HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) Hidegháború (1) hidegháború (2) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) nyugat (1) Nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (16) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2014.01.27. 11:10 Mayer Máté

Egalista kiáltvány – a modernkori feminizmus margójára

A feminizmus meg én régóta kerülgetjük egymást. Először úgy 10 éve randiztunk egy szeptemberi délutánon az ELTE BTK-n, az Ajtósi Dürer sor azóta Dürer kertként elhíresült épületében. Gender studies volt a szeminárium neve, ahol belé gabalyodtam és azóta, „szeretlek is meg nem is” viszonyban vagyok vele.

A hőskor szüfrazsettjeit, az egyenlő jogokért küzdő amazonokat, akik nem átallottak nadrágot húzni és olykor szoknyát meg alsóneműt égetni nagyon szeretem, ahogy a mai „liberális feministákat” is, akik a nemek egyenlő kiteljesedéséért dolgoznak. A mindenhol szexizmust kiáltó, minden, szerintük helytelen dolgot korlátozni, vagy betiltani akaró „radikális feministákat” akik összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal, viszont nem.

Férfiak és nők nem vagyunk egyformák. Tudom, hogy az uniszexizmus korában nem divatos ilyet kijelenteni, de sajnos „a tények makacs dolgok”. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb, felsőbbrendű, vagy értéktelenebb a másiknál, csupán sok mindenben különbözünk. És éppen ezekkel a különbözőségekkel egészítjük ki egymást. Minderről viszont már olyan sokan írtak olyan sokat, hogy nem is mennék bele jobban.

Hadd folytassam inkább egy botrányos kijelentéssel! Szerintem a feminizmus a második világháború után győzött! Elérte az eredeti célját, hogy nők és férfiak minden tekintetben egyenlők legyenek a törvény előtt. A mozgalmat, amit addig a harc kötött össze, ezután a felbomlás fenyegette, ezért néhányan új ellenséget kerestek.

Az aktivisták egy része ezt a nem egyenlő bánásmódban találta meg, és azért kezdtek kardoskodni, hogy a törvények szelleme a gyakorlatba is átmenjen. Olyan problémákat igyekeznek megoldani, mint mondjuk, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb fizetést kap, mint egy férfi. A liberális feministák ugyanakkor nem csak „női” problémákat tűztek a zászlajukra, hanem „férfi” gondokat is, például azt, hogy egy férfi is otthon maradhasson az újszülött gyermekkel, ha szeretne, míg a nő inkább dolgozna. Ez a küzdelem tehát már nem a nőkért, hanem az egyenlőségért folyik, a szó szoros értelmében pedig nem feminizmus többé, hanem egalizmus.

Az egalizmus viszont nem polgárjogi csatározás, hanem „pszichológiai hadviselés” a legnemesebb értelemben, ezért nem is lehet utcai demonstrációkkal és látványos akciókkal megnyerni. A fizikai erő itt teljesen haszontalan, ugyanis most nem törvények kicsikarása a cél, hanem évszázados sztereotípiák újragondolása. A férfiak nem azért keresnek többet, mert ezt egy törvény előírja, hanem mert a hagyományos kép még mindig az, hogy a férfi a családfenntartó, amit a nő jövedelme legfeljebb csak kiegészít, ha kell egyáltalán dolgoznia. (A bejegyzés megírása utáni években készült szociológiai kutatások a témában kimutatták, hogy a bérkülönbség mögött legnagyobb részt a szülési szabadság miatt megtörő karrier út áll. Az előző gondolat csupán 1-3%-ot magyaráz a jövedelmi különbségekből - a szerző.) Ennek a hiedelemnek a másik oldala, hogy csak a nő tudja, mi kell a csecsemőnek, ezért az apák gyakorta kiszorulnak a gyermeknevelésből az első években.

Az alapvető nehézség mindkét sztereotípia mögött ugyanaz: a két nem képviselői nem tekintik egymást partnernek. Persze a partnerség nem azt jelenti, hogy a férfiak elnőiesednek, a nők pedig elférfiasodnak, ahogy azt ma sokan félreértik, csupán annyit, hogy a másikat is ugyanolyan kompetensnek tartom, mint saját magamat, ezért rá merek bízni dolgokat, nem félek támaszkodni rá. Másként mondva bízunk egymásban. Ilyen fajta bizalmat pedig csak oktatással, hosszú évek alatt és sok munka árán lehet kiépíteni, szabályokkal, rendeletekkel nem tudjuk rákényszeríteni senkire. Azt állítom tehát, hogy a feminizmus kora lejárt és most az egalizmusé, a kulturális, lelki és szellemi megújulásé a főszerep.

A női polgárjogi harcosok egy másik csoportja ugyanakkor megmaradt „valódi” feministának, mikor egy egészen más ellenséget találtak maguknak: a férfit, akit hatalmaskodónak, erőszakosnak és félelmetesnek látnak. Ez a férfi nőket bántalmaz, lenézi őket, csak egy darab húsnak, szexuális kelléknek tartja valamennyit és a gyerekekkel sem bánik kesztyűs kézzel. Tulajdonképpen egy faragatlan, csapodár, élvhajhász pszichopata a legrosszabb, szadista fajtából.

Tényleg vannak ilyen férfiak, sőt ilyen nők is, de a radikális feministák sajnos az összes férfit ilyennek látják. És mivel ilyennek látják, a cél sem lehet kérdés: le kell győzni a férfiakat, mert a soviniszták korának vége, helyette nőuralom szükséges!

Nemrég véletlenül láttam egy riportot egy felvonulásról, ahol talán a nemi erőszak ellen tüntettek, és az egyik aktivista hölgy dühösen mesélte a riporternek, hogy kenutúrán volt az előző héten, ahol több férfi is megbámulta és ajánlatokat tett neki, amit ő kikért magának. A történethez még hozzátartozik, hogy egy olyan nő mesélte mindezt, aki láthatóan mindent megtett azért, hogy ne tűnjön nőiesnek. Úgy hiszem – és ez ma a második botrányos kijelentésem –, hogy a radikális feminizmus valójában a tagság nőiséghez és a szexualitáshoz való problémás viszonyából táplálkozik.

Nem mernék általánosítani, de fogadnék rá, hogyha a radikális feministák között körbekérdeznénk, akkor az átlagnépességhez képest jóval több olyan személyt találnánk a soraikban, akiket gyermekkorában, vagy felnőttként szexuálisan, fizikailag, vagy verbálisan rendszeresen bántalmaztak, megnyomorítottak, legtöbbször az apjuk, nevelőapjuk, vagy nagypapájuk, esetleg nagybácsijuk, illetve férjük\párjuk. Ha nem őket bántalmazták, akkor tanúi voltak annak, hogy az anyjukkal, vagy a testvéreikkel erőszakoskodtak.

Emellett a másik gyakori ok a radikális feminizmus mögött szerintem a korlátozó, prűd nevelés, alacsony önértékeléssel és negatív anyaképpel kombinálva. Az ilyen embereknél nagyon is érthető, hogy veszélyesnek, ellenségesnek látják a férfiak világát, fontos azonban tudatosítani, hogy ez egy torzkép, ami túláltalánosításokból táplálkozik.

Érdemes végignézni, hogy milyen témákban szólalnak meg radikális feministák. Az egyik, leginkább kiemelt kérdés a ’70-es-’80-as évektől kezdve a pornográfia (két szakdolgozatot írtam a témában, így elég részletesen ismerem az ezzel kapcsolatos nemzetközi álláspontokat és kutatásokat).

A radikál-feministák azt állítják, hogy a pornográfia a nők lealacsonyításának és eltárgyiasításának egyik legfőbb eszköze. A hölgyeket szextárgyaknak állítja be, nemi erőszak elkövetésére buzdít ellenük, mert azt sugallja, hogy titkon minden nő erre vágyik, sőt, egyes ultraradikális szószólók szerint a férfiak nőkkel szembeni elfojtott gyűlöletüket a pornón keresztül engedik ki, ami azért keletkezett bennük, mert a nők egyenlő jogokra tettek szert, és időnként magasabb pozícióba kerülnek, mint egy-egy férfi, amit a férfibüszkeség nem bír el.

Egyrészt a kapcsolódó kutatások és a gyakorlat azt mutatja, hogy magának a szexnek az ábrázolása semmilyen formában nem növeli a nőkkel szembeni erőszak elkövetésének esélyét – a pornó legalizálása óta nem emelkedett, sőt, egyes helyeken csökkent a nemi erőszak gyakorisága –, csupán akkor válnak megengedőbbé a nézők ezzel szemben, ha a filmen, vagy képen a nőket bántalmazzák is, ez a hatás azonban akkor is fellép, ha nincs szex a felvételen, csak erőszak. Tehát a jelenség eredendően az erőszak ábrázolásához köthető, nem a pornóhoz.

Ugyanakkor gyakran találkozom a fenti gondolatmenetnek egy finomabb, szélesebb rétegek által elfogadott változatával is: eszerint a pornográfia legalizálása óta egyre terjedőben van az anális szex kipróbálása, amit a pornó számlájára írnak, mivel szinte minden felnőtt film kötelező kelléke a „popószex”. Az anális közösülés pedig a nők lealacsonyításának eszköze – mondják –, a nőkön való uralkodás szimbóluma, merthogy fájdalmas és fizikai kockázatokkal is jár.

Az análszex terjedését valóban több kutatás kimutatta a nyugati kultúrkörben, de akik ezt a véleményt hangoztatják, kifelejtenek ezzel kapcsolatban néhány dolgot: először is nem új jelenségről van szó, hanem az ókor óta dokumentáltan létező közösülési formáról, ami ma úgymond a reneszánszát éli – valószínűleg már az őskorban is űzték az emberek, erről azonban nincsenek forrásaink. Másodszor az állatvilágban is látunk rá példát szép számmal, tehát úgymond „természetes”. És bár sok esetben valóban a dominancia szimbolizálására szolgál, ahogy a börtönlakók között is részben ilyesmiről van szó, korántsem lehet minden esetet ide sorolni. Gondoljunk csak a meleg férfiakra, akik nem ritkán szeretkeznek így, mégpedig gyöngéd érzelmektől vezetve, nem pedig egymást megalázva. Harmadszor a legtöbb nő számára a hüvelyi közösülés is fájdalmas az első, vagy első néhány alkalommal – szexuális diszfunkció esetén később is. Azt is tanulni kell, akárcsak az anális szexet, ami szintén nem jár fájdalommal, vagy csupán „kellemes fájdalommal”, ha jól, érzéssel és gyakorlottan csinálják. Végül a kutatások szerint a popószexet kipróbáló nők kb. egyharmada élvezi és rendszeresen gyakorolja a szeretkezés ezen formáját.

Ha mindezt mellévesszük, akkor az anális szexhez társított mítosz, miszerint lealacsonyít, egyben homofób, szegényes szexuális műveltségről árulkodik és azokról a nőkről, akik szeretik és gyakorolják azt állítja, hogy rendszeresen megalázzák önmagukat.

Ennél is tágabb, de ide kapcsolódó kijelentés, miszerint a pornó szabadosabbá, könnyelműbbé tesz. Az ismerőseim körében valóban látok olyan tendenciát, miszerint a szex leértékelődött és már nemcsak a fiúk, de a lányok is tudatosan keresnek egyéjszakás kapcsolatokat, nem csupán „belesodródnak” ezekbe, mint korábban. Az ilyenfajta szabadosság szerintem egyrészt legalábbis még egy tényezőhöz, a párkapcsolatok modern kori válságához ugyanúgy köthető, ráadásul máshonnan nézve, van pozitív oldala is.

Sokat töprengtem azon, hogy egyes lányok miért viselkednek szinte férfi módjára, büszkén falva a pasikat, a kritikákkal mit sem törődve. Végül rájöttem, hogy a „mindenki mindenkivel kavar” felállás, amit ma több nagy haveri társaságban tapasztalok, egyben azt is jelenti, hogy ezek a hölgyek tudják élvezni a szexet. Szakítva a sztereotip képpel, miszerint a nő szemérmes, szende és passzív, ők merik vállalni, hogy vannak igényeik az ágyban és nem félnek kezdeményezni sem, hogy ezeket beteljesítsék.

Innen nézve mindez éppen a nők szexuális egyenjogúsodásának egy állomása. Persze a folyamat magában rejti annak a veszélyét is – mondhatnánk –, hogy ezeknek a hölgyeknek egy része nem lesz képes az elköteleződésre és így a valódi intimitásra sem, amitől azután szenvednek – ahogy az a „Don Juanokkal” is gyakran megesik –, de az ilyen tévutak mögött egészen más okok állnak, amikre itt most nem térnék ki.

A radikális feministák másik zászlóshajója a „szexizmus elleni küzdelem”. Ezalatt azt értik, hogy a férfiak és nők mindenfajta megkülönböztetése ellen küzdeni akarnak, hogy egy teljesen androgűn, uniszex világot kapjunk. Olyasmik tartoznak ide, mint, hogy „a kislányokat ne öltöztessük rózsaszínbe, a kisfiúk ne hordjanak kéket”, „a lányok ne csak babázzanak, a fiúk ne csak kisautókkal játsszanak” – tehát kicsi kortól „neveljük ki” a gyerekekből a nemi sztereotípiákat, pontosabban úgy neveljük őket, hogy ezek ki se alakuljanak. „A nők is inkább válasszák a karriert és a függetlenséget a családdal szemben”, „mindannyian úgy öltözködjünk, hogy takarjuk el a másodlagos nemi jegyeinket és mindent, ami „szexis” – mellet, hasat, feneket, lábat –, „a férfiak és nők kezeljék egészen egyformán egymást”, vagyis ne engedje előre a férfi a nőt, ne adja rá a kabátját, ne tolja alá a széket, ne adja át a helyet, ne hozzon neki virágot – sehogy ne éreztesse, hogy a nő a „gyengébbik” nem tagja, stb.

Én ezekről beszélek, amikor azt mondom, hogy összekeverik az egyenlőséget az egyformasággal. Ráadásul, ha végigfutjuk a fenti listát, akkor az is látszik, hogy az ilyen nők elférfiasodnak, a női értékek és erények kiteljesítése helyett azokat egészen elnyomják és azonosulnak a klasszikus férfinormákkal. Mikor olyasmit írok, hogy ezen hölgyeknek gondjuk van a saját nőképükkel, akkor erre gondolok.

Mert igaz, hogy egy férfi is otthon maradhat a pici babával, sőt, fontosnak is tartom, hogy már egész korán bevonódjanak az apák a szülői feladatokba, mert nekik is ugyanúgy tanulni kell ezt az új szerepet, mint a nőknek az anyaságot, de ettől még nem tudják helyettesíteni az anyát. A férfi nem képes szoptatni, amire pedig a csöppségeknek nagy szükségük van a személyiségfejlődésük szempontjából. Nem elég csak a lefejt anyatejet, vagy a babatápot beléjük diktálni, kell az a fizikai közelség is, azok az érintések, amik a szoptatással járnak – ha erre vam lehetőség, persze. Ha a férfi próbálja átvenni az anyai funkciókat, ez mind kimarad és annak később még kárát lát(hat)juk – természetesen csak akkor lehet belőle gond, ha rendszeresen ismétlődik, nem akkor, ha egyszer-egyszer előfordul.

A férfi tehát nem tud jobb anyja lenni a gyermeknek, mint a nő, de lehet a „legjobb apja”. A gyermekvállalás pedig nem a nők rabszolgasorban tartásának eszköze, ahogy azt néhány ultraradikális feminista hangoztatja, hanem – jó esetben – egy közös kaland, amit a szülők együtt vállalnak és mindketten ott és úgy tesznek érte, ahogy a nemüknek megfelelően a leginkább tudnak.

Végül a radikális feministák kiemelt témája még a nemi erőszak, a családon belüli erőszak és az ezek ellen való küzdelem. Míg egyrészt nagyon nemes feladat felhívni a figyelmet eme problémákra, azt is érdemes tudatosítani, hogy egyik sem oldható meg tüntetésekkel, vagy törvénymódosításokkal. Bár sokan úgy hiszik, de ma sem a túl megengedő törvényi- és társadalmi környezet, vagy a munkáját félvállról vevő rendőrség tehet róla, hogy ilyen bűnesetek előfordulhatnak, hanem azok a tragikus egyéni életutak, melyek amögött vannak, ahogyan valaki erőszaktevővé válik. A valódi ellenszer a pszichoterápia és a lelki nevelés, nem csupán a keményebb börtönbüntetés, vagy a határozottabb rendőri föllépés, erről azonban sajnos nem gyakran hallok. Sokak számára talán fontosabb, hogy fölvessenek problémákat, azután pedig azokkal kapcsolatban elégedetlenkedjenek, minthogy a megoldást keressék.

Mindezt összegezve tehát nem hiszek abban, hogy ha az egyik nem a másikat ellenségnek tekinti és igyekszik legyőzni azt, akkor így előrébb juthatnánk. Így éltük le az ismert történelem java részét és bőven látszanak a hibák, amikből tanulhatunk. Ezen az alapon utasítom el a hímsovinizmust és a radikál-feminizmust egyaránt. Mint ahogy azt is szerencsétlennek tartom, amikor androgűn jövőképet kergetve tudatosan próbáljuk elfojtani minden vonásunkat, ami férfias, vagy nőies. Nem hímnős csigák vagyunk, hanem egy kétnemű fajhoz, a homo sapienshez tartozunk. Fogadjuk el, mást amúgy sem tehetünk! Versengés, vagy uniszexizálás helyett partnerség kell, egymás kölcsönös tisztelete és a különböző értékek megbecsülése, egy szóval egalizmus – ha már mindenképp az izmusokhoz ragaszkodunk.

11 komment

Címkék: spanyolviasz férfiak társadalom feminizmus nők filozófia szexizmus egyenlőség sovinizmus nemi erőszak egyformaság liberális feminizmus radikális feminizmus uniszex egalizmus androgűn


A bejegyzés trackback címe:

https://spanishwax.blog.hu/api/trackback/id/tr75784688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2014.02.03. 09:39:49

Szia!

Elolvastam a bejegyzésed, és sok mindenben egyetértek ebből az aspektusból, ahonnan szemléled. Azonban szeretem a dolgokat más szempontból, más fogalomrendszerben is megvizsgálni, mert félek, hogy ha nem teszem nem látom meg a dolgok valódi lényegét, másképp pedig nem tudom, hogyan is viszonyuljak hozzá.
Azt írod a zárszóban, hogy két nemből álló faj, homo sapiens vagyunk. Tehát elsődlegesen az ember nevezetű fajhoz tartozunk, és ezután vagyunk férfiak és nők. Tehát a homo sapiens a magasabbrendű halmaz, melynek a férfi és a nő részhalmaza. Ebben az esetben, ha lehámozzuk mindazt, ami a férfira jellemző de a nőre nem és fordítva, akkor mi marad, ami a homo sapiens halmazba írható, és mind a nőre mind a férfira egyformán igaz? Természetesen a férfi és női mivoltunk valamelyest befolyásolja ezt a halmazt, de vajon ezek nem csupán a társadalmi munkamegosztás, a sztereotipiák következtében erősödtek fel, sarkosodtak ki annyira, amennyire ma a férfi és női halmazban lévő dolgokat leírjuk, megnevezzük?

Írod, hogy a radikális feminista nőkre mi jellemző, és elfogadom, hogy áldozatként az önvédelemnek ezt a formáját választották, amit leírtál. Elfogadható-e egy modernnek, haladónak, fejlettnek nevezett társadalomban, hogy a nemek közötti kölcsönhatások eredményeként ilyen érzelmi- és viselkedésmintázatot hordozó egyedek alakulnak ki? Amíg nem vagyok érintett nem leszek radikális feminista, és nem teszek semmit, hisz akinek nem inge ne vegye magára. De van-e felelőssége azoknak az anyáknak, akik fiúgyerekeket nevelnek, hogy majdan radikális feministává tesznek-e lánygyereket, fiatal nőt... fiaik? Csak az áldozat válik gyilkossá, s ez az áldozatiság transzgenerációs hagyatéki teherként halmozódva ha eléri a megfelelő mértéket gyilkossá teszi az utódot. ÉS itt a megfelelő mértéken, a küszöbingeren van a hangsúly, mert vannak rövid és vannak hosszú transzgenerációs öröklődési vonalak.

Ha a feminizmus az áldozatiságból születik, akkor lehetséges, hogy sokkal inkább az áldozatiság kérdését kellene boncolgatni, ami viszont sokkal nagyobb halmaz, mint a feminizmus.

Mayer Máté 2014.02.03. 14:40:26

Szia!

Nagyon köszönöm a hozzászólásod és a felvetéseidet!
Azzal, hogy szerintem mi az ember a nemi szerepek levétele után egy későbbi bejegyzésben szeretnék foglalkozni egészen más megközelítésből, így erre ott válaszolnék.
Egyetértek a kérdésben megfogalmazott hipotéziseddel, hogy a "férfi" és a "nő" fogalmak közötti különbség egy része minden kultúrkörben sztereotípiák által meghatározott, így a közöttük látott különbségek is. Emellett adott a két nem különbözőségeinek anatómiai szintje. Biológiai tény, hogy nem csak szaporítószerveinkben és másodlagos nemi jegyeinket tekintve térünk el, de - kis részben ugyan -, különbözik az agyunk, nem azonos az izom-testzsír aránya a férfiak és nők esetében, vagy ugyanez igaz a csontozatunkra is. Érdekes filozófiai kérdés, hogy vajon a testi szintű különbözőségek mennyiben határozzák meg az eltérő viselkedést, gondolkodást, vagy azt mennyire a társadalomból látott minták - ha tetszik sztereotípiák - elsajátítása nyomán ismételjük kisebb változtatásokkal generációról-generációra. Megfordítva lehetséges-e, egy teljesen gendersztereotípiáktól mentes generáció kinevelése, vagy a biológiai meghatározottságunk ezt eleve lehetetlenné teszi? Engem a kérdésed nyomán elindított gondolatfolyam ide vitt el.
Ehhez a témához azonban máshonnan nyúlnék hozzá. Egyfelől mit nyernénk egy ilyen társadalom "kinevelésével" és mi veszne el? Ugyanez a kérdésem a sztereotípiákkal kapcsolatban is: teljesen elvetendő-e mind, vagy van bennük érték is?
Úgy gondolom, a sztereotípiák fölnagyítanak valós biológiai különbségeken alapuló gondolkodási és viselkedéses különbségeket a két nem között, amitől némileg torzan látjuk egymást és saját nemi szerepeinket is. A torzítás mértékét lehet és talán szerencsés is csökkenteni - én ezt az irányt képviselem -, ugyanakkor a különbözőségeink elismerését sem tartom eközben ördögtől valónak. A különbség egyben össze is köt, hisz egymásra vagyunk utalva azáltal, hogy csak a másik nem értékeivel együtt lehetünk teljes egésszé. A nők például jellemzően jobban figyelnek a részletekre, míg a férfiak a kép egészét nézik. Épp ezért, ha a teljes képre vagyunk kíváncsiak, akkor mindkét megközelítés szükséges. A férfi a nő által tanulhatja meg észrevenni az apró, ördögöt rejtő részletet, a nő pedig a férfi révén sajátíthatja el annak képességét, hogy a nagyobb összefüggések se maradjanak rejtve a szeme előtt. Nem igaz persze, hogy minden férfi és minden nő ilyen lenne, ez mindjárt egy sztereotípia, az átlagra viszont valóban ez a jellemző. Ha tudjuk a sztereotípiáinkat rugalmasan kezelni, és nem próbáljuk mindig mindenkire ráerőszakolni azokat, ha az embert is látjuk tőlük és nem csak a fejünkben lévő skatulyát, akkor egészen sokat segítenek érthetővé és élhetővé tenni az életet – nekem legalábbis. Nem tudom, mennyiben válaszoltam meg a nemi különbségekre vonatkozó kérdésed, bennem így elsőre ezeket hozta elő, de tervezek olyan bejegyzést, ahol részben ezzel is foglalkoznék több aspektusból és most megerősítettél abban, hogy írjak, gondolkodjam erről.

Hadd kérdezzek vissza, elkerülhető-e, hogy egy akármilyen társadalomban ilyen emberek nevelődjenek ki? Sajnos nem hiszem, ugyanakkor abban van hatalmunk segíteni, hogy minden generáció érintett tagjai számára terápiás keretet biztosítsunk, ahol másféle, nem agresszív konfliktuskezeléssel is megismertetik őket, illetve elismerve az őket ért tragédiákat a terapeuták elindíthatják ezek elgyászolását, hogy azután azt ne a világon, vagyis a környezetük tagjain akarják leverni újra és újra.

A felelősséget én másképp kezelném. Felelőssége van az anyának és az apának abban, hogy hogyan neveli a gyermekét, de közben azt is tudni kell, hogy egy „későbbi bántalmazót nevelő” szülő nem azért tesz így, mert gonosz, hanem mert nem tud mást. Az ő szülei ezt adták örökségként. Azután van felelőssége a bántalmazónak a tettei felett, mert attól még, hogy érthető, miért válik bántalmazóvá, megvan a szabadsága abban, hogy ne üssön – a bántalmazó családok gyermekeinek a bántalmazóvá, vagy áldozattá válás csupán két lehetséges fejlődési út, akad még néhány további. Az én megközelítésem az, hogy ne bűnbakot keressünk, hanem megoldást. Fontos a felelősség elismerése minden érintett részéről, fontos büntetni az elkövetőt, de önmagában ez még kevés.
Transzgenerációs halmozódás éppúgy lehetséges, mint a transzgenerációs tisztulás, mikor egy trauma a fiatalabb generációknál már mindig egyre szolidabb hullámokat verve jelenik csak meg. A halmozódással kapcsolatban nem hiszem, hogy törvényszerű volna, hogy X generáció múlva gyilkost nevel a család, inkább a leszármazottak konfliktuskezelési eszköztára korlátozódik arra a szegényes spektrumra, amit megörökölnek. A környezet azután nagyban befolyásolja, hogy ebből mit és hogyan fognak használni, esetleg fejlődnek-e, új módokat is megtanulva. (A bántalmazásról, az áldozatiságról egyébként szintén külön szeretnék írni a későbbiekben..)

2014.02.03. 21:34:31

A biológiai különbségek a nemek között egyértelműen léteznek, és bizonyára funkcionálisan indokolt is a létezésük, mégpedig a két nem fajfenntartásban betöltött "funkciója" alapján. Pl a mellkasi és hasi légzés, ugye a nőknek a terhesség alatt nem lenne alkalmas a hasi légzéssel a légcsere. Vagy egy másik dolog, amihez azonban már társulnak negatív sztereotípiák és bizonyára a jelenséget felerősítették. A női vezetők mint szőke nők. A női viselkedésre az óvatosság inkább jellemző, mint a férfiakra, ez megintcsak abból származik, hogy a terhesség és a kisgyermekes időszak alatt nem csak saját épségéről kell gondoskodni, hanem egy másik kevésbé önálló, egyed épségéről biztonságáról. Ez azonban kívülről nézve bizonytalanságnak, bátortalanságnak látszik, holott csupán arról van szó, hogy nagyobb biztonságra törekszik, tehát pl nagyobb biztonsági távolság az előzésre. ÉS hogy hogyan vált ez egyféle negatív visszacsatolássá? ennek a viselkedésnek a megítélése a férfiakéhoz képest negatívabb, ami egyféle circulus vitiosusként hat, és alakítja azt a negatív sztereotipiát, hogy a nők rossz vezetők. És a szőke nős viccek épp a két nem közötti különbség miatt negatívan diszkriminálják a nőket, ami végső soron nem vicces, azonban rányomja bélyegét a felnövekvő generációk nőtagjaira. ennek azonban az az alapja, hogy nincs elegendő ismerete az átlagnak, s mivel csak a különbséget látja próbálja jónak, kívánatosnak tartani valamelyiket, s valószínűleg a versengésre hajlamosabb nem viselkedése válik "jónak, kívánatosnak" nevezettnek. Egy másik különbség épp a versengés: a hím nem verseng a megtermékenyítés "jogáért" a női nemben kevésbé van jelen a versengés, az utódnevelésben pedig kimondottan káros lenne a versengés. A probléma az, hogy ez a viselkedés univerzálisabb, tehát nem csupán a szaporodás, a fajfenntartás szolgálatában áll, hanem kiterjedtebb és nem indokolt a mai társadalmi s akár gazdasági körülmények között, s talán előbb utóbb épp ellenünk fog fordulni.
Ezek a különbségek léteznek, és nincs értelme tagadni vagy megszüntetni. Ezek mondhatni isteni törvények, ezért nem megváltoztathatók. Ha jól akarunk élni, akkor az emberi törvényeket kell hozzájuk igazítani. És nem adhat okot ez a különbség a "leértékelésre".
A kérdésedre válaszolva, hogy sztereotípiamentes társadalom.... inkább használnám ebben az esetben a mém kifejezést, mert a sztereotipia egyfelől negatív töltetű, másrészt mert számomra tudattalan vislekedésmintázatot jelent. Nemis az a kérdés, hogy mém nélküli társadalom, hiszen ilyen nem létezik, hanem az, hogy a mémek irányítanak bennünket, vagy mi választjuk meg mémjeinket és mi építjük fel azt a mémrendszert, amelyek meghatározzák mint az intra- és interperszonális reakcióinkat. Azonban egy dologra mindenképp vigyáznunk kell, soha nem süllyedhetnek a tudattalanba, mert sztereotipiává válva olyanok lesznek, mint ahogy írtad a gyűrűviselés dolgát. ÉS ami még fontosabb: tegyük fel, hogy egy bizonyos környezetben meghatározzuk, hogy milyen mémrendszert fogadunk el. A felnövekvő generáció számára ez a mémrendszer hogyan adható át úgy, hogy ugyanaz a környezet saját tapasztalatként legyen meg számukra, hogy ők is tudatosan azt a mémrendszert tartsák a megfelelőnek? Különben csak megszegendő szabálynak, tiltásnak fogják tapasztalni, hiszen a mémrendszer épp azt a környezetet nem engedi érvényesülni, ami miatt létrehozták azt a mémrendszert.

Nem is az a kérdés számomra, hogy elkerülhető-e vagy sem, hogy a társadalomban kitermelődjenek áldozatok, akik később áldozatokat hoznak létre, hanem az, hogy hogyan oldható meg, hogy ne termelődjenek ki? Mert ha kitermelődnek is, hol a határ, tehát a társadalom hány százaléka lehet ilyen, hogy maga a társadalom ne változzon meg, és mi a helyzet, ha ezt a határt eggyel is túllépi? Egy ilyen társadalomban a terapeuták feladata nem is a rossz elsődleges program átprogramozása lenne, hanem a jó program beírása, tehát kevésbé gyógyító, mint nevelő/növelő feladatuk lenne.

A felelősségérzet/tudat a tudatos szféra szűkségével illetve szélességével függ össze. Nem a másik ember felelőssége a lényeg, hanem az enyém, hogy tudjam a tetteim következményét, s ennek tudatában válasszam meg cselekedeteimet. Tehát amikor azt írod, hogy nem tudtak mást adni, egyetértek, és nem hibáztatom őket. Azonban nekünk ebből már tanulnunk kellene, hogy ne menthessük fel magunkat a jövő nemzedékei előtt azzal, hogy nem tudtunk mást adni. A tudatlanság (és itt nem feltétlenül az ismeretek hiányára gondolok) az egyik leginkább megváltoztatandó dolog, ami ezen a helyzeten sokat változtatna, úgy gondolom.
A transzgenerációs mémrendszer - ha használhatom így, hasonlóan a gének esetében egyféle javító mechanizmuson megy keresztül, ezért viszonylagosan állandónak tekinthető a szélsőségek ellenére a társadalmakban. Azonban, s ez már a kompetens társadalomról szóló írásodhoz vezet át, a kérdés az, hogy megelégszünk egy alsó középszintű társadalommal, vagy törekedünk az ideális társadalom irányába?

Mayer Máté 2014.02.04. 10:38:48

Teljesen egyetértek veled a nemi különbségeket felerősítve láttató negatív sztereotípiák káros voltával kapcsolatban. Ezek mindig félreértelmezései az egyébként nagyon is hasznos viselkedésnek/attitűdnek, mert nem az értéket keresik benne, hanem a hibát. Amikor egalizmusról beszélek, az ezek ellen való lassú és fáradtságos küzdelemre gondolok. Az e fajta, másik nemet leértékelő nézetek, tapasztalataim szerint mindig az ember saját bizonytalanságából és negatív énképéből táplálkoznak. Ahogy a szociálpszichológia is írja, ha magamat rossznak gondolom, de másokat még nálam is rosszabbnak és hozzájuk mérem önmagam, akkor ahhoz a csoporthoz képest még lehetek jó. Én részben ezt próbálnám megváltoztatni a lelki nevelés bevezetésén keresztül, ahogy a Kompetens társadalomban írom.

Úgy hiszem, egy bármilyen jó társadalmi szabályrendszer, vagy mémrendszer elfogadtatása a következő generációkkal attól függ, hogy milyen ennek az oktatása – nem csupán az intézményesített, hanem az otthonról, illetve a tágabb társadalmi környezetből hozott – és mennyire tud rugalmas lenni ez a szabályrendszer. A kamaszok lázadnak, tegyék is. Próbálgatják a szárnyaikat, feszegetik a határokat és igazán az ő "csapásaik" mutatják meg, hogy mennyire stabil az a rendszer, amit rájuk örökítenénk. Ha összeomlik, akkor élhetetlen, mint a 20. század utópiái kivétel nélkül, ha megáll a lábán, csak mindig egy kicsit alakul, mert nyitott az újra, a változásra, akkor volt értelme összetákolni, de ez már nagyobbrészt a rendszert működtető embereken múlik, nem a mémrendszer alapvetéseinek helyességén-helytelenségén. A tudatlanság az egyik, ami itt is, a bántalmazás kapcsán is visszahúzó erő és oktatással harcolhatunk ellene, de valahogy úgy tapasztalom, hogy ennél még fontosabb az emberek alapvető hozzáállása a világhoz. A Kompetens társadalomban ezért próbáltam egy szemléletet is tükrözni, ami talán fontosabb, mint a konkrét elképzelések. Nemrég hallottam egy konferencián, hogy a változást nem az indítja el, ha tudom, értem az adott helyzetet, hanem ha átérzem. Ha az „ideális” társadalomban a felnőtt generációk élhető kereteket teremtenek önmaguk számára, akkor ezt érzés szinten is sugallják a fiatalok felé, úgymond pozitív példaként állnak előttük, amit jó eséllyel a felnövekvő nemzedékek is követni próbálnak majd.

A bántalmazásról úgy gondolom, minden generációban hasonló vagy azonos százalékban van jelen az ipari társadalmakban és az adott kor szakembereinek újra és újra dolgozniuk kell ezzel. Nem hiszem, hogy lehetséges egy tökéletesen bántalmazásmentes világ elérése, de a lélektani szemlélet elterjedése talán bizonyos mértékig visszaszoríthatja a jelenséget, szerepe lehet a megelőzésben és nagyobb nyitottsággal, valódi segítség nyújtásával fordulhatunk általa az áldozatok és a bántalmazók felé, hogy ne ismétlődjön az adott kapcsolaton belül a bántalmazás. Úgy gondolom ilyen „kicsiben”, a konkrét emberekkel foglalkozva lehet komolyan tenni a jelenség ellen, nem össztársadalmi szinten. Ebben a terápia mellett ugyancsak az oktatásnak kellene fontos szerepet vállalnia. Ha már terápia, akkor megtörtént a baj és a gyógyítás elkerülhetetlennek látszik, hogy megágyazzuk a talajt a gazdagításnak/nevelésnek. Ha esetleg nem ismered, Böszörményi-Nagy Iván kapcsolati jogosultságokról írt munkáit ajánlom figyelmedbe ezzel kapcsolatban, különös tekintettel a destruktív jogosultságra. Szerintem nagyon igaz, ahogy megfogja ezt a kérdéskört.

2014.02.05. 21:13:19

Elérhető-e/tetten érhető-e a negatív énkép, amelynek ellensúlyozására mások lekicsinylésével önmagunkat érezhetjük nagyobbnak? Kifogalmazható-e, vagy az elme számára ez kerülendő? Ha nem a mások lekicsinylését tennénk akkor magunkat rossznak/kevésnek éreznénk? Vagy alapból megvan a negatív énkép, ami állandó kiegyenlítésre késztet? Ha különböző viszonyítási rendszerbe helyezzük magunkat nem esünk-e abba a hibába, hogy épp a relativitás sokfélesége miatt végül az énképünk is torz, s a tükör által homályosan helyzetben áldozatok vagyunk csupán?

ÉRtem, amit a példamutatásról írsz, és egyet is értek vele,mégis valahol kevésnek érzem. Mégpedig azért, mert nem tudom, hogy megvalósulhat-e általa az utódgenerációban az "átérzem" mint alap a társas viselkedésünkre? Úgy értem, amit erről írtál, hogy nem csak intellektuálisan értem a dolgokat, hanem érzelmileg is feldolgozom, mint személyes tudatosult tapasztalat. Azért írom ezt, mert valamiért inkább intellektuálisnak érzem a fogalmaid alapján, semmint valódi érzelmeink ismeretében történő megértésnek, ami nem feltétlen jelenti, hogy te nem így érted, csupán lehet, hogy más a fogalomrendszerünk.

Ami viszont kérdéssé fogalmazódott meg bennem: tekintsük az individuumot reflexkörök önszerveződési egységének. A különböző ingerekre különböző egységek más-más reakciót adnak. Ha egy ideális társadalomban meghatározzuk az ideális - és ez inkább egy alulról és felülről határos sáv - reakciókat, akkor ha az ingerek megfelelőek, a reakciók a sávon belül lesznek. Tehát, ha megfelelő számú ideális ingerkeltésre alkalmas egyed van, akkor a reakciók is ideális tartományba fognak esni. És ha feltételezzük, hogy a megfelelő tudatossággal rendelkezők irányítani tudják saját "ingerkibocstásukat" akkor a kevésbé tudatos egyedek reakcióit is irányítják ez által. Ebben az esetben nem tartom lehetetlennek az ideális társadalmat, a bántás nélküli társadalmat.

De azt hiszem a Kompetens társadalom írásodnál kellene erről beszélnünk.

Mayer Máté 2014.02.06. 00:15:25

@labdajáték: A negatív énkép az emberek egy jelentős részénél sajnos „alapból megvan”. Ezt kompenzálandó van szükségük a leértékelésre, mások bántására, miközben magukat sem érzik OK-nak, hogy Erik Bernével szóljak. Mikor valaki felnőve azonosul a bántalmazóval és maga is bántalmazó lesz, akkor ez egyben védekezés is. Nagyjából így: „ha én nagy vagyok és erős, aki másokat bánthat, akkor engem már nem lehet többé bántani.” És bizony ezekben az emberekben ott van az áldozat is, nem csak az agresszor. Börtönpszichológus kollégákat hallgatva megdöbbentő, mikor arról mesélnek, hogy nagydarab, csupa izom férfiak – és olykor nők –, akik brutális testi sértésért, vagy gyilkosságért ülnek, ha sikerül bizalom teli légkört kialakítani velük és meg merik nyitni a lelküket, akkor összetörve sírnak, mint egy védtelen kisgyerek. A hatalmas izmok nekik egy páncél, ami a belül sérült és éretlen gyermeki lelket védik a külvilág elől. Ugyanez a nárcisztikus személyiségzavarral élők örökös leértékelése és önnön nagyságuk fennen hirdetése. Csupán védekezés. Ha az embert nézem és nem azonosítom a tettével, akkor tudok vele együtt érezni. És ettől nem mentem föl a felelősség alól egy pillanatra sem! Innen indulva viszont el lehet kezdeni valamiféle változást, hacsak nem túl mély a sérülés – mai tudásunk szerint a pszichopata, vagyis antiszociális személyiségzavarral élő emberek semmiféle terápiával nem kezelhetőek túl korai és túl mély kötődési sérülésük miatt. Egykori mesterem mondta mindig, az adott generációval dolgozunk a következő generáció érdekében. Azért kell dolgozni a bántalmazóval, hogy a gyerekének esélye legyen egészségesebb miliőben fölnőni.
Egy lépéssel távolabbról nézve úgy hiszem, hogy nincsenek se jó, sem pedig gonosz emberek, csak emberek vannak, akik jó és gonosz cselekedeteket hajtanak végre, de erről sokat szeretnék még írni.

Igen, hajlamos vagyok „értem”, „gondolom”, „átlátom” és hasonló szavakkal írni érzelmi kérdésekről is, de itt nem az intellektuális megértésre „gondoltam”, hanem kimondottan az átérzésre. Hadd hozzak ide egy régi sajátélményt: 15 évesen egy műszaki szakközépben úgy 30 fiúval együtt jártam egy osztályba, ami mellékesen az iskola történetének legrosszabb osztálya volt tanulmányi eredmények szempontjából, majd minden tárgyból 2 egész valahányas osztályátlaggal, kettőt kivéve: magyar nyelvtan és magyar irodalom, ezekből 4 egész fölött voltunk. Ugyanis ez a 30 egynéhány, szinte kivétel nélkül reál beállítottságú srác, akik közül majd mindenki világ életében utálta a nyelvtant és az irodalmat, a nem kimondottan csinos, alacsony, középkorú, vékonyka tanárnő minden szavát itta, mert éreztük, hogy ő valami értéket akar nekünk adni. Mindig halkan beszélt, egyszerűen nem kellett megemelnie a hangját, pedig volt kollégája, aki berekedt nálunk. Ha azt mondta, kérdés nélkül leírtuk 50-szer, hogy „többet nem beszélek csúnyán a magyarórán”, de akár 100-szor is és nem is beszéltünk, míg mást ilyenért kinevettünk. Mindenki tanulta a verseket, nála szégyen volt nem készülni, pedig sokan azzal kérkedtek, hogy hány egyesük van más tárgyakból. Ő hitelesen képviselt valamit, és ez az őszinteség „csodát tett” velünk, ellene egyetlen egyszer sem lázadtunk. Máskor, később is mindig azt tapasztaltam, hogyha egy ember hiteles abban, amit mutat a világ felé, az nem vált ki lázadást. Az üres moralizálás ezzel szemben annál inkább, mert ott az érzés és amit képviselnek nincs átfedésben. A szó oktat, a tett nevel, előbbivel lehet vitázni, ellene lázadni, utóbbival bajos. Ezért érzem úgy, hogy a példamutatás lehet az üdvös út. Ahogy Gandhi mondja, „te magad légy a változás, amit a világban szeretnél látni”, vagy Deák Ferenc egy évszázaddal korábban: „magad légy olyan, amilyennek fiadat akarod.”

Erre jutottak amerikai változás kutatók is, akik szerint elég, ha a társadalom 10%-a elfogad egy eszmét, mire az futótűzként elterjed a többiek között is. Érdekes elmélet, nem tudom, így van-e, de jó volna. Az egészen bántalmazásmentes társadalomban viszont épp a mögötte lévő érzések miatt nem hiszek. Nem elég tudni, hogy azért bántunk másokat, mert ezt a mintát örökítjük tovább, illetve negatív önképünk ösztökél arra, hogy másokat magunk alá gyűrjünk, ezt át is kell érezni. Előbb azt kell megkapnunk, hogy elismerik nekünk a minket ért traumákat, miközben mélyen belemegyünk a fájdalmas emlékekbe, olyan mélyen, hogy a könnyünk folyjon. Ezután tudunk egyáltalán elkezdeni nyitni a „jóra”, a magunk bűnei is csak innentől tűnnek bűnöknek, mert ezzel a korrekciós élménnyel a lelkiismeret is föltámad. Azt lehetségesnek tartom, hogy generációról-generációra, fokozatosan visszaszorulhat a bántalmazás, de ez, ahogy a Kompetens társadalomban írom, évszázados projekt.

Mayer Máté 2014.02.10. 22:27:51

Ez igaz, szenvedésnyomás nélkül nincs változás, bár a bántalmazás esetében jellemzően nem maga a bántalmazó kezd szenvedni, hanem a környezete és az ő jelzéseikre indul el egy folyamat, aminek a vége lehet a terápia, vagy börtönbe kerülve jutnak szakemberhez. Egyik sem könnyű helyzet.

A jó és a rossz valóban relatív fogalmak, én is erről beszéltem, lesz is majd róluk egy bejegyzés. Csak moralizálva válnak egyértelművé, ahogy a bántalmazó/áldozat is.

A hatalomról szintén külön írok majd. Szerintem lehet hitelesen, szeretettel is jelen lenni egy hatalmi helyzetben, meg visszaélni is azzal. Az utóbbira igaz, amit írsz. Én az elsőre, a személyes példamutatásra gondolok, amiből nem következik a gyerek kicsiségének, kiszolgáltatottságának a folyamatos érzékeltetése.

A gyermeki éntől való elidegenedettségről írt soraiddal viszont picit vitatkoznék, mert csak az egyik út, hogy valaki nem érez együtt a többiekkel és nem tud felelősséget vállalni a tetteiért. A másik út Teréz anya útja, mikor az illető mindenki mással együtt tud érezni, csak saját magával nem. A "másokért élő" emberek ilyenek. Társadalmilag helyeselt, sőt, követendő, mert tőlük nem a környezet szenved, hanem ők saját maguktól, amit még több segítéssel kompenzálnak, tehát "hasznosak"...

Mayer Máté 2014.02.11. 22:02:42

Így van. A munkám során újra és újra megdöbbenek, hogy mennyire alkalmazkodó az ember, mennyire élni akar és ezért milyen pokoli körülményeket neveznek sokan életnek, normalitásnak. Közben reménnyel tölt el, hogy egyre többen mernek segítséget kérni. No nem azzal jönnek, amitől igazán szenvednek, azt nem látják, de jönnek. Mi meg azért vagyunk, hogy abban is segítsünk, amit ők nem vesznek észre.

A másik reményt adó dolog, hogy jellemzően még a "rossz" szülők is szeretik a gyerekeiket és ezért segíteni is szeretnének nekik. Úgy teszik, ahogy ők tudják. Ezen keresztül pedig meg lehet őket fogni, el tud indulni egy párbeszéd és a változás. Mindig elámulok, hogy még a legösszetörtebbnek tűnő emberekben is micsoda erőforrások vannak, csak rá kell nyitni a szemüket és a többit már csinálják maguk. Sajnos ma társadalmi szinten mérvadóbb a kritizálás a segítéssel szemben, de talán ez is változik, csak lassan.

A nevelésben szerintem két szempontot érdemes követni: szeresd a gyereked és adj neki kereteket. A poroszos stílusban, amiről te írsz, csak keretek vannak. Eközben ma egyre gyakrabban találkozom a másik szélsőséggel is, amit néhányan tévesen liberális nevelésnek neveznek és vagy a kicsi határtalan elkényeztetését értik alatta keretek nélkül, vagy még gyakrabban a laissez-faire nevelést, amikor mindent ráhagynak a gyerekre, valójában nem törődnek vele, elhanyagolják azzal a felkiáltással, hogy "semmiben nem akarom korlátozni". Ha a hatalomra innen nézünk, akkor látszik meg, hogy az egyben felelősség is. A hatalom ebben a vonatkozásban és talán társadalmi szinten is egészséges esetben valami olyasmi, amit úgy tudnék megfogni, mint szerető keretadás. Ráadásul igazán csak akkor működik élhető formában, ha nem statikus, hanem dinamikus: egy kisgyereknek jobban segít kijelölni a kereteket, egy kamaszt már inkább abban támogat, hogy megtalálja a saját kereteit és a relatív alárendelődésből lassanként mellérendelődés lesz.

Igen, mintha ironikusan a szeresd felebarátodat, mint magadat megfordult volna és sokan úgy utálnának másokat, mint magukat.

A feminizmustól indulva tényleg egészen sok dimenziót érintettünk meg a párbeszédben. Örülök neki!

Megtisztel, hogy olvasol és hozzászólsz az írásaimhoz! Köszönöm!
süti beállítások módosítása