Ha egy társaságban szóba kerül a hit, vagy a vallás, akkor a legtöbben zavarba jövünk, függetlenül attól, hogy ateista, vagy vallásos emberekről legyen szó. Ez az egyik olyan téma, amiről „nem szokás beszélni”. Ha pedig valaki mégis így tesz, akkor máris arra gondolunk, hogy az illető legalábbis illetlen, vagy rosszabb esetben valamiféle kattant hittérítő, és inkább megpróbáljuk megvonni a szót és másfelé terelni a társalgást. Az ilyen tabukkal pedig az a baj, hogy sok félreértés, feszültség és félelem tud fölhalmozódni a hallgatás mögött, ami tovább erősíti a vágyat, hogy „inkább ne is beszéljünk róla”, illetve remek táptalaj a más nézetűek meg nem értéséhez és el nem fogadásához. A vallás és az ateizmus kapcsán pedig jó sok dolgot össze szoktunk keverni.

Ezek tisztázásához a vallás felől nézve először is el kell választanunk egymástól a spiritualitást és a vallásosságot. Előbbi az én értelmezésemben minden olyan eseményre vonatkozik, mikor valahogy „túlnövünk” a testünk fizikai korlátain. Vagyis mikor együtt zenélünk másokkal és improvizáció közben hirtelen mindenki ugyanazt kezdi játszani, pedig nem beszéltük meg előre, vagy mikor a kedvesünkkel befejezzük egymás mondatait, de az is ide tartozik, mikor tánc, vagy szeretkezés közben szinte „eggyé olvadunk” a másikkal. Ezekben az esetekben közös hullámhosszra kerülünk más emberekkel és énünk határait kölcsönösen kiterjesztjük egymás felé. A spirituális élményhez azonban nincs szükség másokra: mindenféle módosult tudatállapot is ilyen. A teljesség igénye nélkül ide értem a meditációt, a hipnózist, a drogokkal elért tudatváltozást, a sporttevékenység közben, vagy a figyelmünket lekötő munka során föllépő valamit, amit Csíkszentmihályi Mihály flownak nevezett el, de azt is, mikor egy műalkotást nézve, hallgatva vagy olvasva katarzist élünk át. Ez mind spirituális élmény, és nem kell vallásosság ahhoz, hogy megtapasztaljuk valamennyit, bár tény, hogy minden vallás alapja az ember „spirituális élmények átélésére való képessége”.

Maga a vallásosság már egy másik fogalom és igen összetett. Egyfelől, aki vallásos, annak van vallásos hite, aki „csak” spirituális élményeket él át, annak nem feltétlenül. Ugyanakkor, ha valaki spirituális élmények nélkül vallásos, az egy nagyon éretlen és üres vallásosság. Ezen keresztül látható talán a leginkább a különbség a spiritualitás és a vallásosság között. Egy ilyen ember számára az összes vallási szertartás csupán dogmatikus formaság. Az imája gépies, az istentisztelet során a közös éneklés alatt sem él meg semmi közösséget a többiekkel, mint ahogy a szent tárgyak látványától sem járja át valami katarzisszerű borzongás. A saját istenével valójában nincs kapcsolata, inkább egy jól nevelt gyerek ő, aki monoton alázattal végzi a napi vallásos rutint, de valójában a szent szövegek mondatait nem érti. Olyan, mint egy funkcionális analfabéta.

Másfelől a vallásosság közösséghez tartozást is jelent, ami a spiritualitásban egyáltalán nincs benne. Ráadásul ez a közösséghez tartozás formalizált, feltételekhez, beavatásokhoz kötött, ami a spiritualitástól szintén idegen.

Harmadrészt minden vallásnak van szentírása, ami egyfajta életmód tanácsadó gyűjtemény: feketén-fehéren benne van, hogy hogyan kell élni, mi jó, mi rossz. Ez egyrészt kapaszkodót ad a híveknek, hogy eligazodjanak a világban, másrészt, ha csupán dogmatikusan bebiflázva, rugalmatlanul, nem átgondolva használják ezeket, akkor már sokkal inkább korlátokká válnak. Ma sok ateista számára épp ezek a korlátok látszanak a leginkább a vallásokból, és részben ezért is utasítják el azokat. Kívülről nézve ugyanis számos vallás rendkívül embertelen és életidegen, megnyomorító arcot mutat.

Következő lépésként szét kell választani a vallást és a hitet. Hite ugyanis mindenkinek van, a nem vallásos embereknek is, legfeljebb nem tudnak róla! Az ősrobbanásban hinni ugyanis semmivel sem egzaktabb dolog, mint istenben, mivel bizonyítani ezt sem tudjuk, de ami még fontosabb, ha tudnánk is igazolni egyik, vagy másik létét, az sem zárná ki automatikusan a másikat – hiszen isten teremthette a világot ősrobbanás által is, de ugyanúgy a fizika, kémia és biológia törvényei is lehetnek a világ „teremtői”. Ez a kérdés egyébként, mivel a mi életünkön a válasz semmit sem változtatna, véleményem szerint teljesen fölösleges. Hite tehát az ateistáknak is van, én például magamban hiszek és az emberben, de erre később még visszatérek.

Összegezve: a vallás, bár alapja a hit és alapja a spiritualitás is, mégsem azonos egyikkel sem.

Végül még egy különbségtétel vár ránk: szétszálazni a vallást és az egyházat. Legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy a vallás magánügy, az egyház pedig egy intézmény, de ennél azért kicsit bonyolultabb a dolog. A vallásosság ugyanis nem feltételez automatikusan egyházhoz tartozást is, azonban az egyház nem csak közvetlenül van hatással a hívőkre. A keresztény egyház például hierarchizált, tekintélytiszteletre épít, a tekintélytisztelet pedig a keresztény kultúrkörben mindenkit „megfertőző” érték, nem csak az egyház követőire jellemző. Ugyanez a helyzet a hagyománytisztelettel is, vagy a változásokhoz való hozzáállással: vallásos emberek – még ha nem egyházi értelemben vallásosak is –, nagyobb valószínűséggel lesznek a konzervativizmus és a fontolva haladás hívei, mint a nem-hívő polgárok. Ebben az értelemben tehát az egyház egy mindenkit érő kulturális hatás, a vallásosság pedig ennek a hatásnak a befogadását növeli meg. (Ez utóbbi megállapítást nem tudományos kutatásokra, csupán személyes megfigyelésekre és egyszerű logikára alapozva írom, így lehetséges, hogy a jelenség statisztikailag nem szignifikáns.)

Ha már az egyházaknál járunk, hasznos dolog megemlíteni, hogy mi is a szerepük: én úgy látom, eredetileg és lényegileg a hívők összefogása, oktatása, azok lelkének ápolása, tehát hasonló feladatok, mint amit ma a lélekgyógyászat és a pedagógia végez. Ezekben a minőségekben az egyházak nagyon hasznosak, mert részben utat mutatnak, csoportos támaszt tudnak nyújtani, részben vigaszt, részben pedig reményt, de végső esetben akár konkrét tárgyi segítséget is. Azonban van az egyházaknak egy veszélyesebb arcuk is: mikor a hívek irányításával foglalkoznak a lelkiismeretre apellálva. Innen nézve az egyház a tömegmanipuláció eszköze, politikai tényező, és a zárt hierarchiából következően diktatórikus intézmény. Ha a két minőséget egymás mellé tesszük, látható, hogy többé-kevésbé az egyház két szintjéről beszélünk: az első a hívőkkel közvetlenül érintkező papság szintje, az utóbbi pedig az egyház vezető tisztségviselőinek, bürokratáinak a szintje.

Az első rész lezárásaképp hadd osszak meg egy személyes megfigyelést. A mindennapokban több alkalommal is volt szerencsém megtért emberekkel beszélgetni, akik korábban ateisták voltak. Nagyon érdekes számomra, hogy mindegyikük történetében akad egy közös mozzanat: az életük egy pontján azt érezték, valami hiányzik, és hiába keresték hétköznapi dolgokban a megoldást, valahogy nem akart szűnni ez az érzés, csak azután, hogy valamilyen formában rátaláltak istenre. Sokáig úgy hittem, hogy nekem soha nem volt hasonló hiányérzetem, és talán ezért sem éreztem soha isten hiányát, de tovább gondolkodva rá kellett jönnöm, hogy tudom, miről beszélnek. Ugyanakkor nekem olyan spirituális élmények, mint az együtt zenélés, a filmnézés, a munka öröme, vagy épp az írás mámora mindig kitöltötték az űrt.

Másrészt arra is rá kellett ébrednem, hogy nagy különbség van az ő egykori ateizmusuk és az én ateizmusom között. Ők csak elutasították istent családi hagyományaik, nem vallásos környezetük, vagy az egyházak kevésbé vonzó vonásai hatására, amikkel azonosították a hitet. Ezen túl azonban nem tettek semmilyen értéket isten helyére. Ténylegesen nem volt hitük, mármint tudatos hitük nem. Ezt a területet egyszerűen elhanyagolták és bizonyos értelemben csak a mának, a pillanatnak éltek. Aztán történt valami, mondjuk meghalt egy közeli hozzátartozójuk és egyszerre ott álltak letaglózva, rémülten, eszköztelenül az elmúlás előtt. Vagy beszerezték az „amerikai álom” minden kellékét, de még mindig nem voltak tőle boldogok és belátták, hogy a még több pénz és még több tárgy sem teszi majd őket azzá.

Ehhez képest az én ateizmusom tudatos választás, és átgondolt hitrendszer van mögötte. Sok évbe telt, mire érthető formába tudtam fogalmazni, hogy nekem miért tud teljes lenni az életem isten nélkül is: mert van hitem, csak ez nem vallásos hit. A következő részben erről szeretnék írni egy kicsit.