A III. világháború 2022. február 24-én kitört. Mindenki azt hitte, hogy a következő világháború atomháború lesz és az emberiség pusztulását hozza majd. A valóságban azonban nem repkednek atomrakéták, de még hagyományosak is csak Ukrajna fölött. Nem látunk nagyszabású hadműveleteket sem világszerte, a hagyományos háború borzalmait egyedül az Ukrajnából érkező felvételeken nézhetjük, vagy a környező országokba tömegével menekülő emberek nyomorúságát követve.

A globalizáció és az információs technológiák fejlődése révén ma egy egészen másfajta világháború tárul elénk. Ez a világháború gazdasági háború és a fő frontvonalak nem a Kijev, Harkiv, Szumi, Csernyihiv, Mikolajiv és Mariupol körül felállított zord harcállásokban húzódnak, hanem kényelmes, légkondicionált irodákban, fűtött parlamenti üléstermekben és ergonomikus székekkel teli tárgyalókban. Ez a világháború kiberháború, amit nem keménykötésű, maszkulin, terepszínbe öltözött katonák, hanem sokszor nyeszlett, vagy épp túlsúlyos, nem ritkán akár metroszexuálisnak is nevezhető informatikusok vívnak, jelentős részben civilként, még csak nem is katonai egyenruhában. És ez a világháború propagandaháború, kőkemény pszichológiai hadviselés, amit újságírók, TV és rádióbemondók, divatos influenszerek és rutinos propagandisták folytatnak trendi göncökben, homokzsák fedezék helyett tökéletes smink mögül.

Ma azt láthatjuk, hogy az utóbbi években gyengélkedő USA, ami a világuralmi pozícióját egyre inkább elveszíteni látszott, úgy roppantja össze a "kemény és erőtől duzzadó" Oroszországot, hogy ehhez egyetlen katonát sem kell bevetnie. Bident sokan felelőtlennek nevezték, mikor tavaly ősszel pedzegetni kezdte Ukrajna NATO tagságát. Akik az orosz vezetés – vagy legalábbis a propagandájuk – szemével nézik a most zajló háborút, azok az amerikai elnök, a NATO és bizonyos EU-s vezetők felelősségét szokták kiemelni a konfliktusban, mondván, ők hajszolták bele Putyint, hogy támadjon. És még ha ez így is lenne, a szempontjukból nézve ebben semmi felelőtlenség, vagy szeleburdiság nem volt, csak színtiszta számítás.

Az oroszok egyre inkább átvették az utóbbi időben a közel-kelet rendteremtője tisztet az USA-tól és Amerika levesébe annyiszor és olyan ügyesen köptek bele, hogy az arab országokban az USA befolyása megcsappant, az épp futó háborúit elvesztette. Ezen felül sikerült megosztani az EU-t, már 2014-ben a szakadár ukrán „köztársaságok” támogatásával destabilizálni tudták Közép-Kelet Európát, érdemben befolyásolták az előző amerikai elnökválasztást és tető alá hoztak egy Oroszország-Kína szerződést, amivel egy egyre erősebb új pólus körvonalazódik az USA-EU-Egyesült Királyság tömbbel szemben.

Ehhez képest Putyin ukrajnai inváziójánál nem sok dolog jöhetett volna jobban a Biden adminisztrációnak. Ennek ürügyén profi diplomáciai hadmozdulatokkal napok alatt hoztak létre egy soha nem látott nemzetközi szövetséget az oroszokkal szemben – még a mindig független Svájc, sőt, még Szingapúr is beszállt! –, amit minden bizonnyal már hónapok óta rakosgattak össze, másként nem lett volna ennyire gyors és egységes a Nyugat válasza. És itt mutatkozik meg igazán a soft power-nek nevezett kulturális befolyás ereje. Amerikának nem kell fegyvert tartania az ukránok fejéhez, hogy az ő szövetségi rendszeréhez akarjanak csatlakozni, de az EU-nak sem. Sőt, nem csak a szövetséges országokban, de még Oroszországban is az amerikai álmot kergeti a lakosság. És ez az, amiben az USA minden riválisa gyenge.

Senki nem akar orosz, vagy kínai életet élni, pláne nem afgánt, iránit, észak-koreait, venezuelait vagy kubait. Ebben a világháborúban pedig azt láthatjuk, hogy a soft power legyőzi a hard power-t, a nyers katonai erőt. Mert az orosz csapatok most ugyan lassan, de biztosan felőrlik az ukrán erőket, de Ukrajnát nem fogják tudni sokáig megtartani a széleskörű és kemény lakossági ellenállás miatt, ez a következő Afganisztán Oroszország számára.

Ráadásul ezzel a háborúval az időnként vonakodó, máskor rivalizáló EU-t, védelmi képességei korlátozottsága miatt most nagyobb mértékben függő helyzetbe hozhatja az USA, és teheti ezt a segítséget nyújtó, szívesen fogadott nagytestvérként – nem lepődnék meg, ha rövidesen újraélednének az USA-EU szabadkereskedelmi tárgyalások, de ezúttal sikerrel végződnének.

Sőt, még a nagy rivális Kínát is kellemetlen helyzetbe hozta ez a háború, mert, mint Putyin utolsó komoly szövetségese, ugyan érdekében áll az orosz győzelem, de nem mindenáron. Így, amint azt látják Pekingben, hogy Putyin már nem ura a helyzetnek és a háború burkolt támogatásának már nagyobb a költsége, mint a haszna – vagyis az, hogy így kapnak egy Kínától függő, annak alárendelt Oroszországot –, abban a pillanatban fognak kihátrálni mögüle. Mert Kína most még lehet nevető harmadik a konfliktusban, a nyugati szankciók hatása később ér el hozzá, mint ahogy visszaüt magára a nyugatra is, de a csőd felé száguldó Oroszország túl nagy és nem hiszem, hogy Peking hajlandó lenne hosszabb távon finanszírozni. Az már Kínának is túl drága.

Vagyis, ha valóban az indította Putyint Ukrajna lerohanására, hogy Biden belengette az ukrán NATO tagságot, akkor ez Joe – vagy a tanácsadói – részéről egy zseniális húzás volt, legalábbis az ő szempontjukból. Nekik politikailag nem drága, sőt még jól is jön a sok kifolyt ukrán vér, pláne a kifojt orosz vér. Küldik is a fegyvert és ellátmányt bőven az ukránoknak, akik lényegében helyettük győzik le Putyint, még akkor is, ha a háborút magát katonai értelemben elvesztik, mindezt egy tényleges amerikai háború költségeihez képest fillérekért. Mert ezzel a háborúval Putyin nem egyszerűen lábon lőtte, de hasba szúrta magát.

Bár még csak burkoltan, de a Nyugati vezetők már jelezték Oroszország felé, hogy csak egy út van nekik ebből a konfliktusból kifelé és az Putyin beáldozása és a feltétel nélküli kivonulás Ukrajna teljes területéről, beleértve a Krímet, Luhanszkot és Donyecket is. És vélhetően ez is fog történni, ha nem a következő hónapokban, akkor a következő 3-4 évben, mert Putyin nem fog feltételek nélkül kivonulni jóvátételt fizetve - mert ő csak így kerülhetné el a vesztét, vagyis ő így is, úgy is belebukna a konfliktusba. Közben persze borzalmas, helyrehozhatatlan károkat és traumákat okoznak Ukrajnának és az eddigieknél is súlyosabb belső válságokba és szenvedésbe taszítják Oroszországot is.

Sokan ma azt latolgatják, vajon eszkalálódik-e a konfliktus, lesz-e belőle katonai világháború, atomháború. Bár kizárni nem lehet, ennek kisebb esélyét látom, mint az orosz elnök bukásának. Igen valószínűnek tartom, hogy ha Putyin van olyan kétségbeesett, hogy megnyomatná azt a bizonyos „gombot”, akkor lesz a közelében olyan, aki még időben fejbe lövi. Oroszország esetében számomra az a kérdés, hogy katonai puccs, az oligarchák hatalomátvétele, vagy forradalom söpri majd el Vlagyimirt – mert amint nem tudja az államkasszából kártalanítani a nyugati szankciókban megtépázott gazdasági elitet, amint az látszik, hogy a hatalma meggyengült, és ahogy egyre inkább húzódik a háború és egyre nő a feszültség az egyenruhások között is, úgy fog bekövetkezni valamelyik.

De arra a kérdésre, hogy fog-e eszkalálódni ez a világháború, a válasz egyértelműen igen, gazdasági, kiberhadviselési és propaganda háború értelemben legalábbis mindenképp. Mert ez a világháború abban is más, mint az előzőek, hogy ezt már nem csak országok, de cégek is vívják. Az elsők, talán erkölcsi kötelességüknek érezték, de talán csak a marketing potenciált látták meg abban, ha demonstratívan kivonulnak Oroszországból. A többiek számára ez már gazdasági kényszer volt, hisz választaniuk kellett az épp a gazdasági összeomlás felé robogó orosz piac és az ehhez képest kisebb gazdasági válságra készülő nyugati között. A többségnek nem volt nehéz a döntés.

Mert ez a világháború az előzőekhez hasonlóan anyagháború, csak itt nem a hadianyagot öntik számolatlanul a csataterekre és az emberanyagot áldozzák föl minden mértéken fölül, hanem a gazdasági erőforrásokat, a tőkét és a fizikai javakat. Mikor elemzők arról írnak, hogy rövidtávon az EU számára is nagyon fájna a leválás az orosz gázról és olajról, ezért úgysem lépik meg, akkor csak azt felejtik el, hogy épp háború van és most nem a hagyományos közgazdasági logika, hanem a háborús logika érvényesül egyre nagyobb mértékben. Eszerint nem az a fő kérdés, hogy egy lépéssel mennyi pénzt és politikai tőkét nyerünk és mennyit veszítünk, hanem, hogy mennyit veszít a másik. És ha azt látják, hogy a Putyin éra végét az hozná el, ha egyszerre leállítanák a gáz és az olajvásárlást az oroszoktól arra az időre, amíg ez az átmenet végbemegy, akkor le fogják állítani.

Biztos vagyok abban, hogy az illetékesek az elmúlt hetekben keményen számoltak és tárgyaltak, hogy lássák, hogy mennyi ideig húzzuk ki orosz gáz és olaj nélkül és ezeket honnan és hogy lehetne ideiglenesen pótolni. És biztos vagyok abban is, hogy ezt mára pontosan tudják. Ahogy abban is, hogy őket egy fikarcnyit sem érdekli a rezsicsökkentés.

Mert ennek a világháborúnak, az előzőekhez hasonlóan minden országra, így hazánkra is hatása lesz. Hisz épp egy újabb gazdasági válság küszöbén vagyunk. A kérdés csak annak a mértéke és időbeni elnyúlása. Bár jól hangzik kampányszlogenként az ellenkező állítás, a háború költségeit a magyar emberek (is) meg fogják fizetni. Itthon több szempontból is különösen komoly következményekre számíthatunk.

Amikor a konfliktus kezdetén a kormány röviden arról beszélt, hogy újra kell gondolni a külpolitikát, akkor igen szemérmesen fogalmaztak. Mert ezzel a háborúval a Fidesz előző 12 évének kül- és gazdaságpolitikája omlik össze a szemünk előtt. Az elmúlt években mesterségesen is gyengített forint megroppant és a Covid válság után másodszor tapasztaljuk meg, hogy mik a hátrányai a saját nemzeti valutának az Euróval szemben – azzal együtt mondom ezt, hogy nem vagyok Euró párti. Az autógyártás alkatrészhiány miatt a következő hónapokban leáll jóformán az összes itthoni üzemben, ami megint egy, a Covidhoz hasonló csapás az iparban és a hazai termelés kitettségét és sebezhetőségét mutatja – egyben a Fidesz elhibázott kül- és gazdaságpolitikájának szimbóluma. A mezőgazdaságunk egyik fontos felvevőpiaca Oroszország volt, de talán Ukrajna és részbe az oroszok kiesésével a termelésből attól legalább nem kell tartanunk, hogy nem találunk vásárlót ezekre a termékeinkre a világpiacon. És ezek csak a legközvetlenebb hatások.

Hamarosan minden nagyon megdrágul majd, mert tarthatatlan lesz a rezsicsökkentés, a hatósági áras benzin, de még az építőanyagok ára is. Utóbbi, mármint az építőipar a kormánypárt másik nagy kedvezményezettje volt az elmúlt években, mindig kitehették a kirakatba, hogy az ő vezetésük alatt milyen látványosan fejlődik az ország. Nos, ez a fejlődés most megáll és az életszínvonalunk meredek zuhanásba kezd a következő hónapokban, amin nem változtatna egy újabb, családtámogatás köntösébe burkolt állami támogatás sem az építőiparnak, ahogy a hatósági árak is csak ideig-óráig. Ezután az történik majd mindennel, mint most az ármaximált termékekkel, a kereskedők először korlátozzák a megvehető mennyiséget, azután már ők sem kapnak a nagykerből vesztességgel és hiánycikké válik minden ilyen jószág - hacsak az adóforintjainkból nem kezdi kompenzálni őket a kormányzat, kockáztatva, hogy ezek a forintok máshonnan hiányozzanak. Mert hiába lesz olcsó a csirkefarhát, ha nem lehet majd kapni – a boltban legalábbis, mert ezzel párhuzamosan felélénkülhet itthon a feketepiac, ahol az ár sokszorosáért beszerezhető lesz minden, ami a boltokban hiánycikk. És eddig csak azokat a hatásokat soroltam, amik szinte biztosan bekövetkeznek – bár a választások után valószínűsítem, hogy a hatósági áraknak rövid úton búcsút inthetünk.

Ami a Fidesz számára talán ezeknél is nagyobb csapás, hogy Putyin elszigetelődésével elvesztették a legnagyobb ellensúlyt, akihez dörgölőzve kritizálhatták a nyugati szövetségeseinket. Ráadásul, ami békeidőben különutasság, az háborúban árulás. Most nincs se Brüsszelezés, se Sorosozás, se Von der Leyenezés, meg Bidenezés – vagy legalábbis erősen lehalkították – és ez így is marad akkor is, ha a ’22-es választást megnyerik Orbánék.

Mert a Putyinhoz való túl közeli viszony most keményen visszaüt hazánkra. A V4 nevű véd és dacszövetségen belül, ami eddig is recsegett, de Orbán legnagyobb külpolitikai sikere volt, most igen gyorsan szigetelődik el Magyarország. Lengyelország, akik az Unióban a Fidesz utolsó komoly szövetségesei voltak a magyar oroszpártiság miatt, most nem véletlenül nem küldtek különvonatot a március 15-i Békemenetre. A miniszterelnök úr az elmúlt években azon dolgozott, hogy új politikai pólust hozzon létre az EU-n belül, aminek ő lehet az erős embere, ehhez képest a mostani világháború miatt az Unió bohóca lett, egy olyan még megtűrt, de nem szeretett figura, akivel ciki barátkozni, és akit büntetlenül lehet ütni.

Mindez olyan környezetben éri hazánkat, amikor a jogállamisági mechanizmust elindítják az országgal szemben, nem kapunk meg komoly Uniós forrásokat - még ha a menekülthullám miatt ideiglenesen mégis - a Fidesz, nyugaton elfogadhatatlan politikája miatt – meg azért, mert Orbán elítélésével ott szavazatokat lehet szerezni. A keleti nyitás pedig épp az orosz invázió miatt teljes kudarc. A Fidesz most már csak Kína segítő kezében bízhat, ha fenn szeretné tartani különutasságát és, ha Peking hajlandó is segíteni, annak biztosan magas ára lesz, amit a magyar emberek fognak megfizetni, ahogy az eddigi manővereket is – Budapest-Belgrád vasútvonal a piaci ár sokszorosáért, Fudan egyetem, ha megvalósul, minden bizonnyal a piaci ár sokszorosáért, vagy épp Paks II az oroszok felé a piaci ár sokszorosáért, stb.. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan már most is látszik az enyhülés az Unió irányába.

Egy dologban bízhat most a kormánypárt, hogy azzal, hogy az elmúlt években szinte teljesen megfojtották az ellenzéki sajtót, Márky-Zajék nem tudják célba juttatni az üzeneteiket a bizonytalanok és a Fidesz szimpatizánsok felé, csak a saját szavazóikhoz. Így hiába szajkózzák, hogy a Fidesz politikusai Putyin bérencek, hogy Orbán is tehet a bezuhanó forintról, hogy sok kritikájuk jogos volt a Fidesszel szemben, többek közt, hogy nem kéne német autógyárak összeszerelő üzemévé változtatni az országot, hogy az orbáni politika miatt nem kapunk uniós támogatást, stb., ezek a mondatok épp azokhoz nem érnek el, vagy nem hisznek benne, akik megfordíthatnák a választás eredményét és így még ennyi kudarc árnyékában is a Fidesznek van több esélye nyerni 2022-ben. (Ha mindez nem lenne elég, amiatt is, mert az ellenzék nem eléggé egységes és meglehetősen sokat hibáznak, meg persze Gyurcsány egykori Putyin barátsága sem mutat most túl jól.)

Tágítva a világháború perspektíváját térben és időben Oroszország számára nem is a mostani szankciók és nem is az esetleges ideiglenes olaj- és gázvásárlási stop az igazán fájó következmény, hanem az a következő 10 éves Uniós terv, hogy az EU országai leváljanak az orosz energiahordozókról. Kína ugyan pótolni tudja a kieső vásárlókat, de a gáz esetében csak hosszabb távon és olyan alkupozícióból, amivel durván lenyomhatják az oroszok árait, ez pedig egy elhúzódó orosz gazdasági válságot vetít előre még jóval a háború vége után is.

Ahogy arra az ENSZ is fegyelmeztetett a napokban, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten éhínségre számíthatunk a kieső orosz és ukrán élelmiszerek, főleg a gabona exportja miatt. Ez pedig még nagyobb menekültválságot vetít előre, mint a 2015-ös – ami persze megint adhat majd muníciót a Fidesznek – megspékelve az Ukrajnából a háború elől menekülők tömegeivel. És ezek a menekültek egyértelműen klímamenekültek lesznek, hiszen ott már nincs elég termőtalaj az éghajlatváltozás miatt, ezért szorulnak az orosz és ukrán gabona behozatalára, anélkül a területeik lakhatatlanok.

Emellett egy új gazdasági világválság küszöbén állunk, egy olyan világgazdasággal, ami alig lábadozik még a Covid kapcsán hozott karantén intézkedések gazdasági hatásaiból. Közben Kínában ingatlanpiaci összeomlás van, lassul a növekedésük – pedig Kína a világgazdasági növekedés motorja az utóbbi években –, nem véletlen tehát, hogy több elemző is a világgazdaság csökkenését várja.

Az élelmiszer, az energiahordozók árának megugrása és a klímaváltozás miatti félelmek nyomán a „természet megdrágulása” miatt a világban ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika súlyos válságba kerül. Ennek alapja ugyanis az „olcsó”, vagyis kizsákmányolt természet és munka. Ha az elit folytatni akarja a (köz)gazdasági növekedést – márpedig akarja –, akkor az alkalmazottak és bedolgozó alvállalkozóik béreit és jövedelmeit tudják még inkább lenyomni, az államok jóléti szolgáltatásait még inkább lerohasztani, illetve a klímacéloktól elfordulva ismét "inflálhatják" a természetet. Mindháromra látszanak már példák, ahogy a Covid kapcsán kibontakozó kis gazdasági világválságból is a tőkés elit profitált, komoly dollár milliárdokkal növelve vagyonát, míg „a néppel”, vagyis a kevésbé tehetősekkel fizettették meg annak költségeit, ha tetszik, még a válságon is a mi kárunkra gazdagodtak.

Visszatérve, a világháborúnak rövidtávon számos vesztese lesz, talán az egyik legjelentősebb a környezetvédelem. Azzal, hogy a fosszilis tüzelőanyagok közül legkisebb károsanyag kibocsátással járó földgázról gyorsan le szeretne válni az EU a nemzetbiztonsági és politikai kockázatok miatt, szinte borítékolható, hogy legalább a következő években távolodni fogunk a párizsi klímacéloktól, de hosszabb távon ez még jól is jöhet. Ha a megújulókra és a kutatás-fejlesztésre az eddigieknél lényegesen több pénzt költ az EU – és az USA, de Kína is –, akkor hamarabb jöhet el egy olyan technológiai áttörés az energiaraktározásban, aminek a segítségével lehetségessé válik, hogy a mindig ingadozó termelésű szél- és napenergiából stabil energiaellátást biztosítsunk, kiváltva a fosszilis és a nukleáris energiát. De később az is a zöldülés felé mozdíthat, ha a szabad kereskedelem helyett visszatérnek egyre szélesebb körben a védővámok, lassul a világkereskedelem és rövidülnek a termelési láncok.

De talán számomra az egyetlen igazi pozitívuma a III. világháborúnak – ha lehet ilyet mondani egy ilyen tragédia közepette –, hogy, akárcsak a Covid első hulláma alatt most ismét a világ gazdasági és politikai vezetői képesek voltak rövid idő alatt olyan radikális döntéseket meghozni, amik nem a pillanatnyi gazdasági racionalitás talaján állnak. Ez persze aggasztó is lehet egyben, hisz attól még, hogy egy döntés nem gazdasági racionalitáson alapszik és radikális, még egyáltalán nem biztos, hogy előremutató is – lásd magát az orosz inváziót. Azonban elv szintjén éppen erre lenne szükség az ökológiai összeomlás elkerüléséhez, mert az eddigi normalitás termelte ki az ökológiai krízist, ahogy, hogy csak a közelmúltat nézzük, 9/11-et, a Közel-Kelet háborúit és forradalmait, a 2008-as világválságot, de ezt a világháborút is. Szóval talán nincs minden rendben ezzel a normalitással…