A politika című bejegyzésben főként a vezetők szempontjából írtam a képviseleti demokráciák politikai kultúrájáról, míg most a választópolgárok oldalát szeretném jobban körüljárni.

Korábban azt írtam, hogy a médiában megjelenő kép révén befolyásolható leginkább az egyes pártok és politikusok népszerűsége, ez azonban csak az úgynevezett „bizonytalan szavazók” esetében van így.

Bár a politikai oldalak felé elkötelezett, „biztos szavazókhoz” képest a párt-semleges emberek számban jóval többen vannak, ugyanakkor a választásokon való részvételük is jóval alacsonyabb, így összességében hasonló, vagy kisebb súllyal vannak jelen a végeredményben, mint párt-hű társaik.

Az elkötelezettek pedig gondolkodás és mérlegelés nélkül mindig ugyanoda teszik az x-et. Gyakorlatilag érzelmi alapú döntést hoznak. Elsőre az ilyenfajta, politikai oldalak mellett való lecövekelés, talán teljesen értelmetlennek, logikátlannak tűnik, ha azonban a mélyére nézünk, nagyon is átérezhető.

A családunk, a neveltetésünk jellemzően valamelyik oldal ideológiáját jobbnak láttatja, mint a többit, így sokan egyszerűen automatikusan követik a szülői preferenciákat, innen az elköteleződés – jó fiúk/jó lányok akarnak lenni, akik nem lázadnak, nem mondanak ellent.

Legalább ilyen tipikus, és talán még érdekesebb, mikor az előző generációk démonizálják az egyik pártot, vagy eszmerendszert. Tehát nem azt mondják meg, hogy kire kell szavazni, hanem azt, hogy kire tilos.

Néhány hazai példával élve, ha valakinek a nagyszüleit a kommunisták ölték meg, vagy semmizték ki, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy baloldalinak mondott pártokra szavazzon, sőt, vélhetően olyan szervezetet fog választani, ami a lehető legélesebben szemben áll „ezekkel a gazemberekkel”, képviseljen bármit.

Ugyanígy, ha nagyapót a nyilasok hurcolták el, az arra részben emlékeztető radikális jobboldal szereplőitől ösztönösen görcsbe ugrik az unoka gyomra, és olyan hévvel fog ellenük agitálni, mintha a múlt elevenedne meg a szeme előtt.

A fenti helyzetek finomabb változata az is, mikor valaki mindig egy politikai oldalról választ pártot, soha nem „szavaz át” a másik oldal pártjaira.

De továbbmenve, nemcsak a pártpreferencia, hanem tágabb, a közéletet érintő meggyőződések is a fenti módon születnek. A Trianon-trauma továbbélése és feldolgozatlansága megjelenik például a szomszédos országokkal szembeni előítéletekben, vagy a nyugatellenességben is – „pláne, hogy még ’56-ban sem segítettek”. Vagy a kisebbségekkel szembeni ellenérzések gyökere részben szintén Trianonhoz köthető, részben pedig a kiegyezéskori magyar politika hagyományait őrzi, mikor, ha a Habsburgokkal szemben nem sikerült növelni az ország önállóságát, a nemzetiségek jogait azért lehetett csorbítani és így a nemzeti önérzetet kenegetni.

Másik oldalról, a bármifajta mássággal szembeni tolerancia – extrém esetben akár az önvédelem elutasításáig menően –, vagy a nyitottság, mint érték hangoztatása hasonlóan „zsigeri”, történeti gyökerekig nyúlnak vissza. Eközben érdekes és ellentmondásos, hogy a szélsőséges nézeteket valló személyeket a liberális eszme képviselői sok esetben mennyire nem próbálják megérteni. Ez egy tipikus példája annak, mikor az elv és a gyakorlat bennünk összeütközik.

Ahogy ugyanis az ideológia a pártok számára csak eszköz, úgy a választók sem feltétlenül vannak tisztában egy-egy gondolatrendszer mélységeivel, a civilek fejében is gyakran furcsán keverednek az alapvetések.

Az egyik hazai érdekesség, hogy a mai radikális jobboldal és az egykori liberális párt, az SZDSZ egyik korai, fő követelése ugyanaz: a korábbi szocialista államrend fenntartóinak a száműzése a közéletből, az elszámoltatás és az ügynökakták nyilvánosságra hozatala.

Egy másik hungarikum, hogy a szélsőjobboldali és újabban a konzervatív szervezetek egyszerre hirdetnek nemzeti szuverenitást – a magukat demokratikusnak valló országokkal szemben – és hajbókolnak a térség aktuálisan erős diktátorának az erőpártiság szellemében – ahogy egykor a náci Németországnak, most a putyinista Oroszországnak. (Sokan szintén e logika mentén idealizálják a Habsburg alávetettséget, mondván, akkor legalább egy erős birodalom részei voltunk, ma pedig egyedül gyöngék vagyunk.)

További furcsaság, hogy az eredetileg munkás gyökerekkel rendelkező, az elesetteket, a szegényebb néprétegeket fölkaroló szocialista politikusok jelentős része az ország leggazdagabbjai közül kerül ki – a hozzájuk hasonlóan tehetős szakszervezeti vezetőkről már nem is beszélve. És sokaknak nem okoz gondot az sem, mikor olyanok követelnek sajtószabadságot, akik a szocializmus alatt cenzorként dolgoztak.

Eközben a konzervatív körök tárt karokkal fogadják a hozzájuk megtérő, egykori szocialistákat, akár ügynökmúlttal is, és a keresztény értékekre aszerint hivatkoznak erkölcsi alapként, hogy épp mikor melyik áll érdekükben – míg más értékeket gyakorlatilag megtagadnak.

Mindezt természetesen a párthű választók kritikátlanul elfogadják. Kis túlzással, az elkötelezettek számára az a szervezet, amit követnek, nem tud olyat tenni, ami miatt elfordulnának attól. Már-már vallásosan lojálisak hozzá. Ez a fajta merev, a múlt berögződéseit soha meg nem kérdőjelező hozzáállás pedig egy nagyon fontos negatív következménnyel jár: a párbeszéd hiányával.

Mikor ugyanis gondolatok helyett meggyőződéseket ütköztetünk, az nem több értelmetlen hitvitánál. Ilyenkor, mint egy versmondó, mérlegelés nélkül fújjuk a hitrendszerünk alapvetéseit, ahogy a beszélgetőpartner is ugyanezt teszi és meg sem próbáljuk megérteni egymást. Tulajdonképp nem is halljuk meg, hogy a másik mit akar mondani nekünk és fordítva.

Ezért nagyon nehéz sok esetben értelmes eszmecserét folytatni közéleti kérdésekről és ez áll leginkább a társadalmi integráció útjában, ráadásul nem csupán Magyarországon, de az egész Unió szintjén is.

A magam részéről az elvek mentén folytatott politizálás helyett a témákra fókuszáló megközelítést sokkal szerencsésebbnek tartom. Ahogy korábban írtam is róla, ha arról kezdünk beszélgetni, hogy, milyen iskolákat szeretnénk, kiléphetünk a meggyőződéseink dogmái közül és hiteles, saját gondolatokat oszthatunk meg egymással, ahelyett, hogy azt szajkóznánk, mit mondott a kérdésről X, vagy Y politikus.

A hatalom oldaláról ugyanígy az elvek – látszólagos – hangoztatása helyett üdvözítőbbnek érzem, mikor konkrét témákat és társadalmi csoportokat igyekszik képviselni egy párt. Régi közhely, de igaz, hogy a politika szolgálat, konkrét embereket pedig sokkal átláthatóbban lehet szolgálni, mint ködös eszméket. Az emberek szólnak, ha úgy érzik, elárulják őket, az eszmék ilyesmire nem képesek.