A címben szereplő kérdés ma talán a legfontosabb alapdilemma zöld témában, mert valójában arról szól, hogy tudunk-e fenntartható kapitalizmust építeni, vagy rendszert kell váltatnunk a túlélésünk érdekében. A rövid válaszom erre a kérdésre az, hogy nem, nem lehet fenntarthatóan élni egy fenntarthatatlan rendszer keretei közt. Ezt pedig egy képzeletbeli öko bolt példáján keresztül szeretnék szemléltetni.

Tegyük fel, hogy Éva, lelkes zöldként úgy gondolja, a fenntarthatóság ügyét azzal mozdítja elő, hogy nyit egy helyben termelt, fenntartható öko-bio cuccokkal kereskedő, csomagolásmentes üzletet, hogy alternatívát teremtsen. Barátai segítségével, fáradhatatlanul felkutatja azokat a termelőket, akiknek a portékáit árulni tervezi, közben megleli a tökéletes üzlethelyiséget is, céget alapít, beszerzi a szükséges engedélyeket és minden spórolt pénzét beletéve, bankhitellel meg is nyitja a kis öko boltot.

Éva tehát elfogadja a rendszer kereteit és ezeken belül igyekszik zöld alternatívát kínálni. A siker nem is marad el, az aktív közösségi média jelenlétnek és pár influenszernek hála, az ökológiai válságot szívükön viselő vásárlók szépen lassan elkezdenek szálingózni és a vállalkozás önfenntartóvá válik. Éva fizeti a hitelt és lelkesen hirdeti zöld rendezvényeken, hogy így is lehet.

Az ötlet annyira jó, hogy egy ilyen találkozón Tomi is meglátja ebben a lehetőséget és hamarosan hasonló üzletet nyit, ugyanabban a városban. Éva üdvözli Tomi kezdeményezését, jó kapcsolat alakul ki köztük, a példájukat pedig egyre többen követik, a városban egymás után nyílnak a csomagolásmentes zöld boltok, már-már úgy tűnik, egy kiskereskedelmi zöld forradalom bontakozik ki a településen, ám Éva egyszer csak azt veszi észre, hogy régi jó vásárlói egyre ritkábban jönnek hozzá és a bevételei kezdenek elapadni. Hogy a saját életét is finanszírozni tudja és a hitelt fizethesse tovább, kompromisszumos megoldásként néhány drága, helyi termelő helyett olcsóbb nagybeszállítókat keres, akik bio és öko portékákkal nagykereskednek. De hiába a kínai bambusz fogkefe, a közel-keleti szappan és a dél-amerikai olajos magvak, a vásárlószám-csökkenés csak nem marad abba és egyre nagyobb pénzügyi lyukakat kell betömnie, hogy a vállalkozás fennmaradhasson. Közgazdász barátai ekkor a segítségére sietnek, haveri alapon végeznek egy hevenyészet piackutatást, amiből kiderül, hogy a vásárlók azért fogynak, mert hol ebben, hol abban az öko boltban vásárolnak, vagyis a boltok száma ugrásszerűen megnőtt, a vásárlóközönség számbeli növekedése azonban egy ponton megállt. Úgy tűnik, még több embert csak igen lassan és körülményesen lehetne meggyőzni, hogy változtasson a vásárlási szokásain, tehát az öko boltok piaca túltelítetté vált, mindannyian azért a néhány vásárlóért versengenek, aki nyitott a zöld alternatívára.

Éva megfogadva barátai tanácsát, árversenybe kezd, csökkenti a profit-rátáját, hogy hátha így több vevőt tud visszaédesgetni és bővíti a termékpalettát is vegán szépészeti cikkekkel és öko témában workshopokat is szervez, hogy közösséget építsen. Az erőfeszítései meg is térülnek és ismét az övé lesz a város vezető öko boltja, néhányan bezárnak, Tomi azonban felveszi a kesztyűt és beszáll a versenybe. Ő is bővíti a termékpalettát Évinél nem kapható cuccokkal, vászonzsákokkal és fair-trade ruhákkal, valamint afrikai és dél-amerikai fair-trade édességekkel. Évi erre, piaci pozícióját kihasználva megpróbál jobb árat kizsarolni a beszállítóiból. A nagykerekkel persze nem sokra megy, de néhány kiskereskedő szomorúan belemegy az alkuba, míg mások összevesznek vele. Tomi le is csap a kiábrándult kistermelőkre és kizárólagossági szerződést köt mindegyikkel, garantált felvásárlási áron.

Ekkor a világgazdaság szól közbe, egy hirtelen jött recesszió miatt a forint erősen inflálódni kezd, szinte semmissé téve Éva eddigi eredményeit, Tomi a kizárólagossági szerződéseket és a garantált felvásárlási árat lobogtatva azonban továbbra is jó pénzért szerzi be a portékákat, nem törődve azzal, hogy egyesek így csődbe mehetnek a beszállítók közül. Aki próbál kitáncolni, azt perrel fenyegeti, aki nem teljesít, azt be is perli.

Éva kétségbeesésében elzálogosítja a lakását, minden termékből a legolcsóbbat veszi, már az sem baj, ha nem öko-bio, vagy nem helyi, csak csomagolásmentes legyen, mivel ezt érzi a legerősebb hívó szónak és több terméke árát annyira leviszi, hogy már vesztességgel adja el azokat, de a taktika bejön. A többi öko bolt nem bírja a versenyt és bezárnak, Tomi is csődbe megy és Éva leuralja a piacot. Újabb hitelekből felvásárol néhányat a bezárt üzletek közül, ezzel garantálva monopol helyzetét a városban, ha valaki megint ördögi módon öko boltokat szeretne nyitni az Ő piacán, az Ő vásárlóira lesve.

A példa nyilván sarkos, leegyszerűsítő és itt-ott pontatlan is, de talán jól érzékelteti a lényegi problémát, hogy miért nem lehet piaci alapon fenntarthatóan működni. Főszereplőnk, Éva fokozatosan adja föl az elveit a gazdasági túlélés érdekében és a zöld ügy helyett egyre inkább a financiális fenntarthatóság kerül a fókuszába. Tegyük hozzá, érthető módon. Hisz Éva nem csak zöld aktivista, de immár vállalkozó is és láng lelke őt kezdi mardosni, ha „nincs mit ennie”. A fenntarthatósággal ugyanis a jelenlegi rendszer keretei közt gondolkodva az a baj, hogy nem eléggé versenyképes. Ezért nem hiszem, hogy néhány rendszerszintű és alapvető gondolkodásbeli változás nélkül lehetséges lenne a fenntarthatóság elérése. A kapitalizmusban az csak egy szlogen, csak marketingfogás marad.