A feminizmus meg én régóta kerülgetjük egymást. Először úgy 10 éve randiztunk egy szeptemberi délutánon az ELTE BTK-n, az Ajtósi Dürer sor azóta Dürer kertként elhíresült épületében. Gender studies volt a szeminárium neve, ahol belé gabalyodtam és azóta, „szeretlek is meg nem is” viszonyban vagyok vele.
A hőskor szüfrazsettjeit, az egyenlő jogokért küzdő amazonokat, akik nem átallottak nadrágot húzni és olykor szoknyát meg alsóneműt égetni nagyon szeretem, ahogy a mai „liberális feministákat” is, akik a nemek egyenlő kiteljesedéséért dolgoznak. A mindenhol szexizmust kiáltó, minden, szerintük helytelen dolgot korlátozni, vagy betiltani akaró „radikális feministákat” akik összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal, viszont nem.
Férfiak és nők nem vagyunk egyformák. Tudom, hogy az uniszexizmus korában nem divatos ilyet kijelenteni, de sajnos „a tények makacs dolgok”. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb, felsőbbrendű, vagy értéktelenebb a másiknál, csupán sok mindenben különbözünk. És éppen ezekkel a különbözőségekkel egészítjük ki egymást. Minderről viszont már olyan sokan írtak olyan sokat, hogy nem is mennék bele jobban.
Hadd folytassam inkább egy botrányos kijelentéssel! Szerintem a feminizmus a második világháború után győzött! Elérte az eredeti célját, hogy nők és férfiak minden tekintetben egyenlők legyenek a törvény előtt. A mozgalmat, amit addig a harc kötött össze, ezután a felbomlás fenyegette, ezért néhányan új ellenséget kerestek.
Az aktivisták egy része ezt a nem egyenlő bánásmódban találta meg, és azért kezdtek kardoskodni, hogy a törvények szelleme a gyakorlatba is átmenjen. Olyan problémákat igyekeznek megoldani, mint mondjuk, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb fizetést kap, mint egy férfi. A liberális feministák ugyanakkor nem csak „női” problémákat tűztek a zászlajukra, hanem „férfi” gondokat is, például azt, hogy egy férfi is otthon maradhasson az újszülött gyermekkel, ha szeretne, míg a nő inkább dolgozna. Ez a küzdelem tehát már nem a nőkért, hanem az egyenlőségért folyik, a szó szoros értelmében pedig nem feminizmus többé, hanem egalizmus.
Az egalizmus viszont nem polgárjogi csatározás, hanem „pszichológiai hadviselés” a legnemesebb értelemben, ezért nem is lehet utcai demonstrációkkal és látványos akciókkal megnyerni. A fizikai erő itt teljesen haszontalan, ugyanis most nem törvények kicsikarása a cél, hanem évszázados sztereotípiák újragondolása. A férfiak nem azért keresnek többet, mert ezt egy törvény előírja, hanem mert a hagyományos kép még mindig az, hogy a férfi a családfenntartó, amit a nő jövedelme legfeljebb csak kiegészít, ha kell egyáltalán dolgoznia. (A bejegyzés megírása utáni években készült szociológiai kutatások a témában kimutatták, hogy a bérkülönbség mögött legnagyobb részt a szülési szabadság miatt megtörő karrier út áll. Az előző gondolat csupán 1-3%-ot magyaráz a jövedelmi különbségekből - a szerző.) Ennek a hiedelemnek a másik oldala, hogy csak a nő tudja, mi kell a csecsemőnek, ezért az apák gyakorta kiszorulnak a gyermeknevelésből az első években.
Az alapvető nehézség mindkét sztereotípia mögött ugyanaz: a két nem képviselői nem tekintik egymást partnernek. Persze a partnerség nem azt jelenti, hogy a férfiak elnőiesednek, a nők pedig elférfiasodnak, ahogy azt ma sokan félreértik, csupán annyit, hogy a másikat is ugyanolyan kompetensnek tartom, mint saját magamat, ezért rá merek bízni dolgokat, nem félek támaszkodni rá. Másként mondva bízunk egymásban. Ilyen fajta bizalmat pedig csak oktatással, hosszú évek alatt és sok munka árán lehet kiépíteni, szabályokkal, rendeletekkel nem tudjuk rákényszeríteni senkire. Azt állítom tehát, hogy a feminizmus kora lejárt és most az egalizmusé, a kulturális, lelki és szellemi megújulásé a főszerep.
A női polgárjogi harcosok egy másik csoportja ugyanakkor megmaradt „valódi” feministának, mikor egy egészen más ellenséget találtak maguknak: a férfit, akit hatalmaskodónak, erőszakosnak és félelmetesnek látnak. Ez a férfi nőket bántalmaz, lenézi őket, csak egy darab húsnak, szexuális kelléknek tartja valamennyit és a gyerekekkel sem bánik kesztyűs kézzel. Tulajdonképpen egy faragatlan, csapodár, élvhajhász pszichopata a legrosszabb, szadista fajtából.
Tényleg vannak ilyen férfiak, sőt ilyen nők is, de a radikális feministák sajnos az összes férfit ilyennek látják. És mivel ilyennek látják, a cél sem lehet kérdés: le kell győzni a férfiakat, mert a soviniszták korának vége, helyette nőuralom szükséges!
Nemrég véletlenül láttam egy riportot egy felvonulásról, ahol talán a nemi erőszak ellen tüntettek, és az egyik aktivista hölgy dühösen mesélte a riporternek, hogy kenutúrán volt az előző héten, ahol több férfi is megbámulta és ajánlatokat tett neki, amit ő kikért magának. A történethez még hozzátartozik, hogy egy olyan nő mesélte mindezt, aki láthatóan mindent megtett azért, hogy ne tűnjön nőiesnek. Úgy hiszem – és ez ma a második botrányos kijelentésem –, hogy a radikális feminizmus valójában a tagság nőiséghez és a szexualitáshoz való problémás viszonyából táplálkozik.
Nem mernék általánosítani, de fogadnék rá, hogyha a radikális feministák között körbekérdeznénk, akkor az átlagnépességhez képest jóval több olyan személyt találnánk a soraikban, akiket gyermekkorában, vagy felnőttként szexuálisan, fizikailag, vagy verbálisan rendszeresen bántalmaztak, megnyomorítottak, legtöbbször az apjuk, nevelőapjuk, vagy nagypapájuk, esetleg nagybácsijuk, illetve férjük\párjuk. Ha nem őket bántalmazták, akkor tanúi voltak annak, hogy az anyjukkal, vagy a testvéreikkel erőszakoskodtak.
Emellett a másik gyakori ok a radikális feminizmus mögött szerintem a korlátozó, prűd nevelés, alacsony önértékeléssel és negatív anyaképpel kombinálva. Az ilyen embereknél nagyon is érthető, hogy veszélyesnek, ellenségesnek látják a férfiak világát, fontos azonban tudatosítani, hogy ez egy torzkép, ami túláltalánosításokból táplálkozik.
Érdemes végignézni, hogy milyen témákban szólalnak meg radikális feministák. Az egyik, leginkább kiemelt kérdés a ’70-es-’80-as évektől kezdve a pornográfia (két szakdolgozatot írtam a témában, így elég részletesen ismerem az ezzel kapcsolatos nemzetközi álláspontokat és kutatásokat).
A radikál-feministák azt állítják, hogy a pornográfia a nők lealacsonyításának és eltárgyiasításának egyik legfőbb eszköze. A hölgyeket szextárgyaknak állítja be, nemi erőszak elkövetésére buzdít ellenük, mert azt sugallja, hogy titkon minden nő erre vágyik, sőt, egyes ultraradikális szószólók szerint a férfiak nőkkel szembeni elfojtott gyűlöletüket a pornón keresztül engedik ki, ami azért keletkezett bennük, mert a nők egyenlő jogokra tettek szert, és időnként magasabb pozícióba kerülnek, mint egy-egy férfi, amit a férfibüszkeség nem bír el.
Egyrészt a kapcsolódó kutatások és a gyakorlat azt mutatja, hogy magának a szexnek az ábrázolása semmilyen formában nem növeli a nőkkel szembeni erőszak elkövetésének esélyét – a pornó legalizálása óta nem emelkedett, sőt, egyes helyeken csökkent a nemi erőszak gyakorisága –, csupán akkor válnak megengedőbbé a nézők ezzel szemben, ha a filmen, vagy képen a nőket bántalmazzák is, ez a hatás azonban akkor is fellép, ha nincs szex a felvételen, csak erőszak. Tehát a jelenség eredendően az erőszak ábrázolásához köthető, nem a pornóhoz.
Ugyanakkor gyakran találkozom a fenti gondolatmenetnek egy finomabb, szélesebb rétegek által elfogadott változatával is: eszerint a pornográfia legalizálása óta egyre terjedőben van az anális szex kipróbálása, amit a pornó számlájára írnak, mivel szinte minden felnőtt film kötelező kelléke a „popószex”. Az anális közösülés pedig a nők lealacsonyításának eszköze – mondják –, a nőkön való uralkodás szimbóluma, merthogy fájdalmas és fizikai kockázatokkal is jár.
Az análszex terjedését valóban több kutatás kimutatta a nyugati kultúrkörben, de akik ezt a véleményt hangoztatják, kifelejtenek ezzel kapcsolatban néhány dolgot: először is nem új jelenségről van szó, hanem az ókor óta dokumentáltan létező közösülési formáról, ami ma úgymond a reneszánszát éli – valószínűleg már az őskorban is űzték az emberek, erről azonban nincsenek forrásaink. Másodszor az állatvilágban is látunk rá példát szép számmal, tehát úgymond „természetes”. És bár sok esetben valóban a dominancia szimbolizálására szolgál, ahogy a börtönlakók között is részben ilyesmiről van szó, korántsem lehet minden esetet ide sorolni. Gondoljunk csak a meleg férfiakra, akik nem ritkán szeretkeznek így, mégpedig gyöngéd érzelmektől vezetve, nem pedig egymást megalázva. Harmadszor a legtöbb nő számára a hüvelyi közösülés is fájdalmas az első, vagy első néhány alkalommal – szexuális diszfunkció esetén később is. Azt is tanulni kell, akárcsak az anális szexet, ami szintén nem jár fájdalommal, vagy csupán „kellemes fájdalommal”, ha jól, érzéssel és gyakorlottan csinálják. Végül a kutatások szerint a popószexet kipróbáló nők kb. egyharmada élvezi és rendszeresen gyakorolja a szeretkezés ezen formáját.
Ha mindezt mellévesszük, akkor az anális szexhez társított mítosz, miszerint lealacsonyít, egyben homofób, szegényes szexuális műveltségről árulkodik és azokról a nőkről, akik szeretik és gyakorolják azt állítja, hogy rendszeresen megalázzák önmagukat.
Ennél is tágabb, de ide kapcsolódó kijelentés, miszerint a pornó szabadosabbá, könnyelműbbé tesz. Az ismerőseim körében valóban látok olyan tendenciát, miszerint a szex leértékelődött és már nemcsak a fiúk, de a lányok is tudatosan keresnek egyéjszakás kapcsolatokat, nem csupán „belesodródnak” ezekbe, mint korábban. Az ilyenfajta szabadosság szerintem egyrészt legalábbis még egy tényezőhöz, a párkapcsolatok modern kori válságához ugyanúgy köthető, ráadásul máshonnan nézve, van pozitív oldala is.
Sokat töprengtem azon, hogy egyes lányok miért viselkednek szinte férfi módjára, büszkén falva a pasikat, a kritikákkal mit sem törődve. Végül rájöttem, hogy a „mindenki mindenkivel kavar” felállás, amit ma több nagy haveri társaságban tapasztalok, egyben azt is jelenti, hogy ezek a hölgyek tudják élvezni a szexet. Szakítva a sztereotip képpel, miszerint a nő szemérmes, szende és passzív, ők merik vállalni, hogy vannak igényeik az ágyban és nem félnek kezdeményezni sem, hogy ezeket beteljesítsék.
Innen nézve mindez éppen a nők szexuális egyenjogúsodásának egy állomása. Persze a folyamat magában rejti annak a veszélyét is – mondhatnánk –, hogy ezeknek a hölgyeknek egy része nem lesz képes az elköteleződésre és így a valódi intimitásra sem, amitől azután szenvednek – ahogy az a „Don Juanokkal” is gyakran megesik –, de az ilyen tévutak mögött egészen más okok állnak, amikre itt most nem térnék ki.
A radikális feministák másik zászlóshajója a „szexizmus elleni küzdelem”. Ezalatt azt értik, hogy a férfiak és nők mindenfajta megkülönböztetése ellen küzdeni akarnak, hogy egy teljesen androgűn, uniszex világot kapjunk. Olyasmik tartoznak ide, mint, hogy „a kislányokat ne öltöztessük rózsaszínbe, a kisfiúk ne hordjanak kéket”, „a lányok ne csak babázzanak, a fiúk ne csak kisautókkal játsszanak” – tehát kicsi kortól „neveljük ki” a gyerekekből a nemi sztereotípiákat, pontosabban úgy neveljük őket, hogy ezek ki se alakuljanak. „A nők is inkább válasszák a karriert és a függetlenséget a családdal szemben”, „mindannyian úgy öltözködjünk, hogy takarjuk el a másodlagos nemi jegyeinket és mindent, ami „szexis” – mellet, hasat, feneket, lábat –, „a férfiak és nők kezeljék egészen egyformán egymást”, vagyis ne engedje előre a férfi a nőt, ne adja rá a kabátját, ne tolja alá a széket, ne adja át a helyet, ne hozzon neki virágot – sehogy ne éreztesse, hogy a nő a „gyengébbik” nem tagja, stb.
Én ezekről beszélek, amikor azt mondom, hogy összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal. Ráadásul, ha végigfutjuk a fenti listát, akkor az is látszik, hogy az ilyen nők elférfiasodnak, a női értékek és erények kiteljesítése helyett azokat egészen elnyomják és azonosulnak a klasszikus férfinormákkal. Mikor olyasmit írok, hogy ezen hölgyeknek gondjuk van a saját nőképükkel, akkor erre gondolok.
Mert igaz, hogy egy férfi is otthon maradhat a pici babával, sőt, fontosnak is tartom, hogy már egész korán bevonódjanak az apák a szülői feladatokba, mert nekik is ugyanúgy tanulni kell ezt az új szerepet, mint a nőknek az anyaságot, de ettől még nem tudják helyettesíteni az anyát. A férfi nem képes szoptatni, amire pedig a csöppségeknek nagy szükségük van a személyiségfejlődésük szempontjából. Nem elég csak a lefejt anyatejet, vagy a babatápot beléjük diktálni, kell az a fizikai közelség is, azok az érintések, amik a szoptatással járnak – ha erre vam lehetőség, persze. Ha a férfi próbálja átvenni az anyai funkciókat, ez mind kimarad és annak később még kárát lát(hat)juk – természetesen csak akkor lehet belőle gond, ha rendszeresen ismétlődik, nem akkor, ha egyszer-egyszer előfordul.
A férfi tehát nem tud jobb anyja lenni a gyermeknek, mint a nő, de lehet a „legjobb apja”. A gyermekvállalás pedig nem a nők rabszolgasorban tartásának eszköze, ahogy azt néhány ultraradikális feminista hangoztatja, hanem – jó esetben – egy közös kaland, amit a szülők együtt vállalnak és mindketten ott és úgy tesznek érte, ahogy a nemüknek megfelelően a leginkább tudnak.
Végül a radikális feministák kiemelt témája még a nemi erőszak, a családon belüli erőszak és az ezek ellen való küzdelem. Míg egyrészt nagyon nemes feladat felhívni a figyelmet eme problémákra, azt is érdemes tudatosítani, hogy egyik sem oldható meg tüntetésekkel, vagy törvénymódosításokkal. Bár sokan úgy hiszik, de ma sem a túl megengedő törvényi- és társadalmi környezet, vagy a munkáját félvállról vevő rendőrség tehet róla, hogy ilyen bűnesetek előfordulhatnak, hanem azok a tragikus egyéni életutak, melyek amögött vannak, ahogyan valaki erőszaktevővé válik. A valódi ellenszer a pszichoterápia és a lelki nevelés, nem csupán a keményebb börtönbüntetés, vagy a határozottabb rendőri föllépés, erről azonban sajnos nem gyakran hallok. Sokak számára talán fontosabb, hogy fölvessenek problémákat, azután pedig azokkal kapcsolatban elégedetlenkedjenek, minthogy a megoldást keressék.
Mindezt összegezve tehát nem hiszek abban, hogy ha az egyik nem a másikat ellenségnek tekinti és igyekszik legyőzni azt, akkor így előrébb juthatnánk. Így éltük le az ismert történelem java részét és bőven látszanak a hibák, amikből tanulhatunk. Ezen az alapon utasítom el a hímsovinizmust és a radikál-feminizmust egyaránt. Mint ahogy azt is szerencsétlennek tartom, amikor androgűn jövőképet kergetve tudatosan próbáljuk elfojtani minden vonásunkat, ami férfias, vagy nőies. Nem hímnős csigák vagyunk, hanem egy kétnemű fajhoz, a homo sapienshez tartozunk. Fogadjuk el, mást amúgy sem tehetünk! Versengés, vagy uniszexizálás helyett partnerség kell, egymás kölcsönös tisztelete és a különböző értékek megbecsülése, egy szóval egalizmus – ha már mindenképp az izmusokhoz ragaszkodunk.
Utolsó kommentek