A társadalmi csoportok együttélése
A cikksorozat előző részében a közösségi nyomás szempontjából állítottam párhuzamba jelen korunkat és a Római Birodalmat. Ebben a bejegyzésben pedig a mai euró-atlanti kultúrkör társadalmait és az ókori Róma társadalomszerkezetét veszem górcső alá.
Na, ez eddig visszaolvasva pont úgy hangzik, mint azok a száraz, akadémikus tankönyvek, amiken az egyetemi tanulmányok során gyakran elszunyókáltam. Ígérem, a folytatás sokkal érdekesebb lesz! Arról van ugyanis szó, hogy a két vizsgált társadalom között rengeteg a hasonlóság, ami igen tanulságos lehet önmagunkra nézve. Ebben az írásban kettőt ragadnék ki ezek közül: az egyik, hogy egykor Rómában – és ma is – egy szűk elit kezében összpontosult a javak jelentős része, a másik, hogy akkor – és napjainkban is – megjelent az elit szempontjából haszontalan, nagy tömegű emberfelesleg. És itt most főként nem a halmozottan hátrányos helyzetű emberekre és a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra a százmilliókra, akik a technológia fejlődése miatt éppen most veszítik el az állásukat, vagy a következő néhány évben, évtizedben fogják elveszíteni azt. Ráadásul, ahogy egyre kevesebb munkát bíznak majd hús-vér emberekre, ezek a tömegek nem csak munkanélküliek, de foglalkoztathatatlanok is lesznek, vagyis tartósan ki lesznek szolgáltatva az állam, és végső soron a tehetősek jóindulatának. Ilyen, nagy tömegű, jórészt az elittől függő népesség volt anno a római plebs is, ezért az ő sorsuk a jövőnkre nézve is érdekes lehet.
Története kezdetén a Római városállam társadalma nagyobbrészt két csoportra oszlott, a hatalmat és a vagyont birtokló patríciusokra, és a mindenki mást tömörítő plebejusokra, akik szintén rendelkezhettek tulajdonnal, de jellemzően csak jóval szerényebb mértékben. A patríciusok a város alapító nemzetségeitől származtatták magukat és a javakat meg a politikai pozíciókat is születési előjognak tekintették, hisz magukat a társadalom legkiválóbb tagjainak tartották (akárcsak a középkori nemesség). Ezzel szemben a plebejusok „alantasabb” származásával – például nem „tősgyökeres” rómaiak, hanem későbbi betelepülők leszármazottai voltak – és fejletlenebb, kisszerűbb jellemével indokolták a vagyoni és jogi egyenlőtlenségek fenntartását.
Ez a felosztás akkor kezdett megváltozni, mikor egyrészt a patríciusok a védekező és támadó háborúk során rászorultak a plebejusokra, mint katonákra. Másrészt az üzleti életben meggazdagodott, ügyesebb és szerencsésebb plebejusok megalakították a lovagrendet – ők voltak az újkori és jelen kori tőkés befektetők elődei –, akik a későbbiekben a vagyonuknál fogva mind nagyobb politikai befolyásra tettek szert, sőt, az évszázadok alatt a származásukra oly büszke patríciusokat is kiszorították a vezetésből. Illetve még akkor, amikor az elit rátért a rabszolgatartó gazdálkodásra, hiszen így megjelentek a rabszolgák, mint új, nagy tömegű, jogfosztott csoport. De haladjunk sorban!
Amikor a patríciusoknak nagy szüksége lett a plebejusokra katonaként, rákényszerültek arra, hogy a segítségért cserébe különféle jogokat engedjenek át a plebejusoknak. Ennek eredményeként született meg például a néptribunus intézménye – a plebs által választott képviselő, vétójoggal –, vagyis a plebs képviselethez jutott a szenátusban, persze mindig kisebbségben. Vagy ilyen jog volt az is, hogy a plebejusok és a patríciusok házasodhassanak egymással – ennek eredményeként főként a lovagrend tagjai beházasodhattak a patrícius családokba, aminek következtében a patríciusok kaptak a lovagok pénzéből, a lovagok pedig a patríciusok szélesebb politikai befolyásából.
Ebben az időben a plebs tagjai nem voltak hivatásos katonák, ezért ha bevonultak, senki nem művelte a földjeiket és egy elhúzódó konfliktusba akár tönkre is mehettek – már ha túlélték persze. Éppen ezért a sikeres támadó háborúk esetében gyakorlattá vált, hogy a hadizsákmányból a közrendű katonák is kaptak jussot, így a plebs is érdekeltté vált a terjeszkedésben.
Ahogy azonban a Római Köztársaság sikerrel tolta ki a határait minden irányba, a háborúk során ejtett nagytömegű hadifoglyot és olykor a leigázott népcsoportok egy részét is a tehetősek elkezdték rabszolgaként munkára kényszeríteni a földeken és a házak körül. A rabszolga ekkor olcsóbb volt, mint a szabad földműves, így a plebs tagjaira munkásként és főleg földművelőként egyre kevésbé volt szükség, de katonaként még fontos szerephez jutottak, így a politikai és polgári jogaik is többnyire biztosítva maradtak.
A következő fordulat akkor következett be a helyzetükben, amikor a leigázott itáliai népek közül kezdték inkább toborozni a katonákat, így a római plebsre már fegyverforgatókként sem szorultak rá többé. Ekkorra azonban a válságba jutott köztársaság feltörekvő, olykor egyeduralomra törő politikusainak új minőségben lett szükségük a város közrendű polgáraira: politikai támogatókként, vagy, ha tetszik szavazóként támaszkodhattak rájuk. Egyrészt volt, hogy a plebs segítségével el tudtak nyerni bizonyos tisztségeket, másrészt, ha az ellenfeleik kellemetlenné váltak a számukra, a felheccelt/megvesztegetett közrendűekkel elkergettethették, vagy meggyilkoltathatták őket. Vagyis a polgárháborús állapotok közepette még jól jött a plebs tömegereje. Éppen ezért ételosztással, pénzosztással és különféle jutalmakkal igyekeztek maguk mellé állítani a plebejusok mind nagyobb csoportjait.
Végül a császárkorban még egyszer rámosolygott a szerencse a plebsre, mert a polgárháborúk után is fontos szerephez tudtak jutni a Birodalomban. Ez a szerep a „kirakat” volt. Sokáig ugyanis csak Róma polgárai rendelkeztek római polgárjoggal, mindenki más csupán a szűkebb latin jogra áhítozhatott, vagy különféle még szűkebb szövetségesi, vagy „leigázott” státuszt kaphatott. Az elit pedig az „oszd meg és uralkodj!” elvet itt is ügyesen alkalmazva megtalálta a módját, hogy hogyan vegye rá a nem római polgárokat arra, hogy katonáskodjanak, és hűen szolgálják a Birodalmat: a majdnem élethosszig tartó szolgálat végén megkaphatták a római jogot saját maguk és a családjuk számára – nem mellesleg pedig jó zsold ütötte a markukat, ami az évszázadok alatt lassanként egyre csak emelkedett. Éppen ezért a császárok gondosan ügyeltek arra, hogy a római plebset a lehető legnagyobb jólétben tartsák, hogy a római jog elnyerését minél kívánatosabbá tegyék. Így aztán a római közrendűek számára ingyenesek voltak a közfürdők, a gladiátorjátékok, a színházak, a gabona, sőt, olykor más élelmiszerek is és gyakorlatilag mindenféle közszolgáltatás igénybevétele.
Persze ez nem jelentette azt, hogy a rómaiak tömegével ne dolgoztak volna, mindez „csupán” kiegészítés volt a saját maguk által megkeresett vagyonuk mellé. A jólétért cserébe viszont elvesztették mindenféle tényleges jogukat arra, hogy beleszóljanak a politikába. Ismerős? A Kádár-korban mi is ilyen kirakat szerepet vittünk a keleti blokkon belül, hogy a szocializmus működőképességét demonstráljuk a Nyugat és a szövetségesek számára egyaránt.
A katonacsászárok idején azonban megváltozott a helyzet, mivel a provinciák gazdasági súlyának megnövekedésével párhuzamosan Róma elsősége is megkérdőjeleződött a Birodalmon belül, végül pedig jóformán az állam minden polgára megkapta a római jogot – ami egyre inkább teherré vált, mint jutalommá, mert a római joggal rendelkezőknek ekkor már magas adót kellett fizetniük. És itt következett az, ami a jövőre nézve nekünk is érdekes lehet. Ugyanis az elit számára többé már nem hasznos római plebs előjogait és szociális juttatásait egy csapásra megszüntették, miközben az elégedetlenség a sokszor már nem is Rómában székelő császárokra semmilyen hatással nem volt. Hiszen a jól képzett és felszerelt zsoldos hadsereg ahhoz volt hű, akitől a pénzt kapták, a földeket vagy rabszolgák művelték, vagy egy új réteg, a személyükben szabad, de földtulajdon nélküli bérlők, a colonusok. Az ipari termelés központjai szétszóródtak a Birodalmon belül, a távolsági kereskedelem hasznát pedig főleg a keleti területek fölözték le. Róma és a város polgárai tehát már régen elvesztették gazdasági jelentőségüket az elit szemében, akárcsak katonai súlyukat, most pedig utolsó, reprezentatív szerepük is feleslegessé vált.
Ha pedig most visszaugrunk napjainkra és sorra vesszük, hogy Európa gazdasági és politikai súlya a világban csökken, gyakorlatilag a 20. század első harmada óta eladósodottságunk révén alárendelődtünk az USA-nak, majd később Kínának is. Azután mellétesszük, hogy a munkaerőnkre már most is csak korlátozottan van szükség a globális piacon és leginkább már csak fogyasztóként, illetve választóként lehet gazdasági és politikai értelemben értékünk a mindenkori elit számára, miközben a vagyonkoncentráció korábban sosem tapasztalt mértékben kevesek kezében összpontosítja a javak elsöprő többségét. Emellett a Harmadik Világ, de főleg Kína és kisebb részt India népessége a termelés áttelepítése következtében egyre komolyabb vásárlóerővé válik, így az európai vásárlók súlya fokozatosan csökken a nagyvállalatok számára. Illetve a terrorveszélyre és a gazdasági versenyképességre hivatkozva a jogaink megnyirbálása már elindult, miközben a nyugati demokráciák mindegyike, mintha válságba jutott volna, aminek hatására jó eséllyel választóként is egyre kevésbé szólhatunk majd bele, hogy ki döntsön, például gazdasági kérdésekben, vagyis csökken a jelentőségünk választóként is. Végül, részben a már említett nemzetek közötti szocio-ökonómiai kiegyenlítődés miatt is, az elmaradottabb régiók felé mutatott kirakatként is egyre kevésbé lesz ránk szükség, miközben a katonai feladatokat mindenütt hivatásosokra, vagyis zsoldosokra, és egyre nagyobb részt szintén gépekre bízzák, tehát feláldozható emberanyagként sem képviselünk igazán nagy értéket. Akkor szerintem joggal tehetjük fel a kérdést, hogy bízhatunk-e, olyan ajándékszerű szociális juttatásokban, mint a mostanában sokat emlegetett alapjövedelem? És ha kapnának is ilyet a munkájukat vesztett tömegek, az vajon milyen mértékű lenne, mire lenne elég? Vagy mi akadályozná meg az elitet abban, hogy ennek mértékét önkényesen változtassák, akár egyesektől, vagy mindenkitől elvegyék?
Ha most egy pillanatra visszatekintünk Rómára, de már az eljelentéktelenedés után, akkor érdekes tanulságokra juthatunk, hogy mi is történt a magára hagyott tömegekkel. Egyrészt érezhetően csökkent az életszínvonaluk. Másrészt a meginduló népvándorlás következtében különféle „barbárok” igázták le őket és sokukat legyilkolták, a megmaradottak pedig beolvadtak a hódító népekbe. Harmadrészt az itáliai gazdaság kényszerűen elkezdett eltolódni az önfenntartás irányába. Hosszú idő után például már nem csak szőlőt, olivát és más, kereskedelmi forgalomba hozható növényt termesztettek, hanem elkezdték maguknak termeszteni a gabonát, ahogy Egyiptom felől a szállítás nehézkessé vált. Másrészt viszont megőrizték a kereskedő hagyományokat is és városállamokra szakadva bár, de a Birodalom bukása után ismét a kontinens legvirágzóbb gazdasági és kulturális központjává lettek és maradtak sokáig a középkor folyamán, egészen az Oszmán Török Birodalom felemelkedéséig – mert a törökök elzárták előlük a távolsági kereskedelmi utakat. Végül itt székelt a lelki élet terén óriási hatalommal bíró pápa, aki, mondjuk úgy, nem volt vak a térség gazdasági és politikai érdekeire. Ha kellett, keresztes háborút hirdetett, hogy a Közel-Keleten területeket foglalva biztosítani tudják a mind kevesebb adóval terhelt kereskedelmi utakat. Máskor a német-római császárnak tartott ellent, akár az észak-itáliai városok érdekében is…
Tanulságként tehát az önfenntartás, az öngondoskodás és az önigazgatás erősítése révén, életszínvonal csökkenés árán persze, de megőrizhetjük, illetve visszaszerezhetjük a megmaradásunkhoz szükséges feltételeket – hacsak a klímaváltozás lakhatatlanná nem teszi a térséget. Mindez a gyakorlatban elsősorban a belső piac, vagyis a kelet-közép európai belső piac erősítését – részben ez oldhatja fel a térségben a Trianon traumát is –, valamint az oktatás és az egészségügy átalakítása révén a testi-lelki-szellemi egészség feltételeinek megteremtését – például a lelki nevelés bevezetését és az egészségügyben a mentálhigiénés szemlélet meghonosítását, terjesztését –, végül a részvételi demokrácia felé való elmozdulást jelenti, a civil társadalom önszerveződésének erősödésével. Mindezeket nagyban segítheti, ha az EU-t olyan irányba tudjuk elmozdítani, hogy a szervezeten belüli gazdasági egyensúlytalanságok megszűnjenek, magyarul az Unió gazdaságpolitikája ne elsősorban a német és a francia gazdaságok érdekeinek a képviseletét jelentse a többiek kárára, illetve a nagyvállalatok helyett a helyi gazdasági szereplőknek kedvezzen.
Végül érdemes még néhány szóban visszatérni a már említett colonusokra, ugyanis az ő sorsuk is üzenet értékű a ma embere számára. A tulajdonnal nem rendelkező, de személyükben szabad réteg sok szempontból hasonlít napjaink alkalmazottaira. A rabszolgákat egyre több helyen azért kezdték colonusokra cserélni, mert ekkor már sokkal olcsóbbak voltak jogfosztott társaiknál, ráadásul jellemzően motiváltabban is dolgoztak. Hiszen a colonus a munkája gyümölcseiből valamennyire részesülhetett, így érdekében állt minél jobban dolgozni. Azonban hiába költhetett így, mondjuk szerszámokra, állatokra, ruhákra, kultúrára és szórakozásra, a föld amit művelt és a ház, amiben élt, soha nem lehetett az övé, mert egyrészt annyit nem sokan tudtak összekeresni, másrészt törvény írta elő, hogy ki birtokolhat földet és ki nem. Ugyanez volt a helyzet a középkor jobbágysága esetén is.
Ma egyfelől abban van különbség, hogy elvben bárki lehet ingatlantulajdonos, csakhogy a lakásárak és az átlag fizetések olyan távol vannak egymástól, hogy az alkalmazottak többsége számára egyszerűen nem marad más lehetőség, mint albérletbe kényszerülni. Azután jobb esetben öröklés által még válhatnak ingatlantulajdonosokká, de a trend egyre inkább az albérlet térnyerése felé mutat. Ezek az értékelhető tulajdon nélküli emberek pedig a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportját alkotják, miközben a munkaterhelés aránytalanul nagy súllyal nehezedik rájuk. A gyakorlatban sokszor napi 10-12 órát robotolnak azért, hogy legyen mit enniük, legyen hol lakniuk és másnap is meglegyen a kenyérkereseti lehetőségük, akárcsak az egykori colonusok.
A másik, sok esetben szintén inkább csak elvi-jogi különbség, hogy a colonusok azért voltak olcsók, mert őket – ellentétben a rabszolgákkal – nem kellett etetni, ruházni, hisz nem tulajdonai, hanem, kvázi alvállalkozói voltak a birtokosoknak. Ehhez képest az alkalmazottak támaszkodhatnak a szociális védőháló elemeire, vagyis az ingyenes oktatásra és egészségügyre, vagy, ha jogosultságot szereznek rá, akár különféle szociális támogatásokat is kaphatnak, miközben a törvény előtt egyenlők a „birtokosokkal”, sőt, ingyenes jogi védelemre is számíthatnak, ha bíróság elé kerülnek vádlottként. Azonban, ami „ingyen van”, vagyis az adóforintjainkból fedezi az állam és külön már nem kell fizetnünk érte, az sajnos olyan is. Egy kirendelt védő egy sztárjogásszal szemben gyakran nem sokat ér. Az ingyenes egészségügy, ezt mindannyian tapasztalhatjuk, gyakran olyan alacsony színvonalon látja el a feladatát és olyan hosszúak a várólisták, hogy az ember vagy meggyógyul magától, vagy belehal. Az ingyenes oktatás a társadalmi különbségek csökkentésében itthon szintén nem jeleskedik, de számos más országban sem jobb a helyzet. A szociális juttatások pedig nem ritkán csak arra elégségesek, hogy az ember épp csak éhen ne haljon belőle – vagy még arra sem. Vagyis az elvi helyzete egy mai alkalmazottnak jobb, mint egy egykori colonusnak, a gyakorlati kiszolgáltatottsága mégsem sokban különbözik attól.
És itt nem csak a végzettség nélküli rétegekről beszélek, hiszen egy vezérigazgató is csak alkalmazott. Ha pillanatnyilag jól is keres és akár az otthona tulajdonosává is válhat, amennyiben bármilyen okból megszűnik a munkája és belátható időn belül nem talál másikat, óhatatlanul elkezd lesüllyedni. A munkavégzésben ugyanis hasonlóan kiszolgáltatott a cégtulajdonosoknak, mint bárki, akinek épp a főnöke. Bár jó néhány dologban tévedett, itt Marx megközelítése szerintem igen pontos: „a tőkések a termelőeszközöket elválasztották a munkásoktól”, vagyis a munkavégzés számos tényezőjét, amit a céges kultúra, hierarchia és eszközpark jelent a vezérigazgató sem birtokolja, ő is másvalaki profitját termeli, másvalaki érdekét szolgálja. Helyzetéből adódóan inkább amolyan „vakok közt is félszemű a király” módon birtokol hatalmat, amit a tulajdonosoktól kap, és amit bármikor elvehetnek tőle.
Visszatérve a colonusok sorsára, ahogy a Birodalomnak elkezdett rosszra fordulni a helyzete, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá ennek a csoportnak a kiszolgáltatottsága is. Elkezdték korlátozni bizonyos jogaikat, például nem költözhettek el szabadon más, jobb feltételeket ígérő birtokosok földjeire, vagyis röghöz kötötték őket, ami nem csak a középkori parasztság sorsából lehet ismerős, de a mai magyar felsőoktatásban résztvevő hallgatók helyzetéből is. Másrészt kötelezték őket az elvárt munkaeredmények érdekében a mind keményebb munkára, ami meg a szocialista tervgazdaságra visszagondolva kelthet deja vu érzést. A 2008-as világgazdasági válság elég élesen megmutatta, hogy mennyire is van a valóságban a lakosságot védő, igazságos társadalom és jogegyenlőség: a kormányok a bankokat mentették és máig szinte senkit nem vontak felelősségre a történelem egyik legnagyobb csalási ügyében, ellenben kevésbé tehetős milliók veszítették el a megtakarításaikat, a munkájukat és olykor az otthonaikat is, amit a populista politikusok mostanában ügyesen meg is lovagolnak. Azután a versenyképességre és a terrorveszélyre hivatkozva sok helyen már el is kezdték megnyirbálni a szociális védőháló elemeit, illetve – bár többnyire még csak elvi lehetőségként egy válsághelyzetre – a szabadságjogokat. De a magyar diákok röghöz kötése is jó példa arra, hogy ha rövidtávon nincs elég erőforrás, mondjuk a fiatalok helyzetének javítására, az ország vonzóbbá, élhetőbbé tételére, akkor ma is kényszerítő intézkedésekkel, a jogok megnyirbálásával lehet dologra fogni a „modern colonusokat”.
Épp ezért, ennek a kiszolgáltatottságnak a csökkentésére az öngondoskodás és az önfenntartás szempontjait nem csak állami, de egyéni szinten is érdemes lehet mérlegelni. Ami egyrészt jelenti és feltételezi, hogy mindenki vállaljon felelősséget a saját életéért, másrészt kell hozzá az is, hogy ebben az állam az oktatáson, az egészségügyön és a szociális szektoron keresztül képessé tegye az erre maguktól képtelen polgárokat. Illetve szükséges és megkerülhetetlen hozzá, hogy az állam a lakosság súlyosan egyenlőtlen vagyoni megoszlását adókkal (több kulcsos adó) és törvényi korlátok alkalmazásával (vagyonmaximalizálás) viszonylagosan – de nem tökéletesen (!) – kiegyenlítse. Ezt ugyanakkor nem a mostani elit ellenében, hanem velük együttműködve szerencsés kivitelezni, vagyis nem erőszakos vagyonelkobzásokra és hasonlókra gondolok itt, hanem az önkéntesség elvére és a párbeszédre. Bár elsőre talán furcsán hangzik, vagy ostobaságnak is tűnhet, de a történelmi példák azt is megmutatják, hogy az elitnek is jobb hosszútávon a vagyonilag is kiegyenlített társadalomszerkezet, de erre majd egy másik bejegyzésben térek ki részletesen.
Utolsó kommentek