Mi lennénk Attila vitéz hunjai? Vagy a nyelvészeknek van igazuk, és finn-ugor vér csörgedez ereinkben? Esetleg kereszténnyé vált törökök volnánk, vagy az első, írott emlékeket ránk hagyó civilizáció, a rég letűnt sumer városállamok örökösei? Netán Egyiptom a magyarság bölcsője, vagy Szkítia?

Az elmúlt századokban jó pár elmélet született a címbéli kérdés megválaszolására. A kutatók bevetették a régészet, a nyelvészet és a genetika eredményeit is az írott források tanulmányozása mellett, még sincs konszenzus mindmáig a választ illetően. Bennem épp ezért fölmerül, hogy talán előbb a kérdéssel kellene foglalkozni és nem a válasszal. Lehet, hogy az nincs jól föltéve.

Egyáltalán, hogy merült föl ez a dilemma? Mi az, amire valójában választ szeretnénk kapni, mikor időt, pénzt és energiát nem kímélve keressük őseink nyomait? Pusztán a tudományos érdeklődés vezet-e, vagy valami egészen más?

Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy ez a középkor óta újra és újra felröppenő téma, rendszerint sokkal inkább politikai, mint tudományos célokat szolgál. A múltunk föltárása királyok és államférfiak számára nem szólt másról, minthogy igazolják a magyar, mint dicső nemzet helyét Európa térképén, mondván, a Rómát legyőző nagy hun birodalom fiai vagyunk – nem mellesleg a Róma örökébe lépő Német-Római Császársággal is néhányszor tengelyt akasztottunk, így a lehetséges hun származás időnként még aktuálpolitikai színezetet is kapott.

A nemzeti büszkeség egyik ideológiai alapját adja tehát a hősi származás bizonygatása, akárcsak Románia esetében a Római Birodalommal való rokonság, vagy Szlovákia esetén a Nagy Morva Fejedelemséghez kötődő szálak föltárása – sokszor mindenfajta tudományos alap nélkül.

Ezzel szemben a finn-ugor származás egy jóval kisebb hírű néphez kötne bennünket, ami a nacionalizmust letörni igyekvő szovjet típusú rendszerek érdekét szolgálta. Bármely elméletről beszélünk is, ha jobban megkapargatjuk a felszínt, mindig ilyen és ezekhez hasonló politikai célokat találunk a háttérben, ami könnyen érthetővé teszi, miért nincs összhang, származásunkat illetően.

Ettől azonban a kérdés még kérdés marad, és ha nem a jelen, hanem az emberiség kialakulása felől közelítünk a problémához, egészen érdekesen értelmeződik át. Mai tudásunk szerint az ember Afrikában vált el a majomtól hosszú évezredek alatt. Majd két életképes ága, a neandervölgyi és a homo sapiens elterjedt a bolygó nagy részén. Ennek a terjedésnek a motorja a túlnépesedés volt és az arra adott válasz, a szétvándorlás. A kevésbé szapora neandervölgyi azután keveredve a homo sapienssel lassanként beolvadt, illetve eltűnt.

Ez a keverék faj persze, amit ma emberiségnek hívunk, a nagy távolságok és a kor kommunikációs lehetőségei miatt nem volt, nem is lehetett egységes, ahogyan ma sem az. A mindenfelé szétvándorolt törzsek folyamatosan változtak, alakultak. Egyesek magasabbra nőttek, mások alacsonyabbra, volt, akik bőre kifehéredett, vagy sárgára váltott, míg az Afrikában maradottak továbbra is fekete bőrrel éltek.

Nem nehéz kitalálni, hogy ha a testi jellemzőink ennyire széles skálán változtak attól, hogy más-más környezetben telepedtünk le, akkor a nyelv, vagy a szokások micsoda kavalkádja fejlődhetett ki. Mindenkinek arra lettek szavai, amit maga körül látott, egy eszkimó nem ismerte a sivatagot, egy afrikai a jeget. Az európaiak lovakra ültek, a szaharaiak tevékre és így tovább.

Ily módon alakultak ki a különféle népek, vagyis olyan embercsoportok, akik valamilyen ideológia mentén rokonságot éreztek egymás között. A nemzethez tartozás ugyanis egyféle kollektív identitás, kulturális termék, nincs a génjeinkben kódolva. Senki nem születik magyarnak, németnek, vagy épp zimbabweinek! A környezetünktől tanuljuk a nyelvet, a szokásokat, a történelmet és azt is, hogy mi magyarok, németek, vagy zimbabweiek vagyunk.

Sőt, továbbmegyek, az, hogy „magyar vagyok”, egészen mást jelent ma, mint amit a középkorban jelentett. Az ókorban pedig nem ritkán a társadalmi réteghez tartozás – mondjuk az, hogy „rabszolga vagyok” –, meghatározóbb volt, mint a valamely néphez tartozás érzése. De ne rohanjunk előre!

Hogy mennyire nem velünk születik a nemzettudat, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy le is cserélhetjük nemzeti identitásunkat egy másik nemzeti identitásra, de lehetünk akár hazátlan kozmopoliták is. Ennek egyik, a téma szempontjából fontos példája, mikor a történelem során az egymás mellett élő népek keveredve föladták addigi nemzettudatukat és egy új nemzettudatot hoztak létre, vagy az egyik nemzetség beolvadt egy másikba.

Így tűntek el a sumerok, a babiloniak, az avarok és megannyi más nép, hogy azután új nemzetként találkozzunk velük ismét. Ezért is értelmetlen a népességfogyás miatti nemzethaláltól rettegni, mivel tudomásunk szerint még egyetlen nép sem tűnt el úgy, hogy szó szerint kihalt volna. Az már annál inkább valós veszély, hogy a nemzeti identitás olyannyira leértékelődik, annyira elveszti a vonzóságát, hogy az emberek elkezdik azt tömegesen föladni, de erről majd később.

Eredeti kérdésünk úgy pontos tehát, hogy kiktől származik a magyarság, illetve, hogy mikortól beszélhetünk egyáltalán magyarokról? Nincs ugyanis egyetlen ős, akit megtalálhatnánk, így egyetlen terület sem, amit őshazaként azonosíthatunk.

Annyi bizonyos, hogy gyökereink keletre nyúlnak vissza, azon belül pedig észak és dél népei egyaránt őseink lehetnek. Igen valószínű, hogy lovas nomád nemzetként a szkíták, illetve a hunok néhány ága ugyanúgy felmenőink között szerepelnek, mint a törökök, vagy az ugorok. Ezen népek keveredéséből azután valamikor a 8-9. század környékén elkezdte magát magyarnak nevezni egy nagyjából 1 millió fős csoport, ami később a Kárpát-medencét meghódítva telepedett le.

Megállt-e azonban itt a nemzetté válás? Mi a helyzet az addig itt élő őslakókkal, vagy az ide települt kunokkal, jászokkal, germánokkal, szlávokkal, cigányokkal, zsidókkal, görögökkel és arabokkal? Velük ugyanúgy keveredtünk, mint korábban eleink egymással. Igencsak aktuális téma, hogy egy nemzet identitása mennyire fogadja el az efféle tényeket, vagy mennyire ragaszkodik mereven a „tiszta vér/tiszta faj” koncepcióhoz.

Itt jegyezném meg, hogy hasonlóan a legtöbb magyarságkutatóhoz, eddig címbéli kérdésünknek főleg az első felével foglalkoztunk, azzal, hogy „honnan származik”, „kiktől származik”, illetve „mikor alakult ki”. Arról viszont még alig mondtunk valamit, hogy mit jelent egyáltalán magyarnak lenni? Az előző dilemma pont ezt piszkálja meg.

Ha a vér, a származás alapján azonosítjuk a magyarságot, akkor szinte nem is találni „tiszta magyarokat” sehol a világon, ahogy tiszta németeket, vagy zimbabweieket sem. Ugyanis az ember természetes működésmódja, hogy törekszik a nagyobb genetikai diverzitásra, ami növeli az utódok életképességét. Hétköznapi nyelvre lefordítva egészen normális dolog, hogy a különféle embercsoportok, nemzetek és rasszok keverednek egymás között, mert az így születő gyerekek életrevalóbbak lesznek, mint a „belterjes” kapcsolatokból születők. A "fajnemesítés" tehát úgy ostobaság, ahogy van.

Ha a nyelv és a kultúra alapján határozzuk meg, hogy kik a magyarok, akkor egy sokkal reálisabb képet kapunk, de épp az előző szempont miatt sokakban van egy zsigeri ellenállás, ha egy magyarul beszélő, a magyar kultúrát a magáénak érző ázsiai, afrikai, stb. származású emberrel találkozik. Nehéz a nem kaukázusi rasszba tartozókat, a már ránézésre is „tőlünk különbözőket” magyarnak elfogadni. Nem beszélve arról, hogy ezek az emberek rendszerint ápolják ázsiai, afrikai, stb. hagyományaikat, identitásukat is – nagyon helyesen –, vagyis egyfajta kettős identitással rendelkeznek, akárcsak a kettős állampolgárok. Mindjárt föl is merül a kérdés, hogy mi a helyzet velük? Lehet-e egyszerre több nemzethez tartozni?

És ha már a nyelvnél tartunk: nem csak a vérvonal, de a nyelvek természetes állapota is az, hogy keverednek egymással, szavakat vesznek át a másikból, és új kifejezéseket alkotnak a nyelvhasználók. Ha egy, már létező szavunkat cseréljük idegen szóra, azzal „szegényedik” a nyelv, ha viszont olyan kifejezést kezdünk használni, aminek nincs magyar megfelelője, akkor „gazdagodik”. A nyelv is annyit változott tehát a századok alatt, hogy honfoglaló őseinkkel nem is igen tudnánk már szót érteni.

Ugyanez igaz a konyhaművészetre is, hisz nemzeti ételeink nagy részéhez olyan zöldségeket használunk, amik Amerikában őshonosak és Kolumbusz előtt sem Európában, sem Ázsiában nem voltak ismertek. Remek példa a paprikás krumpli – a paprikát és a krumplit is a gyarmatosítók hozták be Európába –, amit a Magyar vándor című filmben is jó érzékkel figuráznak ki.

De a tágan értelmezett kultúra is tele van ezekhez hasonló változásokkal. Ilyen mondjuk a vándor élet helyett a letelepedésre való áttérés, vagy a pogányság lecserélése a keresztény hitre. Történelmi zászlóinkon kivétel nélkül nyugati lobogók hatása érződik, sőt, sokszor egy az egyben vettük át őket, és így tovább. Talán csak a néptánc, a népmesék, a népviselet, és a népdalok világa őrzött meg viszonylag érintetlenül valamit abból, amit egykor magyar kultúrának hívtak.

Ráadásul, ahogy följebb már utaltam rá, a nemzeti identitás minden korban mást jelentett, így valójában nem egy, hanem számos különböző történelmi hagyománnyal él minden nép. A középkorban például a nemzet csak a nemesek szűk rétegét foglalta magában, mindenki más csupán jobbágy, vagy polgár volt, stb. Összekötött ugyan a nyelv, de egy-egy okosabb hódító, ha elfoglalt egy területet és nem bolygatta a helyi szokásokat, akkor az ott élők nem lázadtak föl. A jobbágynak ugyanis mindegy volt, hogy kinek fizeti az adót. Ugyanez ma elképzelhetetlennek látszik.

A modernkori nacionalizmus első csírái nálunk a török megszállás alatt kezdtek bontakozni, amikor, mint a „kereszténység védőbástyája”, a vallással egybeforrva megjelent egy szélesebb körű nemzeti öntudat. Már csak azért is, mert közben a Habsburg németek beolvasztó törekvéseivel szemben is védenünk kellett magunkat. A két ellenség kovácsolta tehát némiképp eggyé a magyarságot, de ez még mindig nem a mai értelemben vett nemzeti identitás volt.

A nacionalizmus, mint eszme, csak a 18. század legvégén született Franciaországban a forradalom idején. A legenda szerint a valmy-i csatában, mikor a porosz és Habsburg seregek már a francia főváros alatt álltak, hogy megdöntsék a forradalmi köztársaságot és visszaállítsák a királyságot, egy francia parancsnok a megfutamodó, főleg párizsi polgárokból álló milíciák élére állt azzal a felkiáltással, hogy ha elveszik a csata, elveszik a nemzet is.

A szlogen működött. Az egyszerű szabókból, hentesekből, suszterekből és más iparosokból, meg kereskedőkből álló, toprongyos amatőr sereg legyőzte a profi zsoldosokat, azután végigverték Európa minden nemzetét, aki szembeszállt velük, míg Napóleon végül el nem bukott.

Időközben azonban a nacionalizmus eszméje bejárta a kontinenst és fegyverrel nem lehetett megállítani. Az 1848-49-es szabadságharcokban már a nemzeti önrendelkezésért keltek föl a tömegek és a 20. század első felére a feudális társadalom, a nemesi nemzet eszménye végleg megdőlt. Ebben az időben merült föl egyébként mai formájában a címbéli kérdés is. Hirtelen mindenkinek fontossá vált, hogy a hősi származást bizonyítsa és ezzel is a nemzet nagyságát, a nemzeti identitás vonzóságát növelje.

De mi ma a magyar? Először is persze a nyelv. Azután talán az olyan szokások, mint az össznépi pesszimizmus, a „sírva vigad” életérzés, melynek gyökere élőn és tapinthatóan ott van a 20. század tragédiáiban, a sok feldolgozatlan gyászban. Majd olyan szimbólumokban érhető tetten, mint a piros-fehér-zöld zászló és a címer, a himnusz, és a szózat, a nemzeti ünnepek, a tűzijáték, vagy a nemzeti hősök, mint a Hunyadiak, vagy Puskás Öcsi.

Mindezek azonban inkább a „dicső múlthoz” kötődnek, a jelenből pedig, mintha kikoptak volna a hősök – innen részben érthető, miért kellenek a stadionok, ahol talán új hősök születhetnek. A himnusz és a szózat is a múltba réved, akárcsak a hagyományőrző klubok.

A mában sokak számára alig látszik, mi az, ami még tényleg élő nemzeti identitásunkból. A hagyomány szóról nem kevés fiatalnak a poros történelem szertárak jutnak eszükbe, mert a hétköznapok valósága fényévekre van mindattól, amit ez alatt a kifejezés alatt érteni szokás.

A kérdés másik oldala a család fogalmához kötődik. Az otthon melege, „anyukám főztje”, az egymás közt élő szokások sokkal szorosabban kötődnek a magyarságtudathoz, a haza képzetéhez, mint az előbbi, elvont felsorolás. Így a magyar konyha például, ha otthon eszerint főznek, nagyon is élő hagyomány.

Ugyanakkor az elmúlt 100 évben nagy változás történt a család meghatározását illetően. Korábban a család a nagycsaládot jelentette, amibe a távolabbi rokonok is beletartoztak és ezek a nagycsaládok alkották a társadalom alapját. Mivel a tág család házasságok révén kötődött más családokhoz is, sokkal inkább tudta közvetíteni a tagok felé, hogy mi mind egy közösség részei vagyunk, végső soron azt, hogy mi mind magyarok vagyunk. Ezzel szemben ma a családon a nukleáris családot értjük, vagyis csak a szülőket és a gyerekeket, a család határa pedig a bejárati ajtónál véget ér. Épp ezért a tágabb közösséghez tartozás érzését a család kevéssé tudja megadni.

Nagyvárosokban a lakóközösségek, melyek valódi közösségeket jelentettek és jelentenek még ma is a falvakban, szintén átértelmeződtek, és már jóval inkább csupán sok, egymás mellett élő, elidegenedett embernek tekinthetőek, akik között nincs kapcsolat. Ez a két folyamat vezetett a társadalom atomizálódásához. Élő, emberi kapcsolatok nélkül pedig kiüresedik a nemzeti identitás, hisz nincs meg mögötte a valahova tartozás ténylegesen megélhető érzése.

Mindannyian tartozunk persze közösségekhez, mondjuk a barátainkhoz, a kollégákhoz, esetleg a templomi gyülekezethez, ezek azonban legtöbbször nem kötődnek szorosan a magyarságtudathoz, sokkal inkább attól független tevékenységekhez, amiket akár San Diego-ban, vagy Brüsszelben is végezhetnénk. Hisz kosárlabdázni bárhol lehet, vagy sörözni, dolgozni, imádkozni, stb. A munkavállalók mobilitását ösztönző munkaerőpiac is ebbe az irányba hat, mivel azt sugallja, hogy ne kötődjünk helyekhez, dolgokhoz, személyes kapcsolatokhoz, oda menj, ahol munka van és kész.

A fentiek miatt együttesen úgy gondolom, ma sok egyéb mellett a magyar nemzeti identitás is válságban van. Megannyi fiatal számára már kevéssé vonzó. Inkább kiüresedett, molyrágta frázisok sokasága, semmint élő csoportidentitás. Tragédiák és közös ellenségkép persze összeránthatják az embereket, de a pozitív tartalmak hiánya, a jelen szokások, és életforma integrálása nélkül halálraítélt fogalom csupán.

Nagy kérdés, hogy mit lehet ez ellen tenni és most inkább néhány vitaindító kérdést írnék ide, mint válaszokat. Lehet-e például oktatni magyarságra? Vagy a nemzetállamok egy szűk évszázadon belül, esetleg kicsit lassabban eltűnnek a történelem süllyesztőjében és győz a globalizáció? Érték-e egyáltalán a nemzetállam, és ha igen, miért? Ha megszűnnek a nemzetállamok, milyen alternatív csoportidentitások vehetik át a nemzeti identitás helyét?