Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a megelőző korokban a hűtlenség nem úgy volt veszélyes két ember viszonyára, mint manapság, mert a férfi félrelépése nem a kapcsolat alapját és célját ingatta meg, hisz a gazdasági szövetség a családok között ettől még megmaradt és közös gyermekük is születhetett, a nő csalfasága ellenben sokkal nagyobb rizikót hordozott magában.
Azóta ez a nemek közti különbségtétel eltűnt, ami azonban nem jelenti azt, hogy polgárjogot nyert volna a megcsalás. Épp ellenkezőleg! Az uralkodó nagy Ő kultusz burkoltan nagyon is azt sugallja, hogy életünk végéig hűségesnek kell lennünk, sőt, immár nem szülői, vagy társadalmi kényszerből, hanem saját akaratunkból muszáj a monogámiát választanunk. Csak hát van itt egy kiskapu, mert csupán akkor kell így tennünk, ha ráleltünk a nagy Ő-re. Amennyiben viszont az aktuális társunkról kiderül, hogy nem ő az Ő, akkor kereshetünk tovább.
A monogámia ilyenfajta „modern” értelmezése az újradefiniált párkapcsolatból következik, aminek alapja a szerelem, illetve a bizalom és csak harmadsorban a gazdasági közösség – már csupán két ember és nem annyira két család között –, célja pedig a közös boldogság, a gyerek inkább másodlagos.
Ezzel párhuzamosan a hűtlenség is új értelemet nyert, ma ugyanis előfordulhat – ami régen csak elvétve esett meg –, hogy elhagy a társunk, mivel beleszeret a harmadikba. Ebből következik, hogy általában könnyebben megbocsátható az „egyéjszakás kilengés”, mint egy tartós viszony, vagy másként mondva a szexuális hűtlenség jellemzően kisebb „bűn”, mint az érzelmi megcsalás, hisz utóbbi rombolja a kapcsolat alapját adó szerelmet is.
Másfelől a félrelépés tönkreteszi a bizalmat a partnerek között, amit csak nagyon nehezen és lassan lehet újraépíteni. Ráadásul, eközben sérül a kapcsolat célja, vagyis a közös boldogság is. Következésképpen kijelenthetjük, hogy jelenleg a megcsalás mindkét nem esetében ugyanúgy veszélyes a kapcsolat alapjaira és céljára egyaránt.
Megfordítva, a szerelem, a bizalom és a boldogság törékenyebb kapcsolati alap és cél, mint a társadalmi nyomás, a gazdasági szövetség és a gyerek, nem tudnak úgy összetartani két embert, mint az utóbbi triász. Annál is inkább, mert gyakran látható, hogy ahol már van gyerek is, illetve számottevő közös vagyon, ott az emberek motiváltabbak a kapcsolat megmentésére, mint ahol ezek hiányoznak, illetve a hagyományos közösségekben, még akkor is, ha lehetséges a válás, előtte inkább tesznek erőfeszítéseket az együtt maradásért.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha a megcsalásnak mindkét nem esetében ekkora a rizikója, akkor miért csináljuk? Először is azt kell tisztázni, hogy nem egy, hanem kétféle megcsalás létezik: van, hogy a megcsalás a párkapcsolatban megélt hiány enyhítésére szolgál és van, hogy független a párkapcsolat minőségétől, a hűtlen fél személyiségéből, lelki sérültségéből következik.
Bár ebben az írásban csak az első esettel szeretnék foglalkozni, a válasz ezzel együtt is igen összetett. Talán érdemes a monogámia fő értékének, a hűségnek a vizsgálata felől közelíteni. A kultúra által sugallt mottó így hangzik: „Légy hű!” Igen ám, de kihez és meddig?
Mint láttuk, evolúciósan időszakos monogám/poligám, időszakos promiszkuus viselkedésre vagyunk „kódolva”, az uralkodó kultúra pedig ennek ellentmond. Ha önmagunkhoz akarunk hűek lenni, akkor bizony időnként félrelépünk. Ha a párunkhoz vagyunk hűek, akkor saját genetikai örökségünkkel vagyunk kénytelenek viaskodni, tehát a hűségnek és a hűtlenségnek is mindenképp ára van.
A dilemmát persze úgy is feloldhatjuk, ha időről-időre lecseréljük a partnerünket, így sok, rövidebb monogám kapcsolatban éljük le az életünket – lásd nagy Ő kultusz. A gyermekvállalással azonban megint csak bonyolódik a helyzet, hisz szintúgy evolúciós örökség, hogy gyermekeinknek „a legjobbat akarjuk”. Nekik pedig az a legjobb – ebből a szempontból –, ha a társunkkal jól működő, tartós kapcsolatot tudunk kialakítani, legalább arra az időre, amíg fölnőnek. Ez az idő azonban túl hosszú, közben a kapcsolat mindenképp megfakul.
Ilyenkor vagy közösen elkezdünk dolgozni a megjavításán, hogy új színt vigyünk az életünkbe, vagy a fellépő hiányérzet nyomán eltávolodunk és jellemzően félrelépés, munkamánia, vagy a gyerekek nevelésébe való menekülés lesz a vége.
A teljes képhez még hozzá kell tennünk, hogy idővel maga a kapcsolat is önálló értékké válik, ha kialakul a valódi kötődés két ember között. Mivel a jelenség univerzális, több kultúrában megfigyelhető, kell, hogy legyen evolúciós megalapozottsága, és óriási szerepe van abban, hogy a fenti paradoxonokat feloldjuk, sokat segít ugyanis a megbocsátásban. De mit is kell megbocsátani?
Maradjunk most csak a hűtlenségnél. Ha őszinték vagyunk egymáshoz és fel merjük vállalni, hogy a társadalom zöme szokott félrelépni, tehát a jelenség szabály, nem pedig kivétel, akkor se devianciának, se betegségnek nem tekinthetjük, legfeljebb morálisan ítélhetjük el.
Mikor kiderül, hogy megcsalt a párunk, azt jellemzően tragédiaként éljük meg, hisz „sosem gondoltuk volna, hogy velünk is megeshet”, mivel „az ilyesmi mindig csak a nem normális emberekkel történik”, ha mi lépünk félre és kicsit is működik a lelkiismeretünk, akkor pedig kemény bűntudat gyötör.
A szégyen miatt a hűtlen inkább félrebeszél, hazudozik, hogy le ne bukjon, és az egész kapcsolatot megfojtja a titok nyomasztó súlya. Rengetegszer tapasztalom, hogy mennyivel rombolóbb a párokra nézve az őszinteség hiánya, mint maga a félrelépés, mert így, szőnyeg alá rejtve a problémát, eleve lehetetlen kezelni. Amikor aztán kibukik a hűtlenség, annak kettős hatása van.
Egyrészt jön a fent leírt tragédia- és vele az eszköztelenség érzése – mivel, a moralizálásnak „hála”, kulturálisan nem soroljuk a megcsalást a normális párkapcsolati események közé, a legtöbb embernek nincs rá forgatókönyve, hogy hogyan kezeljen egy ilyen helyzetet. Másrészt kijózanítóan hat, mert napnál is világosabban mutatja, hogy „közöttünk valami nem működik”. Ekkor számít igazán, hogy milyen erős a kötelék, ami a párt addig összetartotta.
Ha valóban szeretik egymást, akkor a megcsaló tud bocsánatot kérni és teperni a kapcsolatért, a megcsalt fél pedig tud megbocsátani, amitől a kapcsolat képes tovább fejlődni afelé az érett párkapcsolatnak nevezett állapot felé, amikor „már nem számít, ki-kivel feküdt össze, mert haza egymáshoz járunk”. (Mellesleg ez lehetne a kvázi monogám kapcsolatok mottója is.)
Végezetül vessünk egy pillantást a valódi- és a kvázi monogámia nyugati alternatívájára, a nyitott kapcsolatra. Tagadhatatlan előnye a valódi monogámiával szemben, hogy nyitott kapcsolatban nem szükséges „kompromisszumokat kötni a génjeinkkel”, illetve a kvázi monogámiához képest fojtogató titkokat sem kell őriznünk a társunk előtt.
Ugyanakkor ez az alternatíva nem olyan „kipróbált”, mint az előző kettő, vagyis nincsenek meg a hagyományai, amik segítenének bennünket a mindennapokban, jellemzően nem ezt tanuljuk a szüleinktől, és mivel nincs kulturális beágyazottsága, a környezetünkkel sem könnyű elfogadtatni.
Egyébként nyitott kapcsolat alatt nem is beszélhetünk egységes fogalomról, hisz annak tekinthetünk az alkalmi párcserétől kezdve, az egymástól külön töltött, egyéjszakás kalandokon át, a párhuzamosan futó, tartós kapcsolatokig mindent, a félig nyitott és az időszakosan nyitott változatokról már nem is beszélve.
Általánosságban csak annyit mondhatunk róla, hogy lelki oldalról az intimitás általában lecsökken a pár tagjai között, a nemi élet pedig felpezsdül, illetve részben átértelmeznek olyan fogalmakat, mint a hűség, a megcsalás és a féltékenység. Ezen felül a fentiekből következik, hogy a nyitott kapcsolat szabályai nem olyan kőbevésettek, mint a monogám/poligám kapcsolatok esetében, ezeket mindig a párnak kell közösen lefektetni. Ha ebben sikerrel járnak, akkor akár hosszabb távon is működőképes lehet ez a felállás.
A kapcsolati egyensúly akkor tud megborulni, mikor valaki gyereket szeretne, mivel a szülőség mindig nagyobb elköteleződéssel jár és „összerántja” a párt. Amennyiben valamelyik szerető kezdi erőltetni a dolgot, akkor értelemszerűen válaszút elé kerül a kapcsolat. Ha a pár vágyik babára, akkor a nő az anyaság első hónapjaiban nem lesz elérhető külső partnerei számára, miközben nagyobb támogatásra szorul a férfi részéről – ha nem kapja meg, az komoly törést okoz a kapcsolatban. Eközben az újdonsült apaszereppel sem könnyű barátkozni, ami szintén a kalandozásoktól veszi el az időt és az energiát, feltéve, hogy a férfi nem hagyja egyedül a nőt a gyermekkel.
Mindent összefoglalva, bár természetünknél fogva közelebb áll hozzánk a promiszkuitás, a monogámiát hirdető nyugati kultúra ezzel szöges ellentétben áll. Ez a feloldhatatlannak látszó dilemma folytonos törést idéz elő a valódi monogámiát követelő elmélet és a kvázi monogám gyakorlat között.
Napjainkban csupán annyi változott a megelőző korokhoz képest, hogy a világiasodás, az emancipáció és a fogamzásgátlás forradalma révén átértelmeződött a szexualitás, a párkapcsolat és vele a megcsalás fogalma, amitől lényegében megszűnt a korábbi kettős mérce férfiak és nők között, illetve megengedőbb lett a környezet a szabados szerelmi élettel szemben, lazultak a határok. Ennek eredményeként a promiszkuitást többen merik fölvállalni nyitott kapcsolat formájában, aminek a közösségi elfogadottsága ugyanakkor igen alacsony, miközben monogám kapcsolatban a megcsalás továbbra is szégyellnivaló.
Másrészt a tartós párkapcsolat új alapokra helyeződött, de a szerelem, a bizalom és a közös boldogság romantikus triásza nem képesek olyan szilárdan összetartani két embert, mint a családok gazdasági szövetsége, a gyerek, és a társadalmi kényszer. Elég erős kapocs lehet ugyanakkor a kötődés, ha elfogadjuk, hogy a szerelem legfeljebb 2 év után mindenképp elillan és többé nem is tér vissza közénk eredeti formájában; ha normálisnak tekintjük, hogy lesznek konfliktusaink, ahogy azt is, hogy lesz egy olyan időszak, amikor egészen kiábrándulunk a másikból és csak a hibáit fogjuk látni, de ez a szakasz is véget ér és van visszaút egymáshoz.
Sokat segít a helyzeten, ha különválasztjuk a kötődést és a szexualitást, gondolok itt arra, ha az élet részének fogadjuk el, hogy időnként mást is megkívánunk a társunkon kívül, és ez fordítva sincs másként, ebből azonban nem következik automatikusan félrelépés és így nem is kell, hogy sérüljön a köztünk lévő emberi kapcsolat. A magánvéleményem az, hogy élhetőbb úgy felfogni egy kapcsolatot, mint egy nagyon szoros, áterotizált barátságot, szemben azzal a túlidealizált képpel, amit a szerelmes regények és filmek milliói közvetítenek. Ha stabil kötődést és nem élethosszig tartó szerelmet keresünk, igenis lehet tartósan boldognak lenni egy párkapcsolatban!
Utolsó kommentek