Ha meghalljuk, hogy fenntartható, szinte azonnal a környezetvédelemre és a klímaváltozásra asszociálunk. Megújuló energia, újrahasznosítás, aktivisták, tüntetések, bio-öko-etikus peace&love hippik, meg hasonlók jutnak az eszünkbe.

Ami az egyik fülnek harmónia a természettel az a másiknak zöld propaganda, ami egyeseknek füstölgő gyárkémény, az másoknak új munkahely, és így tovább. A fenntarthatóság politikai szlogenné vált, amivel képviselői helyeket lehet nyerni. Egy olyan brand, ami révén a piaci átlagár sokszorosáért el lehet adni termékeket. Ideológia, amivel bizonyos emberek rávehetők, hogy változtassanak az életmódjukon. Sőt, egy olyan fegyver, amivel egyes pénzügyi érdekcsoportok támadhatóak, miközben mások ugyanerre hivatkozva versenyelőnyhöz juthatnak a világpiacon.

Lassan 70 éve épül és izmosodik ez a nézetrendszer, a világ mégsem lett zöldebb hely, sőt, „feketébb”, mint az eszme születésekor volt. Ahogy a környezetvédelem divattá és marketing eszközzé silányult, úgy vesztette el jelentését a fogalom. Ehhez hasonlóan a fenntarthatóság is üres frázissá vált, amit unásig ismételgetünk. Rendre túl szűk értelemben használjuk, és – paradox módon – fenntarthatatlanul képviseljük. Ha az embert és a környezetet szembeállítjuk egymással és az „ember mentes természetet” igyekszünk megvédeni a technológiai civilizáció káros hatásaitól, úgy önmagunk ellen harcolunk. Jelenleg a zöld szervezetek sokszor éppen ezt teszik és nagyon érthető, ha ez sokaknak visszásnak, vagy akár mizantrópnak hat.

Ezzel szemben a fenntarthatóság új értelmet nyer, ha tágabban, az embert a környezet részének tekintve használjuk. Fenntartható egészség. Nem gyakran használt szókapcsolat, pedig a zöld-humanista felfogás alapja lehetne. A dolog lényege, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire és vegyük észre, hogy semmiből ne legyen se túl sok, se túl kevés. Vagyis úgy éljünk, ahogy az tartósan elviselhető komolyabb megbetegedés nélkül.

Mondok egy példát! A napi 10-12 óra munka bárkit hamar kimerít, több év alatt pedig súlyos testi, lelki és viselkedéses tüneteket eredményez. Az állandó fáradtság és a túl sok stressz miatt romlik a koncentrációnk, egyre többet hibázunk és egyre keményebb erőfeszítésekre sarkalljuk magunkat, hogy e hibákat kijavítsuk. Így persze csökken az eredményességünk az élet minden területén és ezzel párhuzamosan fokozatosan elmaradnak a dicséretek, pozitív megerősítések is. Közben a szervezet dopamin és szerotonin háztartás megborul, ami minimum nyomott hangulatot eredményez. Ezt legegyszerűbben olyan örömöt okozó szerekkel kompenzálhatjuk, mint a gyorskaja, a csoki és más édességek, az alkohol, a nikotin, a koffein, vagy egyéb drogok. A másik lehetőség az olyan viselkedések tárháza, mint az impulzusvásárlás, a kényszeres testedzés, a szerencsejáték, a szex – lehetőleg idegenekkel, mondjuk egy prostituálttal –, stb.

Aztán egy idő után már nem tudunk aludni, csak altatóval, az emberi kapcsolatok idegesítő tehernek tűnnek, képtelenek vagyunk teljesíteni az ágyban és egyre többet betegeskedünk. A rossz táplálkozás miatt felszalad pár kiló és állandósulnak a gyomorproblémák, az alváshiánytól gyorsabban öregszik a bőrünk és az egyre erősebb smink is nehezen fedi el. Elmaradnak a hobbik és a barátok, lassan a családtagok is, beszűkül a tér és fényévekre van az áhított előléptetés a magasabb életszínvonallal. Helyette a fizetésünk nagyja elmegy a lakbérre, meg az ételre és még a kirúgás veszélye is folyton a fejünk felett lebeg.

Úgyhogy, amikor már a napi 16 óra munka sem elég az elvárt teljesítményhez, akkor pont leszarjuk (már elnézést a vulgaritásért), hogy a marhahús fogyasztás mennyivel dobja meg a károsanyag-kibocsátás mértékét, akárcsak a harmadik világ nyomorgó tömegeit, vagy az esőerdőkkel együtt elégetett orángutánokat, hogy pálmaolaj ültetvények kerüljenek az élőhelyük helyére.

Apropó, ebből a pálmaolajból készül a tisztálkodó szereink, smink cuccaink és ételeink jelentős része. Ha pedig nem vagyunk úgy kiégve, mint a fenti példában, akkor akár vehetjük is a fáradtságot, hogy egyenként végigbogarásszuk minden csomagolás oldalán az összetevők listáját, hogy tartalmaz-e pálmaolajat, mondván, nem támogatunk olyan céget, ami öli az orángutánokat és pusztítja az esőerdőket. Aztán büszkén megveregethetjük a vállunkat, hogy mi tudatos vásárlók vagyunk. Csakhogy az összes többi összetevőt is előállítják valakik valahogy, és rendesen fogalmunk sincs, hogy milyen környezetrombolás és mely állatfajok veszélyeztetése révén.

Ha belegondolunk, talán még ennél is ijesztőbb, hogy arról sincs tudomásunk, hogy egyáltalán mik ezek az összetevők és mit csinálnak a testünkkel. Vakon megbízunk a gyártókban és a fogyasztóvédelemben, miközben a gyógyszerektől a cigiken át az üdítőkig számtalan példát láthatunk arra, hogy káros, rákot, vagy egyéb megbetegedést okozó anyagok egész sorát etetik és itatják meg velünk. Ezzel el is érkeztünk a fenntartható termelés, a fenntartható gazdaság fogalmához.

Miközben a szlogenek szintjén jóformán minden cég nagyon zöld, a gyakorlatban a profitmaximalizálás mégis fölülír mindenféle környezetvédelmi szempontot. Nem divatos dolog kimondani, hogy a szabad piac nem fenntartható, hanem épp ellenkezőleg, a problémák egyik forrása. A túlfogyasztás és túltermelés, ami a fogyasztói társadalom és a piacgazdaság alapja, szintén nem összeegyeztethető a környezettudatossággal, ahogy a folyamatos növekedési kényszer mögött megbúvó, inflálódó pénz sem az.

A zöld és egészséges (vagy annak mondott) termékek olyan drágák, hogy praktikusan a környezetvédelem a társadalom szintjén csupán a közép és a felső rétegek hobbija, nem az egész közösség sajátja. Az az árazási gyakorlat és azok az adórendszerek, amik ezt az állapotot előidézik, megint nem fenntarthatók.

Az érem másik oldala a fenntartható oktatás. Demokráciákban az iskola egyik feladata a tudatos állampolgárok képzése volna, de a fent említett étel és kozmetikum összetevőkről, vagy azok előállításának módjáról nem tanítanak semmit. Lényegében nem tudjuk, hogy mi a jólét ára. Ezzel párhuzamosan azt sem tanuljuk meg, hogy mit is kezdjünk azzal a rengeteg ingerrel, ami ma egy átlagos nyugati embert nap mint nap ér. Vagy, miként alkalmazkodjunk ahhoz a helyzethez, hogy túl sok ismeretlen emberrel élünk együtt összezsúfolódva, de egymástól elszigetelődve a nagyvárosokban. Közben a technológiai fejlődés üteme révén egyre-másra tűnnek el a szüleink és nagyszüleink szakmái, helyette új állások támasztanak újfajta elvárásokat, a gazdaság növekedési kényszerének melléktermékeként folyamatos képzési és továbbképzési lázba kergetve a népességet. Megszűnt a stabilitás, amitől szorongóvá vált és fél az egész fejlett világ. Már csak néhány évre választunk szakmát, de párt is. A munkaerőpiac „dinamikus változásaival”, vagy a széthulló családokkal pedig az iskolarendszer megint csak nem igazán tud mit kezdeni.

Annál inkább nevel viszont a média. Hatására távoli események miatt aggódhatunk, míg a lakókörnyezetünkkel sokszor nem is törődünk. A fenti, rohanó életvitelt normálisnak, sőt, kívánatosnak festi le. Miközben „szórakoztat és tájékoztat”, megállás nélkül fogyasztásra buzdít a filmek termékelhelyezéseitől, a fizetett PR cikkeken át, a weblapokon mindenhonnan előugró hirdetésekig, magazinok mellé csomagolt termékmintákig és kedvezménykuponokig. Ezzel szemben egy fenntartható média a fenntartható oktatás koncepciójának fontos, meghatározó eleme lehetne, amit az ügy mellett elkötelezett cégek és kormányok együttesen működtetnének.

A technológiai fejlődés azonban nem csak felgyorsítja a világot, de el is szigeteli egymástól az elitet és a tömegeket. A viharos sebességgel fejlődő robotika, nanotechnológia és mesterséges intelligencia kutatás együtt egy olyan jövőt ígér, ahol a tehetőseknek már el sem kell hagyniuk az otthonukat, hisz mindent megoldhatnak a világ problémáitól biztonságos távolságban, bezárkózva, másokkal ténylegesen nem érintkezve. A jelenséget napjainkban is megfigyelhetjük, ahogy a számítógépünkbe, okos-eszközeinkbe és önvezető autóinkba bújva egyre inkább egyfajta digitális remeteségben élünk. Ami persze érthető válasz a nagyvárosi életforma már említett problémájára, hogy túl sok ismeretlen emberrel vagyunk összezárva, akik akár veszélyesek is lehetnek ránk nézve. Ez a tendencia a dél-afrikai Apartheid rendszer gyakorlatára emlékeztet engem, ahol bizonyos városrészekbe csak a fehéreknek volt bejárásuk, most viszont nem a rassz, hanem a vagyon alapján szigetelhetik el önmagukat bizonyos emberek.

Ez a fajta pénzügyi és technológiai szakadék annyira különféle élethelyzetekben nyilvánulhat meg, hogy akár egyetlen generáción belül is kölcsönösen fölfoghatatlan különbségekhez vezethet. Míg egy átlagos budapesti tini okos kütyükről álmodik, addig egy zsákfalu fiataljai sokszor egy jó vacsoráról és az elköltözésről. Ugyanez a jelenség nagyban, a fejlett és a fejlődő világ viszonylatában is megfigyelhető és napjaink népvándorlásában is lényeges szerepet játszik. Ahogy a vidékről Pestre, vagy Londonba költözőt is egy jobb élet vágya hajtja, úgy a ma migránsnak nevezett emberek jó része sem csak a háborúk elől menekül nyugatra.

A fenntartható társadalom, a fenntarthatóság egy újabb arca, ami arra mutat rá, hogy a jelenlegi, mértéktelen vagyonkoncentráció nem folytatható a végtelenségig, mert társadalmi feszültségeket, népmozgásokat és forradalmakat szül már középtávon is. De a társadalmi fenntarthatóság fontos eleme a népességszám is. Az a társadalom, ami csak a környezeti források kimerítése árán tudja magát etetni és itatni, az nem fenntartható, vagyis túlnépesedett. Ma furcsa, groteszk paradoxon, hogy miközben túl sok ember él a bolygón, addig az orvostudomány a halál ellen küzd az élet megnyújtásáért – legtöbbször tekintet nélkül az életminőségre. Ezzel vissza is kanyarodtunk a fenntartható egészség kérdéséhez, csak most egy másfajta szempontból.

Végül a fenntarthatóságról beszélhetünk politikai rendszerek vonatkozásában is. A diktatúrák, még ha jó szándékú és jó képességű vezető alatt működnek is, nem fenntarthatóak, mert legkésőbb az utódlás kérdésénél rendre válságba torkollnak – lásd, mondjuk Mátyás király példáját. És ha ebbe nem is buknak rögtön bele, akkor is rendre komolyan megsínylik az átmenetet – újabb példa a Szovjetunió története.

A demokrácia fenntarthatóságának korlátja szintén abban áll, mikor egy túl szűk csoport kezébe túl sok hatalom kerül. Ekkor ugyanis a vezetés már csak egy meghatározott kisebbséget, bizonyos lobbi csoportokat képvisel, míg a többség akaratát valójában figyelmen kívül hagyja. A rendszer ilyenkor, technikai értelemben megszűnik demokrácia lenni. Ennek egy speciális esete a kisebbségek kérdése, mint, mondjuk Baszkföld, vagy Székelyföld autonómiája, mikor a magát máskor toleránsnak és demokratikusnak mutató hatalom egy kisebbség önkormányzatiságért folytatott harcát, vagy akár függetlenedési törekvéseit, diktatúrát idéző kényszerintézkedésekkel megakadályozza. Mind a diktatúra, mind a demokrácia válsága hosszabb távon a társadalmi feszültségek növekedésével jár és idővel rendszerváltást kényszerít ki.

A fenntarthatóság, általános fogalomként tehát azt jelenti, hogy valami tartósan, alapvető változtatások nélkül működtethető. Ezzel szemben napjaink megoldásaival csupán évekre, de maximum évtizedekre tervezünk, hisz a szorongó, félelemben élő személy figyelme mindig beszűkül a jelenre, a problémára, miközben a jövő, a perspektíva eltűnik. Ezt az állapotot más szóval krízisnek is szokás nevezni és, mint minden krízisből, ebből is csak úgy juthatunk ki, ha egyet hátralépünk és nem a pillanatnyi gondokra keresünk kapkodó megoldást, hanem a rendszer toldozgatása-foldozgatása helyett mérlegre merjük tenni a társadalmunk alapigazságait is, semmit nem tekintünk magától értetődőnek azért, mert korábban csak egyféleképp csináltuk.

Ebben a bejegyzésben próbáltam átfogóan bemutatni, hogy milyen sok módon és szinten alakítjuk a „fenntarthatóságot fenntarthatatlanná”. Ez a sok mód és szint pedig mind összefügg egymással és kölcsönösen hatnak a többire. Ha bármelyikben változás történik, az megváltoztatja az egész rendszert. Így tehát mindannyian megtalálhatjuk azokat a módokat és szinteket, ahol nem kell másokra várnunk, mert mi magunk változtathatunk…