Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi többszöri táplálkozás és általában is az egészségre való fokozott figyelem. A mögöttes lelki működés azonban egészen hasonló, mint anorexia nervosa-nál: a testtel, a megjelenéssel való fokozott, kényszeres foglalkozás, testképzavar, a táplálkozás kényszeres monitorozása, a jónak, egészségesnek tartott étrend rögeszmés hajszolása, merev, szorongó, kényszeres személyiség, önmagukkal szembeni könyörtelenség – esetükben az edzésterv és az étrend betartása tekintetében –, stb.

Ugyanennek a logikának a mentén beszélek inverz szexizmusról. Míg a hagyományos értelemben vett szexizmus nemi sztereotípiákra és előítéletekre épít, addig az inverz szexizmus a nemi szerepek elutasítását, elnyomását hirdeti, magát a nemiséget jelölve meg megoldandó problémaként. Ezzel pedig a hagyományos szexizmushoz hasonlóan általánosító, morális értékítéletek mentén operáló ideológiává válik.

Hogy érzékelhető legyen, mennyire ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk, itt van néhány párba állított kijelentés a szexizmus és az inverz szexizmus logikája mentén: „Ha kiteszed, céda vagy, ha elrejted nem vagy nő.” „A nő életcélja az anyaság és hogy egy férfit támogasson a céljaiban (csak házasodj jól! – legyen gazdag a férjed) vs. a nő álljon meg a lábán, a karrier a fontos meg a tanulás, aki korán vállal gyereket az elrontja az életét és kiszolgáltatottá válik, férfiaktól fog függeni.” „A férfiak mind bántalmazók, akik elnyomják a nőket, vs. a férfi legyen erélyes, határozott, nagymunkabírású, jó fizetéssel, stb.” „A pasik csak Azt akarják! – és azok a nők, akik szintén? – vs. házastársi kötelesség.”

Az inverz szexizmus felől nézve mintha a nők csak a szingliség és a rabság között választhatnánk, míg a férfiak egyfajta gyerekes, féktelen dorbézolás, illetve a nemük megtagadása és egy másfajta rabság között. Ehhez képest a másik oldalról a hagyományos szexizmus tárgyiasítja a két nemet. Innen szemlélve a férfiak és a nők is elsősorban tenyészállatok és főleg abban van köztük különbség, hogy ezt a szerepüket mennyire élvezhetik ki.

Az inverz szexizmus egyik arca az androgünitás, amit a divatvilág és a szépségipar egy része reklámoz. A másik, a harcos nővédő szervezetek körében megfigyelhető radikális feminizmus, ami egyszerre üzen hadat a hagyományos női szerepeknek és az egész férfi nemnek. Bár a gyökerük más, közös bennük, hogy a felszínen a nemi sztereotípiákat gondnak tekintik, a gender szerepek újradefiniálásáról beszélnek. A mélyben azonban a nemi sztereotípiák lebontása helyett a nemi szerep, mint olyan lebontására törekszenek, azt a biológiai tényt, hogy az emberi faj két nemből áll, és a nemek közt különbségek vannak, szeretnék eltörölni. De mégis mi ennek az oka?

A divat- és szépségipar azért törekszik a férfiak feminizálására, hogy aztán a külsejükkel túlontúl foglalkozó, önbizalom hiányos és bizonytalan pasik a nőkhöz – vagy még inkább a femininebb meleg férfiakhoz – hasonlóan megszállottan vásárolják a termékeiket. Ennek a marketingkampánynak a „gyümölcse” az úgynevezett metroszexuális férfi. A nők esetében hasonló célt szolgálnak az alultáplált, többnyire evészavaros és/vagy szerfüggő manökenek, akik soványságuk okán szinte teljesen elvesztik másodlagos nemi jellegeiket. A „szépségük” meddő, nőietlen a szó legszorosabb értelmében, mivel a túl alacsony testzsír százalék miatt gyakran nem is menstruálnak, vagyis nem fogamzó képesek. Sokan mégis követendő példát látnak bennük amitől folyamatosan elégedetlenek a saját testükkel a különféle önsegítő coach-ok és guruk, a fogyókúra ipar és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Itt tehát nincs mögöttes ideológia, minden a profitmaximalizálásnak van alárendelve.

Ezzel szemben a radikális feministák keresztes háborút hirdetnek mindenfajta nemi különbözőséggel szemben, összetévesztve az egyenrangúságot az egyformasággal. A (férfi) erőszakkal és a hagyományos női szerepekkel szemben vívott harcukat megítélésem szerint főként személyes traumák ösztönzik, amivel egyéni szinten nagyon is együtt lehet érezni, közösségi, társadalmi szinten azonban embertelen amit képviselnek. Ugyanolyan elvakult küldetéstudat hajtja őket, mint a másik oldalon a konzervatív-klerikális csoportokat.

Ezek a politikailag jobb oldali körök a hagyományos szexizmus védőbástyái. Jellemzően „a családok és az erkölcs védelmében” kardoskodnak, a gender szerepek változásában pedig a keresztény gyökerű nyugati kultúra liberális aláaknázásának a kísérletét látják és többnyire valamiféle kultúr-apokalipszis vízióját is előrevetítik. Ők sem alkotnak azonban egységes tábort. Találunk közöttük populista jobboldali politikusokat, akiket főleg a szavazatszerzés hajt, ultraortodox keresztényeket, akik szent, isten által rendelt kötelességüknek érzik a nők visszakényszerítését középkori, alárendelt szerepeikbe, a férfiakat pedig az „uralkodói trónusra”, azután ide sorolható jó néhány konzervatív civil is, akik a nyugati népességfogyás miatt aggódnak és persze a hagyományos értelemben vett soviniszta, szélsőjobboldali radikálisokat is megtalálni a soraikban.

Egyfelől közös a két oldalban a haszonszerzés – anyagi, vagy politikai –, másfelől pedig a radikalizmus. Ez a lényegi azonosság mutatkozott meg akkor is, mikor a ’80-as években radikális feministák és konzervatív-klerikális radikálisok egy táborba verődve, közösen ellenezték a pornográfia liberalizációját az USA-ban, a történelem fanyar humorának egyik példájaként.

További közös pont, hogy mind a hagyományos, mind az inverz szexizmus normatív, mert abból az alapvetésből indulnak ki, hogy tudni vélik, milyen az ideális nő, illetve férfi, amilyenné mindenkinek válnia kellene, ami a „normális”. A hagyományos felfogás Marlboro man-je és stepfordi felesége, vagy az inverz szemlélet deszexualizált, feminin férfi- és maszkulin nő idolja (vagy még inkább „férfiatlan” férfija és „nőietlen” nője) bár a felszínen szinte mindenben egymás ellentétei, a mélyben semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanis mindkét irányzat azt sugallja, hogy ha olyanná válunk, mint ezek a példaképek, az mindannyiunk számára egyformán jó, örömteli állapot. Nem veszik tehát figyelembe a személyek közti különbségeket. Azt, hogy nem létezik az „egy igaz út”, ami mindenkinek egyformán jó volna. Vagyis nem minden férfi érezné jól magát Marlboro man szerepében, vagy feminin pasiként, ahogy a nők egy jó részének is túl szűk a steppfordi modell, míg másoknak a maszkulin nő képe nem igazán vonzó. Mintha az, ahogy önmagunktól vagyunk, nem lenne jó, helyette mindenképp külső sémákhoz kellene igazodnunk: a szexista és az inverz szexista ideológia szerint nem az a fontos, ami belülről fakad, hanem az engedelmes normakövetés, a külső ideáloknak való megfelelés.

A 21. századi ember ezzel szemben egyre inkább kíváncsi rá, hogy ki is ő, milyen is ő „valójában”, mi az, amiben ő egyedi. A nemi szerepek változása pedig talán elsősorban éppen ennek a következménye. Azzal, hogy a személyek közti különbségek fontossá, értékessé váltak, az is érdekes lett, hogy ki milyen módon éli meg a nemi szerepeit és a hangsúly fokozatosan átkerült az általános, közös pontokról a különbségekre. Bár sokan még mindig szeretünk általánosítva „Férfiakról és „Nőkről” beszélni, összességében mégis úgy tűnik, hogy ha nem is tudatosan, de mára a többség elfogadja azt a tényt, hogy kicsit mindannyian különbözünk egymástól. Sőt, időnként nagyobb különbségek vannak két férfi és két nő között, mint egy férfi és egy nő között. Ráadásul az ember egész élete során változik. Változik a testünk, változnak a szerepeink és az is, ahogy ezeket megéljük, valamint változik a világ is körülöttünk. A nemi szerep tehát nagyon összetett, sokrétű és dinamikus eleme az identitásunknak, így nem lehet egy egész életre ráhúzni egyféle viszonyulást!

A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a realitáshoz közelebb áll egy ilyenfajta diverz, sokszínű megközelítése a gender szerepeknek, mint a sztereotip, szexista és inverz szexista nézőpontok. Mindebből pedig az következik, hogy egyfelől a nemi szerep kulturális termék, nem velünk született adottság és mint ilyen, a genetikai tényezők mellett a környezeti behatások, vagyis tanulás révén alakul ki, majd egészen a halálunkig folyamatosan formálódik, változik. Mondhatjuk, hogy ilyennek, vagy olyannak kell lennie az ideális nőnek és férfinak, de ez sohasem objektív tény, csupán a mi szubjektív igazságunk!

A másik következmény, hogy a különféle férfiak és nők akkor tudnak legjobb eséllyel stabil párkapcsolatot kialakítani, ha a saját, megélt nemi szerepükhöz viszonylag jól passzoló, azt kiegészítő társat választanak maguk mellé. Vagyis axiómaszerűen nem igaz az az állítás, hogy a gender szerepek „liberalizálódása” a párkapcsolatokat és így a családokat is bomlékonyabbá teszi, csupán több és némileg más szempontot érdemes figyelembe venni a párválasztásnál, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ma például mindkét fél megelégedettsége egyformán fontos, míg a nagycsalád véleménye lényegesen mellékesebb a választásnál, mint korábban. Éppen ezért összességében az önismeret és az egészséges önszeretet, az érzelmi intelligenciával, a jó kommunikációs készséggel és a színes konfliktuskezelési repertoárral úgy általában többet nyom a latban, mint mondjuk, a vagyon, vagy a szülők helyeslése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ma is hagyományos értékrendű emberek, akik ne tudnának kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat létesíteni egymással úgy, hogy a fenti lista elemei számukra lényegtelenek. Az esetükben is az figyelhető meg azonban, hogy változnak, színesednek az évek alatt és jellemzően a klasszikus női és férfi szerepek valamelyik félnek túl szűkösek, vagy túl terhesek lesznek egy idő után. A kapcsolat stabilitása pedig mindig attól függ, hogy mennyire rugalmasan kezelik a változásokat.

Végezetül fontosnak tartom kiemelni az inverz szexizmus egy egészen sajátos vonását, a deszexualizációt. „Ha kiteszed céda vagy, ha elrejted, nem vagy nő.” – írtam följebb. A mondat első fele pedig a deszexualizáció lényegét fogja meg. Vagyis a nemi jellegek megmutatása, a kihívó, „szexis” megjelenés és tágabban maga a szex meg van bélyegezve, mert rossznak, állatiasnak van beállítva. Radikális feminista szempontból a nemi vágyait megélő nő a férfiak játékszere, mivel a szexualitás egészében a férfi erőszak egy megnyilvánulási formája, a nők megalázásának és uralásának eszköze. Gyakran alantas, ösztönszintű működésként tekintenek rá, amin a civilizált embernek felül kell emelkednie. (A jelenség már csak azért is érdekes, mert a szex megbélyegzését utoljára a reformáció és ellenreformáció korának ultravallásos, puritán figuráitól és lánglelkű inkvizítoraitól láthattuk, újabb találkozási pontként a két oldal között.)

Másfelől, viszonylag általános megfigyelés, hogy nyugaton a párok egyre ritkábban élnek nemi életet és meggyőződésem szerint ez a tendencia nem teljesen független a deszexualizáció jelenségétől sem. Furcsa, paradox kettősség, hogy miközben a popkultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen kendőzetlenül és óriási mennyiségben tolja az arcunkba a szexet, addig az inverz szexizmus – olykor a politikai korrektség arcát öltve magára – ezzel ellentétesen a szex negatív megbélyegzését hirdeti, és a két tendencia a deszexualizációban valahogy mégis összeér. A nemi vágyat sok egyéb mellett a fantázia indítja be, viszont ha minden ki van téve, meg van mutatva a szemnek, a fantáziának nem marad hely. 200 éve még egy kivillanó női boka is erotikus inger volt a kor férfijai számára, kacérságnak számított. Mára a forrónadrágok és mini topok nem sok teret engednek a képzeletnek, ahogy az izompólók és feszülős farmerek sem. A túlszexualizáltság összességében csökkenti a nemi vágyat, az inverz szexizmus pedig, mintegy válaszként erre a túlszexualizáltságra, negatívan bélyegzi meg a szexet. Paradoxon pedig abban van, hogy ez a két jelenség egymást kiegészítve, végső soron egy irányba hat: deszexualizál. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a megnövekedett, nagyvárosi stressz terhelés és a túl sok munkaórából fakadó kimerültség sem tesz túl jót az emberek libidójának.)

Összefoglalva a nemi szerepeink éppúgy szubjektívek és sokszínűek, mint az, hogy ki mit tart szépnek. A külső ideálok követésénél pedig sokkal élhetőbb és örömtelibb vállalkozás, ha befelé figyelünk és kíváncsisággal fordulunk a saját férfiségünk/nőiségünk felé, megismerjük azt, összebarátkozunk vele és a magunk egyedi módján igyekszünk kibontakozni benne. Mert a külsőnknél, az öltözködésünknél és a bankszámlánk nagyságánál mind a két nem számára sokkal vonzóbb az átlag feletti önismeret, az önszeretet és a magabiztosság – ezt hívja a népnyelv kisugárzásnak, karizmának.