Spanyolviasz

A modern nyugati társadalmak talán legnagyobb belső ellentmondása, hogy a soha nem tapasztalt jogegyenlőség mellé eddig soha nem látott mértékű vagyoni egyenlőtlenségek párosulnak. Aminek röviden szólva a magántulajdonhoz való jog korlátlansága az oka.

A Monopoly című társasjáték igen szemléletesen és rengeteg frusztrációt szülve mutatja be ezt a jelenséget: A legszerencsésebb játékos, aki leggyorsabban kezd el gazdagodni, fokozatosan elszívja a pénzt a többi játékostól, majd felvásárolja a többiek ingatlanait és végül megnyeri a játékot. A többieknek nincs esélyük vele szemben, hacsak nem vét bődületes hibákat. Kis túlzással bárhova lép, végül úgyis ő jár jól. Ez az angolul „rich gets richer”-nek hívott elv, vagyis a gazdag gazdagodik elve, ami ugyanúgy igaz a való életben, mint a játékban.

Mi pedig egy olyan világban élünk a ’80-es évek neoliberális fordulata óta, ahol egy globális Monopoly résztvevői vagyunk a fogantatásunk pillanatától anélkül, hogy ennek a tudatában lennénk. Csakhogy ebben a Monopoly-ban a gazdag játékosok nemcsak a „parti végéig”, vagyis az életük végéig gazdagodhatnak korlátlanul a többiek kárára, de ugyanilyen korlátlanul át is örökíthetik a vagyonukat, dinasztiákat hozva létre és „örökre” bebetonozva az egyre egyenlőtlenebb helyzetet – lásd a 16. század óta velünk élő nagy bankárcsaládok példáját.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Az előző cikkben és ebben az írásban pedig olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket veszek górcső alá, mint legutóbb a "szorgalommal bárkiből lehet bármi" ideája, vagy most az egyenlőség nimbusza.

Miközben a nyugati kultúra hangzatos jognyilatkozatokban hirdeti a társadalmi egyenlőséget, legújabban már a szexuális kisebbségekre is kiterjesztve az egyenlő jogokat, és modern hőstörténetekkel – pl. Mark Zuckerberg, Bill Gates, vagy Elon Musk –, igyekszik alátámasztani, hogy mennyire egyenlők vagyunk, hogy minden csak a képességeinktől függ, hisz „bárkiből lehet bármi”, addig a gazdasági és politikai elit az elmúlt évtizedekben lényegében elkezdett modern nemesi osztállyá válni. És a magántulajdonhoz való jog korátlansága, valamint a vagyon korlátlan örökíthetősége jelentik az előjogaikat. Magánbirtokok magas kerítései mögött, távol élnek a többség hétköznapjaitól. Magánrepülők, magániskolák és magánkórházak szeparálják őket a „plebsztől”, vagyis az átlagembertől. Sok esetben csak egymás közt házasodnak és barátkoznak, ezáltal egy egyre zártabb uralkodó réteggé állnak össze, miközben ők birtokolják a gazdasági és politikai hatalom döntő szeletét – hiába élünk demokráciában – és ebből az elzárt közegből kormányozzák a világ többi részét. Az elzárkózásukból azonban nem az következik, hogy ésszel ne értenék meg a kevésbé tehetős tömegek élethelyzetét, mint azt többen felróják nekik – hisz nem ostobák –, hanem az, hogy sokuk nem érez együtt a többséggel. Hogy a társadalom csúcsáról nézve mindenki más könnyen statisztikai adattá silányul…

A, jellemzően többségi tulajdonukban lévő multinacionális vállalatok olyan nagy lobbierőre és olyan komoly gazdasági súlyra tettek szert a 20. században, hogy lényegében gúzsba kötik a nyugati parlamenteket (túszul ejtett állam koncepció), a saját igényeik szerint befolyásolva a törvényalkotást és válságba taszítva a képviseleti demokráciákat. Másrészt, válság esetén az állam nem engedheti, hogy csődbe menjenek, mert annak államcsőd lenne a vége („too big to fall”, vagyis túl nagy, hogy elbukjon elve). Így pedig a válságok mindig lehetőségek a számukra, hogy felvásárolják a gyengébb konkurenciát és egyre kevesebb kézben koncentrálódjon az egyre nagyobb vagyon és az egyre nagyobb hatalom. Keleten ehhez képest maga az állam válik multinacionális céggé, oligarchává silányítva a helyi gazdasági elitet és mind a keleti, mind a nyugati modell célja a korlátlan gazdasági növekedés, bármi áron… Ázsiában persze sok az új milliárdos, hisz egész társadalmak jönnek a szegénységből. Rájuk is jellemző azonban, hogy dinasztiát alapítanak és igyekeznek a gyerekeiknek átmenteni az újonnan szerzett vagyont, így konzerválva a kialakult egyenlőtlenséget.

A gazdasági elitek és a kezükben lévő nagyvállalatok azok, akik a mesterséges intelligencia (MI) és a robotika fejlesztésében az élen járnak, és valós veszélynek látom, hogy egy ponton a nem túl távoli jövőben ki tudják majd iktatni az emberi munkát a tervezési, termelési és értékesítési folyamatból is, ezzel fölöslegessé téve emberek milliárdjait. Sokkal valószínűbb ugyanis, hogy az MI egy nagyon szofisztikált eszköz marad a tulajdonosa kezében és továbbra is emberi érdeket szolgál majd, mint, hogy öntudatra ébred és a saját útját kezdi járni. Ha pedig az előbbi megtörténik, az elhozhatja a „tökéletes vagyonkoncentráció” időszakát, mikor teljes jogi egyenlőség mellett abszolút vagyoni alávetettségben élnek a tömegek az elithez képest.

Az utolsó bekezdés a jövőt illetően persze csak spekuláció, nem kis részben arra alapozva, amit nyilvános forrásokból sikerült megértenem az MI fejlesztés jelenlegi irányairól és állapotáról, másfelől a Római Birodalomban a római polgárok történelmi példájának jövőbe vetítése. Minden korábban leírt mondat azonban tényszerűen igaz, visszaolvasva mégis könnyen összeesküvés-elméletnek érződik, és itt álljunk is meg egy pillanatra.

A többségtől szeparálódó és bezárkózó gazdasági-politikai elit láttán a széles társadalom egyre növekvő elitellenességgel válaszol. Meggyőződésem szerint ennek egyik formája a konteók növekvő népszerűsége, mint a rendszerben való bizalmatlanság megnyilvánulásai – hisz a fenti gondolatmenetet könnyedén el lehet mesélni úgy is, mint egy titkos társaság mesterkedését a világuralom megszerzésére, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az egységesedő elit a valóságban nem jelent ténylegesen egységes elitet. Részben ennek okaként, részben következményeként egyre-másra nyernek választásokat világszerte olyan radikális, (általában) jobboldali populista vezetők, mint Trump, Bolsonaro, Geert Wilders, vagy legutóbb az argentin Javier Milei. Ez az elitellenesség jelenik meg a politikai fősodor integráció és toleranciapárti – jobboldali megfogalmazásban Brüsszel- és migránspárti – alapállásával szembemenő Brexitben, de a mediterrán európai országok bal-populista pártjainak előretörésében is, mint korábban a spanyol Podemos, az olasz Öt Csillag, vagy a görög Sziriza. (A jelenség súlyához mérten, külön bejegyzésben fogom tárgyalni a demokrácia válságát a hipokrácia bejegyzés-sorozaton belül.)

A vagyoni egyenlőtlenség tárgyalása után azonban fontosnak tartom a jogegyenlőség kérdését is alaposabban szemügyre venni. A 20. század második felére a hatalmon lévők a nyugati világ minden polgára számára kiterjesztették a politikai jogokat társadalmi státusztól, vagyoni helyzettől, nemtől és bőrszíntől függetlenül, amit úgy is lehet látni, hogy a munkásmozgalmak, a nőjogi és az afro-amerikai polgárjogi szervezetek célt értek. De a Nyugat nem állt meg itt, az egykori gyarmattartók fokozatosan kivonultak gyarmataikról, betiltották a rabszolgaság intézményét, ráadásul megállapodtak abban is, mit tekintenek alapvető emberi jogoknak és a Föld minden országa számára (elvben) azt garantáló egyezményt hoztak tető alá az ENSZ égisze alatt. Sőt, a Szovjetunió összeomlásával az egykori orosz alávetettség után a Közép- és Kelet-Európai országokra a gyakorlatban is sikerült kiterjeszteni a jogegyenlőség nagyszerű vívmányát. Így valósult meg a szabadság és a (jog)egyenlőség eszménye a szocializmus/kommunizmus helyett a kapitalizmusban...

És hogy mit jelent a fent említett szabadság és egyenlőség a gyakorlatban? Nos, jogilag valóban megszűntek a különbségek ember és ember közt a nyugati országokban, az egyenlő jogok azonban egyenlőtlen lehetőségekkel párosulnak. Míg a szocializmusban mindenki egyformán elszegényedett és hasonlóan jogfosztott volt, ahol szabad volt ugyanazt gondolni, amit a párt mond, addig a kapitalista demokráciákban a szinte korlátlan szólás- és véleménynyilvánítási szabadsághoz a világ többi részéhez és a korábbi történelmi korokhoz képest viszonylagos jólét, és a már említett óriási vagyoni egyenlőtlenségek társulnak.

Emiatt a Nyugat szinte minden más ország számára irigyelt, vágyott földi paradicsomként, máskor pedig romlott, erkölcstelen és gyűlölt fertőként jelenik meg, ízléstől és világnézettől függően. Egyfajta ideál, példakép a nyugati életszínvonal, amit sokan talán már az emberi alapjogok közt tartanak számon, társadalomtudósok pedig nem ritkán magától értetődőnek veszik, hogy a bolygó minden polgára ezen a színvonalon szeretne élni – függetlenül attól, hogy ez ökológiailag egyáltalán nem reális. Efféle fejtegetéseket hallgatva pedig könnyen lehet az az érzésünk, hogy minden ország a Nyugatot szeretné utolérni.

A "fejlett Nyugat" vezetői és véleményvezérei azután hajlamosak elhinni kiválóságukat és morális trónusról ítélkezni a világ többi része, a "fejlődő országok" felett. És miért is ne tennék? – kérdezhetnénk, hisz "a létező világok legjobbikát" teremtették meg! A hidegháború megnyerésével történelmi, gazdasági és politikai igazolást kapott a nyugati berendezkedés elsősége. Itt összpontosul a világ GDP-jének bő 60%-a és a harmadik világ polgárai az életük kockáztatása árán is szeretnének ide vándorolni és részesülni a jóléti ellátórendszer vívmányaiból, mint a közbiztonság, az ingyenes közoktatás és közegészségügy, a szociális háló, vagy épp a béke és létbiztonság, a szinte korlátlan lehetőségek mellett.

Vagyis egy olyan relatív helyzetben van a nyugati polgár, amiben szabadabb és jobban él, mint korábban, vagy jelenleg bárki más, de olyan kiváltságos ő, aki egyben alávetett is az elitnek. Egyszerre irigyelt a viszonylagos jóléte miatt és bűnbak, amikor a nyugati életszínvonal fenntarthatatlanságáról, vagy az életszínvonalát megtermelő harmadik világbeli emberek „adósrabszolgaságáról” esik szó.

A választójogot valójában nem kivívnia sikerült, hanem odaadták a hatalmasok. És ez persze már nem „az” a választójog, amit oly féltve őriztek a 19. században és a 20. század elején a tehetősek a munkásságtól. Elinflálódott. Csak azt választhatjuk meg 4-5 évente kik legyenek a vállalati lobbiérdekek képviselői, a háttéralkuk megkötői – ők az elvben a népet képviselő politikusaink –, az érdemi jogalkotásba a legtöbb nyugati ország polgárai csak elvétve szólhatnak bele. Hisz az elit tagjai rájöttek, hogy elég megvesztegetni a hatalomba kerülő politikusokat, hogy ne változzon semmi az érdekeik ellenében. A jogegyenlőség tehát úgy igaz, hogy mindig vannak egyenlőbbek…

Másrészt, kicsit cinikusan azt mondhatjuk, hogy ebben a világban a szabadság is csak azt jelenti, hogy a korlátlan tulajdonszerzés okán bárki szabadon kisemmizhető, majd szabadon kizsákmányolható, de a szabadsággal is külön bejegyzésben szeretnék foglalkozni, ezért erről itt nem írnék többet.

Mindez a téma rejtettebb, hatalomtechnikai vetülete. Ahogy már a sorozat első bejegyzésében is írtam, a hipokrácia egyik mögöttes célja a rendszer stabilitásának megőrzése, az „igazságos világkép” fenntartása. Számos rendszerigazoló álszentség azonban arra is alkalmas, hogy nem pusztán önmagában erősíti azt a képet, hogy ez egy igazságos világ, de egyszersmind az „oszd meg és uralkodj!” elvet is a gyakorlatba ülteti. Mikor például a lecsúszó, fehér, alsó középosztálybeli a „migránsoktól”, vagy a más bőrszínűektől/más vallásúaktól félti a megélhetését, mikor a harcos feminista az elnyomó férfiuralom, a dühös patriarcha meg a nők által gyakorolt kiherélés ellen küzd, akkor senki nem arra a szűk elitre tekint közös ellenfélként, akik bőrszíntől, nemtől, sőt, ideológiától mentesen mindenkit leuralnak és kizsákmányolnak. Ha a gazdagokra kivetett több-kulcsos adót és különösen a nagy vagyonszerzések utáni vagyonadót, illetve a nagyobb vagyon átörökíthetőségét korlátozó örökösödési adót a széles közvélemény rossznak tartja, azzal már hallgatólagosan el is fogadtuk a mostani játékszabályokat, amik között a már említett „gazdag gazdagodik” elv érvényesül, mindenki más meg csak a maradékon marakodik.

Az iménti gondolatmenet természetesen nem új keletű, annak több elemét még Marx írta le a 19. században az akkori viszonyokra alkalmazva. És, mivel Marx nevében szocialistának/kommunistának csúfolt diktatúrákat építettek a 20. század eleji oroszok, majd az ő segítségükkel/elnyomásuk alatt még számos állam, amik borzalmas társadalmi kísérletekként vonultak be a történelemkönyvekbe, minden gondolat, ami Marxhoz, vagy a szellemi örökségéhez köthető, könnyedén kapja meg a kommunista címkét. Ez a címkézés pedig igen hatékony rendszerfenntartó: mind a felcímkézett gondolatot, mind az azt hangoztató és ezért kommunistának bélyegzett embert innentől figyelmen kívül lehet hagyni, vagy a ma divatos angol kifejezéssel „cancelelhetjük”. Ugyanúgy, ahogy a nekünk nem tetsző jobboldali emberekre és gondolatokra rásüthetjük a náci, vagy fasiszta jelzőt. Máskor a woke, vagy az LMBTQAI+ propaganda, megint máskor a homofób/transzób/soviniszta/femináci, stb. jelzők használatával tehetünk zárójelbe embereket, csoportokat és számunkra zavaró gondolatokat. Kultúránk rendszerigazoló álszentségei közül a cancel culture az egyik legújabb jelenség, amire a folytatásban egyebek mellett mindenképp ki fogok térni.

Végül az egyenlőségről szólva fontosnak tartok megkülönböztetni három fogalmat: az egyenlőséget, az egyformaságot és az egyenjogúságot. A teljes egyenlőséget a kommunista és az anarchista ideológiák hirdetik. Nagy, gyakorlati hiányosságuknak tartom viszont, hogy nem ismerik el a különféle képességekből és eltérő megküzdési módokból fakadó egyéni, érdembeli különbségeket, vagyis nem meritokratikusak. Ezáltal pedig nem motiválnak a munkára és arra, hogy próbáljunk építeni, előre jutni az életben, jobbá válni. Ahogy többször leírtam már, meglátásom szerint nem a jelenlegi társadalmi egyenlőtlenségek ténye a problémás, hanem azok mértéke.

Az egyformaság, az uniformizálás gondolata a kommunizmus, a fasizmus, a nácizmus, de legújabban a radikális feminizmus és a transzjogokért küzdő radikális jogvédők/aktivisták részéről is felmerül, különböző vonatkozásokban. Megint csak gyakorlati problémám ezzel, hogy az emberek között meglévő és megváltoztathatatlan különbségek eltagadásával azok nem szűnnek meg. Az identitásunk nem írja fölül sem a biológiánkat, sem az evolúciónkat, sem a történelmünket. Szerencsénkre nem vagyunk egyformák és ez a sokszínűség tesz minket mint fajt alkalmazkodóbbá és ellenállóbbá. A kérdésre külön bejegyzésben fogok visszatérni.

Az egyenjogúság ugyanakkor az előbbiekkel szemben reális, megvalósítható állapot. Nem véletlenül küzdenek a jogfosztottságot megélő kisebbségek szerte a világon egyenlő jogokért. De ahogy talán ebből az írásból is megérthető, a jogegyenlőség csak az egyik fontos lépés egy valóban igazságos világ megteremtésére – amennyiben ez cél egyáltalán –, szociális érzékenység, kulturális változás és hatékony vagyoni újraelosztás nélkül sajnos félremegy, és csak egy másképp igazságtalan világhoz visz el, amivel szemben legalább jogunk van szót emelni.