Egy évtizede ütötte át a média ingerküszöbét az ökológiai válság, egy évtizede szorong a társadalmak egyre nagyobb része a klímakatasztrófától, ezért egy évtizede a cégek és a politikusok arra kényszerülnek, hogy zöldítsenek a működésükön és megnyugtató válaszokat adjanak a széles közvéleménynek. A biopamut fast-fashion ruhák, az egyre terjedő elektromos autók/rollerek/robogók, az öko-bio-vegán gyorséttermi menük, vagy épp az olyan zöld politikák, mint az EU-féle Green New Deal mind ezt a célt szolgálják. Ezek láttán azt hihetnénk, hogy hátradőlhetünk, a világ jó kezekben van.
Ugyanakkor a ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika alapvetése, hogy növekedni kell, mert minden bajunkra a növekedés a megoldás, miközben maga a növekedés okozza az ökológiai válságot.A zöld gondolat érvényesülésének pedig az a legnagyobb gátja, hogy elhisszük, hogy a növekedés jó nekünk, és a társadalmi feszültségek orvoslását mind a növekedéshez kötjük, mert „akkor több pénz lesz oktatásra, egészségügyre és szociális ügyre, stb, sőt, több pénz lesz zöld befektetésekre is!”. Vagy, ahogy egy piaci árus feltette nekem a kérdést néhány éve egy karácsonyi vásárban: „Nem lehetne úgy megvédeni a természetet, hogy a munkahelyek is megmaradjanak?”
A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadság fogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Legutóbb a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról írtam, ebben a bejegyzésben pedig a bevezetőben tárgyalt feloldhatatlan ellentmondás feloldását, a zöldre festés elméletét és gyakorlatát vizsgálom meg.
A zöldre festés lényege, hogy zöldnek, azaz fenntarthatónak hazudunk valamit, ami nem az. Az egyszerűbb és ma már ritkább eset, amikor nettó hazugságról beszélhetünk, mint a lebomló műanyag csomagolásoknál, amik valójában csak mikroműanyag részecskékre esnek szét, a szó szoros értelemben nem bomlanak le, csak évszázadok, vagy évezredek alatt.
Ennél sokkal gyakoribb, amikor van igazság az állításban, de az adott gyakorlat ténylegesen nem fenntartható, csak fenntarthatóbb, mint amit levált. Ilyen az, amikor a műanyag csomagolások bizonyos körét újrahasznosíthatóként tüntetik fel. És az igaz is, hogy 2-3 alkalommal valóban újra lehet hasznosítani ezeket a műanyagokat – komolyabb energiabefektetés ésj elentős minőségromlás árán –, utána azonban ugyanúgy szemét lesz belőlük, mint az egyszer sem újrahasznosítható csomagolásokból. Vagy, amikor 10-20% biopamutot kevernek a hagyományos pamut ruhadarabba és bio-termékként reklámozzák azt. Vagy ilyenek az átgondolatlan faültetések is, amik jól mutatnak ugyan a politikusok eredményei közt választás idején, vagy cégek PR jelentéseiben, de ha nem megfelelő helyre, és/vagy időben ültették azokat, és/vagy nincs az ültetéshez kapcsolódó utógondozás, akkor csak egy csomó kiszáradt, halott facsemete lesz a történet végén, ahogy ma magyar nagyvárosokban ezt sok felé láthatjuk.
Az említett példák és a közgondolkodás szerint is azt hihetnénk, hogy a zöldre festés csak a profitéhes cégek, illetve a szavazatvadász politikusok gyakorlata, de a helyzet sajnos ennél sokkal rosszabb. A valóságban ugyanis szinte mind aktívan élünk ezzel a megküzdési móddal kisebb-nagyobb mértékben, hisz a nagyvárosi lét, ami ma a világ népességének több mint 50%-ának a létformája, eleve fenntarthatatlan. Akkor is, ha szelektíven gyűjtjük azt a hulladékot, amit eleve meg sem kellett volna termelni. Akkor is, ha vega/vegán étrendre váltunk, majd több ezer kilométerről ideszállított növényeket fogyasztunk. Akkor is, ha elektromos autót vásárolunk, amihez az energiát részben szén, vagy gáztüzelésű erőmű termeli és az előállításához komoly környezetkárosításra van szükség, főként a ritkaföldfémek bányászata során valahol a harmadik világban, majd a leselejtezett akkumulátor veszélyes hulladékká válik a végén, aminek a kármentesítése egyelőre nem megoldott. És akkor is, ha napelemet szereeltetünk a tettőnkre, ami 30-40 év műlva, az élettartama végén veszélyes hulladék lesz, aminek a kezelése jelenleg nem megoldott és eleve nincs elegendő nyersanyag, hogy az akkor tönkrement panelokat majd újakra cseréljük.
A sort rendkívül hosszan lehetne folytatni, de annyi talán kitűnik belőle, hogy alulról, az állampolgárok szintjéről nem lehet egy fenntarthatatlan rendszer keretei közül kitörni – vagy legalábbis csak bizonyos mértékig és óriási mentális és anyagi befektetést igényel, mondjuk önellátó gazdálkodóvá válni, vagy ökofalvat üzemeltetni. De ugyanúgy nem lehet ezt megtenni cégként, vagy vezető politikusként sem, csak ott nagyobb a mozgástér, mert maga a neoliberális gazdasági rendszer az, ami fenntarthatatlan, a globalizáció révén pedig mindenki kényszerűen része ennek a rendszernek. És itt érkezünk el a zöldre festés értelméhez: megnyugtatni a lelkünket, hogy mi mindent megteszünk az ökológiai válság ellenében. Aki pedig felhívja a gyakorlat álságosságára a figyelmet, az megkaphatja a sötétzöld/zöld károgó címkét és lehet is figyelmen kívül hagyni, cancelelni.
Ha ugyanis adott egy fenntarthatatlan rendszer, ami viszonylagos jólétet és kényelmet biztosít azoknak a hatalommal bíró polgároknak, akik változtathatnának rajta, és közben van bennük egy növekvő szorongás az ökológiai válság miatt, akkor ezt a feszültséget feloldhatjuk úgy is, hogy a rendszert változtatjuk meg, de ezért vagyonnal, jóléttel és kényelemmel kell fizetni, vagy úgy is, ha a szorongást oldjuk látszatintézkedésekkel. És ha megnézzük a gyakorlatot, akkor láthatóan széles egyetértésben inkább az utóbbit választjuk.
A helyzet az, hogy a ma uralkodó narratívák miatt a tényleges zöld átállás nemcsak a tehetősek, de az egész társadalom szemében nagyon népszerűtlen, így azt a zölden gondolkodó kisebbség egy radikális kisebbségén kívül senki nem akarja. Aztán a zöldre festéstől ideig-óráig tényleg megnyugszanak jó páran. Viszont havonta jönnek a hírek arról, hogy mennyivel nőtt a károsanyag-kibocsátás, a globális átlaghőmérséklet (pillanatokra már át is lépve a bűvös másfél fokot), az óceán szemétszigetei, vagy az erdőirtás mértéke, hogy mennyi faj pusztult ki, hány centivel erodálódott a termőtalaj, vagy épp milyen árvíz, hurrikán, tornádó, vagy hőhullám sújtott le a Föld valamelyik pontján a klímaválság miatt, és újra szorongani kezdünk.
Olyan ez, mintha egy heroinista a drasztikusan romló egészségügyi mutatói láttán arról kezdene beszélni, hogy egészségesebb étrendre vált és többet fog mozogni ahelyett, hogy a valódi problémáról, a szerhasználatról mondana le. És abban biztosak lehetünk, hogy akárcsak a heroinista, a végén mi is le fogunk állni a neoliberális kábítószerrel, csak az a kérdés, hogy belátás és leszokás, vagy a féktelen használat és túladagolás vet véget a függőségünknek…
Másként mondva az az egyik kérdés, hogy a zöld átállás egy tudatos, önkéntes, irányított civilizációs átállás lesz-e, vagy egy kontrollvesztett civilizációs leépülés, amit a természet kényszerít ki.
A jelen zöld intézkedései egyébként a lelkünk nyugtatásán kívül még egyvalamire jók a gyakorlatban: a környezetpusztítás növekedésének a mértékét csökkentik, így pedig valamennyi minimális időt nyernek nekünk az átálláshoz.
Időre pedig óriási szükségünk van több dolog miatt is. Ha például a mezőgazdaságot valóban fenntarthatóvá alakítanánk, akkor a különféle becslések szerint 1-4 milliárd embert tudna etetni a bolygó, most viszont 8 milliárdan vagyunk és ez a szám rohamosan nő. Az egy további kérdés (kellene hogy legyen), hogy ekkora népességcsökkenést hogyan hajtunk végre. Rövid idő alatt csak népirtás, világjárvány, az egészségügy leállítása és/vagy éhínség útján érhető ez el. Középtávon, ha hagyjuk dolgozni a halált és szigorú népességszabályozást vezetünk be, akkor békés(ebb) lehet az átmenet.
De időre van szükségünk olyan, zöld technológiák kifejlesztéséhez is, mint a tartós energiatárolást lehetővé tevő, kevésbé környezetkárosító és hosszú élettartamú akkumulátorok, az elvben tiszta és olcsó energiát ígérő hidegfúziós erőművek (aminek a széles körű alkalmazásához nincs elég szükséges, trícium nevű ritkaföldfém a bolygón), vagy a légkörben lévő szén-dioxid kivonását végző gépek, vagy kémiai eljárások. Mindegyiket úgy várja a civilizációnk, mint Hitler a csodafegyvert, amivel megnyerhette volna a második világháborút… És esélyes, hogy hozzá hasonlóan pórul járunk mi is, ha kizárólag a technológiai megoldásokban bízunk.
A harmadik kérdés, hogy ki fizesse meg a zöld átállás költségeit? A középréteg és az eleve kevésbé tehetős tömegek, hogy az elit továbbra is jólétben, kényelemben és óriási vagyonon ülve élhessen tovább, míg a társadalom többsége a középkorba süllyed vissza, mint a Fehér Király című filmben? Vagy legyen társadalmi újraelosztás és „fizessenek a gazdagok”, enyhítve a szegényebb rétegek számára az átállást, amin a tehetős kevesek hatalmasat buknak? Esetleg a kettő valamilyen hibridje érvényesüljön?
A féktelen gazdasági növekedés neoliberális módja ugyanis az ökológiai válság mellett társadalmi válságot is teremtett, amire az egyenlőség kapcsán korábban már utaltam a hipokrácia sorozatban. Egyszerűen szólva az a problémánk, hogy túl sok vagyont termeltünk, főként az utóbbi 150-200 évben és ez túl kevesek kezében összpontosul.
A zöldre festéshez visszatérve, annak a gyakorlata bizonyos esetekben félre megy, és nemhogy csökkentené a társadalmi feszültségeket, még növeli is azokat. Mint az EU elektromos autókra való erőltetett átállási terve, ami a kontinensen tömegeket foglalkoztató autóipar és a kapcsolódó szerviz, flottakezelő, autóbérlő, utasszállító, üzemanyagellátó,stb. szolgáltatásokban dolgozók helyzetét nehezíti, akár a megélhetésüket is veszélyeztetheti. Ilyen rövid időtávon az átállást valószínűleg csak a kárvallottak kompenzációjára elégetett euro milliárdok árán lehet úgy véghezvinni, hogy abból ne legyen még komolyabb társadalmi felzúdulás.
És itt érkezünk vissza a piaci árus kérdéséhez, hogy lehet-e úgy is védeni a természetet, hogy nem szűnik meg tömegek munkája? A válasz pedig az, hogy nem. Ha gazdasági rendszert váltunk ökológiai elvek szerint, akkor tömegek veszítik el a szolgáltató szektorban és az iparban a munkájukat. Ez a váltás ugyanakkor egy újfajta társadalmi és gazdasági berendezkedést jelent, ami új munkahelyeket teremt vidéken, és a nagyvárosi lét helyett– legalábbis a világ szerencsésebb részein –főként kisvárosi/falusi közegben ökolokálisan tudnak majd dolgozni, leginkább a mezőgazdaságban, vagy kisüzemi keretben, kézművesként, mesteremberként azok, akik elveszítették az állásukat. Az energia és nyersanyaghasználat csökkentésének a jegyében a ma gépesített munkafolyamatok egy részét ismét embereknek kell majd végezniük.
A világ szerencsétlenebb feléről pedig, ahol helyben nem lehet annyi élelmet termelni a klímaváltozás miatt, hogy eltartsa az ott élőket, csak elvándorolni lehet. Ez a migráció pedig bizonyosan társadalmi feszültségekhez vezet ott, ahova ezek az emberek majd mennek.
A fentiekből következik egy fontos tanulság, ami a zöldre festés gyakorlatát is aláhúzza. Nevezetesen a társadalmak könnyebben elfogadják, ha a korlátozások természeti katasztrófák, háborúk és nyersanyagok kimerülése miatt következnek be, mint, ha döntéshozók kényszerítik rájuk az önkorlátozást. Utóbbi ellen lehet tüntetni, ki lehet kényszeríteni a korlátozó intézkedések feloldását, mint a francia sárgamellényes tüntetésekkor láthattuk az üzemanyag áremelés ügyében. Katasztrófák ellen viszont senkinek nem jut eszébe tüntetni, mindenki lenyeli a keserű pirulát.
Külön bekezdést érdemel még a témában Elon Musk tevékenysége. A gigagyárak, a Tesla, vagy a Hyperloop az ökológiai válság technológiai megoldását ígérik, míg a Space-X távlati tervei magában rejtik a Marsra költözés/menekülés lehetőségét, ha az előbbi nem jönne be. Mindezek jó példái az elit számára gyártott zöldre festésnek.
Hisz nemcsak a „közemberek” aggódnak az ökológiai rendszereink közelgő összeomlása miatt, de a tehetősek jelentős része is. Ha pedig valakinek sok pénze van és tenni szeretne valamit ez ellen azért, hogy a szorongását csökkentse és azt érezhesse, hogy hozzájárult fajunk legnagyobb kihívásának megoldásához, vagy akár azért, mert ez majd jól mutat a köz szemében és ebből tud tőkét kovácsolni, azok számára Musk a (látszat) megoldás.
Elon Musk abból lett a Föld leggazdagabb embereinek egyike, hogy álmokkal kereskedett és még nem létező megoldásokat árult a zöld jövő, vagy az összeomlás elől való menekülés ígéretével. Majd, miután tehetős tömegek fektettek ezekbe az ígéretekbe, felfogadta a legjobb tudósokat és mérnököket, hogy a pénz egy részéből, éjt nappallá téve dolgozva valósítsák meg az álmokat.
Ezek egy része ma sem működik. Másik részükről kiderült, ami a technológiai megoldásokról mindig ki szokott derülni, hogy másfajta problémákat eredményez – pl. az elektromos autó és az akkumulátor már említett problémái – és még azt sem feltétlenül oldja meg, amire megalkották– a károsanyagkibocsátás csökkentése csak akkor lenne valóság, ha nem szén és gáztüzelésű erőművek adnák jelentős részben az áramot a kocsikhoz.
Vagyis Musk ajánlatai csak azt a tényt világítják meg még jobban, hogy az energia és anyaghasználat visszafogása nélkül nincs érdemleges zöld politika. Viszont nagyon károsak, mert a jó irányba tett lépések illúzióját adják, illetve azt ígérik, hogy a tehetősek elmenekülhetnek az űrbe az összeomlás elől, tehát nem egy csónakban evez az egész emberiség. Mindezek pedig hatékonyan gátolják a valóban hatékony cselekvést a zöldre festés egyéb eseteivel együtt.
Végezetül a zöldre festés témájához tartozónak érzem az olyan, öko-optimista jövőforgatókönyveket is, amik a zöld átmenet kapcsán eltagadják, hogy az kikerülhetetlenül vesztességként jelenik majd meg és gyásszal jár a legtöbb érintett számára. Azzal együtt természetesen, hogy egy ilyen átmenet egyben lehetőséget is teremt egy lassabb, kisközösségibb és ettől szociálisabb, elégedettebb életre, ami jobban illeszkedik az ember bio-pszicho-szociális alkatához, mint a túlpörgetett, nagyvárosi lét és az irodai munkák világa. És itt hangsúlyoznám, hogy attól, hogy erre lehetőséget teremt, ez nem jelenti azt, hogy boldog, hippi-kommuna/ősközösség jellegű kisközösségekre vált majd a nagyvárosi népesség jelentős része, ahogy az is egy félrevezető gondolat, hogy ami öko, az csak részvételi/bázis demokrata és szociálisan érzékeny lehet.
Az átmenet sajnos nagyobb valószínűséggel hozhat újra feudalisztikus/diktatórikus viszonyokat, rabszolgaságot, minden korábbinál nagyobb szakadékot és kizsákmányolást szegények és gazdagok közt, mindezt véres háborúkon, migráción, népirtásokon, éhezésen, nélkülözésen és járványokon keresztül az állami ellátórendszerek összeomlásától kísérve fasisztoid kormányok alatt. Aki pedig ilyenekről beszél, azt katasztrofistának szokás bélyegezni és bizonyos zöld körökben ezzel máris cancel-elhető. Pedig igen fontosnak tartanám legalább említés szintjén beszélni ezekről a lehetséges, sőt, történelmi tapasztaltok alapján valószínűbb forgatókönyvekről. Nem azért, hogy pánikot keltsünk, vagy depresszióba lökjünk tömegeket. Épp ellenkezőleg, hogy kellő súllyal lehessen arról szót váltani, hogy ha ezeket szeretnénk elkerülni, akkor milyen eszközeink lehetnek a jelenben.
Pszichológusként többek közt azt tanultam meg, hogy szenvedésnyomás nélkül nem igen van rendszerszintű változás sem egy egyén, sem egy párkapcsolat, vagy egy családrendszer szintjén, de ugyanúgy kisközösségi, sőt társadalmi szinten sem. Másfelől alulról építkezve a legerősebb „fegyverünk” az össztársadalmi narratívák formálása. Ha csak pár ezren mondjuk azt, hogy a gazdasági növekedés a baj, akkor könnyen félre lehet söpörni bennünket, elég csupán ostobának bélyegezni, vagy valami gonosz terv ügynökeinek beállítani és a szavaink leperegnek a domináns, növekedéspárti narratíváról. Ha azonban legalább a társadalom 10%-a ugyanezt képviseli, akkor átlépjük a kritikus tömeget és kikezdjük a növekedésmítoszt.
Ha azt a narratívát sikerül elterjeszteni, hogy nem az a kérdés, hogy növekedünk-e tovább és minden marad a régiben, vagy jön az öko-önkorlátozás, hanem az a kérdés, hogy irányítottan lassulunk és csökkenünk, vagy kontrollvesztetten leépülnek, majd összeomlanak a társadalmaink, akkor azt hiszem lehet esély az előbbire.
Az iménti gondolattal zárnám ezt a cikket, a hipokrácia bejegyzéssorozatot pedig egy, a szakmák társadalmi megítéléséről szóló írással folytatom hamarosan.
Utolsó kommentek