Spanyolviasz

A gyerek érdekére való hivatkozás mind a pszichoterápiás üléseken, mind a közbeszédben érzékeny és sokszor fókuszba kerülő téma. Mindannyian valamilyen közösségből, többnyire családból, ritkábban intézeti, nevelőszülői környezetből jövünk és az ott látott minták és ott hallott ideológiák alapján valahogy mind tudni véljük, hogy mi kell a gyereknek, milyen „a normális nevelés”.

„A gyereknek az kell, hogy egész családban nőjön fel egy apa és egy anya, illetve a testvérei mellett, hogy egészséges példát lásson a felnőtt életéhez.” „A gyereknek csak szeretet adjunk és sok játékot, hogy szabadon kibontakoztathassa a tehetségeit.” „A gyerekeknek nagyfokú figyelemre van szükségük és arra, hogy minden az ő igényeik szerint legyen alakítva, különösen az első 6 évben, hogy egészséges személyiséggé fejlődjenek.” „A gyerekeknek szabályok, határok és pontos napirend kell, nem ismerik még a világot és a mi szigorú szeretetünk a mankó, hogy később el tudjanak igazodni benne.” „A mai, rohanó világ egy verseny, amiben könnyű lemaradni, ezért a gyerekünknek rengeteg fejlesztő foglalkozásra és különórára van szüksége, hogy bejusson a legjobb iskolákba, ahol jó kapcsolatot építhet ki a jövő vezetőivel – ki tudja, talán ő lesz az egyikük –, miközben jó papírokat is szerezhet és így biztos helye lesz a munkaerőpiacon.” „Mindenki annyit ér, amennyije van! Azzal tesszük a legjobbat a gyerekünknek, ha mindent megveszünk neki, amire vágyik és közben minél nagyobb örökséget halmozunk föl a számára.” „Istennek tetsző módon neveljük a gyermekünket, hogy jó, istenfélő ember váljon belőle, a hit a legfontosabb a lelki üdve számára!” „Sose üssük meg a gyereket!” „Soha ne veszekedjünk a gyerek előtt, adjuk meg a kicsinek a boldog és békés gyermekkort!” „Nehogy elkényeztessük a gyereket, még léhűtő, nyámnyila homokos lesz belőle!”

Mennyi féle, sokszor egymásnak is ellentmondó norma és a mögöttük meghúzódó eszmerendszerek! Azt tapasztalom, hogy mikor a gyerek és a család kérdése kerül napirendre, valahogy különösen hajlamosak vagyunk ragaszkodni megcsontosodott „igazságainkhoz” és egészen vakok vagyunk ezeknek az igazságoknak a következményire. A folytatásban éppen ezekre a következményekre szeretném ráirányítani a figyelmet.

A legtöbb fiatal szülő, akivel találkozom, a propagandaplakátokkal ellentétben nem vidáman mosolyogva éli meg a szülővé válás „nagy élményét”, hanem nyúzottan, ingerlékenyen húzza annak mindennapi igáját, amiért azonban újra és újra kárpótolja őket a gyermekük fejlődésének látványa. Szülővé válni egyszerre csoda, óriási felelősség és rengeteg lemondás, ami fenekestül felforgatja az addigi életünket. A hivatalos kép azonban egy habos-babos beállított, rózsaszín családi fotó, ahol mindenki boldog és ennek a képnek a többség vért és verejtéket nem kímélve igyekszik is megfelelni.

Ebbe a képbe pedig nem fér bele, hogy a leendő szülőknek kétségeik és félelmeik is vannak, nem csak vágyaik és örömeik. Nem fér bele, ha a csöppség érkezése után fáradtak, nyűgösek, pláne, ha olykor haragszanak a gyermekükre, aki zsinórban a 12-dik éjszakát bömböli végig és semmitől nem hajlandó lenyugodni. Nem fér bele a megsokasodó feszültség a szülőpár közt és a többnyire ezzel járó veszekedések, ahogy a friss nagyszülőkkel szembeni határhúzások harcai sem. Mert szinte mindenki jó anya és apa akar lenni, nagyon szeretne megfelelni a gyermeke minden vélt vagy valós igényének, a kapcsolódó családi normáknak és a társadalmi képnek, ami persze nem megy, mire jön a szorongás, a bűntudat, a szégyen és az önhibáztatás. Hiszen ilyenkor csak mi lehetünk a hibásak, sohasem a normákat kérdőjelezzük meg! Pláne, hogy „másoknak ez megy. Ők miért tudják jól csinálni, mi meg miért nem?”. Az önhibáztatás tehát az első ilyen következmény, a velejáró csökkenő önértékeléssel, csökkenő önbizalommal és negatívabbá váló énképpel együtt.

Ehhez képest a család- és párterápiás szakirodalomban a gyermekvállalást a legnagyobb normatív krízisnek tartjuk, ami csak eljöhet egy pár életében. Nem habos, nem babos, hanem krízis! Minden vonatkozó vizsgálat megerősíti, hogy a gyermekvállalás a nyugati kultúrában a párok számára egy válságos időszak, amitől megváltozik az anya teste és testképe, a szocioökonómiai helyzete, ahogy időlegesen kikerül a munkaerőpiacról és ezzel párhuzamosan a kenyérkeresés súlya jobban nehezedik az apára. A pár tagjai érzelmileg eltávolodnak egymástól, „bekerül közéjük a gyerek”, kimerültek és ingerlékenyek, a nő és a férfi napi rutinja egymáshoz képest egészen különbözővé válik, ahogy egyikük a gyerek és a háztartás, másikuk a már jól ismert munkahelyi környezet keretei közt éli mindennapjait, ami tovább növeli a távolságot. A párkapcsolattal való elégedettség jellemzően ekkor a legalacsonyabb és, ha a gyerek növekedésével párhuzamosan legkésőbb 9 hónap-1 év elteltével nem közelednek újra, mindez a kapcsolat tartós válságát eredményezi. Ugyanakkor az élettel való elégedettség is ilyenkor a legmagasabb a születés örömének hála és abban az esetben, ha ki tud alakulni egyfajta szülői bajtársiasság, sorsközösség, akkor a szülőpár közti kötődés is minden korábbinál erősebbé válhat.

A szülőség alternatív narratívája a hivatalos szólamokkal ellentétben éppen a nehézségeket és a lemondásokat domborítja ki, mintha a szülővé válás egy életfogytiglani önfeladás lenne, ahol már soha nem juthat idő önmagunkra. Innen nézve apának és anyának lenni egy olyan mókuskerék, amiből nincs kiszállás, és amiben nincs öröm, csak kötelességek. Akik ezt az álláspontot hangsúlyozzák ezzel meg is indokolhatják önmaguk és mások előtt, hogy esetlegesen miért nem váltak szülőkké. Innen nézve a szülői szerepről való lemondás a szabadság választását jelenti, ami csupa öröm és boldogság, a gyermektelenség elgyászolása pedig adott esetben meg sem jelenhet ebben a gondolatmenetben. Hiszen „minek gyászolni azt, ami amúgy is ennyire rossz lett volna?”

Ugyanakkor egészen biztos vagyok benne, hogy mindez azért is krízis, mert a mi kultúránkban féloldalas és ezért hamis képek élnek a közgondolkodásban a szülővé válásról, amiknek azután így vagy úgy, de próbálunk, csak igazán úgysem tudunk megfelelni, ahogy már utaltam rá. Másként mondva a társadalom nem készíti fel megfelelően a jövendő anyukákat és apukákat a szerepükre és arra, hogy ez mivel is jár, ahogy arra sem, hogy milyen, ha lemondunk a szülőségről.

Számtalanszor tapasztaltam, hogy mennyire megkönnyebbülnek a szülők, ha megengedjük, hogy beszéljenek a negatív érzéseikről és ezekkel együtt is érzünk. A gyerekvállalással normálisan együtt jár egy rakás félelem és kétség, nem is beszélve a kényelmetlenségekről. Egészen új élethelyzetbe kerülünk, amihez idő, mire alkalmazkodunk. Kinek több, kinek kevesebb, mert azt is fontos tudatosítani, hogy nem vagyunk egyformák!

A másik oldalról a gyermektelenség, főleg a nők esetben az önértékesség, a női identitás teljes megkérdőjelezését szokta hozni. „Ha nem tudok kihordani egy gyermeket, nem vagyok nő.” – hangzik gyakran az ítélet önmaguk felett. A tapasztalataim szerint pedig innen fölállni és újraépíteni az önképet legalább olyan nehéz, mint beletanulni a szülőszerepbe, kialakítani a szülői identitást.

A bejegyzés címében a gyerekek érdekeiről való gondolatokat ígértem, ha pedig a kicsik alapvető igényeiről beszélünk, a gyereknek a legfontosabb nem a sok törődés, idő, figyelem, szeretet, játék, nyugalom, szabály, vagy nevelő célzatú mondat, hanem az, hogy a szülei jól legyenek a saját bőrükben. Elsősorban lelkileg, másodsorban fizikálisan. Mert csak az a szülő fog tudni ráhangolódni a gyerekére, önfeledten játszani vele és minőségi időt együtt tölteni a kicsivel, aki önmagára is rá tud hangolódni és magában van jól. És mindez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban jól kell lenni! Épp ellenkezőleg, lehet rosszul is lenni és ettől nem kell kétségbeesni, mert az a normális, hogy nem vagyunk egyfolytában jól. Amikor pedig épp nem vagyunk jól, akkor nem szerencsés azon töprengeni, hogy mit okozunk a gyerekünknek a szorongásainkkal/tartós rosszkedvünkkel, hanem úgy tekinteni a negatív érzéseket, mint figyelmeztetést, hogy ideje magunkra figyelni, magunkkal is törődni, nem csak a kicsivel.

Másrészt ez a megközelítés már csak azért is szerencsésebb, mint ha minden erőnket és időnket feláldozzuk a szülőség oltárán, mert a gyerek, ahogy cseperedik, 3 dologból tanul: 1.) Hogyan viselkedünk vele?, 2.) Hogyan viselkedünk magunkkal?, 3.) Hogyan viselkedünk a szülőtársunkkal?.

Azok, akik akár önmaguk elhanyagolása árán is szuperszülők próbálnak lenni, többnyire csak az első pontot ismerik fel és azt hangsúlyozzák. Ebben aztán vagy kiégnek, vagy a társukat idegenítik el és rekesztik ki végleg, elfordulva a férj/feleség szereptől, ami talán addig is nyűgös volt számukra – általában főként annak szexualitás része. Vagyis a gyerek számára ugyan mindenáron megadják azt a fajta figyelmet, amit ők jónak tartanak – és nem feltétlenül azt, amire a gyereknek valóban szüksége lenne –, közben pedig mutatnak egy olyan példát is, ami az első esetben önsanyargató és kegyetlen, a második esetben pedig egészen steril, deszexualizált – ilyenkor a hiányzó érzelmi intimitásigényt a gyerektől igyekeznek bezsebelni és nagyon nehéz lehet megengedni, hogy egyszer felnőjön és leváljon róluk. Ráadásul a gyereknek az utóbbi esetben alapélménye lesz, hogy választania kell a szülei között, nem szeretheti mindkettőt egyformán – ezt nevezzük a terápiákon lojalitáskonfliktusnak. Van, mondjuk a jó anya és a rossz apa, ha apát is szeretni meri a gyerek, az árulás anyával szemben és rosszabb esetben ez fordítva is igaz. Annál is inkább, mert egy ilyen „társ” mellett a kirekesztett fél, ha elég egészséges elválik, vagy minimum hűtlen lesz, rosszabb esetben alkoholba, drogba, esetleg betegségekbe „menekül”, amivel természetesen mindjárt egy másik mintát is kap a gyerek.

Apropó, különböző minták és nevelési elvek. Gyakran felmerül, hogy „közös nevezőt kell képviselni a gyerekkel szemben a nevelésről, a szülők nem mondhatnak egymásnak ellent!” Így a „közös nevezőért” – vagyis azért, hogy a másik kritikátlanul fogadja el az én elveimet, mert csak azok a jók – vérre menő küzdelmeket folytatnak egyes szülőpárok. A kicsi azonban nem hülye, csak gyerek! Akárhogy iparkodunk is, mivel különböző emberek vagyunk különböző háttérrel és különböző szülőszerepben, az a normális, ha a fiunk/lányunk 2 féle mintával találkozik, a miénkkel és a társunkéval és mindkettőhöz viszonylag hamar meg fog tanulni alkalmazkodni. Az mondjuk szerencsés, ha a gyerek előtt direktben nem mondunk ellent a másiknak, mikor nevelni próbál, vagyis ilyen értelemben nem csorbítjuk egymás szülői tekintélyét, egységfrontot alkotunk, de ettől még nem kell hasonulnunk egymáshoz.

A másik véglet, mikor a „ne veszekedjünk a gyerek előtt!” felkiáltással értelmezzük félre a harmadik pontot, mondván „a gyereknek minden körülmények között rossz, ha vitát, feszültséget tapasztal!” Ez kategorikusan nem igaz! Egyrészt a feszültségünket, ha igyekszünk nem mutatni, elfojtani, a gyerek akkor is megérzi, csak épp azáltal, hogy ez kimondhatatlan, mi pedig próbálunk úgy tenni, mintha minden a legtökéletesebb volna, később nem lesznek rá szavai, hogy megnevezze a saját feszültségét és eszközei sem, hogy kezelje azt. (Higgyék el, a pszichoterápiák jelentős része épp a gyerekkorból hiányzó érzelemszabályozási képességek fejlesztéséről szól!) Ezzel szemben, ha azt tapasztalja, hogy a feszültség is egy normális érzés, az élet része és mi magunk képesek vagyunk kezelni a saját feszültségeinket és reagálunk az ő stresszesebb állapotaira is, akkor ezt tanulja majd meg felnőve.

Másrészt a vita, a veszekedés is az élet része olykor. És egészen biztosak lehetünk benne, hogy felnőve a gyerekünk is fog majd veszekedni a párjával – előtte kamaszként meg többek közt velünk –, ezért ha kap rá repertoárt, hogy mit lehet kezdeni a konfliktusokkal, később még jól fog jönni neki. Persze nem mindegy, hogy milyenek azok a minták, amiket tőlünk lát. Ha mi magunk félünk a konfliktustól, például azért, mert „a szüleink folyton veszekedtek kiskorunkban” – és a veszekedések feszültségeit többnyire nem tudták feloldani, magukat megnyugtatni és kompromisszumokat találni –, ezért mindenáron kerülni igyekszünk az összeütközést, akkor a gyerek is megtanulja, hogy a veszekedés veszélyes, amitől félni kell. Ha a vitáinkat verekedéssel rendezzük le, akkor ne lepődjünk meg, ha a gyerekünk is agresszív lesz – és ilyenkor ne a videojátékokra, meg az akciófilmekre mutogassunk! Ugyanakkor, amennyiben a veszekedések utóbb megbeszélhetőek, tudunk megnyugodni, bocsánatot kérni és megbocsátani, akkor ezt adjuk tovább a következő generációnak is.

Összességében talán azt tudom mondani, hogy ha el tudjuk fogadni, hogy a negatív érzések is normálisak, hogy a legvadabb gondolatok is megjelenhetnek néha a fejünkben (pl.: „mikor így üvölt a gyerek az éjszaka közepén, legszívesebben kidobnám az ablakon.”) – viszont nem kell azokat tettekre váltani! –, akkor esély nyílik arra, hogy szeretettel legyünk önmagunk felé, ami megkönnyíti azt is, hogy többnyire szeretettel forduljunk a társunk felé és nagy eséllyel rá tudunk majd hangolódni a gyerekünk valódi szükségleteire is. Ha normáknak és szerepeknek próbálunk megfelelni, úgy viszont igen nehéz odafigyelni magunkra, az érzéseinkre, a vágyainkra és a hiányainkra, mert ekkor csak az a fontos, hogy „hogyan legyünk elég jók”, mintha azért bármit is tenni kellene, ahelyett az alapélmény helyett, hogy „elég jók és értékesek vagyunk” minden különösebb erőfeszítés nélkül is. Ha oda tudunk figyelni rá, a kisgyerekektől éppen ezt a fajta feltétel nélküli szeretetet tapasztalhatjuk meg.

A következő bejegyzésben a szülői alkalmasság, az „elég jó szülőség” kérdését járnám körül egy nem megszokott nézőpontból.