Spanyolviasz

Korábban részletesen írtam az emberi szexuális vágy összetettségéről és körüljártam a hűség és hűtlenség kérdéskörét is a monogámia történetén keresztül. Sokáig azt gondoltam, elmondtam mindent a témában, amit még érdemes. Aztán pár éve kértek tőlem egy nagyinterjút pszichológusként, ahol a szexmentes párkapcsolatok problematikáját jártuk körül. Igen gondolatébresztő, mély beszélgetés volt, utána mégis maradt bennem egy hiányérzet. Azóta forgatom magamban, hogy megírom ezt a bejegyzést.

A címben szereplő kérdés nemcsak egy kattintásvadász mondat, de egy nagyon összetett jelenségkört is takar. A munkám során, de a hétköznapi életben is többször találkozom azzal a párkapcsolati helyzettel, mikor az egyik fél teljesen lemond a szexualitásról, vagy lényegesen kisebb az igénye rá, mint a társának, aki ettől szenved, közöttük és bennük is konfliktus keletkezik, az elköteleződés és a hűség azonban továbbra is elvárt. Vagyis nincs mindkettőjük által legálisnak elfogadott kilépés ebből a problémából.

Az érem másik oldala, amikor van ugyan rendszeres szexuális élet, de az degradálódik a „házastársi kötelesség” szintjére. Az alaphelyzet tehát ugyanaz, de itt a szexre nem, vagy kevésbé vágyó fél szenved inkább, ez teremt benne és közöttük is konfliktust, az együttlét azonban elvárt, így itt sincs legális lehetőség a változtatásra, csapdahelyzetben vannak.

Előrebocsátanám, hogy ebben a posztban nem nagy megfejtéseket fogok írni – erre a helyzetre úgy gondolom nincs univerzálisan jó megoldás –, inkább empatikusan, több oldalról szeretném körbejárni a kérdést, mert úgy hiszem, az többet segít.

A párkapcsolat szexmentessége több módon is előállhat. Egyrészt az élethelyzet okán, aminek legegyszerűbb és leggyakoribb esete a terhesség utolsó időszaka és a gyerekszülés utáni hónapok. Ennél már ritkább és bonyolultabb, ha a felek távkapcsolatba kényszerülnek, mondjuk egyikőjük külföldi munkavállalása miatt, vagy, ha valamelyikük börtönbe kerül, netán katonai szolgálatra jelentkezik/kötelezik háborús helyzetben. Ugyanígy az élethelyzet az ok, ha az egyik fél krónikus, súlyos egészségügyi problémával kerül szembe, például nyaktól lefelé lebénul, ami miatt képtelenné válik a szexre. Ha belegondolunk, a terhesség kivételével ezek igen nehéz dilemmák, és a pillanatnyi körülmények egy idő után megváltoznak ugyan, addig azonban – nem csak a szex hiánya miatt – nem könnyű velük együtt élni egyénként és párként sem. A krónikus egészségügyi problémák ezzel szemben örökre úgy maradnak, így itt alapvetően szükséges sok mindent, így a párkapcsolatot és a hűség kérdését is újragondolni.

Mindegyik itt felsorolt és fel nem sorolt alaphelyzet megérne egy önálló bejegyzést, most azonban egy alapvetően más okból szexmentessé váló párkapcsolatról szeretnék írni. Ugyanis amiatt is eltűnhet a szex egy kapcsolatból, ha az egyik fél „úgy dönt”, hogy nem hajlandó szexelni. A döntés szót azért tettem idézőjelek közé, mert ez sokszor nem egy tudatos döntés, nem az akaraton múlik, sokkal inkább elveszik belőle a vágy globálisan, vagy csak a társa iránt. Még ebben a helyzetben sem egyetlen jelenségről beszélünk, egész más az oka és mást lehet vele csinálni, ha globálisan nem érez valaki vágyat és akkor, ha „csak” a társára nem vágyik. A mögöttes okok is igen sokfélék lehetnek, szexuális bántalmazástól önértékelési problémákon át a nevelés és a látott minták hatásán túl kapcsolati konfliktusig egészen sok minden, már csak ezért sincs rá univerzális megoldás. A kérdést tovább bonyolítja, hogy miként tekintenek erre a dilemmára a felek, ezt problémának, vagy normalitásnak látják-e („a kapcsolatokból egy idő után elmúlik a szenvedély”)? Ha problémának látják, mindketten annak látják-e, vagy csak az egyikük? Illetve, ha annak látják, hogyan magyarázzák? („Ilyenek a nők/férfiak!/Már nem is szeretsz!/Én nem vagyok elég vonzó., stb.”)  Mindegyikből más következik és így a kérdéskörhöz is másként lehet nyúlni.

De kezdjük kicsit távolabbról. A szex az állatvilágban egy teljesen ösztönös viselkedési forma, abban – az emberszabásúak kivételével – semmi tudatosság nincs. Az állatok a szexelést nem tanulják, hanem az ehhez szükséges tudást öröklik, az kvázi „a vérükben van”. Náluk a szex kizárólag a fajfenntartás eszköze. Az ember (és az emberszabásúak) esetében más a helyzet. Mi a szexuális viselkedést tanuljuk – például pornófilmekből –, vagyis szocializáció útján szerezzük meg a készségeket. Nálunk a szex az utódnemzésen túl, elsősorban örömszerzési, kapcsolat meg- és fenntartási, feszültség levezetési, kommunikációs, illetve szeretet és kötődés kifejezési funkciókkal bír. Ettől sokkal változatosabb az emberi szexualitás az állatinál, de sokkal sérülékenyebb is.

Ha párzási időszakban összeeresztünk, mondjuk egy hím és egy nőstény macskát, akik még sohasem párosodtak előtte, tudni fogják, hogy mi a dolguk és valószínűleg párosodni fognak. Az embernél ezzel szemben nincs, vagy legalábbis rejtett a „párzási időszak” – bár nők a peteérés környékén megnövekedett szexuális vágyról szoktak beszámolni. Mi bármikor lehetünk együtt, viszont alapból nem tudjuk, azt hogyan kell csinálni és mivel tabunak, cikinek számít a téma, a legtöbben kérdezni sem merünk, így innen-onnan összeszedett, ilyen-olyan minőségű ismeretek alapján szexelünk, amiről aztán mélyen hallgatunk.

Nem ritka azonban, hogy a társunk a mi szexuális teljesítményünkről már nem hallgat ilyen szemérmesen, azt kipletykálja a barátokkal/barátnőkkel és, ha ezzel szembesülünk, akkor ezt általában határátlépésnek, árulásnak, kvázi hűtlenségnek szoktuk bélyegezni. A pletykálkodásnak ugyanakkor, mivel a téma különben tabu, fontos szerepe van abban, hogy bővítsük az ismereteinket és főként abban, hogy meg tudjuk ítélni, hogy a mi élményeink a párunkkal „normálisak-e?”. Ha nem pletykálunk, akkor a már említett pornográfia felé fordulnak sokan, míg mások a romantikus regényekből/filmekből tanulják meg milyen a „normális” szexuális élet. Esetleg utánaolvasnak szakmai, pszichológiai fórumokon, de ez már jellemzően csak akkor történik, mikor valami egyértelmű bajt észlelnek.

Érdekes tehát a szex tabuja, a médiában kendőzetlenül találkozhatunk szexszel, beszélni viszont a saját szexualitásunkról kevésbé szoktunk, ami okoz nehézségeket akkor, ha gond lesz a szexszel a párkapcsolatban és azt kezelni szeretnénk. Ezért terápiában először mindig a kommunikáció felől közelítünk. Azt nézzük meg, miként beszél a pár a szexuális életükről – beszél-e róla egyáltalán –, mi az ő narratívájuk erről és az közös-e, vagy két különböző értelmezést használnak. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a szexről való őszinte beszéd önmagában nem visz el a szexuális zavarok megoldásához, csak lehetővé teszi, hogy egyáltalán elkezdjük kezelni azokat.

De térjünk vissza a szexmentes kapcsolatok problémájához. Mint írtam, az emberi szexualitás sérülékeny: fáradtság, betegség, kapcsolati konfliktus, egyéni, vagy kapcsolati szorongás, gátlásosság, félelmek, szégyen, undor és bűntudat is megakaszthatja bennünk a vágyat eseti jelleggel. Nem, vagy nem csak erről van azonban szó ott, ahol eltűnik, vagy nagyon lecsökken a kapcsolati szex. Amit ezen a ponton nagyon szeretnék kihangsúlyozni, hogy ez nem egy normális jelenség, nem a felnőtt élet, vagy a hosszú távú kapcsolatok természetes velejárója.

Az igaz, hogy míg a szerelem idején segít bennünket a biológia és nagyon megemelkedik a szexuális vágyunk a társunkra, addig a szerelem elmúltával ez természetesen lecsökken. Az is igaz, hogy a kor előrehaladtával az emberek szexuális vágya kisebb-nagyobb mértékben csökken, és ahogy öregszünk ez úgy lesz egyre hangsúlyosabb – bár ebben nagy egyéni különbségek vannak. Az a kevésbé ismert tény is igaz, hogy az összeköltözés viszonylag hamar a szexuális vágy csökkenéséhez vezet – ha a másik folyton ott van körülöttünk, általában nem fogunk fantáziálni róla, ami viszont a vágy egyik fontos alapja lenne. Ezen felül sok kevésbé vonzó helyzetben és öltözetben is látjuk, megszokjuk, hogy ott van, amitől talán átkerül kicsit a „testvér” kategóriába és némiképp szexuális tabu alá kerül. Sőt, az is igaz, hogy, ha sok a konfliktusunk, ha sérelmeket gyűjtünk és őrizgetünk az évek alatt az elég negatívan hat a másik vonzóságára a szemünkben és így a vágyra is. Végül az is igaz, hogy a túlpörgetett, túl gyorsnak megélt nagyvárosi élet, amit ma a legtöbben élünk, szintén negatívan hat a vágyra. Olyannyira, hogy pszichológus kollégák világszerte arról számolnak be, hogy a tartósan együtt lévő párok átlagosan egyre kevesebbet szexelnek.

Többek közt mindezek miatt szoktuk mi párterapeuták azt mondani, hogy érdemes időről időre „dolgozni a kapcsolaton”, vagyis tudatosan olyan helyzeteket teremteni, amik felkelthetik a másik vágyát és a saját vágyunkat, illetve kigyomlálni azokat a helyzeteket, amik blokkolhatják azt. A fent felsoroltak egyikéből sem következik azonban, vagy legalábbis nem közvetlenül, ha elmúlik a vágy a kapcsolatból. A vágy csökkenése és elmúlása közt minőségi különbség van.

Az egyik, könnyen érthető eset az, ha kiszeretünk a társunkból, de összeköt a sok közös emlék, talán 1-2 gyerek és a kötődés érzése is. Ezt veszélyesebb kommunikálni, mint azt, hogy nincs vágyunk felé, mert ebből az következne, hogy válunk, míg utóbbi egy közös probléma, amit közösen kezelhetünk. Nem lehetetlen persze újból beleszeretni a másikba, ha nem is olyan forrón, mint az elején, de magától biztosan nem fog menni. Elég fontos itt, hogy mi mit akarunk, hogy miként szeretnénk változtatni ezen a helyzeten.

Szintén könnyen érthető, ha az egyik fél számára a szex valahogy sosem volt egy igazán élvezetes dolog. A nők kb. 20-40%-ának az önbevallós kérdőívek alapján sosem volt orgazmusa, többek számára a szex fájdalmas kötelesség, ami a hiányos szocializációból, de megerőszakolás élményből is fakadhat. Ezzel állítható párba a teljesítménykényszeres, szorongó, illetve gátlásos férfiak merevedési, vagy orgazmus problémája is. Ők sokszor csak, vagy főként önkielégítés útján szexelnek, a kudarctól való félelmükben elutasítják a társukkal való együttlétet. Itt megint egészen más megközelítésre van szükség akkor, ha ezt problémának látják. És kezelhetetlen akkor, ha valaki azt képviseli, hogy ő ilyen, aszexuális, őt így kell elfogadni. Amennyiben a kapcsolat elején ezekkel együtt van rendszeres nemi élet, a szexre kevéssé, vagy egyáltalán nem vágyó fél eljátssza, hogy van vágya, netán akkor még tényleg van, időközben múlik el, akkor a nem érintett fél átverve érezheti magát, ami kicsit még tovább bonyolítja a problémát.

Végül ott van az a forgatókönyv is, mikor a szexmegvonás büntetés, a kapcsolati játszmák része. Ezzel legtöbbször nők szoktak élni hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan és rendszerint egy meg nem bocsátott sérelmekkel teli, sok haraggal és csalódással tarkított történet bújik meg mögötte.

A kérdéskör másik oldala a hűség dilemmája. „Köteles vagyok-e hűségesnek maradni a párom felé, ha ő elutasítja a szexet?”, vagy megfordítva „Elvárhatom-e a hűséget a másiktól, ha nem tudok/nem vagyok hajlandó vele lefeküdni?”. Ennek kapcsán a következőket tartom fontosnak mérlegelni.

Egyrészt, mikor elköteleződünk egymás mellett, „arra szerződünk”, hogy fenntartjuk az akkori kapcsolati helyzetet. Ami természetesen nem lehetséges hosszútávon, mivel mindketten változunk, így a kapcsolatunk is változni fog. Ebből pedig a gyakorlatban az következik, hogy újra és újra döntés elé kerülünk, hogy megújítjuk-e az elköteleződésünket, vagy inkább felbontjuk azt. Az elköteleződés tehát egy dinamikus folyamat, nem egy egyszeri döntés, pedig sokszor gondolkodunk róla így – a kultúránk is ezt sugallja, többek közt azzal a mesei mondattal, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”. Ha eltűnik a szex a kapcsolatból, az egy igen erős váltás, ha pedig tartósan fennmarad, az a fenti döntés elé kényszerít.

Másrészt, ha nincs szex egy kapcsolatban, akkor az definíció szerint nem párkapcsolat többé. Ettől még lehet értékes, fontos és mély kötelék, ahogyan egy barátság, vagy számos családi viszonyrendszer is az, de mivel nincs „áterotizálva”, a férfi-női dimenzió elveszik és ez minőségileg változtatja meg a kapcsolatot.

Harmadrészt, ahogy szexre kényszeríteni sem szabadna senkit, úgy a szexről való lemondásra kényszerítés is igen problémás. A szexre vágyó fél szabad döntése természetesen lehet a szexről való lemondás a kapcsolat fenntartása érdekében, de csak ebben az egy esetben van ez rendben.

Ha a szexre nem, vagy jóval kevésbé vágyó fél azt mondja a társának, hogy „ez a te problémád, nekem nincs vele dolgom.” „Ez normális, ilyenek a felnőtt párkapcsolatok, már sosem lesz minden úgy, mint az elején. (Ez utóbbi igaz.) Nőj fel, ne légy gyerekes!” „Ha nem fogadsz el így, nem is szeretsz.”, és hasonlókat, az egy nagyon méltatlan kapcsolati helyzetet teremt, amiből középtávon csak kilépni lehet.

Ha ezzel szemben van kölcsönös empátia és szeretet, megpróbálhatják feloldani a közös problémának látott helyzetet, akár a csökkent, vagy megszűnt vágyat gátló tényezőkkel foglalkozva, akár a kapcsolatot ideiglenesen, vagy tartósan kinyitva, ha ezt morális értékeik megengedik. (Utóbbi persze rengeteg új helyzetet és így lehetséges problémákat teremt.)

Végül, igen gyakran a felek a kapcsolat fenntartása érdekében hallgatólagosan elfogadják az eltávolodást, látszólag szépen, konfliktusmentesen élnek, közelebbről figyelve azonban nincs közöttük intimitás, amiről nem ejtenek szót, azt a szőnyeg alá söprik és ki-ki egyénileg kezeli a helyzetet. Az így keletkezett feszültséget illetve hiányt orvosolhatjuk szeretői kapcsolattal, a gyereknevelésbe meneküléssel, a munkánk, vagy valamilyen hobbink túlhajszolásával, rendszeres önkielégítéssel, de szerhasználattal és viselkedésfüggőségekkel is.

Remélem, a fentiekben elég teljes képet sikerült adnom a jelenségkörről ahhoz, hogy empatikusan lehessen rátekinteni. Ha bármit kihagytam, szívesen veszem, ha kiegészítitek kommentben.