Hogyan forgathatta fel ennyire a világot a koronavírus? Az ismeretségi köröm felét érintik közvetlenül a vírus terjedése ellen hozott intézkedések gazdasági mellékhatásai – közvetve pedig mindenkit –, miközben olyan emberrel, aki tudomása szerint egyáltalán csak megfertőződött volna, nem találkoztam. Többen halnak meg évente rákban, szív- és érrendszeri megbetegedésben, cukorbetegségben, autóbalesetben, de még influenzában is, mint ahány embert megölt a Covid-19 2020 első hónapjaiban. Sőt, valószínűleg a teljes halálozási arány a vakcina kifejlesztéséig sem éri majd el a fent említett okok mortalitási rátáját. Félreértés ne essék, itt nem bagatellizálni szeretném a koronavírus jelentőségét, vagy veszélyességét, épp ellenkezőleg, kezeljük a helyén! Mert miközben a klímaváltozás a teljes emberiség kihalásával fenyeget, nem forgatjuk föl a gazdaságot az éghajlatváltozás elleni harc ürügyén, de nem tiltjuk be a cukrot és a koleszterinben gazdag ételeket, a személyautót, a cigarettát, vagy az alkoholt sem, a többi halálok elleni küzdelem zászlaja alatt. Vagy épp nem küzdünk vállvetve az élet stressz mentesebbé tételéért. Szóval, miért épp a koronavírus miatt hoztak a kormányok ilyen radikális intézkedéseket?

A választ keresve persze csak találgatni tudok, de talán az sem haszontalan. Úgy hiszem, hogy elsősorban 5 tényező tette különlegessé ezt a mostani helyzetet. Először is, a Covid a társadalmak minden rétegében fertőz és, bár a szegényebb rétegek körében végez komolyabb pusztítást, először épp a tehetős és akár híres személyek között volt sok fertőzött. Míg a klímaváltozással szemben áltathatjuk magunkat olyanokkal, hogy készleteket halmozunk fel, a városi légszennyezés elől az agglomerációba költözhetünk, az egészségtelen étrendet kompenzálhatjuk jó orvosokkal és testmozgással, addig a koronavírus elől nincs menekvés. A leglényegesebb különbséget az ökológiai válság és a vírushelyzet között abban látom, hogy itt a gazdagok is a saját bőrükön, közvetlenül érezhették a negatív hatásokat, így pedig olyan sorsközösség jött létre az emberek között, amit nem tapasztalok a klímaváltozás kapcsán.

A többi felsorolt halálokkal összevetve inkább az a különbség, hogy azokat már megszoktuk, az éltünk részei. Persze küzdünk ellenük is, de a normalitásba belefér, hogy szinte mindegyikünk ezek valamelyikében hal majd meg.

A következő, az előbbivel szorosan összefüggő ok, hogy a Covid nagyon látványosan megmutatta, mennyire nincs kezünkben a kontroll. Mindent befolyásolni igyekvő elitünk és kormányaink számára pedig talán semmi sem lehet rémisztőbb ennél. Még arra is hajlandóak voltak, hogy a 2008-as gazdasági világválságnál nagyságrendekkel komolyabb válságba taszítsák a gazdaságot a kontroll illúziójának visszaszerzése végett. (Legutóbb a Holokauszt kapcsán írtam arról, miért különösen veszélyes egy kormányzatra nézve válsághelyzetben, ha az a közvélekedés alakul ki, hogy nincs náluk a kontroll.)

Azután, ha rosszhiszemű vagyok, egy ilyen válság arra is alkalmas, hogy különleges jogrendet bevezetve növeljék a hatalmon lévők mozgásterét, lazítsák, vagy akár teljesen meg is szüntessék a felettük lévő demokratikus kontrollt – már ha volt egyáltalán. Hogy ki mennyire élt vissza a többlethatalmával, majd a következő évek megmutatják, mindenesetre 2008 óta jelenlévő tendencia gyakorlatilag minden nyugati országban, hogy a szükségállapot valamely formája mögé bújva időről-időre még a szokottnál is látványosabban kihagyják a társadalom nagy részét a döntésekből. (Ami, ha a válsághelyzet valós, nem feltétlenül baj, a diktatúra intézményét ugyanis az ókorban éppen az ilyen válsághelyzetek rövidtávú kezelésére hozták létre.)

Végül a „csordaszellem”- szerű működés is okolható azért, hogy ennyire radikális válaszlépéseket tettek a vezetőink. Gondolok itt arra, hogy ha egy ország szigorít a lakosság védelmére hivatkozva, akkor a többieknek is ezt kell tenniük, ha az emberek védelmezőiként akarnak feltűnni a választóik előtt. Ellenkező esetben a felelőtlen, gazdasági érdekeket az emberéletek elé helyező, lelketlen kapitalista gazfickók szerepében találhatják magukat a köz szemében, ami ugye nem növeli az újraválasztás esélyét.

Személy szerint ugyanakkor zöld szempontból több jelenségnek is örültem a karantén helyzet kapcsán. Függetlenül a valós veszély nagyságától jó volt látni, hogy a társadalmak mennyire fegyelmezetten, egymásra is vigyázva és egymást segítve kezelték a megváltozott élethelyzet nyújtotta kihívásokat. Bizakodásra ad okot a jövőre nézve, hogy a társadalmi tőke, az egymás felé meglévő bizalom szintje válsághelyzetben talán magasabb, mint a hétköznapokban.

Az is bíztató, hogy a kormányok milyen radikális és népszerűtlen intézkedések meghozatalára is hajlandóak voltak, a társadalom tagjai pedig ezzel párhuzamosan milyen nagy lemondásokra mutatkoztak nyitottnak a közös cél érdekében. (A képet persze árnyalja, hogy ezek eleve ideiglenes intézkedésekként lettek beharangozva, amiket a veszély elhárulta után feloldanak és ott az ígéret, hogy minden visszatérhet a normális kerékvágásba.)

Az intézkedések pedig meg is hozták az eredményt. Nem csak abban a formában, hogy talán sikerült kordában tartani a fertőzöttek számát és kevesebben haltak így meg, de az ökológiai válság szempontjából is. Amit nem sikerült 50 év klímakonferenciáin elérni, az most egy csapásra megvalósult: csökkenni kezdett a káros anyag kibocsátás mértéke. A Covid-19 ugyanis hatékonyabb öko harcosnak bizonyult, mint Greta Thunberg és ezzel párhuzamosan eredményesebb antiglobalista, mint a Föld összes nacionalistája, nácija, skin-head-je, punkja, anarchistája és ultrabalos aktivistája együttvéve.

Ahogy csökkent az üvegházgáz kibocsátás, úgy mélyült a gazdasági válság és nőtt a munkanélküliség, vele pedig a társadalmakon belüli feszültség. Mindez napnál világosabban mutatja, amit sok zöld gondolkodó mellett én is mondok már egy ideje: a gazdaság alapvető szerkezete okozza az ökológiai válságot, az nem egyszerűen egy technológiai kérdés, nem intézhető el annyival, hogy álljunk át megújulókra. Amíg a gazdaság folyamatos növekedési kényszerén nem változtatunk, addig nem változik az a tétel sem, hogy ami jó a gazdaságnak az rossz az ökoszisztémának és fordítva.

Ahogy a kormányok enyhíteni kezdtek a korlátozásokon, úgy kérdezik egyre többen, hogy mikor térhetnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba? A fenti mondat miatt a magam részéről azt remélem, hogy soha, mert az a működési mód, ami a kihalásunkat rizikóztatja, de minimum társadalmi összeomlásokhoz vezet, nem normális! És míg egy vírussal szemben lehet védekezni, addig az ökológiai válsággal szemben egy ponton túl már nem – és senki sem tudja, hol van ez a pont, hogy elhagytuk-e már? Másrészt a karantén helyzet valóban „csak” átmeneti nehézségeket, ideiglenes lemondásokat követelt, míg a klímaváltozás elleni harc átfogó életmód és szemléletváltás nélkül nem több üres szlogenek puffogtatásánál. Hogy mekkora változásokra is volna szükség, abból kaphattunk most egy kis ízelítőt.