Spanyolviasz

A bejegyzés sorozat eddigi részeiben sorra vettem azokat a tényezőket, amelyek a rendszer belső logikájából fakadóan veszélyeztetik a demokráciát. A rendszer általános gazdasági-, társadalmi- és politikai válsága, a polgárok tudatlansága és passzivitása, a globális vagyonkoncentráció extrém mértéke, illetve az életünket felforgató és behálózó technológiai fejlődés és a vele járó adatkoncentráció mind a jelenlegi világrend termékei. Ebben a bejegyzésben azonban olyan külső, ha tetszik környezeti tényezőkről szeretnék írni, amelyek szintén veszélyt jelentenek a demokratikus államberendezkedésre, de nem a világrendünk belső logikájából fakadnak.

A teljesség igénye nélkül ilyen lehet egy világjárvány kitörése, egy nagyméretű meteor becsapódása, egy mesterséges intelligencia öntudatra ébredése és ellenséges lépései az emberiséggel szemben, vagy épp a végítélet isteni eljövetele, de akár egy idegen faj támadása is a Föld lakossága ellen. Ezek mindegyike érdekes forgatókönyv, némelyik már a sci-fi kategóriájába tartozik és az is közös bennük, hogy viszonylag kevéssé számolhatunk a bekövetkezésükkel, mert az kvázi „nem tőlünk függ”.

Külön kategória még egy esetleges mindent elsöprő globális atomháború, ami ugye a világ vezető politikusainak közvetlen döntésén múlik, ám a mai világrend logikája alapvetően kizárja ezt a forgatókönyvet – lásd MAD doktrína.

Ezek mellett van azonban további két világjelenség is, amelyek az előbbiekkel ellentétben jelenleg is zajlanak és bár nem a világrendünk belső logikájából következnek, de annak a melléktermékei és mindkettő veszélyezteti a demokráciát: a túlnépesedés és a klímaváltozás. Mindkettőről írtam már több alkalommal részletesen, ezért itt csak néhány, a demokrácia szempontjából fontos vonásukra összpontosítanék.

Akik azt állítják, hogy nincs túlnépesedés, gyakran érvelnek úgy, hogy az erőforrások egyenlőbb és ésszerűbb elosztása mellett ennyi embert még simán el tudna tartani a bolygó, sőt akár még többet is, pláne, ha még hatékonyabb élelmiszeriparral rendelkeznénk. Arról fogalmam sincs, hogy ez az állítás igaz-e, ahogy arról sem, hogy milyen számítások alapján jutottak egyesek erre a következtetésre, de azt biztosan ki merem jelenteni, hogy egy olyan, erősen kollektivista világban, ahol a lakosok fejadagokat kapnának, hogy senki ne éhezzen, biztosan nem lehetne demokrácia több okból kifolyólag.

Egyrészt a fejadagon tengődő emberek a nyomor beszűkítő logikáját is „megkapnák” a kevéske élelem és folyadék mellé, ami eleve aláássa a demokratikus berendezkedést. Másrészt egy ilyen kollektivista társadalom nem kérdezné, nem is kérdezhetné meg, hogy az egyén mit szeretne, mivel a válasz nyilván az lenne, hogy többet enni, ami, ha teljesül, csak a többiek kárára történhetne, esetleg néhányak éhezését kockáztatva. Egy ilyen társadalom mindenképp csak diktatórikus lehet.

Vagyis a túlnépesedés egy ponton túl annyira lerontja az egyén életszínvonalát, arra kényszerítve, hogy csak a szűkös erőforrások megszerzésére koncentráljon, hogy a nagy többség nem lesz rá képes, hogy közélettel foglalkozzon. Ha pedig a polgárok jelentős része ilyen nyomorban él, lehetetlen demokráciát építeni. Ugyanilyen nyomort és tudati beszűkülést hozna, ha az ivóvíz és az élelem a klímaváltozás miatt vészesen megfogyatkozna – ami 40-50 éven belül sok helyen valósággá válhat a mai trendek szerint – és Mad Max-szerű világokban találnák magukat a maradék javakon marakodó polgárok. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen jövő a maihoz képest nagyságrendekkel nagyobb mértékű migrációt indítana el, ezért az erőforrások tekintetében szerencsésebb régiók is erős külső nyomásnak lennének kitéve. Ha a mai folyamatokat vesszük alapul, akkor a tömeges népvándorlás a célországokban politikai válságot szül és anti-humánus, protekcionista, populista, sőt, akár fasisztoid politikusok és pártok felemelkedését hozza, a demokratikus értékektől való tömeges eltávolodást eredményezi a társadalomban – feltéve, hogy a célországok nem már eleve diktatúrák, ahol kapóra jön a közös ellenség képe a migránsok személyében.

De visszakanyarodva, az ipari mezőgazdaság és állattartás mellett is gyakran hozzák fel érvként, hogy a túlnépesedett Föld élelmezéséhez nélkülözhetetlen ez a termelési mód. A nemes célért pedig „igazán nem nagy ár a haszonállatokkal szembeni kegyetlen bánásmód, illetve a természeti környezet művelés alá vonása és ott a változatos növényvilág helyett akár génmanipulált monokultúrák létrehozása, a biodiverzitás és a vadonélő állatok élőhelyeinek a feláldozása.” Csakhogy az élelmiszeripar ma nem a harmadik világ éhezőit próbálja jóllakatni, hanem a nyugati élelmiszer túlkínálatot igyekszik fönntartani, hogy a jól fizető vásárlóktól befolyó nyereséggel pörgessék tovább a vagyonkoncentrációt a cégeket tulajdonló kevesek kezében ami, szintén a demokráciát ássa alá.

A klímaváltozásra áttérve, ennek kapcsán ma két kánon létezik. Az egyik, élén Donald Trumppal azt mondja, hogy nincs klímaváltozás, ezért nincs is miről beszélni. Ebből következően a zöld politikára költött pénz a polgárok adójának ablakon kidobott pazarlása, felelőtlen gazdasági magatartás, a klímavédelmi jogszabályok pedig felesleges béklyók a gazdaságon, amik versenyhátrányba hozzák a hazai cégeket azokkal a külföldi vállalatokkal szemben, ahol a helyi kormány nem fogadott el ilyen rendeleteket. A másik kánon ezzel szemben azt állítja, hogy a klímaváltozás mértéke és üteme az emberi tevékenység miatt ilyen extrém, vagyis valós veszélyről beszélünk, ezért azonnali és határozott lépéseket kell tenni a klímavédelem érdekében a nagyobb katasztrófák elkerüléséért.

Mindkét kánonnal az a baj, hogy az állampolgárok többségének nincs közvetlen tapasztalata a klímaváltozásról, nem találkoztak még klímakatasztrófával és ha érzékelik is, hogy, mondjuk Európában fokozatosan eltűnik a 4 évszak és helyette egyre inkább 2 évszak marad csupán, ez még akkor sem jelenti, hogy ne természetes folyamatról lenne szó. Hiszen a történelemből tudjuk, hogy a Földön voltak jégkorszakok és felmelegedések, miért ne lehetne, hogy most is egyszerűen egy ilyen természetes felmelegedési periódusban vagyunk? Általában nem ismerjük azokat az adatokat, amik alapján ma a releváns tudományterületek képviselői szinte egybehangzóan kongatják a vészharangot és ha ismernénk is, akkor sem tudnánk értelmezni azokat, hisz többségében nem vagyunk klímakutatók. Ha pedig nincs közetlen tapasztalatunk valamiről, akkor az a kérdés, hogy kinek a szavában bízunk. És különben is, mi van, ha a klímakutatók tévednek? Akkor a semmiért korlátozzuk magunkat egy csomó területen? Ráadásul miért éppen mi, amikor kb. 50 éve tudható, hogy mi a helyzet a klímaváltozással és az előző generációk sem tettek érdemben szinte semmit, ők is csak „jobban akartak élni, mint a szüleik”, akkor miért mi mondjunk le erről?

A fenti gondolatsor egésze felelős az európai gyakorlatért, hogy a politikusok hivatalosan szinte kivétel nélkül hangoztatják a klímavédelem fontosságát, miközben sokszor úgy cselekszenek, mintha Trumppal értenének egyet, a polgárok pedig nem zavarják el őket, vagy nem kényszerítik arra a vezetőiket, hogy tegyenek valódi lépéseket a klímaváltozás megállításáért. Mert mára már pontosan tudható, hogy mi mindent kellene tenni egy zöldebb jövő érdekében és azt is tudjuk, hogy ezek a lépések valakinek bizony fájni fognak. (És szeretünk úgy tenni, mintha mi megúszhatnánk, hogy nekünk is fájjanak.)

A klímaváltozás kapcsán itt jutunk el a demokrácia egy újabb paradoxonához, nevezetesen ahhoz, hogy hajlandóak vagyunk-e meghozni olyan döntéseket, amik nekünk rövidtávon rosszabb életminőséget és sok lemondást jelentenének, de a gyermekeink és az unokáink megmenekülhetnénk attól, hogy egy apokaliptikus jövő rémképében éljenek? Vagyis le tudunk-e mondani a rövidtávú egyéni haszonról a hosszútávú kollektív nyereség érdekében?

Ha az eddigi gyakorlatot nézzük, akkor úgy tűnik, hogy a többség nem igazán. Ami egyben azt is jelenti, hogy az emberiség jelentős része nem képes, vagy nem hajlandó felelősséget vállalni a közösség érdekeiért, inkább a saját egyéni céljait helyezi előtérbe. Bizonyos fajta kollektív tudat és kollektív felelősségvállalás nélkül azonban lehetetlenség demokráciát építeni – lásd még a „közlegelők tragédiája” néven elhíresült jelenséget.

Mert demokratának lenni olykor azzal is jár, hogy a saját szempontunkból előnytelen döntések mellé is oda kell állnunk, mint mikor inkább ismeretterjesztő könyveket is cikkeket olvasunk „Instázás” helyett, hogy tájékozódjunk, kompetenssé váljunk bizonyos témákban. Vagy mikor a mínusz 10 fokban is kimegyünk tüntetni egy fontosnak tartott ügy mellett a fűtött szoba kényelme helyett. Vagy amikor egy milliárdos lemond a vagyonáról, vagy az átlagpolgár lemond arról, hogy korlátlanul gazdagodhasson, hogy megszűnjön, illetve ne termelődjön újra a vagyonkoncentráció jelenlegi, a demokráciát is veszélyeztető mértéke. Vagy mikor valós programokat választunk számítógépes programok helyett, vagy valós kapcsolatokat virtuálisak helyett, még ha azok energia- és erőforrás igényesebbek is.

De visszakanyarodva a klímaváltozáshoz, az nem csak egy jövőbeli társadalmi összeomlás formájában veszélyes a demokráciára, de önálló témaként is azáltal, amit kiprovokál belőlünk. Hogy egy konkrét példán keresztül mutassam be, a sárgamellényesek tüntetései Franciaországban egy igen érdekes aspektusra világítanak rá. Amint az ismeretes, a francia kormány környezetvédelmi adót vetett ki az üzemanyagokra, különösen megdrágítva a környezetszennyezőbb dízel árát. Az elsőre sima zöld intézkedésnek tűnő lépés célja nyilván az volt, hogy az emberek autózzanak kevesebbet, inkább a tömegközlekedést, a biciklit, vagy a gyaloglást válasszák.

Innen nézve, mikor tömegek kezdtek tüntetni az utcákon az üzemanyag adó eltörléséért, akkor úgy tűnhetett, mintha Donald Trump szellemi rokonai hőzöngenének a klímavédelmi intézkedések ellen. De ha közelebbről is szemügyre vesszük a helyzetet, az látszik, hogy a tüntetők többi követelése az elesettebb, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegek (nyugdíjasok, fogyatékosok, hajléktalanok, menekültek és migránsok és általában a szegényebb néprétegek) felkarolásáról, a vagyonkoncentráció megállításáról és visszafordításáról (progresszív adózás, bér maximum megállapítása, ingatlanprivatizáció tiltása), a multikkal szemben a helyi gazdaság erősítésről és egy kisebb politikai reformról (a 7 éves elnöki ciklus visszaállítása) szóltak. Mindezek pedig nagyon is összeegyeztethetőek a klímavédelemmel, sőt, néhány még konkrét környezetvédelmi előnnyel is járna – helyi gazdaság erősítése, vagyonkoncentráció lebontása. Akkor most miről is van itt szó?

Arról, hogy a sárgamellényes tüntetések fókuszába végül nem az került, hogy kell-e lépéseket tenni a klímaváltozás ellen, vagy sem, hanem, hogy ki fizesse meg a klímavédelem árát, a tehetősek, vagy a szegényebbek, a cégek, vagy a magánemberek? Mert az üzemanyagok adójának emelése jól mutatja, hogy a vagyonosabbak számára ez csupán egy kis kellemetlenség, egy viselhető teher, miközben a szegényebb emberek számára azt jeleni, hogy le kell mondaniuk az autózásról, vagy árufuvarozók esetén azt, hogy csak olyan tarifaemelés mellett tudnának dolgozni, ami az árúk árát általánosan felverné, és ennek megint csak a „szegények” innák meg a levét. Ez Macron elnök szociálisan kevéssé érzékeny neoliberális gazdaságpolitikájának az árnyéka és egyben korlátja.

Vagyis az utcára vonuló franciák nem azt utasították el, hogy a kormány tegyen lépéseket a globális felmelegedés megállítására, hanem azt, hogy ezeknek a lépéseknek ők fizessék meg aránytalanul nagyobb mértékben az árát. A szociálisan érzéketlen klímapolitika előbb-utóbb mindenütt hasonló ellenállásba ütközik és kérdés, hogy a hatalom birtokosaiban van-e annyi bátorság, bölcsesség és demokratikus elköteleződés, hogy a kritikát meghallva nagyobb részt azokkal a cégekkel és milliárdosokkal fizettetik meg a klímavédelem árát, akik a felmelegedés felgyorsulását és extrém mértékűvé válását okozták és okozzák ma is az önérdek, a profitcél mindenek fölé helyezésével? Vagy inkább a kritikusok elhallgattatásával, bebörtönzésével, a megmozdulások erőszakos letörésével, diktatórikus válságkezelést választva részben, vagy egészben fölfüggesztik a demokráciát, mondjuk szükségállapot bevezetésével? (Amivel nem azt akarom sugallni, hogy a gyújtogató, rongáló, rendőrökre támadó huligánokkal szemben ne kellene erővel fellépni!)

És ez együtt igaz azzal, hogy rövidtávon a társadalom minden rétegének fájni fog, ha komolyan vesszük a zöld politikát, például azért is, mert le kell mondani a napi szintű gépjárműhasználatról, vagy épp a boltokban ma tapasztalható árubőségről, de oly módon, hogy minél tehetősebb valaki, annál több és nagyobb lemondásra van szükség a részéről. Ez pedig történhet önkéntes alapon, törvényes kényszerítő eszközökön keresztül (progresszív adók), vagy egyszerűen erőszakos vagyonelkobzások árán.

És végső soron a kormányok és politikusok részéről a demokratikus, illetve a diktatórikus eszközök használata az, ami egyik, vagy másik irányba billenti egy ország rendszerének alakulását. A bejegyzés sorozat utolsó részében éppen ezért a hatalom birtokosait, különösképpen pedig azokat a populista vezetőket veszem górcső alá, akik nélkül nem lehetne lebontani a demokráciát.