Spanyolviasz

A szegényebb társadalmi rétegbe tartozók miért fogyasztanak több cukros üdítőitalt, mint a tehetősebbek? Miért olyan népszerű a metal zene Skandináviában és miért marginális a világ többi részén? Miért a homokóra testalkatú nőket és a V alkatú férfiakat tartjuk vonzónak napjainkban az Euro-atlanti kultúrkörben, míg a középkorban ugyanitt miért a túlsúlyos emberek voltak a szépségideálok? Miért a sportautókat gondoljuk menőnek a családi autókkal, és pláne a tömegközlekedéssel szemben? Miért magasabb, mondjuk a pszichológus hivatás presztízse, mint az építőmunkásé? Egyesek miért hitbuzgó hívők, mások miért ateisták? Miért arra a pártra szavazunk egy választáson, amelyikre?

Látszólag semmi nem köti össze a fenti kérdéseket, és mégis, van egy közös ok a mindegyikre adható válaszok mögött, ami így hangzik: „mert az a trendi az adott szubkultúrában”. A hipokrácia bejegyzéssorozat előző részében a hiedelmei csapdájába zárt emberrel és a „hétköznapi hipokráciával” foglalkoztam, ebben az írásban pedig arra fókuszálok, hogy mi a szerepe az érzelmeinknek, az irracionalitásunknak – vagy ha tetszik a csoportnyomásnak és a megfelelési kényszernek – abban, hogy a narratíváink foglyai vagyunk.

Az embert szeretjük racionális lényként ábrázolni, ezért, mikor a fenti dilemmákat feszegetjük, többnyire racionális válaszokat keresünk. Például az első kérdés esetében mondhatjuk, hogy a cukros italok és ételek olcsóbbak, mint az egészségesek, de kiemelhetjük, hogy az alacsonyabb iskolázottság – ami az egyik oka, de a következménye is a szegénységnek – általában kevesebb egészségügyi ismeretet, és rosszabb egészségmagatartást jelent. Kitérhetünk a társadalmon belüli komoly egyenlőtlenségre, ami az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést illeti a különböző társadalmi csoportok között, sőt, taglalhatjuk a média szerepét is, ahogy Kertesi Gábor, közgazdász is tette, egy remek podcast-beszélgetésben a Partizánon – mindenkinek jó szívvel ajánlom a figyelmébe!

És ebben a több szempontú elemzésben kétségkívül rengeteg igazság van. De meggyőződésem, hogy leginkább azért isszák a cukros üdítőket a szegényebbek, mert a körükben népszerű celebekkel (valóságshow szereplőkkel, sportolókkal, valamint zenei előadókkal) reklámozták nekik ezeket. Azután néhány, ebbe a rétegbe tartozó hangadó elkezdte inni az ilyen löttyöket, mire hamar menővé vált a szubkultúráik egy részében – de nem minden szegényebb szubkultúrában.

És miért ezek a médiaszereplők és sportolók voltak népszerűek a körükben? Természetesen ugyanazért, amiért a cukros üdítők népszerűvé váltak: divatból. Ha tudományosabban akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk erre, hogy szocializáció, de, bár én is sokat használom a fogalmat, ebben az esetben szerintem nem pontos, mert nem mutatja meg az ilyen értékválasztások teljesen irracionális jellegét.

És mielőtt valaki azzal vádolna, hogy lenézem és primitívnek akarom beállítani kevésbé tehetős embertársainkat, gyorsan hozzáteszem, hogy a méregdrága, limitált szériás, tervezői divatcikkek pont ugyanezért népszerűek a tehetősek körében: divatból. Jobb-e 1.500.000 forinttal egy menő táska, mint egy 15.000 forintos, „olcsó” másolat? Dehogy jobb! Még csak nem is feltétlenül tartósabb, ráadásul jó eséllyel ugyanúgy Bangladesben varrták össze, talán pont ugyanabban a gyárban és még az is lehet, hogy hasonló alapanyagokból. Akkor miért fizet valaki olyan sokat érte? Mert az a divat a szubkultúrájában, mert státuszszimbólum. A valahova tartozás érzését nyújtja: „ha én az 1.515.000 forintos táskát veszem meg, akkor az elithez tartozhatok!”

Ha metal rajongó vagyok, akkor a metalosok közé tartozom, ha homokóra/V alakom van, akkor a vonzó emberek közé, ha sportautóm van, menő vagyok, ha pszichológus vagyok, akkor is, ha hiszek egy felsőbb hatalomban, akkor a hívők közösségének tagja lehetek és ha X pártra szavazok, akkor a bal/jobb oldali emberek táborának vagyok a része.

A felsorolást végtelen hosszan lehetne folytatni, de alapvetően arról van szó, hogy teljesen önkényes, irracionális szempontok alapján hozunk meg rengeteg döntést és ítéletet az életünkben. Az egész világlátásunk hemzseg az esetleges, szubjektív, érzelmi alapú és sokszor egészen logikátlan állításoktól, csak ennek sokszor nem vagyunk a tudatában. Olyannyira, hogy még a racionalitás talaján álló tudomány sem mentes az ilyesmitől. Azt például, hogy melyik kutatót mi érdekel, mit kutat szívesen, gyakran épp ilyen szentimentális alapon választja ki: „Az édesanyám meghalt rákban és akkor eldöntöttem, hogy a rák gyógymódjának kutatására szentelem az életem.” Könnyen megérthető érvelés? Persze, és teljesen érzelmi alapú, amivel nincs is semmi baj.

Természetesen az érzelmek nem azonos mértékben befolyásolják az embereket függően az érzelemszabályozási képességük mértékétől. Mint ahogy nem mindannyiunkra hat egyforma erővel a csoportnyomás sem.  Nem egyforma mértékű megfelelési kényszer munkál bennünk, ezért vagyunk jó páran, akik nagyobb távolságtartással tudunk lenni a divathullámokkal, vagyis a trendekkel szemben. De ettől még mindannyiunkat befolyásol az a szociális mező amiben élünk, kivált belőlünk érzelmeket, amikből gondolatok fakadnak, ezeket összefűzve pedig már a világlátásunkat alakítjuk ki – nem kis részben nem tudatosan, inkább érzelmi alapon álló gondolatokból, hiedelmekből és előítéletekből.

Vagyis összességében azt állítom, hogy fajunk minden tagja nagyobb részben irracionális lény. Ha megvizsgáljuk a napi cselekedeteinket, akkor rengetegszer tetten érhetjük az irracionalitásunkat, de még akkor is, ha az emberi történelmet vesszük górcső alá.

Miért a szénhidrátban és zsírban gazdag süteményt vettem meg a boltban, a rostban, vitaminban és fehérjében gazdag lencsesaláta helyett? „Mert, mondjuk rossz kedvem volt és fel akartam magam vidítani valamivel.”. Míg racionálisan az utóbbi lett volna a jobb döntés, a testünknek egyértelműen a saláta tápanyagaira volt nagyobb szüksége, mi érzelmi alapon a sütit választottuk – részben azért is, mert evolúciósan arra szelektálódtunk, hogy finomnak találjuk az édes dolgokat. Az emberiség, ha egyszer tudja, hogy klímakatasztrófák felé száguld, miért nem változtat radikálisan a politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésén, illetve az életmódján, hogy elkerülje azokat? Ha racionálisak lennénk, ezt tennénk, de nem vagyunk azok és éppen ezért van kis hatásfoka az intellektusunkat célzó üzeneteknek, ha viselkedésváltozásról van szó.

Egy másik példával: minden dohányos tudja, hogy a függősége rákot okoz – persze csak akkor, ha rendelkezik az erre hajlamosító génkombinációval –, és hiába dörgöljük még egymilliószor az orruk alá a dobozra nyomtatva, vagy felvilágosító előadások és műsorok formájában ezt a tényt, attól nem fognak leszokni. Míg, ha valaki megijed a saját közelgő halálától, egy csapásra leteszi a cigit. Vagy, ha egy közösségben ciki lesz a dohányzás, hirtelen ugrásszerűen lecsökken a dohányosok száma – és átváltanak e-cigire, ha az meg közben menővé, státuszszimbólummá válik.

Megfigyelték ezt a jelenséget a marketing szakemberek is. Ha logikusak lennénk, elég lenne a lehető legjobb döntések alapján reklámozni, mivel azonban irracionálisak vagyunk, túl sok tényező, túl nagy véletlenfaktor alapján hozunk döntéseket, ezért a tényleges viselkedésünk megfigyelésével jobban lehet ránk reklámokat optimalizálni.

Szocioökonómiai státuszunk megmondja, hogy milyen életmód és azon belül milyen táplálkozási-, öltözködési-, médiafogyasztási-, közlekedési- és képmutatási szokások, vagy épp milyen vágyak és függőségek megfelelőek „a mi szintünkön”. És sokan valóban ezeknek megfelelve élnek, ha tetszik, valahol a kasztjuk foglyai, aminek még a tudatában sincsenek.

Legalább ennyire érdekes, hogy mindezt hogyan szoktuk társadalmi, de kisközösségi szinten is kezelni: moralizálással. A máskülönben önkényes, esetleges és érzelmi alapon álló értékrendünkre támaszkodva lépten-nyomon ítélkezünk egymás felett: aki a sorozatnézést választja az edzés helyett az lusta, aki inkább cukros üdítőt iszik az igénytelen, aki nagyon más szubkultúrába tartozik, mint mi az minimum fura, de inkább nyomi, aki nem a szépségideálnak megfelelő külsővel él az csúnya, aki más pártra szavaz, az birka, vagy épp hazaáruló, aki sportautóban száguldozik – pláne ha férfi – az biztosan kis pénisszel rendelkezik, stb. Ezt a listát is végtelen hosszan lehetne folytatni. De mit érünk el mindezzel?

Egyrészt önigazoló funkcióval bír a moralizálás, hogy mi, normálisok, meg tudjuk magunkat különböztetni a másmilyenektől, a nem normálisoktól. Másrészt, ha a megbélyegzésem tárgya felveszi a vele szemben megfogalmazott ítéletet, akkor bűntudatot, vagy szégyent fog érezni, összességében kisebbrendűségi érzést kelt ez benne, amivel rövidtávú viselkedésváltozást és megfelelést el lehet ugyan érni, de tartós, attitűd szintű változást aligha. Mondjuk, kifelé azt fogja képviselni, hogy a kibeszélős műsorok megvetendők, de titokban továbbra is nézni fogja a Mónika show valamelyik újabb kori klónját, és közben időről-időre szégyenkezni fog emiatt.

Érdekes paradoxon, amit terápiában nagyon sokszor megfigyelhetek, hogy az önmagunkkal szembeni moralizálás célja, hogy „jobb emberek legyünk” – hisz önmagunk felett is igen gyakran szoktunk moralizálva ítélkezni –, az eredménye viszont az, hogy szorongóbbakká, bizonytalanabbakká, gátoltabbakká válunk, magunkat kevésbé értékesnek látjuk másoknál és ezt vagy mások felé való megfeleléssel kompenzáljuk, vagy magunkba roskadunk. A megfelelésben, vagy az önsanyargatásban azután kimerülünk és éppen ahhoz a viselkedéshez nyúlunk egy kis enyhülésért, ami miatt magunkkal szemben kritikusak vagyunk: például elítélem magam azért, mert iszom, de a szégyen és a bűntudat érzése olyan erős emiatt, és annyira nincs más eszközöm ezekkel szemben, hogy iszom, hogy elnyomjam őket.

„Mi akkor a megoldás?” – kérdezik ilyenkor sokan. Ha az egész témát nézem, akkor a felvilágosítás, az ismeretterjesztés mellett és a moralizálás helyett az együttérzés, a megértés, az empátia az, amivel érdemi módon és a kívánatos irányban hatni lehet az érzelmeinkre, azon keresztül pedig a viselkedésünkre. Az eszünk mellett tehát az érzelmeinkre érdemes hatni, azokkal is érdemes foglalkozni.