ha csak hagyjuk őket élni és legális módon megteremteni az önfenntartásuk kereteit, az már véleményem szerint elég. Onnan már megszervezhetik önmagukat.

Napjainkban az élhető társadalmi környezet leginkább a nyugati közép és felsőbb rétegek sajátja, mindenki más számára legfeljebb csupán résnyire van nyitva az ajtó a felemelkedésre. Innen nézve pedig az ősközösségek általános anyagi szegénysége mégis kevésbé jelentett nyomort, mint a vagyonfelhalmozó társadalmakon belüli óriási vagyoni szakadék.

Ráadásul a gazdasági, jogi és politikai környezet révén ez a vagyoni egyenlőtlenség nemhogy csökkenne, helyette exponenciálisan nő. Vagyis egyre kevesebb ember kezében összpontosul minden vagyon, a középrétegek is lecsúsznak és afelé haladunk, hogy a világ 99,99% teljesen ki lesz szolgáltatva a maradék 0.01%-nak. Sőt, az ipari forradalom óta egyre gyorsuló ütemben veszik át gépek az emberek munkáját, a mai automatizációs hullám pedig azzal fenyeget, hogy hamarosan már a szolgáltató szektorban sem lesz szükség emberekre. Eddig ugyanis az elit annyiban mindig rá volt utalva a társadalom szegényebb tömegeire, hogy ők adták a munkaerőt és a vásárlóerőt a gazdagodásukhoz. De gondoljuk el, mivel járna, ha a tulajdon nélküli tömegek helyett gépekre bíznának minden munkafolyamatot! Ha minden vagyon az elité és a termeléshez sincs szükségük a többiekre, számukra értéktelen emberfelesleggé válik mindenki más.

Ha tehát a gyerekek érdekeit figyelembe véve nézzük ezeket a folyamatokat, azt látjuk, hogy nem csak a következő bejegyzésben tárgyalt klímaváltozás, de a vagyonkoncentráció, az automatizáció és az egyenlőtlenségeket felerősítő gazdasági és politikai keretek – vagyis a neoklasszikus közgazdaságtan, illetve a neoliberális és neokonzervatív eszmék – is „elveszik a jövőjüket”.

Eddig tehát a tágan vett élhető társadalmi környezetről, most pedig arra kérem az olvasókat, engedjenek meg nekem egy éles váltást! Sokat gondolkodtam azon, hogy a következő témát is ebben a bejegyzésben bontsam-e ki, vagy külön posztot szenteljek neki, végül úgy döntöttem itt szólok néhány szót a nem kívánt terhesség kérdésköréről.

A család a legszűkebb társas környezet, amelyben élünk, a család működése pedig a szülők fizikai és mentális „működőképességén” múlik és ebbe az is beletartozik, hogy milyennek élik meg magát a szülővé válást, illetve a szülőséget. Mikor gyerekek érdekéről szólunk a közbeszédben különösen gyakran és élesen szokott felmerülni az „élet védelme kontra női önrendelkezés” vita. Ennek eldöntésére nem vállalkoznék, már csak azért sem, mert szerintem lehetetlen.

A főként vallási, illetve konzervatív politikai meggyőződésből és személyes indulatokból a magzatok élete mellett kiálló személyeknek abban van igazuk, hogy tényszerűen az abortusz gyilkosság. A nők saját testük fölötti szuverenitását hirdetők, jellemzően feminista, radikális illetve liberális eszmeiség alapján arra világítanak rá helyesen, hogy egyben politikai kérdés is az, hogy kompetensnek tartjuk-e a nőket, hogy maguk is meg tudják ítélni, hogy tudják és kívánják-e vállalni a terhességgel és a szüléssel, illetve a szülővé válással járó fizikai, mentális, kapcsolati és szocioökonómiai változásokat, vagy sem. Magyarán a férfiakkal egyenrangú felnőttnek kezeljük-e a nőket, vagy sem.

Ebben a fajta kérdésfeltevésben tehát valójában arról vitázunk, hogy mit tartunk fontosabbnak a két fenti szempont közül. Előrebocsátanám, hogy nézetem szerint egy nem kívánt terhesség esetén sokszor nincsenek jó döntések, csak rossz, de minimum nagyon nehéz döntések közül válogathatunk. Arra gondolok, hogy tapasztalataim szerint az abortusz lelkileg megterhelő az anyának, a gyermek kihordása, megszülése, majd a róla való lemondás is traumatikus, de a nem kívánt anyaszerepben maradás sem feltétlenül kevésbé pusztító a többinél. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha a gyermek nemi erőszakból fogant, ha fogyatékkal születne, ha az anya kiskorú, ha mentális zavarokkal küzd, vagy ha halmozottan hátrányos helyzetű. A legfontosabb üzenet, amit szeretnék átadni, hogy minden eset egyedi, külön mérlegelést igényel és már csak ezért sem szerencsés rá általános megoldást adni, egyrészt ezért eldönthetetlen a fenti kérdés.

Mert egészen más egy középrétegbeli házasságban élő anya helyzete, ahol már van két gyermekük és véletlenül „becsúszik” egy harmadik, mint azé a kábítószerfüggő hazulról elszökött kamaszlányé, aki olykor az utcán él, máskor fiúknál húzza meg magát és a testével fizet a szállásért. Vagy az a nő, aki háború sújtotta vidéken él és egyik nap megerőszakolják a katonák. Vagy aki súlyos betegen, mondjuk HIV fertőzöttként szembesül a terhességgel. Vagy, aki egyedülálló fiatal felnőttként azért költözik vidékről a városba, hogy diplomát szerezzen, majd pár héttel egy egyéjszakás kaland után döbbenten nézegeti a gyorsteszten a két csíkot. És ezeket az életből vett példákat még hosszan tudnám sorolni. Nem állítom, hogy bármelyik közülük könnyű helyzet lenne, csupán annyit, hogy mások a körülmények és mások a lehetőségek is, a döntés ettől még hasonlóan nehéz. A döntésen kívül pedig csupán egyetlen dolog közös bennük, a nem kívánt terhesség.

Ha a gyerek szempontjából nézzük a kérdést, talán még drámaibb a kép. Hisz nyilván nem érdeke, hogy abortálják, ahogy az sem, hogy a szülei eldobják, és az sem, hogy az anyja esetleg ne tudja lelkileg feldolgozni a szülővé válást és akár posztpartum depresszióval, esetleg pszichózissal küzdjön. Az árvaházak, illetve a nevelőszülői rendszer komoly fejlesztésével persze lehetne javítani az esélyein, ahogy egy a mainál kiterjedtebb és jobb minőségű mentálhigiénés rendszer is nagy segítség lehetne az akaratuk ellenére teherbe eső nők számára, hogy azt érezhessék, nincsenek magukra hagyva, van kihez fordulni, van honnan segítséget kérni. Ez utóbbi valószínűleg több nő számára is valódi kérdéssé tenné a gyermek megtartásának, vagy elvetetésének lehetőségét, talán kevésbé éreznék magukat egy szégyenteljes kényszerhelyzetben, amiből csak az abortusz jelenthet kiutat.

Ellenben biztosan nem segít a gyereknek, ha moralizálva elítéljük azokat a nőket, akiknek döntést kell hozniuk a nem kívánt magzatuk sorsáról, mert egyáltalán mérlegelik az abortusz lehetőségét! Amikor „megoldásként” az abortusz tilalmát javasolják, jellemzően talán nem veszik figyelembe, hogy a nem kívánt terhességeknek a kétségbeesett nők ilyenkor is gyakorta igyekeznek véget vetni. Vagyis nem csak az történik, hogy kényszerűségből több nem kívánt babát hoznak a világra, de a nem biztonságos, alternatív abortálási módok következtében sok nő meghal, megnyomorodik, vagy a magzatát sérti meg annyira, amitől a kicsi még nem hal meg, de fogyatékkal jön majd a világra.

Ahogy már mondtam, egy nem kívánt terhesség esetén nem igazán vannak jó, de legalábbis könnyű döntések. Vagyis logikusan gondolkodva azt mondhatjuk, hogy a nem kívánt terhességek megelőzése szolgálja legjobban a gyerekek érdekét. Igen ám, de a fogamzásgátlás, valamint a házasságon kívüli szexuális élet éppen a magzatok élete, a „gyerek érdeke” mellett kardoskodó – magukat jellemzően kereszténynek mondó – emberek számára megengedhetetlen, bűnös dolog. Pusztán azért, mert a Bibliából azt olvassák ki, hogy isten elítélően szólt ezekről 2000 évvel ezelőtt. Emiatt nem tartják megengedhetőnek az óvszer használatát a különben HIV-vel durván fertőzött és túlnépesedett fekete Afrikában, ami mindkét problémára középtávon orvosság lehetne, ahogy az ázsiai, vagy a latin-amerikai túlnépesedés sem lehet indok arra, hogy felülvizsgálják a nézeteiket.

Mert ha már a gyerekek érdekeinél és az élhető társas környezetnél tartunk, akkor érdemes kiemelni, hogy a túlnépesedés, ami élhetetlenné teszi nemcsak a társadalmi, de igen hamar a fizikai környezetet is, kicsit sem érdeke a gyerekeknek. A túlnépesedés pedig nagyon szorosan összefügg azzal, hogy a nők mennyire rendelkezhetnek a saját testük felett – a harmadik világ országaiban a nők minden vizsgálatban rendre kevesebb gyereket szeretnének, mint amennyit végül kénytelenek megszülni, mert sokszor nincsenek elérhető lehetőségeik a fogamzásgátlásra, és/vagy a terhesség megszakítására. Ezen a szinten látszik, hogy itt legalább annyira egy politikai vita zajlik a kérdésről, mint amennyire a gyerekek érdekeit valójában mérlegelnék. Ez a másik oka, amiért nem eldönthető az élet védelme/női önrendelkezés kérdése.

Összefoglalva tehát a gyereknek az az érdeke, hogy a nők és a férfiak reálisan mérlegeljék, hogy mennyi gyereket tudnak fölnevelni és mikor tudnak gyereket vállalni, a tágabb család, a lakókörnyezet és a társadalom pedig, jó, ha ebben segítséget, támogatást nyújt.

A következő bejegyzésben, ahogy többször ígértem, a fenntartható fizikai környezet és az ökológiai válság lesz a téma, már nem csak a gyerek érdekéből szemlélve a kérdést.