Minden időben akadnak olyanok, akik jogot formálnak rá, hogy eldöntsék, kik méltóak rá, hogy bizonyos tudásra szert tehessenek, bizonyos pozíciókba kerülhessenek, vagy bizonyos élethelyzetekbe beléphessenek. Nem kivétel ez alól a szülői alkalmasság kérdése sem. Míg egészen a legutóbbi időkig ez elsősorban a gyermekvédelemnek delegált feladat volt, addig ma a napi politika egyik kedvelt témájává vált.

A gyerek érdekére hivatkozva gyakran hangzik el az a mondat, hogy „a homoszexuális pároknak ne lehessen gyereke, mert rossz példát mutatnak a kicsinek és különben is cikizik majd ezért őket az osztálytársaik”. Ez az állítás azonban sok sebből vérzik, ha valóban a gyerek érdekeit nézzük, ugyanis a meleg emberek is a heteroszexuálisokkal azonos módon és mértékben tudnak „rendben lenni magukkal” – aminek a fontosságáról az előző bejegyzésben írtam –, képesek szeretetet és törődést mutatni a párjuk és a gyerekük felé, ahogy ugyanúgy lehetnek frusztrált, túlaggódó és túlóvó szülők is, stb. Ebből a szempontból a nemi orientáció irreleváns.

A példa, amit mutatnak valószínűleg semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint egy heteroszexuális szülőpár mintája, hisz az előbb említett minőségek mind megjelenhetnek benne. Csak akkor ítélhetjük el a melegek gyerekvállalását, ha maga a homoszexualitás az, amit elítélünk, de ekkor már nem a gyerek érdekeit nézzük, hanem moralizálunk egy ideológia mentén. Valószínűleg nem a szexuális orientáció alapján válik valaki alkalmassá, vagy alkalmatlanná a szülőszerepre. Másrészt a melegek praktikusan heteroszexuális szülőpárok mellett nőttek fel, hisz a közelmúltig ideológiai alapon fel sem merülhetett, hogy egynemű párok gyereket neveljenek, ha pedig igaz lenne, hogy a példa az, ami valakit meleggé tesz – már ha ez egyáltalán baj –, akkor ez egy nehezen magyarázható jelenség.

Egyébként éppen azért, mert csak viszonylag rövid ideje vállalhatnak a melegek gyereket és csak a világ igen kis részén, minden olyan kijelentés, ami a meleg párok mellett felnövő gyerekekre vonatkozik valójában tudománytalan. Hisz egész egyszerűen nincs elég „szivárvány családban” felnőtt gyerek ahhoz, hogy bizonyító erejű statisztikát lehessen csinálni arról, hogy miként hat valójában a szülők nemi orientációja a gyermekük fejlődésére.

Ennél némileg árnyaltabb az a kritika, ami a meleg férfi párokra vonatkozik, hogy egyrészt nem tudják szoptatni a gyereket, másrészt, mivel nem a testükben fejlődik a magzat, nem is alakulhat ki bennük a terhesség során az anya-gyerek kapcsolat, a kicsi viszont elszakad a biológiai anyjától, akár mert béranya hordja ki, akár, mert valamilyen okból megárvult. Való igaz, hogy mind a szoptatás, mind az anya fizikai közelsége fontos a kicsi számára több szempontból is. De ha ez a kapcsolat nem elérhető, még mindig a legjobb pótlék egy szerető, törődő örökbefogadó szülőpár, legyenek akár heteroszexuálisok, akár melegek.

Azután a cikizés, vagy kiközösítés, mint érv szintén sántít. A gyerekközösségek mindenkit cikiznek, aki csak kicsit is eltér az átlagtól, elég, ha a gyerekünk nagyon magas, vagy alacsony, nagyon kövér, vagy vékony, vagy épp vörös a haja – utóbbi saját tapasztalat. Az óvodás és kisiskolás korú gyerekek borzalmasan konformisták. Nem az a kérdés, hogy hogyan kerülhetjük el, hogy cikizzék a gyermekünket, hanem az, hogy hogyan készítsük föl rá, ha ez megtörténik, mit kezdjen vele – úgy, hogy közben lehetőleg ne váljon ő maga is agresszorrá. Egy meleg szülők mellett felnövő gyereknek ugyanúgy lehet színes konfliktuskezelési repertoárja, mint egy heteroszexuális szülőpár mellet felnövő társának. Ha azonban a gyerekek konformizmusát tartjuk normálisnak felnőtt korban is, akkor a szándékaink szerint szerveződő társadalom nagyon uniformizált, homogén és ettől igen kevéssé alkalmazkodóképes, rugalmatlan közösség lehet, ahol híján leszünk a kreativitásnak.

Társadalmi méretekben számomra az látszik, hogy minél bizonytalanabbnak, feszültebbnek és kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat a világ gyors és számunkra sokszor kedvezőtlen változásai miatt, annál többekben erősödik az igény a biztonság és az erő érzésének a megélésére. Mindez nagyon is érthető, azonban sokan ezzel párhuzamosan süllyednek vissza egy 5 éves konformista normarendszerének szintjére.

És miközben elutasítják a melegek szülőséghez való jogát a gyerek vélt érdeke mögé bújva, de valójában az előítéleteikre alapozva, sokszor észre sem veszik azokat az eseteket, amik valóban és bizonyítottan ártanak a gyereknek. Egy alkoholbeteg ember például alkalmatlan szülőnek, bizonyítottan és súlyosan traumatizálja a gyermekét akkor is, ha „csendes alkoholista, aki csak szépen elbóbiskol”. Mégsem követelik, hogy az alkoholistáktól vegyék el a jogot a gyerekvállalásra. Sőt, bár Magyarországon ez az egyik legelterjedtebb mentális zavar, nincs nemzeti stratégia sem a kezelésére, miközben a töredék annyi embert érintő kábítószer használatot tűzzel-vassal igyekszik visszaszorítani a kormányzat – ami, bár jelen formájában igen problémás, önmagában üdvözlendő, itt csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ehhez mérten az alkoholfüggőséget sokkal komolyabb léptékben kellene kezelni.

Ha egy személy, aki mellesleg akár lehet alkoholbeteg is, fizikálisan erőszakos otthon, azt már „meglátja” a törvényhozás és a jelenlegi gyermekvédelmi szabályozás értelmében vagy az erőszaktevőt, vagy, sajnos gyakrabban a gyereket emelik ki a családból, megint a gyerek érdekére hivatkozva. És miközben bántalmazás esetén nagyon helyes, hogy az első lépés a bántalmazás ismétlődésének a megállítása, akár valamelyik családtag kiemelésével, ami utána történik, az nem ritkán köszönő viszonyban sincs a gyerek érdekével. Mint korábban írtam, minden gyerek legalapvetőbb érdeke az, hogy a szüleik mentálisan és lehetőleg fizikailag is jól legyenek. Ebből pedig az következne, hogy az erőszaktevőt pszichoterápiában kezelni kezdi egy team, kombinálva az egyéni, csoportos és esetleg gyógyszeres kezelést – utóbbit akkor, ha fennáll valamilyen gyógyszerezést igénylő mentális zavar, pl.: skizofrénia, mániás depresszió, súlyos kényszerbetegség, stb., illetve függőség.

Ehhez képest a rendszer számára fontosabb az erőszaktevő megbüntetése, kriminalizálása, mint a kezelése, pedig ez a személy továbbra is a gyerek apja/anyja és az is marad, bármi történjék is. Már csak azért sem merül föl a kezelés, mert ehhez nincs kiépítve a megfelelő intézményrendszer, a mentálhigiéné szinte mindenhol a világon az egészségügy mostohagyereke, hiába lenne rá óriási szükség és igény. Ez pedig a szempontunkból már csak azért is megdöbbentő, mert a gyerek érdeke a szülő mentális egészsége lenne azokban az esetekben is, ahol a szülő ugyan nem agresszív, de mentális zavarral él, ami, ha kezeletlen, szintén alkalmatlanná teszi a szülőségre.

A bajt csak tetézik, amikor nem az erőszaktevőt, hanem a gyereket emelik ki a családból, majd intézetbe zárják. Ettől egyrészt azt érezheti, hogy vele van a baj, ő csinált valami rosszat. Másrészt rengeteg vizsgálat bizonyítja, hogy az intézeti lét pszichésen, fizikailag és mentálisan is megnyomorító a gyerekeknek, elsősorban a nem megfelelő körülmények miatt: túl kevesen vannak, ezért túlterheltek a gondozók, akik nem ritkán ugyanezért ki is vannak égve, a pályára nem is feltétlenül alkalmasak, mellettük pedig a gyakran kontrollálatlanul hagyott különböző korú gyerekekből álló gyerekcsoportok sem biztosítanak ideális terepet a fejlődéshez, annál inkább az ismételt bántalmazáshoz.

A melegek szülői jogai ellen kardoskodókat azonban nem gyakran hallom azért felszólalni, hogy a mentálhigiénés ellátórendszert fejlesszük az árvaházakkal párhuzamosan. Sőt, nem ritkán éppen ők azok, akik a „bűnözők szigorú megbüntetését” szorgalmazzák – a korrekciót teljesen figyelmen kívül hagyva –, a halálbüntetés mellett is előszeretettel érvelve.

Végül ide kívánkozik még nekem a papi pedofília kérdése is. A homoszexualitást elítélő normák talaja ugyanis a legtöbb esetben a Biblia azon passzusa, ami a melegséget bűnösnek, rossznak kiálltja ki. Vagyis a hivatkozási alap egy több ezer éves, istennek tulajdonított irat, amit ráadásul úgy kanonizáltak a többi, istennek tulajdonított irat közül, hogy megfeleljen a zsinatok idején épp regnáló római császárok érdekeinek.

Hogy a szülők homoszexualitása árt-e a gyereknek azt, mint említettem, valójában nem tudjuk, azt viszont, hogy a szexuális bántalmazás árt, annál inkább. A katolikus egyház pedig évtizedeken – ha nem évszázadokon – át tudott arról, hogy bizonyos képviselői abuzálják a rájuk bízott gyerekeket. Ezt a tudást azonban nem a gyerekek érdekében használták föl, hanem az egyház tekintélyének megőrzését tartották szem előtt. Ahelyett, hogy feltárták volna az ügyeket, inkább az eltusolásán mesterkedtek – sokáig meglehetősen sikeresen –, a kompromittálódott testvéreiket pedig jellemzően nem távolították el a klérusból, csupán „speciális gyógykezelésre küldték”. Vagyis olyannyira tudatában voltak, hogy mi történik ezekben az esetekben, hogy egész rendszert dolgoztak ki arra, hogy az ügyekre ne derüljön fény, az érintett egyházi személyeket pedig „kikezeljék” a tévelygéseikből. Az áldozatokkal, vagyis a gyerekekkel ugyanakkor eközben nem törődtek.

A dolog egyebek mellett azért is igen problémás, mert egyfelől mai tudásunk szerint a pedofília nem kezelhető ki valakiből, az érintett papokat és szerzeteseket viszont a „gyógykezelés” után ismét gyerekek közelébe engedték… Nem nehéz kitalálni, hogy ennek gyakran újabb zaklatás és újabb „gyógykezelés” lett a vége. A pedofil papok és akár az egész egyház ellen valahogy mégsem szoktak hangosan tüntetni a melegséget elítélő polgártársak, mintha itt megint nem a gyerek érdeke lenne a fontos. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pedofil személyeket a soraiban megtűrő egyház álláspontja a melegek szülői jogai tekintetében ettől automatikusan hiteltelenné válna, hiszen, mint többször is írtam, az egynemű szülők mellett való felcseperedés hatásairól valójában semmit nem tudunk. Azt mindenesetre jól mutatja, hogy a politikai érdek hogy tud egy csapásra a gyerek érdeke elé kerülni.

Visszakanyarodva az eredeti témához a szülői alkalmasság, lelki oldalról nézve érett személyiséget jelent, vagyis olyan valakit, aki nagyobb részt ismeri önmagát, önálló identitással bír, levált a szüleiről, képes a saját érzelmei szabályozására és képes érzelmileg intim kapcsolatok kialakítására a párjával, a barátaival, lehetőség szerint a származási családja tagjaival és a leendő gyermekével is. De ha őszinték vagyunk, a fenti felsorolásnak szinte alig akad ember, aki már a szülés pillanatában megfelelne, sokkal gyakoribb, hogy valaki a szülővé válás folyamatában, azzal párhuzamosan tesz szert ezekre a képességekre.

Ha azonban nem csak a gyerek mentális és lelki szükségleteiről beszélgetünk, akkor a legalapvetőbb fizikai szükséglet az élhető környezet iránti igény, a folytatásban erről lesz szó.