Spanyolviasz

Kamaszként a rock zene vonzott, a rockerséggel pedig együtt járt a lázadás is. Lázadtam a rádióbarát slágerek ellen, a divat ellen, az „átlagosság”, vagyis a konformizmus ellen, a hurráoptimizmus ellen, ami ezt a világot a létező világok legjobbikaként igyekszik láttatni elhazudva a nehézségeket és a problémákat. Lázadtam a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen, illetve a szűklátókörű, hazug és demagóg politikusok ellen, de leginkább az alkalmazotti léttel járó „kispolgári” életforma ellen lázadtam, amit soha nem akartam élni. Fekete, zenekaros pólókban jártam, hosszúra növesztettem a hajamat, bakancsot hordtam és a rocker imázs többi kliséjét is beszereztem, mint a nyakláncok, felvarrók, sapkák, fejkendők, stb.

Tizenévesen persze még nem láttam rá, hogy mindezzel ugyanúgy egy trendet, egy divatot követek, csupán nem a mainstreamet. A zsebpénzemből erre a szubkultúrára szakosodott cégeket támogattam, mikor megvásároltam a lázadó rockerség kötelező kellékeit. Lényegében csak megvettem egy előre gyártott életérzés „alapdarabjait”, amitől kívülállónak, különlegesnek érezhettem magam abban a hitben, hogy lázadok a nagybetűs „Rendszer” ellen. Pedig a rock, akárcsak a többi lázadó zenei és szubkulturális irányzat, mint a metal, a punk, a rap, vagy épp a skin headség csak addig szóltak valóban a lázadásról, amíg valaki nem látta meg bennük a profitot és nem kezdett pénzt csinálni valamelyikből. Mára a legvadabb, legextrémebb külsőségeket felvonultató és a legszélsőségesebb ideológiákat a zászlajukra tűző zenék és zenekarok köré szerveződő szubkultúrák is termékekké szelídültek a „szabad” piacon, amiket – többek közt – a fast fashion márkák gátlástalanul ki is használnak. Ami egykor devianciának számított, mára tömegcikké vált. Ha tetszik, a kapitalizmus megvette kilóra és így megölte a valódi lázadást.

A rocker imázs kellékeit azóta rég magam mögött hagytam – bár még mindig rockot hallgatok és rock zenekarban játszom –, a rendszer ellen való lázadás, mint attitűd azonban valahogy máig nem tudott kiverődni a fejemből. Talán azért sem, mert a jelenlegi világrend terméke az egyre gyorsabb ütemű, mindannyiunkat veszélyeztető klímaváltozás, a gazdasági válságokkal és az egyre súlyosbodó vagyoni szakadékkal a felső egy ezrelék és mindenki más között, hogy az adatkoncentráció révén óriási hatalomra szert tevő tech cégekről már ne is beszéljek. Vagyis a rendszer tényleg rosszul működik mindazok számára, akik nem dollármilliárdosok, vagy legalább nem dollár milliomosok – sőt, a klímaváltozás miatt még az ő utódaik számára is.

Amikor ennek a bejegyzésnek a megírásán gondolkodtam, egyetlen kérdés járt a fejemben: Hogy lehet ténylegesen lázadni a 21. században? A válaszhoz pedig egy pszichoterápiákon használt alapszabályt hívtam segítségül, ami azt mondja ki, hogy terapeutaként mindig csináljuk az ellenkezőjét annak, amit a kliensünk csinál. Ha ebben az esetben a kliens maga a „Rendszer”, vagyis a jelenlegi gazdasági, politikai, jogi és társadalmi berendezkedés, akkor erre a kérdésre igen sokféle válasz adható.

Ma nem akkor lázadunk igazán, ha valamilyen durva metal banda logóját, egy pentagrammot, vagy akár egy horogkeresztet állítunk be háttérképnek az okos telefonunkon, hanem, ha nincs okos telefonunk, sőt, semmilyen okos eszközünk sem. Ha nincs bankkártyánk és bankszámlánk, minden fizetést készpénzben intézünk, higgyék el, az ismerőseink jobban meglepődnek, mintha kitetováltatjuk a karunkat. Attól kevésbé számítunk deviánsnak, ha vad, rendszerkritikus punkot hallgatunk az autónkban, mint ha nincs is autónk, se más járművünk, esetleg egy biciklin kívül. Ha kemény kommenteket írunk a közösségi média felületeire az sokkal konformistább, mintha nem is regisztrálunk ezekre. Ha nem követjük napi szinten a híreket, ha férfiként nem nézzük a profi sport közvetítéseket, ha egyáltalán nincs TV-nk, se rádiónk, ha nem járunk távoli helyekre nyaralni, ha nőként lemondunk a sminkről és az egyéb piperékről, ha kerüljük a gyorséttermeket és a fast fashion üzleteket, illetve úgy általában a plázákat, ha nem szedünk vitaminokat, ha nem vagyunk alkalmazottak, az mind egy-egy kis lázadás. Ha pedig ezt mind egyszerre nem tesszük, akkor kimondottan lázadó életet élünk, ugyanis lényegében a szükségtelen fogyasztásról és a pénz- és tárgy központú értékszemléletről, a „sorba való beállásról” mondunk le ilyenkor. És hogy ez miért lázadás? Mert a korunk alapértékeivel és alapvető normáival megyünk szembe.

A 21. század elejének „nyugati” társadalmai ugyanis attól, hogy nagyobb részben magukévá tették a hagyományos liberalizmus – és a kapitalizmus – alapelveit nem lettek kevésbé normatívak, mint a megelőző korok társadalmai, vagyis nem szabadultunk föl a normák alól, ahogy nem lettünk kevésbé prűdek és álszentek sem. A normaszegőket, ha a legtöbb esetben nem is vetjük tömlöcbe, nem égetjük el máglyán, vagy nem száműzzük, attól a közösségeink még szankcionálják a maguk módján az efféle különcségeket. (Természetesen a normák egyáltalán nem rossz dolgok, sőt, nem is tudnánk közösségben élni nélkülük, csak az nem mindegy, hogy mi a normák tartalma, mennyire követik le a gyakorlatot és mennyire vesszük szigorúan a betartásukat és betartatásukat.)

A deviancia szó, amit nem is olyan rég, még a bakancsos, hosszú hajú, zenekaros pólót viselő fiúkra és hasonlóan öltöző lányokra is használt a többségi társadalom valójában csak annyit jelent, hogy eltérő, vagyis az „átlagtól” eltérő. Aki „deviáns” az nem szükségképpen beteg, vagy bűnöző, egyszerűen csak eltér attól, amit átlagosnak és ezért normálisnak gondolunk egy társadalomban – bár attól, hogy annak gondoljuk még egyáltalán nem biztos, hogy a gyakorlatban valóban az az átlagos, lásd például a hűség-hűtlenség normáját. Ennek illusztrálásához a saját szakterületem, a párkapcsolatok világából hoznék néhány példát.

Ha felvállaltan a szingliség mellett döntünk, vagyis elutasítjuk a párkapcsolatban élés normáját, akkor bizton számíthatunk néhány megvető pillantásra, de talán legalább ennyi megértésre is – mivel a szingliség megítélése pozitív irányba változott, nem kis részben a Szex és New York című sorozat hatására. Ha viszont emellett promiszkuusan is élünk, vagyis a „szabad szerelem” eszméjét igyekszünk kiteljesíteni, akkor nőként hamarosan gazdagodni fogunk a céda jelző valamelyik szinonimájával, míg ha férfiként teszünk ugyanígy, eleinte a macsó címkével büszkélkedhetünk, egy bizonyos kor után azonban a sokkal kevésbé hízelgő szoknyabolond, vagy vén nőcsábász titulus birtokosai leszünk.

Ha párkapcsolatban vagyunk ugyan, de nem monogám, hanem nyitott kapcsolatban, az talán még az előbbinél is nagyobb „bűn” sokak szemében. Hasonlóan a melegség felvállalásához a „poli” kapcsolat coming outja sem könnyű, emberi kapcsolatok szakadhatnak meg miatta, akár a családunk bizonyos tagjai ki is közösíthetnek, mert nem „normális” életet élünk. Ha mindezeken túl még azt is felvállaljuk, hogy biszexuálisak vagyunk, az már tényleg a vég! Ekkor sem a meleg, sem a hetero közösségtől nem számíthatunk sok együttérzésre, mert amit legtöbbször kapni fogunk, az a következő mondat: „döntsd már el végre, hogy kikhez vonzódsz!”. Mintha a mindkét nem iránti szexuális vágy nem lenne legitim, választható opció, aki biszexuális, az csak bizonytalankodna. A dolog a monogámia normája felől nézve persze könnyen érthetővé válik: aki biszexuális, ha ki szeretné teljesíteni a vágyai teljes repertoárját, azt eleve csak nem monogám formában teheti.

És hogy mi a korunk megoldása arra, ha valaki nem fér be a normák szabta skatulyákba, azokon belül maradva többnyire frusztrált és nem boldog? Egyszerű, csináld nyugodtan, csak tartsd titokban! Így meg is érkeztünk az álszentséghez. A dolog abszurditását talán a Boston Legal című amerikai sorozat két ügyvéd szereplője szemléltette számomra a legnagyszerűbben. Egyikük megkérdezte a kollégáját, hogy hogyan lehet valaki republikánus meleg férfiként, mire a másik a következőt felelte: „otthon nyugodtan lehetsz meleg, ha közben nyilvánosan elítéled a homoszexuálisokat.”

De visszakanyarodva a fogyasztás és a pénz- és tárgyközpontú szemlélet, vagyis a kapitalizmus alapértékeinek az elutasításához, az önkéntes egyszerűsítés, mint irányzat valami nagyon hasonlót képvisel. Persze lehet ennél finomabban és extrémebben is lázadni. Ha fogyasztóként tudatosakká válunk, utána olvasva azoknak a tárgyaknak és szolgáltatásoknak, amiket használunk és, mondjuk számon kérjük a gyártókon a minél kisebb ökológiai lábnyomot, illetve a munkások tisztességes bérezését, akkor is szembe megyünk a ma uralkodó szemlélettel, de kissé kevésbé radikális formában. (Ide tartozik az is, ha nagy nemzetközi termelési láncok helyett kis, helyi cégek termékeit vesszük akkor is, ha drágábbak és több utánajárást igényel a beszerzésük.) Ahogy finomabb formában akkor is lázadunk, ha birtoklunk ugyan okos eszközöket, de meglehetős tudatossággal, célzottan és mértékletesen használjuk azokat. Lázadunk, mert nem két kézzel, önként szolgáltatjuk magunkról az adatokat.

Extrémebb formája a lázadásnak, ha lemondunk a városi létről és önfenntartó életmódra berendezkedve magunknak termeljük az ételt a permakultúra elvei mentén, valamint mi készítjük a saját ruháinkat és eszközeinket, vagy cserekereskedelem formájában más, hasonlóan önfenntartásra berendezkedett emberektől szerezzük be azokat a saját terményeinkért/termékeinkért cserébe. Vagyis, ha teljesen lekapcsolódunk a nagy ellátórendszerekről és a „civilizációból kivonulva” az eddigieken túl magunknak termeljük az energiát, saját kútból vesszük a vizet és saját hatáskörben oldjuk meg a szemetünk újrahasznosítását, illetve a szennyvizünk kezelését, továbbá helyi kisközösségekbe szerveződünk a többi hasonlóan gondolkodó emberekkel. Ez az ökopolitika egyik irányzata.

De a kamaszkort magam mögött hagyva azt is megtanultam, hogy egyrészt a lázadás sok esetben egyáltalán nem konstruktív dolog. Például az erőszak tabujával való szembemenés, az önbíráskodás, a vandalizmus és a garázdaság, bár normaszegések, de semmiképp sem nevezném őket előremutató gyakorlatoknak. Másrészt arra jutottam, hogy a valami ellen való lázadás mindig bukásra van ítélve. A fenti példánál maradva, ha ma mindenki lázadó módon önkéntes egyszerűsítene, illetve jó páran az ökopolitika említett útját követnék, akkor nem egy szép új világ jönne el, hanem egy óriási gazdasági világválság. A gazdasági, pénzügyi modell lecserélése nélkül ugyanis semmi nem fog érdemben változni, ezt pedig csak alulról építkezve lehetetlen megtenni. A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus helyett szükség van egy zöld szempontokat sokkal inkább hangsúlyozó ideológiai fordulatra a politikai mainstreamben, a gazdaságban pedig a neoklasszikus közgazdaságtan szemléletét kell a környezetterhelést is figyelembe vevő új paradigmára cserélni, ha nem csak a jelenlegi rendszer ellen lázadnánk, de egy fenntarthatóbb jövőért is szeretnénk tenni. Ugyanígy, ha a párkapcsolatok világában ezúttal nem régmúlt korok értékeiből önkényesen összegyúrt normák betartását várnánk el a polgároktól, hanem a normákat igazítanánk a gyakorlathoz, akkor egy sokkal őszintébb és nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közösségben élhetnénk – persze ekkor is lennének bőven szenvedést okozó nehézségeink, mert azok is az élet részei. De mindez már nem a rendszer elleni lázadás, hanem a rendszer belső megváltoztatásának témája.