Miközben a Rákosi-korszak és az '56-os forradalom megítélése viszonylag egységes a magyar politikai gondolkodásban, addig a Kádár-rendszerről két, egymástól markánsan különböző, párhuzamos narratíva él. Egyesek egy hazaáruló, a szovjeteket elvtelenül kiszolgáló, a népet megnyomorító rezsimként gondolnak vissza rá, másokban egy a mainál kiszámíthatóbb, biztonságosabb, tervezhetőbb élet emlékeként él és boldog nosztalgiával tekintenek a Kádár-korra. És megint mások egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, vagy, mert egyszerűen nem szólítja meg őket, vagy, mert a mindennapi megélhetésre koncentráló nyomorgók, akik helyzetük okán nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy elvont dolgokkal múlassák az időt.
Ezzel a négyféle hozzáállással megítélésem szerint leírható a magyar társadalom hozzáállása minden más közügyhöz is. De függetlenül attól, miként tekintünk egy korszakra, vagy eseményre, az hat az életünkre és különösen igaz ez a megelőző rendszerre, ami örökségében minden más történelmi epizódnál erősebben van jelen a mindennapjainkban.
A bejegyzés sorozat előző részében a hidegháború témáját jártam körül, ami a Rákosi- és a Kádár-kor tágabb kulisszáit is adta, ebben az írásban pedig a magyar vonatkozásokra koncentrálva szokás szerint párhuzamokat keresek a múlt és a jelen között, illetve tanulságokat a jövő számára.
A korszak megítélésének ellentmondásossága már a rendszer kiépülésének első lépéseitől jelen volt. Egyesek a második világháború végén a szovjet csapatok bejövetelét az országba felszabadulásként, mások megszállásként élték meg. Ez a kettősség pedig nagyon is érthető, ha tudjuk, hogy mennyire sokféle élethelyzetben voltak akkor is a polgártársak. Egy a nyilasok fogságából kiszabadított ember számára valóban felszabadulás lehetett a szovjetek érkezése, ahogy egy addig hátrányos helyzetben lévő baloldali gondolkodású személynek is, míg egy orosz katonák által megerőszakolt nő, vagy egy rangjától és pozíciójától megfosztott helyi vezető joggal láthatta azt megszállásnak.
A mai közbeszédben egymás megértése talán azért is nehéz, mert hajlamosak vagyunk csupán a saját nézőpontunkból vizsgálni egy kérdést, majd azt általánosítani, végül pedig egészen felfoghatatlanná válik a számunkra, hogy a másik egyáltalán hogyan gondolkodhat másként ugyanarról a kérdésről. Hogy egy nagyon hétköznapi példát hozzak, egy vagyonosodó, felső-középrétegbeli számára például a lakópark építések egy fejlődő, erősödő ország képét mutathatják, ahol a dolgok jó irányba tartanak, hisz neki ez vagy új otthon, vagy jövedelmező befektetés. Eközben egy átlagember számára elérhetetlenül drágák ezek az ingatlanok és inkább csak a "kapun kívülről" szemlélheti a beruházást, amit joggal nem érezhet róla szólónak, őt megszólítónak, miközben a saját lakhatási gondjaival mintha kevésbé törődnének a hatalmon levők. Egy ilyen ember számára a jó GDP adatok és a hasonló beruházások talán úgy látszódhatnak, hogy az ország egy kis része számára mennek csupán jól a dolgok, mindenki mást kihagynak a sikerből.
Visszakanyarodva, a szovjet megszállás megítélése azért kulcskérdés a korszak megértéséhez, mert mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer ebből merítette a legitimációját. Más szóval, ha nincsenek itt az orosz katonák, akik túszul ejtették a magyar államot – akárcsak pár hónappal korábban a németek –, akkor Rákosi és Kádár talán sosem juthatnak hatalomra, vagy ha mégis, sokkal előbb leváltották volna őket.
Ezt a tényt ugyanakkor mindkét vezető szerette volna a szőnyeg alá söpörni, hisz mennyivel vonzóbb az országot a háború pusztításai után újjáépítő, vagy a viszonylagos jólétet megteremtő, jó, atyai vezető képében tetszelegni, mint egy bábkormány élén álló, bármikor lecserélhető figuraként, aki a megszállókat gátlástalanul és elvtelenül kiszolgálja. Hogy az imént említett, vonzóbb látszatot fenntartsák, a szovjet és a többi, szovjetek által megszállt ország vezetőihez hasonlóan azt hangoztatták, hogy szocializmust építenek. Vagyis fogtak egy ideológiát, amivel igazolni próbálták a működésüket, miközben ténylegesen az orosz imperializmust építették csupán. Ez a kettős beszéd, hogy nem lehet kimondani, ami valójában történik, hanem helyette valami magasztos képet kell hizlalni, a rendszerváltás után is megmaradt, kezdve a privatizációnak nevezett lopássorozattal.
Másfelől, itthon a szocializmus és a külföldi megszállók kiszolgálása erősen összefonódó képzetek. Túl azon, hogy a szocialista ideológia hagyományosan kevésbé tartja fontosnak a nemzetet, mint a jobboldali elgondolások, itthon ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a jobboldali gondolkodású polgárok számára a baloldali eszmék mindig is valami idegen szívű, nemzetietlen képződménynek tűnnek. És persze az sem segített, hogy az elmúlt 11 évben az ellenzék pártjai gyakorta az EU-tól vártak és várnak segítséget a 2/3-al kormányzó Fidesszel szemben, mivel nekik maguknak nincs elegendő politikai erejük a kormánypárt ellensúlyozására.
A fent említett kettős beszédet a pszichológiában double-bind kommunikációnak nevezik és több kutatás is azt találta, hogy skizofrének családjában a szülők nem ritkán ezen a módon kommunikálnak a gyerekeikkel, akik így kettős valóságban nőnek fel. A skizofrén analógia pedig sajnos korunk közgondolkodására is részben igaz: a kormánypárti és ellenzéki szavazók párhuzamos valóságokban élnek és gondolkodnak. Jóformán csak abban értenek egyet, hogy, ha a másik tábor kerül hatalomra, vagy folytatja a kormányzást, akkor eljön a világvége, ami számomra különösen ijesztő.
Nem egyszerűen értékrendbeli különbségről van itt szó, hanem ténylegesen egész másként látják a realitást az egyik és a másik tábor képviselői, egymást pedig egyre inkább démonizálják. Ez a folyamat pedig már jó párszor vezetett polgárháborúhoz, vagy népirtáshoz a történelemben...
A szélsőséges, paranoid gondolkodás még a 2000-es évek közepén is csak a konteó hívőket jellemezte, akiktől minden magára valamit is adó ember elhatárolódott. Ma pedig az a main stream, hogy mögöttes összefüggéseket, háttérhatalmi szervezkedést keresünk számos folyamat mögött és vezető politikusok érvelnek éppen úgy, mint az összeesküvés-elmélet hívők, csak őket nem kinevetik, hanem megválasztják ezért.
A Kádár korra visszatérve, a diktatúra idején folytatott kettős beszéd következtében lett a birtokos parasztból kulák, aki a nép ellensége, az '56-os forradalomból fasiszta zavargás, a hiánygazdaságból szocialista jólét, vagy épp Kádár Jánosból, a forradalom véreskezű leverőjéből és az államot eladósító politikusból a békét és a jó életszínvonalat megteremtő János bácsi. A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, és ahogy egyre tovább élt a társadalom e kettős beszédet hallgatva, talán egyre nehezebbé vált a valóság és a propaganda szétválasztása. Különösen azt nem lehetett könnyű felismerni, hogy a '60-as évektől megemelkedő életszínvonal nem a Kádár kormányzat, vagy a jól működő szocializmus eredménye volt, hanem a Nyugat sikere. Hisz nyugaton annyira jól ment a gazdaságnak, annyi felesleges pénz termelődött, hogy tudtak hitelezni még a válságba jutó szocialista blokk országainak is. Itt azután ezekből a hitelekből pótolták azt, amit a szocialista tervgazdaság nem tudott megtermelni.
Ez az eladósodás a Kádár-rendszer legtovább ható öröksége, amit még az unokáink is nyögni fognak. A rosszul elköltött hitelek miatt omlott végül össze a rendszer gazdaságilag, ezért voltunk csőd közeli helyzetben a rendszerváltás idején, ezért volt szükség a privatizációra és a Bokros-csomagra, de még a 2008-as gazdasági válság hatásai is enyhébbek lettek volna másfajta történelmi előzmények után.
Az is a kádári örökséghez tartozik, hogy a magyar társadalomban már addig is meglévő ellentétek bal és jobb oldal között tovább mélyültek. Az egykor vagyonos polgárok, illetve leszármazottaik, akiket a diktatúra idején kifosztottak, kitelepítettek, vagy akár bebörtönöztek, vagy megöltek, a rendszerváltás után kártalanítást és a velük, vagy felmenőikkel szemben jogsértést elkövetők felelősségre vonását várták volna. Előbbi azonban csak féloldalasan tudott megvalósulni - csőd szélén volt az állam, így nem futotta tisztességes kárpótlásra -, a felelősségre vonások pedig máig váratnak magukra.
Nem egy pártállami tisztviselő a hatalom közelében maradhatott, néhányukból a '90-es években vállalkozó lett, aki privatizáció címén lopta ki az állami vagyont, így alapozva meg saját tőkéjét és gazdasági súlyát, mások demokratikus politikussá vedlettek és főként a Szocialista Pártban politizálva, majd választást nyerve töltöttek be ismét vezető állami tisztségeket.
A felelősségre vonást és teljes kártérítést hiába váró egykori elit ugyanakkor kevés együttérzést kapott a sérelmeivel kapcsolatban az akkori politikai baloldalról, ahogy a nyilas és a náci rémtettek áldozatai és leszármazottaik meg a jobboldalról számíthattak mérsékelt empátiára. Egymás sérelmeinek az el nem ismerése pedig királyi út kicsiben ahhoz, hogy egy párkapcsolatot a szakítás felé kormányozzunk. Ha társadalmi méretekben tesszük ugyanezt, akkor pedig beleütközünk egy olyan problémába, hogy igen bajos elválni, mivel a különköltözés nem megvalósítható, hisz mindenkinek ez a hazája. Kicsit ilyennek látom a mai magyar társadalmat is, mint egy elvált házaspár, akik még mindig egy fedél alatt laknak és folyton marják egymást.
Számomra a Kádár-kor és a rendszerváltás további fontos tanulsága, hogy mit várnak a polgárok leginkább a politikusoktól: "emeljék az életszínvonalat, különben meg hagyjanak minket békén". Rákosi kemény diktatúrája, hogy sok mindenbe beleszólt, hogy rettegésben és alacsony életszínvonalon tartotta a polgárokat csak addig volt fenntartható, míg a sztálini Szovjetunió támogatta ebben - meg persze ezt is várták el tőle. Igaz ugyanakkor az is, hogy az ország újjáépítésével, a gazdaság újjászervezésével is neki kellett bajlódnia, így finoman szólva sem voltak ideális körülményei a kormányzáshoz. Ahogy azután eltűnt mögüle az erő '56-ban, a népharag gyorsan elsöpörte a gyűlölt szovjethű klienskormányt.
Kádár hozzá képest más tészta volt. Talán elődje hibáiból tanult, talán a saját józanabb, politikusabb alkata miatt, mindenesetre Magyarországból a Keleti Blokk kirakat országát hozta létre. Persze a keze alá dolgozott az is, hogy a háború utáni újjáépítés egy jó részét elődje idején elvégezték már, illetve az akkori szovjet vezetés eleve sokkal puhább diktatúrát épített, mint Sztálin Rákosi idején és sok támogatásra számíthatott Moszkvából.
Cserébe nem várt mást a polgároktól, csak, hogy ne foglalkozzanak közügyekkel, azt hagyják szépen a vezetésre. Ez a mentalitás pedig szintén máig erősen átszövi a közgondolkodást minden politikai oldalon.
Azután nagyon erősen formálta az ország arculatát és társadalmát is az erőszakos urbanizáció. Panel lakótelepek sorát húzták föl és vidékről, illetve az agglomerációból tömegeket költöztettek be a nagyvárosokba munkásnak. Amivel végső soron előidézték egy sor természetes kisközösség felbomlását, amik helyett a lakótelepeken élők nem igen hoztak létre újakat. Nem is voltak ehhez megfelelő közösségi terek a hatalmas tömbházakban. Mindezzel pedig a társadalmi önszerveződés koporsójába ütöttek be néhány fontos szöget.
A gyors ütemű városiasítás mellékhatása az is, hogy máig Budapest egyes részei infrastruktúrájukat és a tömegközlekedésüket tekintve erősen „vidéki jellegűek”, a város erőszakos terjeszkedését ugyanis nem követték az infrastruktúra átgondolt fejlesztései és ezzel napjaink városvezetőinek kell(ene) bajlódnia.
Az építészetben és más művészeti ágakban minden szempontot felülírt a funkcionalitás, megteremtve véleményem szerint a legrondább, leginkább tájidegen mementóit a kornak, melyek máig megosztó viták tárgyát képezik a művészvilágban, legutóbb a budai vár átépítése kapcsán. A széles közvélemény azonban talán nem hullat túl sok könnyet, mikor a szocreál "remekei" lekerülnek a falakról, a polcokról és elbontásra ítéltetnek az utcákon.
Ugyanakkor ebben az időben vált általánossá szinte mindenütt a közvilágítás, a csatornázás és az iható csapvíz bevezetése is. A Kádár-rendszer bizonyos vonatkozásokban modernizálta, a kor technológiai színvonalára emelte az országot – az ipart leszámítva, ahol korszerűtlen megoldásokat erőltettek, ez is vitt el bennünket a csődig.
A teljes foglalkoztatottság kényszerű megteremtése az általános munkamorálnak nem tett jót, ami ma felemásan jelenik meg. Azok az emberek, akiket bekényszerítettek a gyárakba és irodaházakba, vagy ki a földekre, de ott lazsálhattak, később a rendszerváltás legnagyobb vesztesei lettek. Java részt ők alkotják ma azt a mélyszegénységben élő Magyarországot, amivel egyik kormányunk se tudott érdemben mit kezdeni és az ő valóságuk szinte elképzelhetetlen egy nagyvárosi polgár számára. Másrészt, a fusizás lehetősége a '60-as évek második felétől az anyagilag előrejutni vágyó ember számára megteremtette a legális utat a saját autó, a tóparti nyaraló, a munkamánia és a kiégés felé. Ma ugyanilyen túlteljesítő, túl sokat dolgozó mentalitással járnak tömegek a multi cégek irodáiba dolgozni, hogy megteremtsenek egy olyan életszínvonalat, amit, Kádár kori elődjeikhez hasonlóan nem tudnak kiélvezni.
A társadalomra visszatérve a nők rendeleti úton történő emancipációja is megtörtént. Papíron a Kádár-rendszer óta a nők és a férfiak egyenjogúak hazánkban. Csakhogy ez sokkal inkább azt jelentette a gyakorlatban, hogy mindkét nem egyformán jogfosztottá vált. Mindenki szavazhatott, de csak az állampárt jelöltjére. Mindenki vállalhatott munkát, vagy tanulhatott, ami elvárássá is vált a nőkkel szemben. A feudalizmus végével egyre tarthatatlanabbá váló egykeresős családmodellt ekkor váltotta fel a kétkeresős modell, ami jót tett a gazdaságnak és a nők munkaerő-piaci helyzetének és rosszat a gyermekeknek. Ekkortól vált általános gyakorlattá, hogy a gyereknevelést a bölcsődékre, óvodákra és iskolákra hagyta egyre több család, hogy el tudják látni kötelező feladataikat a munkahelyükön.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez a fajta megoldás nem egyszerűen lehetőségeket teremtett a nők számára, nem döntési szabadságot hozott magával, hanem rákényszerítette őket, hogy dolgozzanak. Meggyőződésem, hogy ennek a gyakorlatnak a visszacsapása ma a magukat konzervatív-kereszténynek valló nők egy része felől, hogy az anyasághoz való joguk, az anyai helyzetük megerősítéséért kardoskodnak.
A korszak ágyazott meg annak a fajta korrupciónak is, aminek egy részét máig nyögjük. Azzal, hogy az ország szerényebb anyagi lehetőségei és a szocialista gazdaság és társadalompolitika miatt itt nem az alsóbb rétegek emelkedtek fel a középréteg szintjére, hanem mindenki lesüllyedt az alsó középréteg szintjére, megjelent az orvosoknál a hálapénz, mint fizetés kiegészítés. A rendőröket meg lehetett vesztegetni bizonyos, kisebb horderejű ügyekben. A hivatalnokoknál ajándékokkal el lehetett érni a gyorsabb ügyintézést és a kedvezőbb elbírálást, stb.. Ahogy a szocialista nagyvállalatok esetében nem volt elvárás a gazdaságos működés biztosítása, a párthűség már annál inkább, úgy hozzá nem értő, de végletekig lojális vezetők egész sorát sikerült kitermelni, akiket persze nem ritkán ismeretségi alapon választottak ki és ez a gyakorlat sok esetben ma sincs másként…
Végül a határon túli magyarság és az országban élő magyarság közti szakadék is a rákosi-i és a kádári örökség része. Ahogy nem volt szabad Trianonról, vagy a határon túliak helyzetéről, jogsérelmeikről beszélni, úgy született meg ebben a kérdésben is egy kettős narratíva. Egyesek, akik személyesen kevésbé voltak érintve, vagy meggyőződésből követték a központi ideológiát, vakká váltak a határon túl rekedt magyarok helyzetére és számukra Trianon is egy meghaladott történelmi eseménnyé vált, amin "jó lenne, ha mindenki túltenné magát végre". Az ő érzéketlenségük a rendszerváltás után a jobboldaliakban a baloldal nemzetietlenségét erősítette.
Ezzel párhuzamosan egy másik narratíva a trianoni jogsérelem orvoslásáról nem tett le és a határon túliak érdekeit igyekezett szem előtt tartani. A rendszerváltás után a jobboldali pártok számára idővel politikai eszközzé is váltak a határon túli magyarok és az ő vélt, vagy valós érdekeik. Ennek bővebb kifejtését a fenti linkre kattintva találja a kedves olvasó.
Ezzel a bejegyzéssel zárom le egy időre a blogon a "múltból tanulj és ne benne élj!" sorozatot. Remélem, hűséges olvasóim továbbgondolásra érdemes mondatokkal és kissé árnyaltabb, a mai közbeszédhez képest részletesebb képekkel gazdagodtak általa!
Utolsó kommentek