Ha megváltoztatjuk a nyelvünket, azzal megváltozik a gondolkodásunk is? Ha a cigányt romának hívom, ha a transz nőt, csak nőnek nevezem, attól valóban elfogadóbb leszek? Ha pedig a szociális- és házi munkákat „női munkának” címkézem, vagy, ha az értelmi fogyatékkal élőt „rokinak” bélyegzem, attól sovinisztább, kirekesztőbb személy válik belőlem? Noam Chomsky, nagyhatású amerikai nyelvész és baloldali politikai aktivista szerint a válasz végső soron igen.

És miután a ’90-es évektől kezdve a tolerancia, mint érték fokozatosan egyre központibb szerepet kapott az amerikai kultúrpolitikában, ez a gondolat lett az alapja a politikai korrektség, a píszí nyelvhasználat megszületésének és elindítója mindannak, amiről ebben a cikkben írni szeretnék.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Ebben a posztban pedig a liberális demokrácia másik alapértékét a toleranciát szeretném megvizsgálni a hozzá tapadó önhazugságaink és képmutatásaink szűrőjén keresztül.

Hogy jól érthető legyen az idevágó társadalmi jelenség, hadd kezdjek egy rövid történeti áttekintővel. A píszí először az egyetemi kampuszok világában és a művészvilág bizonyos köreiben terjedt el a ’90-es évektől kezdve, de fokozatosan vették át bizonyos politikusok, médiamunkások és maga Hollywood is. Ez utóbbi azután hol komoly, hol parodisztikus filmek és sorozatok formájában, de tolmácsolta ezt a megközelítést a szélesebb társadalom és a világ többi része számára, így a 2000-es évek elején a píszí már világviszonylatban is standarddá erősödött.

Az egész jelenség mögött egyrészt az a felismerés állt, hogy az emancipációval létrejött ugyan a nemek és a rasszok jogegyenlősége a 20. század második felére a nyugati világban, ez azonban nem járt együtt kultúraváltással is. Vagyis elvben egy nő azonos munkáért azonos fizetést kellett volna, hogy kapjon, vagy egy afro-amerikai ember is elérhetett volna vezető pozíciót, a gyakorlatban azonban egyebek mellett továbbra is a fehér férfiakat javadalmazták jobban és preferálták inkább a cégek. Mindenki más úgy érezhette, „üvegplafon” van a feje fölött. Másként mondva a társadalmak a jogegyenlőségtől nem lettek kevésbé szexisták és rasszisták.

A feminizmus harmadik hulláma a ’80-as-’90-es években ezen a helyzeten szeretett volna változtatni, részben a pozitív diszkrimináció intézményével, vagyis a nemi és etnikai kvóták bevezetésével, részben pedig a nyelv és rajta keresztül a gondolkodás megváltoztatásával a píszí révén. Majd a 2010-es évekre a feminista negyedik hullám a szexuális kisebbségek iránti tolerancia erősítését ugyanezekkel a módszerekkel igyekezett kiharcolni, kiegészítve a cancel culture eszközével, vagyis a nem toleránsnak bélyegzett személyek stigmatizálásával, pellengérre állításával és így elhallgattatásával, illetve egyetemi berkekben a safe space intézményének a megteremtésével, más szóval olyan kisközösségi kultúra meghonosításával, ahol a csoporttagok számára zavarba ejtő, vagy felháborító nézeteket tabusítják, száműzik a tárgyalható témák sorából.

Mindez szorosan összefonódott a #metoo mozgalommal, melynek során nők tömegei vallottak világszerte arról, hogy szexuális erőszak, vagy zaklatás áldozatai lettek, nem ritkán a szakmájukban hatalommal bíró férfiak, vagy híres férfiak részéről, és a #metoo-t megelőzően intézményesített módon zsarolással, fenyegetéssel, vagy lefizetéssel vették őket rá a hallgatásra, ha az erőszak elszenvedése után átélt szégyen nem lett volna elég, hogy ne beszéljenek a történtekről.

Másfelől a rendőri igazoltatás közben elhunyt George Floyd halála kapcsán fellángolt Black Lives Matter (BLM), intézményi rasszizmus elleni fekete polgárjogi mozgalom és a feminista negyedik hullám között is hamar létrejöttek kapcsolódási pontok. Az eredetileg a ’60-as évek fekete polgárjogi mozgalmai által használt woke, vagyis éber, felébredt kifejezést először a BLM aktualizálta, utalva arra, hogy az afro-amerikaiak tisztában vannak vele, hogy az őseiket rabszolgaként hurcolták az országba a gyarmatosító fehérek és máig létezik a feketékkel szembeni intézményi rasszizmus az állami szervek részéről, különösen a rendőrségen belül. Ezt a kifejezést vette át, majd sajátította ki az LMBTQAI+ aktivisták egy csoportja, utalva arra, hogy nem csak intézményi rasszizmus van, de homofóbia, transzfóbia is megfigyelhető szerintük a társadalom széles rétegeiben és az intézményekben is. A meleg jogok és a transzjogok kérdését előtérbe állítva a meleg házasság általános engedélyezése, másfelől a társadalmi nem biológiai nemmel szembeni elsőségének az elismerése – személyi szám megváltoztathatósága, illetve a pubertás blokkolók használatának az ügye – váltak a woke mozgalom fő követeléseivé.

Ez a politikai üzenet azonban, bár nyugaton dominánssá vált, nem aratott osztatlan sikert a társadalmak széles rétegeiben. Olyannyira nem, hogy kapott mérsékelt, baloldali, demokrata kritikát, kisebb törést előidézve a politikai baloldalon, klasszikus feminista kritikát, szintén törést előidézve a feminista táboron belül és radikális jobboldali kritikát is. És míg a baloldali, feminista, demokratikus tábort mindez végső soron gyengítette, addig az ezzel szemben magát újrafogalmazó, illiberális szélsőjobboldal mögött egyre többen sorakoznak fel.

Mert valójában az illiberális és liberális tömbök közt nem a szabadsághoz való hozzáállásban van különbség, hisz mindketten kérlelhetetlen neoliberálisok, így az illiberális/liberális szembeállítás elnevezése valójában félrevezető. Pontosabb volna, ha azt mondanánk, hogy intoleráns/hipertoleráns oldal, hisz a tolerancia mentén húzódik a törésvonal e két tábor közt.

Mára a bal- jobboldaliság hagyományos politológiai felosztását egyre inkább a liberális, illiberális felosztás váltotta fel. Annál is inkább, mivel a klasszikus bal- és jobboldaliság szinte teljesen megszűnt. A politikai fősodorban már szinte senki nem követeli a gazdagok megadóztatását, a vagyonkoncentráció visszafordítását, az újraelosztás szükségességét – ez a baloldali politika –, ahogy a hagyományokhoz való ragaszkodás, a lassú, fontolva haladás, a tekintély, a hierarchia tisztelete és a meritokratikus, egyéni értékeket jutalmazó társadalomszemlélet, vagyis a jobb oldali politika értékei is jelszóvá silányultak, hogy elkendőzzék a gazdaság és a technológia világformáló, progresszív szemléletét.

Talán ennyiből is jól látszik, hogy a toleranciához való viszony ma mennyire átpolitizált, a politikum tárgyalása nélkül nem is lenne értelmezhető. Hogy megérthessük, miért van ez így, egy pillanatra ismét vissza kell ugornunk a ’90-es évekbe. Nem az történt ugyanis, hogy a feminista ideológia hirtelen meghatározó súlyra tett volna szert a közéletben, és képes lett volna kikényszeríteni a tolerancia központi értékké emelését. Nem is egy morális felemelkedés tanúi lehetünk, ahol a társadalmi többség egyszerre ráébredt volna, mennyire igazságtalan, hogy privilégiumai vannak a kisebbségekkel szemben és még csak nem is jó szándékú, idealista politikusok világjobbító kíséreltének lehetünk a tanúi az elmúlt 30 évben.

Mert természetesen voltak feministák, a kérdést morális alapon megközelítő polgárok és jó szándékú politikusok is, de valójában a ’80-es évek közepén indult neoliberális/neokonzervatív fordulat hívei voltak ekkor – és azóta is – a politikai hatalom birtokosai és egyszerűen arról volt szó, hogy kapóra jött nekik ez az ideológia.

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a neoliberális/neokonzervatív fordulat azt jelentette, hogy a gazdasági növekedést központba állító ideológusok úgy okoskodtak, hogy a céljukat akkor érhetik el a legjobban, ha a tehetősek adóit lecsökkentik, hagyják őket korlátlanul gazdagodni, mire azok a profitjukból egyre többet és többet fektetnek majd be, új munkahelyeket teremtenek, így a társadalom alsóbb rétegeibe is fokozatosan „lecsorog” a jólét. Ezzel párhuzamosan azt sem tekintették gondnak, hogy a multik és a gazdagok hiányzó adója miatt kevesebb pénz marad a költségvetésben, így a kormányok kénytelenek leépíteni a jóléti államot – az állami oktatást, egészségügyet és szociális ügyet –, mert elvben ezeket is pótolja majd a piac, a szétáradó jólét pedig mind többeket tesz majd képessé piaci alapon az öngondoskodásra, így szinte mindenki igénybe tudná venni ezeket a piaci verseny miatt egyre jobb szolgáltatásokat. Vagyis a koncepció szerint egyre jobb magániskolák és magánegészségügy jön létre és egyre többen tudnak is élni az ezek adta előnyökkel, csak az marad ki, aki nem akar dolgozni, aki lusta, bűnös, morálisan, vagy pszichésen sérült, esetleg fizikailag beteg. Nekik maradna az állami ellátás, aminek a színvonala viszont szintén emelkedik, hisz arra is jut pénz a gazdasági növekedés miatt.

Ez volt tehát az elképzelés, ami máig meghatározó vezérelve a politikának és rengeteg bajunk forrása. A társadalmi elit pedig olyan jól járt vele, hogy az extraprofitból – részben a várt befektetések helyett – elkezdtek egyre komolyabb összegeket lobbitevékenységre költeni és megvették a politikusokat és a pártokat kilóra, így már nem lehetett letérni az útról akkor sem, ha látszott, hogy nem oda vezet, amit vártak tőle. A másik oldalról a tehetősek egy része a megnövekedett bevételeit arra használta fel, jellemzően a cégein keresztül, hogy elkezdték felvásárolni a bolygónk erőforrásait. A termőföldeket, az erdőket, a vízkészleteket, az érclelőhelyeket, stb., amivel nem új munkahelyeket teremtettek, hanem bebiztosították vezető szerepüket. Többek közt ezért sem jött be a neoliberális álom.

És annak érdekében, hogy elfedjék a gazdagok mesés gazdagodását, a jóléti állam leépítését – ez utóbbi az USA-ban eleve nem volt erős, inkább Nyugat-Európára jellemző –, és a nyugati középosztály relatív helyzetének a romlását az Ázsiába kiszerverezett termelés és a cégeknek juttatott adókedvezmények miatt, amik kicsit sem lettek volna népszerűek, ügyes hatalomtechnikusok hirtelen központi ügyet csináltak a toleranciából.

Kellően megosztó téma, elég erős érzelmeket vált ki ahhoz, hogy az addigi, reális politizálást felválthassák az identitáspolitikával. Hogy „bal-” és „jobb oldali” véleménybuborékot hozzanak létre, melyeken belül mindenki azt gondolja, hogy ahogy ő értelmezi a valóságot, csak az a normális és amit a másik tábor képvisel, az beteg/amorális. Hogy a modern baloldalon ne tűnjön föl, hogy már csak a kisebbségeknek – vagy inkább őket felhasználva – moralizálnak, politizálás helyett és nincs üzenetük a többségi társadalom számára, legfeljebb annyi, hogy „legyetek toleránsak, amúgy meg szégyelljétek magatokat”.

És hogy a modern jobboldalon ne tűnjön fel, hogy épp a jobboldalinak mondott politika (a vagyonkoncentráció és a technokrata hozzáállás) bontja le a hagyományos társadalmat, termeli ki a migrációt részben a vagyonelszívás, részben a neoliberális gazdaságpolitika mellékhatásaként létrejövő ökológiai válságok révén, ez vezet háborúkhoz, ez teremti meg és legitimálja az elit dekadenciáját és devianciáját, amit amúgy morálisan elítélnek és legfőképp ez veszélyezteti csak igazán a nemzetállamokat a felhizlalt multikon keresztül, amik már olyan gazdasági erővel rendelkeznek, mint a közepes méretű országok és várhatóan a következő évtizedben szuperhatalom méretűvé nőnek.

Indultunk tehát a jó szándékú kultúraváltás igényétől és eljutottunk odáig, hogy a toleranciát eszközként használva liberális és illiberális identitáspolitikákat építettek belőle azok a hatalomtechnikusok – think tankek, tanácsadók, spin doktorok, politológusok, jogászok és közgazdászok –, akiknek az volt a dolguk, hogy eladják a neoliberális/neokonzervatív politikákat.

Annyira sikeresek voltak, hogy elérték, hogy sokszor ne a lényegről beszéljünk, vagy ne érdemi módon beszéljünk a lényegről. A vagyonkoncentráció emlegetése ma „marxista, kommunista dolog”, ha ilyet teszünk, könnyen megkapjuk a címkét és máris el lehet bennünket hallgattatni, lehet bennünket „cancel-elni” a cancel culture szellemében.

Ha kimondom, hogy az LMBTQ jogokkal való foglalkozás elveszi a közbeszédben a figyelmet többek közt az ökológiai válságtól, a vagyonkoncentrációtól, a túlnépesedéstől és a technológia társadalomformáló vadhajtásaitól, amik összességében sokkal fontosabbak a meleg- és transzjogoknál, arra azt mondhatják, hogy ezzel a kijelentéssel sértek másokat, nem vagyok píszí, sőt, akár homofóbnak, vagy transzfóbnak is bélyegezhetnek és jöhet ismét a „cancel-elés”. Még akkor is, ha személyesen fontosnak tartom a szexuális kisebbségek jogait és helyzetét, csak közben tény, hogy a téma eltörpül fajunk potenciális kihalása, a társadalom működőképességét veszélyeztető vagyoni és hatalmi szakadék, az egyre súlyosabb humanitárius válságok, vagy épp az MI veszélyei és a közösségi médiahasználat mentálhigiénés vonatkozásai mellett.

Ha kimondom, hogy az ökológiai válság megoldása nem technológiai, hanem gazdasági kérdés. Hogy az elektromos autók, a fásítás, a digitalizáció, meg a zöld energetikai beruházások nem fogják megoldani a problémát, olyannyira nem, hogy az elektromobilitás konkrétan alig zöldebb a benzines/dízeles hajtásláncnál, vagyis NEM MEGOLDÁS, akkor minimum maradi, vagy fanyalgó vagyok, rosszabb esetben a nemzetgazdasági érdekeket nem veszem figyelembe és akár hazaárulónak is bélyegezhetnek, amire válaszként megint jöhet a „cancel-elés”, csak ezúttal a jobboldalról.

Mert az is egy ide kapcsolódó mítosz, hogy „cancel-elni” csak a modern szélsőbalosok szoktak. Ugyanúgy teszik ezt a jobboldaliak is, mikor libsinek, libernyáknak, soros-ügynöknek, hazaárulónak, sötétzöldnek, stb. bélyegzenek nekik nem tetsző véleményt képviselőket, akikkel azután már nem kell foglalkozni. Ahogy természetesen teszik ezt baloldaliak (ultratoleránsok) is, akik fasisztának, nácinak, vagy újabban a szitokszóvá váló nacionalistának, máskor megvezetett, tájékozatlan, buta birkának bélyegeznek olyan jobboldaliakat (intoleránsokat), akiket utána már nem kell meghallgatni a biztonságos, safe space – vagyis a véleménybuborék – körein belülre nem jöhetnek be.

Mára a jelenség olyan szélsőséges méreteket öltött, hogy egyetemi oktatók, színészek és zenészek, de egyszerű irodai dolgozók, vagy fizikai munkások is elveszítik az állásukat, mert, bár szakmailag kiválóak, megsértették a tolerancia/intolerancia diktatúrája valamelyikének normáit, ha olyasmiről, vagy olyan módon merészeltek beszélni, ami az adott körben tabusítva van.

Oda jutottunk, hogy korunk udvari bolondjai, a stand-up humoristák jóformán az egyetlenek, akiknek legálisan ki szabad lépni a píszí fogságából anélkül, hogy a cancel culture áldozataivá válnának, bár egyes extrémebb esetekben már rájuk is lesúlyt a népharag.

De térjünk vissza Chomsky kezdeti felvetéséhez, tényleg megváltozunk, ha változik a nyelvünk? Ez az egész cécó legalább a liberálisok körében valóban toleránsabbá tette az embereket? A fentieket végiggondolva az én következtetésem az, hogy aligha. Gyakran a píszível csak annyit sikerült elérni, hogy mondjuk, amúgy rasszista emberek nem merik kimondani, hogy valójában mit gondolnak a kisebbségekről, legfeljebb csak a legszűkebb baráti/családi körben teszik ezt meg. És a píszí ennyit is vár tőlük: lehetsz, mondjuk rasszista, csak ne mutasd, hogy nehogy megsérts másokat – és nehogy ezért cancel-eljünk.

A nyílt rasszizmust sikerült is visszaszorítani az USA közbeszédében, de George Floyd idézett halála kapcsán az intézményi rasszizmust vizsgáló bizottságok rendre arra jutottak, hogy intézményi rasszizmus nagyon is jelen van az igazságszolgáltatás minden szintjén. Vagyis a vágyott kultúraváltást nem hozta el a píszí – ha hihetünk persze a vizsgálatok eredményének. Ha pedig arra gondolunk, mennyi toleranciával vannak a liberálisnak mondott oldal hívei az illiberálisnak mondott oldal hívei felé, akkor látszik csak igazán, hogy mennyire nem történt a személyiség működése szintjén változás. Mert lehet, hogy a különféle kisebbségekkel szemben toleránsak, de az ellentétesnek látott politikai oldal hívei felé egy fikarcnyit sem lettek toleránsabbak. Így tehát ők maguk tolerancia terén nem igen változtak, legfeljebb abban, hogy kiket tolerálnak és kiket nem.

Tényleges attitűdváltozást, úgy hiszem, valójában a kölcsönös tolerancia felől lehetne elérni. A vágyott kultúraváltáshoz tehát nem elég a többségnek tolerálnia a kisebbséget, a kisebbségnek is érdemes toleránsnak mutatkozni a többség irányába, ahogy ma egyébként sokan teszik is. A kölcsönös tolerancia ugyanis oda-vissza megerősítőleg hat a kisebbségi és a többségi táborban egyaránt.

Végül hadd zárjam a makro és a nemzetközi szint után egy egészen hétköznapi, magyar példával a bejegyzést. Mikor egy elmaradott faluban, ahonnan elköltöztek már a fiatalok egy kisnyugdíjas attól retteg, hogy őt is kirabolják és összeverik a cigányok, mint nem olyan rég a szomszédját, és erre a liberális elit válasza az, hogy „ne mondd azt, hogy cigány, mert az rasszista kifejezés, az etnikai hovatartozásnak semmi köze nincs a bűnelkövetéshez”, akkor mindkettőjüknek igaza van… csak az utóbbi nem válasz az előbbire. Ezt a példát pedig azért hoztam ide, mert szerintem valahogy így vagyunk mi a magyar társadalomban a toleranciával. Amíg egyesek a bűnös, vagy épp betegesnek tartott viselkedések elkendőzésének látják a toleranciát, mások pedig vaknak mutatkoznak bizonyos kisebbségeket negatív színben feltüntetni képes jelenségekre, addig igen nehéz közöttük a párbeszéd és elérhetetlen az attitűdváltozás.

A hipokrácia sorozat folytatásában a most is pedzegetett zöldre festés gyakorlatát – vagyis azt, mikor zöldnek hazudnak egy terméket, szolgáltatást, gyakorlatot, vagy politikát, ami nem az – és annak okait járom majd körül.